A filmajánló rovatunk nem először kapja a Film(nem)ajánló becenevet, tekintve, hogy ismét egy rossz amerikai, katonai propagandafilmről van szó. (Az előző a Zöldsapkások volt).
Az Amerikai mesterlövészben benne van mindent, amit az ultrajobbos Clint Eastwood rendezésétől elvárunk:
– lobogó amerikai zászlók
– a jenkik a jófiúk, az ellenség mind primitív horda
– hősiesség az USA oldalán, galádság az irakiaknál.
A szokásos amerikai propagandasablonok.
A propaganda mindig hazug! Ez is. Ráadásul a célja is ocsmány: mosogatni és heroizálni egy mocskos, igazságtalan, gyarmatosító és imperialista háborút.
Egyesek szerint Hollywood már nem heroizál. Dehogynem! Csak máshogy. A 40-estől a 80-as évekig minden amerikai filmben hősök voltak a katonák, a háború fennkölt volt számukra, bár néha borzalmas, de ezt mindig megoldották a hősiesség romantikájával. Aztán az Apokalpiszis, most! és a Szakasz megtörte ezt a vonalat, és immár a háború borzalmas arcára koncentráltak, ahol már az amerikai katona is lehet esendő, sőt egyenesen antihős. Ez volt az igazi háborús filmek kezdete, és olyan alkotások követték ezeket, mint a Született július negyedikén és a Ryan közlegény megmentése. A romantikát felváltotta a realizmus, amelyből már okulni és tanulni lehetett. Olyan filmek születtek, amelyek megmutatták a fiataloknak, hogy a vietnami dzsungelben elpusztulni nem hősiesség, hanem felesleges ostobaság.
Eastwood filmje – és ámblokk az egész amerikai háborús propaganda – nem térhet vissza az 50-es évekbe. Ezért ezek a filmek megtartják a háború borzalmainak bemutatását: például gyerekek lelövését, a civilek elleni atrocitásokat, a súlyosan megrokkant embereket. Ugyanakkor ebből is romantikát csinálnak – amennyire lehetséges, és a heroizálás immár ezeken a borzalmakon keresztülgázolva folyik.
Az Amerikai mesterlövész koncepcióját már egyszer elsütötték, ez volt az Ellenség a kapuknál. A két filmből kiderül, hogy egy városi csatatéren pusztán kettő mesterlövész létezik, mindkét oldalon egy-egy, akik egymásra vadásznak, és a körülöttük harcoló szárazföldi alakulatok és egyéb fegyvernemek pusztán ehhez a párbajhoz statisztálnak. Ez nem más, mint az amerikai álom hazugságának militarizálása, amellyel már be lehet rángatni a kölyköket a toborzóirodába annak illúziójával, hogy te lehetsz az az übermesterlövész, nem pedig a körülötte eleső más unterkatonák.
Persze Eastwood azért becsempész más szálakat is, hogy a fő csatáról – a két mesterlövész párbajáról – elterelje a figyelmet, és ne pusztán arról szóljon a dolog, ezért hősünk persze másokat is megpadlóztat. Aztán vannak komolyabb közelharcos jelenetek, mert hiába a mesterlövész “nagyszerű teljesítménye” – kb. 100 ellenséget teljesen védett pozícióból, nagy hatótávolságú puskával, orvul leszedni -, ami – valljuk be! – inkább ciki.
Aztán ott van a családi szál, amely rém unalmas. A mesterlövész a kiküldetések után hazaérkezik, majd az asszony siránkozik, hogy „nincs is ott”. Nyilván fontos problémát feszeget, hiszen rengeteg veterán egyszerűen képtelen mentálisan visszaszokni a békés, civil élethez. (Továbbá az Egyesült Államok anyagilag is teljesen magára hagyja szerencsétleneket, de erről a vérjobbos Eastwood propagandafilmje nyilván nem tesz egy szót sem). A probléma feszegetése azonban dramaturgiailag megreked egy holtponton, nem mozdul sehova, míg végül unalmassá válik, és ami a forgatókönyvtől a legpofátlanabb: megoldódik magától, mintha ez a világ legtermészetesebb dolga lenne, majd örömkönnyek, hogy a „főhős” „visszatért”.
A forgatókönyv még egy fontos kérdést nyitva hagy: a fő cél ugyanis egy helyi terroristavezér elkapása, ehhez el is kezdik felgöngyölíteni a szálakat, majd az egész történetvezetésnek vége szakad, és semmi utalás nincs rá! Legalább egy kesergést, hogy jajj, még nem sikerült elkapni a fővezért. Tehát a mesterlövészek közti párharc konfliktusát végül feloldják (meglepetés: a főhős pofánlövi, erre ki nem számított?), de a terroristavezér szála elvarratlan marad.
És itt a film sokadik óriási problémája, a kiszámíthatóság. Két jelenet van ugyan, amikor a főhősnek döntenie kell, hogy lőni fog-e vagy sem, ezek tényleg feszültségteljesek, de az összes többi akciónál már percekkel előre látható, hogy kit fognak agyonlőni; még a szokásos klissét is elsütik a barátnő fényképét mutogató katonáról, akit a következő snittben biztosan kicsinálnak.
A helyzetet csak néhány dolog tudja menteni: Bradley Cooper színészi játéka ugyanis némit javít a helyzeten. No, nem Oscar-díj jelölt alakítás, mint ahogy ezt a Filmakadémia gondolta (Cooper nem is nyerte meg a szobrot), és a színésztől is láttunk már jobbat. Cooper megérdemli az Oscart, de egyáltalán nem ezért a filmért. Valljuk be, a jelöléseknél azért a hazafias hangulat is sokat lendített a mércén.
Az atmoszféra kiváló: szépek a képek, a helyszínek rendkívül jól és élethűen lettek megkonstruálva. A csataterek kellően nyomasztóak, a hangok és effektusok szintén. Zenéje is biztos volt a filmnek, de semmi nem tűnt fel belőle. A technikai kivitelezés és a látvány elsőrangú, de nem korszakalkotó.
Persze egy propagandafilmtől nem várhatunk nagy mondanivalót. Sőt, felsoroltatja az ultrakeresztény-ultrakonzervatív álértékeket és álságos tanmeséket. Egy szó sem esik arról, hogy az Egyesült Államok mennyire igazságtalan és hazug rablóháborút folytat Irakban – még csak kritikus hang sem jelenik meg a filmben. Sőt! Állandóan a „megtámadtak minket” frázissal jönnek a nagykövetségek és az ikertornyok megsemmisítése kapcsán. Ne legyenek illúzióink, az amerikai hadsereg szeptember 11-e nélkül is bevonult volna Irakba, Afganisztánba és a más harmadik világbeli országokba. Ahol olaj van, ott pénz is van. Ez sem szerepel Eastwood filmjében.
Sem amerikai szegények, sem magukra hagyott veteránok. Csak a háborúval járó hősiesség fasiszta fetisizálása.