Cs. Kádár Péter írása
„Itt élünk mi! Idegünk rángó háló,
vergődik benn’ a mult sikos hala.
A munkabér, a munkaerő ára,
cincog zsebünkben, úgy megyünk haza.
Ujságpapír az asztalon kenyérrel
s az ujságban, hogy szabadok vagyunk –
poloskát űzünk lámpával s a kéjjel
s két deci fröccsel becsüljük magunk’.”
(József Attila: Munkások)
A nagytőke agitátorai évtizedek óta (bizony, legalább 100 éve már) azt állítják, hogy nincsenek is osztályok, a munkásosztály pedig az elmúlt évtizedekben az egyre kiterjedtebb gépesítés miatt meg is szűnt. Sokan beveszik ezt a rizsát, hiszen minden dolgozó másképp és más életszínvonalon él, egészen más a jövedelme az autógyárban dolgozónak, mint aki közmunkásként nyomorog a polgármester cselédjeként (s mindegy, hogy melyik párt üdvöskéjéről vagy un. „függetlenről” van szó). Mégis, azt látjuk, hogy nem a legszegényebbek lázadnak, hanem a legöntudatosabbak, a legszervezettebbek. A klasszikus értelemben vett nagyüzemi munkásság.
Most még csak az osztályharc legelemibb, de a dolgozókat leginkább összekovácsoló küzdelme, a bérharc kezdődött meg. Nem valamiféle pártsugallatra, hiszen ugyan hol az egyik, hol a másik parlamenti párt gagyogja, hogy tűrhetetlen az a szakadék, ami az EU-centrum bérei és a magyar bérek között tátong, a rendszerváltás óta egyikük sem tett semmit azért, hogy e szakadék csökkenjen. Sőt, „felsőbb parancsnak” engedelmeskedve, mindegyik arra törekedett, általában sikerrel, hogy a bérek reálértékét – esetenként a névleges nagyságát is – csökkentse, leértékelje a magyar munkaerő árát.
A rendszerváltás utáni politikai elitet hazánk gyarmatosításának lelkes segítőjeként jellemezhetjük, hiszen mindent megtettek annak érdekében, hogy az ipari és a mezőgazdasági termelés, valamit a szolgáltatások eredménye ne a magyar költségvetést gazdagítsa, vagy csak csekély mértékben. Hozzáteszem, hogy a magyar újburzsoázia sem különb a Deákné vásznánál. Míg a nemzetközi tőke a jogszabályok változtatásának útján kényszeríti ki, hogy a profitját teljes egészében kivihesse az országból, a magyar tőkés osztály egyszerűen adót csal, és a multiknál is sokkal rosszabbul fizeti meg a dolgozókat.
Így aztán a dolgozói bérkövetelések egyszerre irányulnak a multik és a magyar elit ellen.
Mert hogyan is néz ki egy ilyen követelés? A dolgozók képviselői a külföldi anyu magyar csecsemőjének vezetőivel kezdenek tárgyalni. E vezetőknek jellemzően két típusuk van. Az egyik olyan külföldi muksi vagy csajszi, akitől anyu meg akar szabadulni, de valamiért nem tudja kirúgni, ezért kihelyezi a gyarmatra. A másik a bennszülött tetű. Aki jobbára szintúgy tehetségtelen, viszont sosem bírálja a még nagyobb feletteseit. Mindkettő abban hasonlít egymásra, hogy egyetlen célja, hogy az anyu által előírt profitot hozza a csecsemő, bármi áron. Ugyanis a vezető akkor kap jutalmat, fizetésemelést, mindenféle juttatásokat, ha az anyu által előírt paramétereket zokszó nélkül teljesíti.
A vezetőnek tehát semmilyen szociális és kritikai érzékenységgel nem kell rendelkeznie, az csak árthat a zsebének. Márpedig a „modern” vezetőt csakis a saját előmenetele érdekli. Az ilyen vezető egészen biztosan nem is törekedik arra, hogy a dolgozók jövedelme növekedjék, ezért a bértárgyalások gyakorta eredménytelenek, ha a dolgozók nem engednek a vezetőknek. Mondhatnám, teljesen fölösleges tárgyalni velük, és ezt a vezetők olykor egészen látványosan demonstrálják is. Ám a dolgozók képviselői – az egyre inkább erősödő szakszervezetek – a törvény előírásainak megfelelően mindig kifejezik tárgyalási készségüket.
Aztán jön a sztrájk. Szép sorjában először a figyelmeztető, aztán egy rendes rövid, aztán egy hosszabb. Nagyon lényeges, hogy ezeket a sztrájkokat már egy ideje nem tudják letörni, hiába alkalmaznának sztrájktörőket (nincs is kiket), hiába fenyegetőznek, és hiába ígérgetnek. Lásd ismét: öntudat és szervezettség.
Tévedés lenne azt hinni, hogy a követelt béremelést vagy annak egy részét a helyi kápó hagyja jóvá. Ahhoz anyu döntése kell, akinek már sok kárt okozott a sztrájk, s aki döbbenten látja, hogy anyu centrumbeli munkásai és szakszervezetei is szolidárisak a gyarmatok munkásaival. Ráadásul ezek a gyarmati dolgozók olyan termékeket gyártanak, amelyek hozzáadott értéke ugyan alacsony, de amelyek nélkül másutt sem tudnak dolgozni. Anyu ilyenkor zöld utat ad a helyi vezetőnek a megállapodásra.
Van, ahol e folyamat még durvább, ahol már az anyaállam is kéri a céget, hogy csináljon már valamit! Erre példa a Hankook Tire, amelynek működését egyébként a Gyurcsány-kormánynak már engedélyeznie sem lett volna szabad (a centrum országaiban nem is kapott engedélyt), s amelynek működését az első súlyos jogsértések után vissza kellett volna vonni. A gyár ugyan számos pert veszített eddig, de a tevékenységét egyetlen kormány sem korlátozta.
Ez is azt mutatja, hogy a mi társadalmunkban a dolgozók csak önmagukban és egymásban bízhatnak. A legutóbbi esetben a cég a sztrájktörvényt is megsértette, de miként eddig, most sem származott ebből semmi baja. A magyarországi helytartó szívósan ragaszkodott az elképzeléseihez, mígnem a szakszervezet – megkerülve a honi vezetőséget – közvetlenül anyuval tudott tárgyalni. Anyu pedig eljátszotta a jóságos nénit, és kötelezte csecsemőjét a dolgozói követelések elfogadására.
A siker kétségtelenül a dolgozók kitartásának és erejének a sikere. Ugyanakkor jól mutatja a hazai munkásság kettős kiszolgáltatottságát is. Ahogy az a gyarmatokon általános.
Cs. Kádár Péter