Sok nyugati van, aki az imperialista agresszióktól relatíve biztonságos selyemgubóban él, ezért nehezen empatizálnak a periférián élő „mások” bánatával, de vélhetően az olyan események, mint a Notre-Dame székesegyház tragikus tűzesete, hatásos pillanat lehet ennek változására.
Ha csak a bostoni amerikai katolikusok, akik lihegtek, amikor lángnyelvek közepette a torony összeomlott, felfogják, hogy ez ugyanaz a fájdalom, amit az irakiak éreztek, mikor az amerikai katonai invázió után kifosztották a Nemzeti Múzeumukat.
Ha csak a párizsi balkonokon álló nők, akik sírva tekintettek a tomboló tűzvészre, felfognák, hogy ez ugyanaz a reménytelenség, amit a szíriaiak éreztek, mikor Palmira az Iszlám Állam kivégző színhelyévé változott.
Ahogy az európaiak a Notre-Dame-ra mint a gazdag kulturális örökségük példájára tekintenek és meg akarják őrizni, az afrikaiak is megfizethetetlennek tartják a faragásaikat és műalkotásaikat, még akkor is, ha azok lopott gyarmati tulajdonként ülnek a párizsi Quai Branly Múzeumban.
Ahelyett, hogy örvendenénk, amikor az egyik oldal megízlelheti az általa globálisan kovácsolt karmikus pusztítás ízét (, bár ez rövidtávon terápiás lehet és kozmikus igazságszolgáltatásnak tűnik), sokkal helyesebb olyan világot létrehozni, ahol minden kultúra teremtményeit egyenlően dédelgetjük, saját pompájukban.
Párizsiak ezrei vesződtek és haltak meg a Notre-Dame 900 éve kezdődő építkezésének 200 éve során, és ezért ez Franciaországé, de az emberiségé is – mint a babilóniaiak által 2600 éve felépített Ishtar Kapu, amely dél-Bagdad helyett a berlini Pergamon Múzeumban árválkodik.
A munkások azok, akik minden kultúrában felépítették a nagy műemlékeket, amelyek az emberi család ereklyéi, és az általuk kiizzadt veríték óceánja volt az előleg a jövő generációi számára. Ezért mindegyikük erőfeszítését méltányolni és becsülni kell, de ez csak akkor működik, ha befejezzük a „felbecsülhetetlenség” az alapján való mércézését, hogy milyen színű kezek építették őket.
Írta: Theodore Redcrow