Egyszerűen az Összeesküvés címet kapta a film, bár sajnos ma ez a szó kicsit komolytalanná vált a temérdek ostoba összeesküvés-elmélet miatt.
Mennyire jogos az összeesküvés cím a zsidók kiirtását tárgyaló Wannsee-i Konferencia történéseit bemutató játékfilmre? Annyira azért nem. Ez egy munkamegbeszélés volt, a fasiszta rendszer alapvető erkölcsi devianciájának abszurd megnyilatkozása és a rendszer működésének terméke. Az összeesküvések már jóval Wannsee előtt megtörténtek.
Az Összeesküvés című film témája ugyanis a Wannsee-i Konferencia, ahol fő náci vezetők gyűltek össze a zsidóság megsemmisítésének alapjait tisztázandó. Történet nincs, eseményszálak nincsenek. Ez egy abszolút dráma, amit ráadásul színpadra szántak, amelyben egy tucat ember ül egy asztal körül és beszélgetnek. A forgatókönyvírónak ennél fogva roppantul nehéz dolga volt, hogy ilyen környezetben tartsa a feszültséget és valahogy érdekessé tegye a filmet.
A forgatás során nagyon hosszú jeleneteket vettek fel, amely sokszor 20 oldalnyi szöveg memorizálását követelte meg. Tekintve, hogy a zseniális színészek között nagyon sokan már játszottak korábban színházban, ez nem volt probléma. A film így szinte dokumentummá válik, ám sokkal több annál. Néhány tiszt ugyanis a zsidók kiirtásának tárgyalása közben némi emberi érzelmet is mutat, valaki kicsit rosszul lesz, érezvén az abszurditást, vagy pusztán elakad a lélegzetük. El lehet kapni a tekinteteket, amelyek a náci lélektan drámájává teszik a művet. A legtöbbjük azonban mégis egyszerű háborús bűnös és elvakult náci, akik teljesen meg vannak győződve arról, hogy nekik joguk van meggyilkolni az „alsóbbrendű fajok” képviselőit. A konferencia után Heydrich és Eichmann még beszélget is, és felvetik a gyűlölet problematikáját, amelyben bölcs igazságokat is megfogalmaznak, ám mégsem vesznek róla tudomást. A film bizonyára teljesen unalomba is fulladna, ha nem alkalmaznának olyan erős színészeket, mint Kenneth Branagh, Stanley Tucci, Colin Firth, Owen Teale, Ian McNeice. A dokumentumszerűséget erősíti, hogy a filmnek nincs zenéje, csupán a végén kerül fel a lemezjátszóra egy bakelit, amely a cselekmény része.
A rendezést, a vágásokat kiválóan oldották meg. Értelemszerűen az operatőri munka nem volt túl technikás, hiszen csak asztalok körül kellett mozogniuk, maximum a hosszú jelenetek okozhattak valamilyen nehézséget. Hogy jobban fenntartsák a színpadi hangulatot, a szereplők át sem öltöztek, reggel felvették a náci egyenruhát, a forgatási nap végén pedig levetették. Persze minden korhű, az egyenruhák mind a helyükön vannak, és bár a film díszletek közt forgott, a nyitó képsorok légi felvételein az eredeti Wannsee-i Kastély látható.
A film roppantul tanulságos, ugyanis enged némi betekintést a gonosz agyába. Nem túl nagy lélektani dráma, nem ítélkezik, csupán bemutatja egy megbeszélést pár hidegvérű tömeggyilkos között.