Filmajánló: Jojo Nyuszi

Mikor láttuk a Schindler listáját, mind azt hittük, hogy ez a holokauszt bemutatásának művészeti csúcsa, ahonnan már csak lejjebb van.

Spoilermentes kritika következik.

Steven Spielberg műve minden szinten professzionális, történelmi, érzelmes, átfogó és drámaian megrendítő volt. Aztán jött Roberto Benigni és megrendezte Az élet szép című mesterművet, amely némi humort és komikumot is belevitt a holokauszt történetének elmesélésébe.

Azóta több mint 20 év telt el, mire valaki megütötte ezt a lécet. Nem gondoltuk, hogy a maori felmenővel rendelkező, új-zélandi Taika Waititi lesz, aki érez annyi személyes késztetést a világ másik felén, hogy ennyire megrendítő filmet készítsen a második világháborús náci Németországról és lényegében a holokausztról. Bár a rendező önmagát némi élccel „polinéz zsidónak” jellemezte, hiszen anyai nagyapja orosz zsidó volt, tehát van némi családi érintettsége is a témában.

A Jojo Nyuszi különlegessége, hogy nem a Benigni által Az élet szépben bemutatott, cuki-jópofa komikum eszköztárát vonultatja fel, hanem sokkal inkább szatirikus, bizarr és abszurd, de a kor tragédiáját tiszteletben tartva sosem alpári. Hogy képzeljük ezt el? Már a film nyitójelenetében a Beatles I want to hold your hand (Meg akarom fogni a kezedet) német nyelvű verziójának zenéjére karlengetnek a fanatikus nácik az archív felvételeken, párhuzamba állítva ezt a gombafejűeket övező hisztérikus imádattal.

Nem Waititi az első, aki a humor segítségét hívja a fasizmus réme ellen. Charlie Chaplin Diktátora volt az első film már 1940-ben, amely hülyét csinált a tényleg borzalmasan ostoba, de ugyanakkor mérhetetlenül embertelen és zsarnoki, hitlerista rendszerből és magából a Führerből.

A Jojo Nyuszi humora pedig pont azért annyira erős, mert MINDEN náci elmebeteg őrület, amit látunk kigúnyolva a vásznon, a VALÓSÁGBAN MEGTÖRTÉNT!

A film trailere erősen félrevezető, hiszen 99%-ban a film vígjáték és komédia jellegére fókuszál, pedig pont nem erről van szó.

A „vígjáték” mellett ez a film egyben egy borzalmasan komoly dráma is, a rendező és a forgatókönyv pedig tökéletesen kihasználták ezen ambivalencia minden potenciálját. Itt minden humorforrás mögött ott a kőkemény valóság és a történelem; minden vicces lazaság után ott a kőkemény mellbevágás, mikor tragédia történik, amikor épp a legkevésbé számítunk rá. Épp ahogy tette azt Charlie Chaplin a Diktátorban, a film ikonikus beszédjelenetében, amelyet kötelező memoriterként kellene minden iskolás gyerekkel szavaltatni – Wass Albert helyett.

Ennek a filmnek minden egyes jelenete, minden egyes párbeszéde arany. Nincsenek felesleges jelenetek, felesleges szereplők; a rendező pedig 108 perc alatt majdnem tökéletes képet fest a náci Németország természetéről. Nem véletlen, hogy 6 Oscar jelölést is kapott, amiért nagyon szurkolunk.

A film különlegessége abszurd és bizarr humorán túl, hogy Jojo-n (a Johannes beceneve), egy 10 éves fanatikus náci gyermeken keresztül mutatja be a rendszert, aki az agymosásán túl mégiscsak érző és emberi személyiség. Ezen újabb ambivalencia a főszereplő karakterében ismét komoly humor- és drámaforrás is. A kisfiú nővére meghalt, az apja eltűnt a háborúban, édesanyja emberi nevelése pedig nehezen veszi fel a versenyt a Hitlerjugend (annak is a 10-14 éves gyermekek számára fenntartott Deutsches Jungvolk szervezetének) agymosó propagandájával. A fiú apja helyett képzeletbeli barátot választ, aki ki más is lehetne, mint példaképe, Adolf Hitler, akit maga a rendező alakít zseniálisan. Waititi bevallása szerint nagy fricska Hitlerrel szemben, hogy közel sem árja küllemmel játssza el a Führer szerepét. A történet akkor kezd bonyolódni, mikor a Hitlerjugend táborban először szembesül önnön emberségével és nem teljesíti a feladatot, hogy megöljön egy nyulat (ekkor kezdik Nyuszinak csúfolni), másodszor pedig, mikor rájön, hogy édesanyja egy zsidó lányt bújtat egy emeleti rejtekhelyen.

Már a film elejétől nyilvánvaló, hogy ez a történet egy náci kisfiú megtéréstörténete lesz. (Láttunk már hasonlót a szintén megrendítő Amerikai História X-ben, amely amerikai neonáci bőrfejűekkel foglalkozik.) Az is sejthető, hogy a démont nem más fogja megölni, mint az emberség és a szeretet. Az idáig vezető út azonban nagyon érdekes, vicces és drámai. Nyilvánvalóvá válik, hogy Jojo nem náci, csak egy egyenruhába bujtatott kisfiú, akinek lényegében csak annyi fogalma van a nácizmusról, hogy a zsidók pikkelyes, agyarral és szarvval rendelkező szörnyek, akik gondolatmanipulálják az árjákat, és hogy Hitler a legmenőbb a földkerekségen. Innen kell megküzdenie önmagával, a benne rejtőző Hitlerrel, átvitt értelemben a rajta kívül létező Hitlerrel is.

Az Index kritikája szerint felesleges sokadszorra is leközvetíteni az üzenetet, hogy a „nácizmus rossz”. Mondják ezt akkor, amikor a csapból is ugyanaz a goebbelsi propaganda folyik, mint a hitleri Németországban, csak zsidók és kommunisták helyett menekültekkel és kommunistákkal. Mondják ezt akkor, amikor náci párt van a magyar parlamentben, és óriási mértékben terjed az ostobaság és a gyűlölet, pont ahogy a Jojo Nyuszi adott jelenetei ezt bemutatják. Nem kell elmondani ezredszerre, hogy a „nácizmus rossz”, és a film sem ezért különleges. Azért különleges AHOGY elmondja, hogy a „nácizmus rossz”, abban pedig teljesen egyedi és zseniális, és legalább annyira hatásos, mint a Schindler listája, a Diktátor, az Amerikai História vagy Az élet szép.

A színészi játékok zseniálisak. Valakinek egyszer könyvet kell írnia róla, hogyan voltak képesek a 12 éves Roman Griffin Davis alakítását ilyen tökéletesre formálni és hibátlanul vászonra vinni. Scarlett Johansson teljes joggal pályázik a legjobb női főszereplő (Marriage Story) Oscarja mellett ezen film legjobb női mellékszereplői díjára is ugyanazon évben. Ha Sam Rockwell kiváló karaktere kicsit több teret kapott volna, ő is simán kaphatott volna jelölést, csakúgy, mint Hitler megformálásáért maga a rendező.

Ezt a filmet minden egyes iskolásnak látnia kellene, mielőtt kikerülnének a való életbe, olyan antifasiszta potenciállal rendelkezik. Mi is mindenkinek – különösképp az oldalunk jellegénél fogva nem kevés számú baloldali, antifasiszta, (sőt, fasiszta olvasóinknak is) nagyon határozottan ajánljuk.

Érdekes történet a gyermeki megtérésről és ártatlanságról, amelyet nem is ír le más jobban, mint Jojo kis náci barátjának szomorkodása, aki a film végén, a szövetségesek végső támadása után megjegyzi, hogy „nem könnyű manapság nácinak lenni.”

Bár most is nehéz lenne.