Minden szkinhed tartalommal foglalkozó írásunkban kiemeljük, hogy ez a szubkultúra nem egyenlő a neonácikkal.
A szkinhedek eredendően egy jamaikai és angliai multikulti keveréke (!!!), amely jellegzetes öltözködésben és zenében nyilvánul meg. A korai időszakban a szkinhedek fele színesbőrű angliai fiatal volt. Erre a szubkultúrára harapott rá piócaként a 80-as évek brit neonáci mozgalma, és lényegében teljesen magáévá tette ezt a közeget. Ezután már ciki volt normális szkinhednek is lenni, mivel a társadalmi többség a neonácizmussal azonosította a mozgalmat, bár még többen megpróbálkoztak antifasiszta szkinhedként működni, de például az Egyesült Államokban és Európa más részein, köztük hazánkban is csak a neonáci bőrfejű mozgalom terjedt el, így nem véletlen, hogy a hazai közönség is velük azonosítja ezt a szubkultúrát.
A This is England című film lényegében ennek a szakításnak a közegében játszódik, ráadásul olyan érdekes koncepcióval, amely a történéseket egy 12 éves kisfiú szemszögéből ábrázolja.
A 80-as évek elején járunk. Adott Shaun (Thomas Turgoose), akinek édesapja elesett a falklandi háborúban. A fiú magányos, unott, keserű és állandó céltáblája az ugratásoknak. Egy nap azonban belebotlik egy csapat szkinhedbe (ők még a nem rasszista, normális bőrfejek, még színesbőrű is van köztük), akik némileg idősebbek nála, és először ők is szekálni próbálják, de a bandavezér megsajnálja és beveszik a csapatba. Innentől Shaun kezd átformálódni, bakancsot akar, kap farmert, nadrágtartót, és persze kis konfliktus árán még a haját is leborotválják. A fiú közösségre lel, támaszra és az apja elvesztésének fájdalma is oldódik, ám ekkor megjelennek a börtönből szabadult rasszista exbarátok, akik próbálják bevinni a politikát a csoportba és már a kisebbségek ellen uszítanak. Ekkor a banda két részre szakad, a normálisokra és a neonácikra, Shaun pedig az utóbbiakkal tart, és kezdődnek a bonyodalmak.
A film története nem nagy eresztés. Nincsenek nagy megfejtések és logikai csavarok, tekintve, hogy a társaság neonáci fele teljesen elmebetegen és kiszámíthatatlanul viselkedik. Viszont tele van nem várt meglepetésekkel, amelyek néha felébresztik az embert, ha épp csökken az ingermennyiség. A befejezés pedig tényleg csodálatos a The Smiths zenekar Please, Please, Please Let Me Get What I Want című szerzeményével (ugyan sokkal lassabb feldolgozásban, amely jobban is illik a jelenethez), amely mind dallamával és szövegével is rendkívül megható aláfestést ad a záró képsoroknak.
Ezt a filmet nem is a sztori miatt kell megnézni, hanem a karakterfejlődés, a jellemábrázolások, a 80-as évek Angliájának megismerése miatt. És persze ott vannak a színészi teljesítmények, amelyek óriásit dobnak a filmen.
Abszolút méltatunk kell Thomas Turgoose gyermekszínészt, aki fiatal kora ellenére bámulatosan hozza a szerepét. A sikeréhez bizonyára az is jelentősen hozzájárult, hogy nem sokkal a forgatás előtt vesztette el édesanyját, és végig látni azt a zsigeri szomorúságot a szemében, amely hozzájárult az édesapját elvesztett gyermek hitelességéhez. A filmet egyébként édesanyjának, Sharon Turgoose-nak ajánlották.
Stephen Graham, a fő neonáci Combo szerepében szintén briliáns, akit a kritika is erősen méltatott.
A filmet nem csak ajánljuk, de azon a véleményen vagyunk, hogy minden iskolában kötelezővé kellene tenni.