„Mikor először jöttek emberek a házunkba, hogy megkérjék a családunkat, hogy vegyen részt a kommunákban, kövekkel dobáltam őket, csak hogy távol tartsam őket,” – nevet Bushea, egy fiatal nő Tirbespiye-ből, Rojava-ban.
Két gyermek édesanyja, aki egy ultrakonzervatív vallási szektához tartozott. Azelőtt sosem hagyhatta el otthonát, és egész testét be kellett fednie, kivéve a szemeit.
„Most tevékenyen alakítom a saját közösségemet,” – mondja büszke és sugárzó mosollyal. „Az emberek azért jönnek hozzám, hogy segítsek megoldani a szociális problémáikat. De akkoriban még nem is tudtam, mit jelent a „tanács” vagy mit csinálnak az emberek a gyűlésekben.”
Manapság emberek világszerte az autonóm szerveződés alternatív formáit alakítják újra, hogy újra értelmet adjanak létezésüknek, hogy tükrözzék az emberi kreativitás azon vágyát, hogy szabadságként fejezze ki önmagát. Ezeket a kollektívákat, kommunákat, szövetkezeteket, népi mozgalmakat úgy lehet jellemezni, mint népi önvédelmi mechanizmusokat a kapitalizmus, a patriarchátus és az állam túlkapásai ellen.
Ugyanakkor számos őslakos nép, kultúra és közösség, amely szembesült a kirekesztettséggel és a marginalizációval, a mai napig megvédte a kommunalista életmódját. Meglepő, hogy a közösségeket, amelyek megvédik létüket a terjeszkedő világrenddel szemben, gyakran negatív terminusokkal írják le, mintha „hiányuk” lenne valamiben – különösképp az államban. A pozitivista és determinista tendenciák, amelyek uralják a mai történelemírást, az ilyen közösségeket szokatlannak, civilizálatlannak és elmaradottnak jellemzik. Az államiságot a civilizáció és a modernitás elengedhetetlen következményeként tételezik fel, amely egy természetes lépés a történelem lineáris fejlődésében.
Kétségtelenül vannak származástani és lételméleti különbségek a – jobb szó hiányában – „modern” forradalmi kommunák és a természetes, szerves közösségek között. Az előbbiek elsődlegesen a kapitalista társadalmak radikális köreiben fejlődnek ki mint felkelések az uralkodó rendszerek ellen, miközben az utóbbiak fenyegetést jelentenek az uralkodó hatalmakra a túlélésük természete miatt. De nem mondhatjuk, hogy ezek a szerves kommunák nem politikusok, ahogy szembeszállnak a nagyvárosi közösségekkel a szándékos, célirányos politikájukkal.
A kapitalista világrenddel szembeni több évszázados, talán évezredes ellenállás valójában az ellenszegülés nagyon radikális megnyilvánulása. Az olyan közösségek számára, amelyek viszonylag érintetlenek a globális áramlatoktól a jellegzetességeik, a természeti földrajzuk vagy az aktív ellenállásuk miatt, a kommunális politika egyszerűen csak a világ természetes része. Ezért például sok ember Rojava-ban, ahol jelenleg is folyik a radikális társadalmi átrendeződés, úgy hivatkozik a forradalmukra, mint a „természethez való visszatérésre” vagy „a társadalmi etikánk visszaszerzésére.”
A történelem során a kurdok sokféle akadálytól, elnyomástól, pusztítástól, népirtástól és asszimilációtól szenvedtek. Két fronton is kirekesztették őket az állami rendből: nem csak a saját államot tagadták meg tőlük, hanem egyszerre kirekesztették őket az őket körülvevő állami struktúrából is. Most az államnélküliség tapasztalata segíti megvédeni a társadalmi etikát és értékeket, csakúgy, mint a közösségi érzést – különösképp a vidéki és hegyi falvakban, messze a városoktól.
Eddig a napig sajátosan az alevi-kurd falvakat jellemezték olyan közösségi megoldás-kereső és egyeztetési folyamatok a társadalmi kérdések tekintetében, amelyek az etikán és a megbocsátáson alapulnak a közösség javára. De miközben ez az életforma teljesen elterjedt Kurdisztánban, van még tudatos új erőfeszítés, hogy egy olyan politikai rendszert hozzanak létre, amely a kommunális értékek köré központosul – a Demokratikus Konföderalizmus rendszerét, amelyet olyan demokratikus autonómia által építenek fel, amelynek szíve a közösség.
Demokratikus Konföderalizmus Rojava-ban
A Kurd Munkáspárt (PKK), mint sok nemzeti felszabadító mozgalom, kezdetben úgy gondolta, hogy a független állam megteremtése megoldás lehet az erőszakra és az elnyomásra. Bár a Szovjetunió összeomlása utáni, változó világgal a mozgalom alapvető önkritikát kezdett gyakorolni, csakúgy, mint a kor domináns szocialista politikájának kritikáját, amely még mindig nagyon arra fókuszált, hogy megragadja az államhatalmat. Az 1990-es évek vége felé a PKK Abdullah Öcalan vezetése alatt elkezdte körvonalazni a nemzetállam és az államszocializmus alternatíváját.
Kurdisztán és a Közel-Kelet történelmét, valamint a természet erőit, a jelenlegi gazdasági rendszert és az ökológiai problémákat tanulmányozva, Öcalan arra a következtetésre jutott, hogy az emberiség „szabadság-problémájának” oka nem az államtalanság, hanem az államok kialakulása. Hogy megkísérelje felforgatni annak a rendszernek az uralmát, amely az elmúlt 5000 év alatt intézményesítette magát szerte a világon a patriarchátus, a kapitalizmus és a nemzetállam szintéziseként, az alternatív minta pont ennek teljes ellentéte lett – a nők felszabadulása, az ökológia és az alulról jövő, népi demokrácia.
A Demokratikus Konföderalizmus a különböző népek társadalmi, politikai és gazdasági önrendelkezésének modellje, amelynek úttörői a nők és a fiatalok. Megpróbálja gyakorlatilag kifejezni a nép akaratát úgy, hogy a demokráciát eszköznek tekinti, mintsem célnak. Ez az állam nélküli demokrácia.
Miközben új, normatív struktúrákat javasol, hogy tudatos politikai rendszert hozzon létre, a Demokratikus Konföderalizmus szintén merít az évezredes társadalmi szervezeti formákból, amelyek még mindig léteznek a kurdisztáni közösségekben és azokon is túl. Ez a modell messze túlszárnyalja a kortárs képzeletünket, de valójában jól összecseng a régió népeinek erős felszabadulás vágyával. Bár a rendszert már évekkel ezelőtt létrehozták Bakur-ban (Észak-Kurdisztán), a török állami elnyomás korlátain belül, Rojava (Nyugat-Kurdisztán) volt, amely megragadta a történelmi lehetőséget, hogy a Demokratikus Konföderalizmust gyakorlatba ültesse.
A rendszer a szívébe helyezte a „demokratikus autonómiát”: az emberek a kommunák formáiban közvetlenül szervezik saját magukat és tanácsokat alakítanak. Rojava-ban ezt a folyamatot a Tev-Dem segíti elő, a Demokratikus Társadalomért Mozgalom. A kommuna az öntudatos, önszerveződő körzetből épül fel, és a demokratikus gyakorlat legesszenciálisabb és leggyökeresebb aspektusát képviseli. Bizottságaik a különböző problémákkal foglalkoznak, mint a béke és igazság, a gazdaság, biztonság, oktatás, nők, fiatalok és szociális szolgáltatások.
A kommunák választott küldötteket delegálnak a tanácsokba. A falusi tanácsok küldötteket delegálnak a kisvárosokba, a kisvárosi tanácsok küldötteket delegálnak a nagyvárosokba, és így tovább. Minden egyes kommuna autonóm, de egymással kapcsolatban állnak a konföderális (szövetségi) rendszer által, az együttműködés és a közös alapelvek megvédésének céljával. Csak ha az alapokon nem sikerül megoldani a problémákat, vagy amikor a problémák felülmúlják az alsó szintű tanácsok hatáskörét, akkor delegálják a következő szintre. A „magasabb” javaslatok vonatkoznak az „alsóbb” szintekre, és jelentik a tevékenységüket és a döntéseiket.
Amikor a kommunák a problémák megoldásának és a mindennapi élet megszervezésének színterei, a tanácsok akcióterveket és irányelveket készítenek az összetartásra és az együttműködésre. A forradalom kezdetén és az újonnan felszabadított területeken a tanácsoknak először népi tanácsokat kell létrehozniuk, és aztán továbbfejlődni sokkal decentralizáltabb alulról jövő szervezeti struktúrák felé a kommunák formájában.
A kommunák az „erkölcsös-politikus” társadalom felé haladnak, amelyet tudatos egyének hoznak létre, akik megértik, hogyan oldják meg a társadalmi problémákat, és akik közös felelősséggel törődnek a mindennapi önkormányzással, mintsem csatlakozzanak a bürokratikus elithez. Mindez számít a nép önkéntes és szabad részvételére, amely ellenáll a kényszernek és a törvényi szabályozásnak.
Természetesen nehéz felkelteni a társadalmi öntudatot rövid idő alatt, különösképp ott, ahol a háborús viszonyok, az embargók, a belső mentalitások és az ősi despotikus struktúrák mélyen intézményesültek, és amelyek hatalmi visszaélésekhez és apolitikus gondolkodáshoz vezetnek. Egy alternatív oktatási rendszer, amelyet akadémikusok szerveztek, megcélozta az egészséges társadalmi mentalitást promotálni, miközben az önszerveződés gyakorlatilag úgy reprodukálja a tudatos társadalmat, hogy az élet minden területén mozgósítja azt.
A nők és fiatalok autonóm módon szerveződnek és megtestesítik a társadalmi dinamikát, amely természetesen a több demokrácia és a kevesebb hierarchia felé lejt. A demokratikus autonómia modell „baloldalára” helyezik magukat és a tudás termelésének és újratermelésének új formáit alakítják.
Manapság a kurd szabadságmozgalom egyelően osztja meg a hatalmat a nők és a férfiak között, Qandil-tól Qamishlo-n át Párizsig. A társelnöki alapelv mögötti eszme mind szimbolikus és gyakorlati – decentralizálja a hatalmat és konszenzus-keresést támogat, miközben a nők és férfiak közti harmóniát szimbolizálja. Csak a nőknek van joga női társelnököt választani, miközben a férfi társelnököt mindenki választja. A nők létrehozzák a saját, erősebb, ideológiailag sokkal tudatosabb struktúráikat a női konföderáció felé, kezdve az autonóm női kommunákkal.
A Demokratikus Nemzet Alapelve
A másik, Öcalan által körvonalazott alapelv a „demokratikus nemzet”. A nemzetállam monisztikus doktrínájától eltérően, amely saját magát egy soviniszta mítoszon keresztül igazolja, ez a koncepció olyan társadalmat vizionál, amely a közös társadalmi szerződésen és alapvető erkölcsi alapelveken, mint a nemi egyenlőség, nyugszik. Ezért minden egyén és csoport – etnikai, vallási, nyelvi, nemi, értelmiségi azonossággal és tendenciákkal – szabadon kifejezheti magát és sokszínűséget adhat ehhez a terjeszkedő, erkölcsi alapú nemzethez, hogy biztosítsa demokratizálódását. Minél színesebb a nemzet, annál erősebb a demokrácia. A különböző csoportok és rétegek szintén belülről demokratizálják önmagukat. Rojava-ban a kurdok, arabok, szíriai keresztények, örmények, türkmének és csecsenek próbálnak együtt új életet teremteni. Ugyanezen logikán alapul a Népi Demokratikus Párt vagy HDP terve a határ túloldalán, Törökországban. A HDP Mezopotámia és Anatólia minden közösségét a „szabad egység” ernyője alatt egyesíti a demokratikus nemzetben.
Parlamenti képviselői között vannak kurdok, törökök, örmények, arabok, asszírok, muszlimok, alevik, keresztények és yazidik – sokkal színesebbek, mint bármely másik párt a török parlamentben. A nemzetállam ideológiájának monopolizmusával kontrasztban a demokratikus nemzet koncepciója a különféle népek önvédelmi mechanizmusaként szolgál.
Bár sok különféle közösség tevékenyen részt vesz a Rojava-i Forradalomban, a hosszútávú tapasztalatok érvényesülnek. Egész arab törzsi konföderációk nyilvánítják ki támogatásukat a kormány iránt, de néhány területen az arabok gyanakvóak maradnak. Titkosszolgálati iratok szerint már az 1960-as évek elején a szíriai Baath párt magasan kifinomult terveket készített, hogy egymás ellen hangolja a különböző közösségeket, különösképp Cizire-ben. A korábban létező feszültségek csúcsán külső erők ráadásul feltüzelték és hangszerelték a különböző közösségek közötti konfliktusokat, hogy továbbvihessék tervüket. A szíriai és általánosabban a közel-keleti különböző etnikumok és vallási csoportok közötti egység megteremtése sokkal nehezebbé tenné a régió megosztását és az afeletti uralkodást.
A Rojava-i kormány egy arab tagja elmagyarázta, hogy ez a demokratikus modell miért is nem számít annyira a már megalakult és az újonnan alakított politikai csoportokra a régióban:
„A demokratikus autonómia rendszere a három kantonunkban felrázza és megrengeti az egész világot, mivel a kapitalista rendszer nem akar szabadságot és demokráciát a Közel-Keleten, minden kifogása ellenére. Ezért támadja mindenki Rojava-t. Az állam különböző formái, amelyet a Szíriai Arab Köztársaság Asszád és az Iszlám Állam alatt szemléltetett, ugyanazon érme két különböző oldalai, ahogy megtagadják és elpusztítják a régiónk sokszínű mozaikját. De egyre több és több arab jön Szíria maradékából Rojava-ba, hogy megtanulja a demokratikus autonómiát, mivel itt látják a szabadság perspektíváját.”
Egy másik gazdasági és politikai modell
Az önszerveződés hatékony rendszere, kombinálva némi fokú embargóval, amely önfenntartást tesz szükségessé, és ezzel táplálja a kreativitást, megkíméli Rojava-t a kapitalista gondolkodásra és a külső kizsákmányolásra jellemző gazdasági korrupciótól. Ezért, hogy a háborún túl megvédjük a forradalmi értékeket, szükség van egy kalibrált gazdasági előrelátásra a társadalmi igazságosság, az ökológia és a feminista közgazdaság számára, amely életben tart egy megnyomorított, megsebzett és elnyomott népességet.
Hogy támadjuk a gazdagokat, akik nem törődnek az együttműködéssel, és kerüljük el a vádat, hogy tekintélyuralmiak vagyunk? Hogyan alkalmazzuk az emancipációs és felszabadító alapelveket a háború és a gazdasági túlélés szükségében? Hogy decentralizáljuk a gazdaságot, miközben biztosítjuk az igazságosságot és a forradalmi összetartást? Rojava-ban a nép számára a válasz az oktatásban rejlik.
„Mit jelent számotokra az ökológia?” – kérdezi egy nő az Ishtar női akadémián Rimelan-ban a társaitól egy teremben, amely olyan nők fotóival van díszítve, mint Sakine Cansiz és Rosa Luxemburg. A kezén és arcán hagyományos tetoválást viselő nő válaszol: „Számomra anyának lenni jelenti az ökológiai létet. Harmóniában élni a közösséggel és a természettel. Az anyák tudják a legjobban, hogyan tartsák fenn és szervezzék ezt a harmóniát.” Talán ez az ökológiai kérdés, amely legtisztábban illusztrálja Rojava dilemmáját, hogy legyenek hatalmas alapelvei és törekvései, valamint akarata az áldozatvállalásra, miközben szűkölködnek a feltételekben, hogy véghezvigyék ezeket az eszméket. Nyilvánvaló okokból a túlélés gyakran elsőbbséget élvez a környezettudatosságnál.
Pillanatnyilag legalább lehetséges beszélni az átmeneti kettős rendszerről, amelyben a Rojava-i demokratikus önkormányzás kijelöli a forradalmi és ökológiai alapelveket, gondosan manőverezve ezeket a háborúban és a reálpolitikában, miközben a népi mozgalom alulról szervezi a népességet. Kanton szinten, különösképp tekintettel a külpolitikához kapcsolódó problémákkal, a centralista vagy legalábbis nem-forradalmi gyakorlat némiképp elkerülhetetlen, különösképp, mert Rojava politikailag és gazdaságilag egy sziklás és egy zord hely között terül el. Egy demokratikus autonóm rendszer születik az alapokról, amelyekre a nép általában „Rojava-i Forradalomként” utal.
A népi mozgalom decentralizáló dinamikája, amely leginkább a közösségekben figyelhető meg, akár belső ellenzékként is szolgálhat a kantonok számára, és elősegítheti az utóbbi demokratizálódását, amely a bonyolult politikai földrajza miatt – utóbbit korlátozzák benne a nem-forradalmi pártok és csoportok – tovább haladhat a hatalom koncentrációja felé (bár a kantonok a jelenlegi állapotukban még mindig sokkal decentralizáltabbak és demokratikusabbak, mint az átlagos államok).
Jóval fontosabb, mint a pontos mechanizmus, amely által a népi akarat ki fog fejeződni, a demokratikus autonómia jelentése és hatása a népre magára. Ha jellemeznem kellene a „radikális demokráciát”, különösen a munkásosztály tagjaira gondolnék, a néha írástudatlan nőkre a környéken, akik eldöntötték, hogy kommunákba szervezik önmagukat, és akik most életre keltik a politikát. A gyermekek nevetése és játéka, a kotkodácsoló tyúkok, a műanyag székek alkotják a melódiát a színpadon, amelyben döntés születik a villanyórákról és a környék kérdéseiről. Meg kell azt is jegyezni, hogy ezek a szerkezetek jobban működnek a vidéki körzetekben és a kis városnegyedekben, mint a nagy és bonyolult városokban, ahol több erőfeszítés kell az emberek elfoglalására. Itt a hatalom a népé, amelynek sosem volt semmije, és most írja a saját történelmét.
„Szeretnéd látni a zöldségeinket?” – kérdi Qadifa, egy idősebb yazidi nő a Yekitiya Csillag női mozgalom központjában. Úgy tűnik nincs sok kedve elmagyarázni az új rendszert, inkább a gyümölcsöket mutatná ahelyett. Folytatjuk beszélgetésünket a mindennapi élet átalakításáról Rojava-ban, miközben ízletes paradicsomot eszünk a nők szövetkezetéből a hátsó kertben.
A Rojava-i önrendelkezést itt és most megéljük a mindennapi gyakorlatban. Qadifa-hoz hasonló nők ezrei, nők, akiket korábban teljesen kirekesztettek, láthatatlanok és hangtalanok voltak, most vezető pozíciót töltenek be és alakítják a társadalmat. Manapság reggelente életükben először a saját paradicsomaikat tudják leszedni arról a földről, amelyet korábban évtizedekig gyarmatosított az állam, miközben bíróként viselkedett a nép felett délután.
Sok család szentelte már magát teljesen a forradalomnak; különösképp azok, akik elveszették szeretteiket. Sok családi fészek mint népi ház kezd működni („mala gel”), amely egyezteti a népesség igényeit: az emberek besétálnak egymás házaiba a gyermekeikkel, és megvitatják az ötleteket, hogyan javíthatnák új életüket. Az asztali témák is megváltoztak. A szociális problémák szó szerint szociálissá válnak, mivel mindenki felelősségévé lesznek. A közösség minden tagja vezetővé válik.
A szociális döntéshozás lassú átalakulása, amely során az kikerül a kijelölt épületekből a mindennapi élet területeire, annak az erőfeszítésnek a gyümölcse, hogy új, erkölcsös-politikai társadalmat építsünk. A fejlett kapitalista ország emberei számára ez a közvetlen mód, hogy felelősek mások életéért, néha ijesztő lehet, különösen, ha fontos dolgok, mint az igazság, az oktatás vagy a biztonság kerül valaki kezébe, mintsem rábízná azokat inkább névtelen állami apparátusokra.
Az Ellenállás a Kommün Öröksége
Egy éjszaka ott ülök Tell Mozan közelében, amely egykor Urkesh volt, a hurrik 6000 éves ősi fővárosa. A közelben van Szíria és Törökország határa, amely kevesebb, mint 100 éves. Miközben teázunk Meryem-mel, Kobane egyik női parancsnokával, nézzük Észak-Kurdisztán Mardin városának fényeit a határ túloldalán.
„A közösség, az elnyomottak és minden nő helyett harcolunk, a történelem íratlan lapjai számára,” – mondja. Meryem egyike azon sok nőnek, aki találkozott már Abdullah Öcalan-nal fiatal korában, amikor az 1980-as években Rojava-ba érkezett. Mind több ezernyi nő, aki keresi az igazságot a saját életén túl, úgy döntött, hogy szabadságharcos lesz a régiójában, amely ugyanakkor a becsületgyilkosságok ezreinek ad otthont, valamint istennők ezreinek is, akiket minden formában és méretben imádtak.
Talán az emberi küzdelem évezredes áramlatának tükröződése ennek a városnak a védelmében vonzotta a rendszerellenes mozgalmat szerte a világról a Kobane-i történelmi ellenállásba; a módok, amelyek olyan univerzális jelleggel bírtak, amelyek összecsengtek egy másmilyen világ kollektív képzeletével. Sok párhuzamot vontak a Párizsi Kommünnel, a Sztálingrádi Csatával, a Spanyol Polgárháborúval és a népi ellenállás más majdnem mitikus példáival.
A sumér zikkuratokban, Mezopotámia ősi, masszív templomaiban, sok hierarchikus mechanizmus először kezdett intézményesülni: a patriarchátus, az állam, a rabszolgaság, a felállított hadsereg és a magántulajdon – a formálódó osztálytársadalom kezdete. Ez a korszak elhozta a messze ható társadalmi szakadást, amelyet a nők társadalmi státuszának elvesztése jellemzett, valamint a domináns férfi felemelkedése, különösképp a férfi papé, aki a tudás monopóliumát gyakorolta. De ez volt, ahol az „amargi”, a szabadság koncepciójának első szava, szó szerint a „visszatérés az anyához”, megszületett i.e. 2300-ban.
Öcalan két civilizáció eszméjét ajánlja: azt állítja, hogy a neolitikus kor vége felé haladva, a hierarchikus struktúrák felemelkedésével az ősi Sumérban, egy hierarchián, erőszakon, elnyomáson és monopolizmuson alapuló civilizáció fejlődött ki – a „mainstream” vagy „domináns civilizáció”. Ezzel szemben, amit „demokratikus civilizációnak” hív, a kirekesztettek, az elnyomottak, a szegények és a kitaszítottak, különösképp a nők történelmi harcát mutatja be. A Demokratikus Konföderalizmus ennél fogva a régi demokratikus civilizáció terméke és manifesztációja.
A demokratikus autonómia modell, amelynek életet adott, ezzel szemben nem csak ígéretes távlat a traumatikus konfliktusok békés és igazságos megoldása számára: sokféle módon a Rojava-i Forradalom felemelkedése illusztrálja, hogyan is lehet a demokratikus autonómia az egyetlen módja a túlélésnek. Ebben az értelemben a forradalmi kommün történelmi örökség, a kollektív emlékezet forrása a demokrácia erői számára szerte a világon, és az államrendszerrel szembeni önvédelem tudatos mechanizmusa. Ezeréves örökséget hordoz és új módokon manifesztálódik napjainkban.
Ami ma egyesíti az emberi ellenállás és egy más világ utáni vágy történelmi pillanatait a Párizsi Kommün történelmének első szabadságharcosaitól a Zapatista Felkelésen át a Rojava-i szabadság terekig, az a megtörhetetlen erő, hogy merjünk képzelni. Ez a bátorság, hogy higgyük, hogy nem az elnyomás a sorsunk. Ez az emberiség ősi vágyának kifejeződése, hogy felszabadítsa magát.
Bijî komunên me! Vive la commune!
Írta: Dilar Dirik
forrás: Kurdish Question
Dilar Dilik kurd aktivista és PhD kandidátus a Cambridge-i Egyetem Társadalomtudományi Intézetében. Munkája a nők harcának szerepét vizsgálja a kurdisztáni szabadság felépítésében. Rendszeresen publikál a kurd szabadságmozgalomról számos nemzetközi sajtótermékben.
Comments are closed, but trackbacks and pingbacks are open.