Az alábbiakban a híres holland marxista Anton Pannekoek 1936-os írásának első részét közöljük. Mint minden hasonló írásnak, ennek is óriási jelentősége van a jelenkori fasizmusok felismeréséért folytatott küzdelmünkben.
A fasizmus fő jellegzetessége a kispolgárság és a középosztály szervezése a magánüzlet szűklátókörű szellemével egy tömegszervezetbe, amely elég erős a proletár szervezetek ellenőrzéséhez és legyőzéséhez. Ez az osztály, amely a tőkések és a munkásosztály közé szorult, képtelen legyőzni a kapitalizmust és mindig kész a munkásosztály küzdelme ellen fordulni. Noha gyűlöli a nagytőkét és antikapitalista jelszavakkal áll elő, mégiscsak a kapitalizmus kezében lévő eszköz, amely a politikai akcióit a munkások leigázására használja.
Eszméi és elméletei főként az osztályharc és az ellen irányulnak, hogy a munkások külön osztályként éreznek és cselekszenek. Ez ellen erős nacionalista érzületet vonultat fel: a nemzet egységét a külföldi nemzetek ellen. Ebben a nemzetben a munkásoknak nem külön osztályként van helyük, hanem összefonódva a munkáltatókkal mint a termelés ipari és mezőgazdasági csoportjaival. Ezen csoportok képviselői a kormányzat számára tanácsadó testületeket alkotnak. Ez a Korporatív Állam, amely a társadalom gazdasági csoportjainak direkt képviseletén alapszik, valamint a tőkés munkán. Ellenzi a parlamentáris rendszert, amelyre a fasizmusnak nincs szüksége és amelyet elítél mint a zavarkeltés hatalmát és a belső széthúzás kártevő prédikálását.
A parlamentarizmus a nép, a polgárok uralmának kifejeződése, valamint a kormányzat ettől való függősége. A fasizmus az Államot a polgárok fölé helyezi. Az Állam – mint a nemzet szervezete – felsőbbrendű cél, amelynek alárendeli a polgárokat. Nem a demokrácia, nem a nép jogai, hanem a tekintély és a nép kötelességei állnak első helyen. A pártvezető az Állam feje – diktátorként -, hogy a párttársaival uralkodjon a parlamenti küldöttek beavatkozása nélkül.
Világos, hogy ez a kormányzati forma megfelel a modern kapitalizmus igényeinek. Egy magasan fejlett kapitalizmusban a gazdasági hatalom – a kezdetekkel ellentétben – nem a független termelők számos osztályából ered, hanem a nagytőkések kis csoportjaiból. Az érdekeiket sokkal jobban szolgálja, ha abszolút uralkodók kis testületére van hatással, és a műveleteik is biztosítottabbak, ha a minden munkás ellenállást és nyilvános kritikát vasököllel törnek le. Ennélfogva minden országban látható a tendencia, hogy a központi kormányzat és az Állam törzsfőnökei növelni akarják hatalmukat. Bár ezt néha fasizmusnak nevezik, van némi különbség, hogy a parlamentáris ellenőrzést fenntartják-e, vagy nyílt diktatórikus szabályozást vezetnek be, amely az erős pártszervezet terrorizmusán alapszik.
Németországban a nemzeti-szocialista mozgalom hasonló fejlődése nyert teret valamivel később. Az 1918-as forradalom hatalomra juttatta a szocializmust, de ezt a hatalmat arra használták, hogy megvédjék a kapitalizmust. A szocialisták a kormányzatban hagyták a tőkéseket úgy ténykedni, ahogy csak szerették volna. A kispolgári osztályok már egyesülve mindkét oldalon látták az ellenfeleiket, és a szocialista tisztviselők piszkos tőkés botrányokba keveredtek, amelyet a szocialista állam problémáinak tekintettek, valamint a kapitalista spekulációt a nemzetközi nyerészkedők bandák korrupciója közös alapelvének tekintették. Ellenálltak nekik a kispolgárság tisztességes kis üzletei és a konzervatív, régivágású farmerek. Az egyetemek fiatal értelmiségijei, akik a megvetett szocialista vezetők által bitorolt állami hivatalokban találták meg korábbi monopóliumaikat és a hadsereg feloszlatása miatt munkanélküli tisztek szervezték meg a nemzeti-szocialisták első csoportjait.
Buzgó nacionalisták voltak, mert a tőkés középosztályhoz tartoztak és ellenezték az uralkodó szociáldemokrácia internacionalizmusát. Szocialistának hívták magukat, mivel a kispolgári érzületük ellenkezett a nagytőkével és a nagy bankokkal. Szintén erősen antiszemiták voltak. Először is, mert a zsidó tőke fontos szerepet játszott Németországban, különösképp a nagy boltokban, amelyek miatt a kis kereskedőt tönkrementek. Másodszor, mivel számos zsidó értelmiségi ment egyetemre és tanult szakmát, és az élesebb eszük miatt – ügyvédként és orvosként – maguk mögött hagyták a német versenytársaikat.
Ezeket a nemzeti-szocialistákat pénzügyileg sok nagytőkés vállalat támogatta, különösképp a fegyveripar, amely érezte, hogy érdekeiket veszélyeztetik a növekvő lefegyverzési konferenciák. Megalapították a kapitalizmus illegális harcoló csoportjait az erősödő bolsevizmus ellen. Ekkor jött a világválság, és a Németországban súlyosbodó körülményeket úgy használták ki, mintha ez a békeszerződések jóvátételei miatt lenne. Az elkeseredett középosztály zendülése a legerősebb párttá emelte a Nemzeti-Szocialista Pártot, és lehetővé tette számára, hogy megragadja a politikai hatalmat, és hogy a vezetője Németország diktátorává válhasson.
Látszólag a középosztály eszméinek diktatúráját a nagytőke ellen irányozták, valamint a munkásosztály mozgalma ellen. Ámbár világos, hogy a kispolgári kapitalista programot a kisüzletek korához való visszatérésre nem lehet végrehajtani. Hamar világossá vált Németországban, hogy a nagy kapitalizmus és a földtulajdonos arisztokrácia a valódi urak a kormányzó Nemzeti-Szocialista Párt mögött. A valóságban ez a párt a kapitalizmus eszköze, hogy támadja és elpusztítsa a munkások szervezeteit.
Olyan erős volt az új jelszavak ereje, hogy még nagyszámú munkást is magukkal ragadtak, akik csatlakoztak a Nemzeti-Szocialista Párthoz. A munkások megtanulták követni vezetőiket, de ezek a vezetők kiábrándították őket, akiket erősebb vezetők vertek meg. A szocialista és kommunista eszmék pompás és spirituális ereje elenyészett. A nemzeti-szocializmus jobb szocializmust ígért a munkásoknak, az osztálybékét az osztályharc helyett. A megfelelő helyet ajánlotta fel nekik a nemzetben az egyesült nép tagjaiként, nem pedig külön osztályként.
A fasizmus – vagy bizonyos országokban az annak megfelelők – győzelme miatt a munkásosztályokat visszavetették a felszabadulásért való harcuk módszeres fejlődésében. A szervezeteiket eltörölték, vagy ahogy a szakszervezetek esetében történt, közvetlenül a kapitalista állami hivatalnokok uralma alá helyzeték. A munkások újságjait elnyomták, a szólásszabadságot korlátozták, a szocialista és kommunista propagandát betiltották és börtönnel, koncentrációs táborral vagy hosszú idejű elzárással büntették. A vélemények erőltetett uniformizálásában nincs helye a forradalmi tanításoknak. A reakció szilárd fala gátolta a proletár hatalom felé való szabályos fejlődést, valamint a forradalom és szabadság módját, a propaganda és vita eszközei általi intuíció és szervezés fejlődése által.
Szóval ez történt a felszínen. De, ha mélyebbre tekintünk a problémába, ez csak azt jelenti, hogy a munkások számára elvágták a hatalomhoz vezető sima és békés utat. Korábban azt mondtuk, hogy a szólásszabadság, a szervezés és a propaganda, valamint a politikai pártok alapításának joga szükséges a kapitalizmus számára. Ez azt jelenti, hogy ezek szükségesek a tőkés termelés és a tőkés fejlődés szabályos működésének biztosítása számára. Ez azt jelenti, hogy ha ezek egyszer eltűnnek, az osztályellentét súlyos felkelésekben és erőszakos forradalmi mozgalmakban robban ki. A tőkés osztálynak el kell döntenie, hogy ezt az utat választja-e.
Megvannak az okai, hogy ezt az utat válasszák. Erősen érződik, hogy napjaink súlyos világválsága a szívében rázta meg a tőkés rendszert. Tudja, hogy a csökkent termelés képtelen etetni az egész munkásosztály és ugyanakkor elégséges profitot is hagyni. Úgy döntöttek, hogy nem fogják maguk viselni a veszteségeket. Tehát felismerték, hogy a munkásoknak, akik éheznek a munkanélküliségtől, fel kell kelniük és fel is fognak lázadni. Ezt pedig megpróbálták megakadályozni a saját pozícióik erősítésével, az egész tőkésosztály egységbe kovácsolásával, erősen felfegyverezve az államhatalmat, odaláncolva a munkásokat ehhez az államhoz erős béklyókkal, megfosztva őket az önvédelmük régi eszközeitől, a szocialista szószólóiktól és szervezeteiktől. Ez az oka annak, hogy az elmúlt években a fasizmus hatalomra jutott.
Egykor úgy tűnt, hogy a kapitalizmus a legjobb úton halad a munkások becsapásával a demokráciautánzat és a reformutánzatok eszközeivel. Most a másik útra fordult, az erős elnyomáshoz. Ez a munkásokat ellenálláshoz és eltökélt osztályharchoz kell vezesse. Miért tesz így a kapitalizmus? Nem a szabad akaratából, hanem az anyagi, gazdasági erők kényszeréből, amely a saját belső természetéből adódik; a súlyos válságból, amely veszélyezteti a profitját és felkelti a forradalomtól való félelmét.
A győzedelmes fasizmus azzal henceg, hogy örökre meggátolták a kommunizmus útját. Erre az a magyarázatuk, hogy szétzúzták a munkásmozgalmat. De valójában csak a nem hatékony, primitív formáját zúzták szét. Megsemmisítették az illúziókat, a régi szocialista hiedelmeket, a szocialista és kommunista pártokat – minden elavult dolgot, amelyek gátolták a fejlődést. Megsemmisítették ugyanakkor a régi pártmegosztottságot, amely a munkásokat a munkások ellen hangolta. Ezzel visszaállították a természetes osztályegységet.
A pártok a közös vélemények csoportjai; a szervezetek függnek a tagságuktól – mindkettő csak másodlagos jelenség. Az osztály az elsődleges realitás, amely a kapitalizmus természetében leledzik. Hagyományosan a munkások a politikai véleményt és a szervezeti tagságot tekintették valódi elválasztónak a munkások és tőkések között. A pártok és szakszervezetek keretei között gondolkodtak és éreztek – és hagyományosan ez valószínűleg folytatódni is fog egy ideig. Most arra szorítkoznak, hogy az osztály keretei között gondolkodjanak és érezzenek. A megosztottság minden fala nélkül állnak egymás mellett és látják, hogy elvtársak, ugyanazon kapitalista kizsákmányolás alávetettjei. Nem a pártfegyelem szólítja őket akcióba; ki kell gondolniuk és meg kell valósítaniuk saját akcióikat, mikor érzik a fasiszta kapitalizmus terhének súlyát. Csak az ellentétes pártvélemények, politikai jelszavak, szakszervezeti szűklátókörűség ködje lett megsemmisítve, amely elhomályosította az osztálytudatot. A kapitalizmus kemény és könyörtelen valósága száll szembe velük, és a harcban magukra maradtak, csak az osztályegységre támaszkodhatnak.
A munkásosztály politikai vezetői – Németországról és Olaszországról beszélünk – eltűntek, csak a száműzetésben lévő vezetők beszélnek továbbra is, mintha léteznének a pártok. Ez nem azt jelenti, hogy örökre eltűnnek. Ha felkelés tör ki a munkásosztályban, visszatérnek és újra vezetőkként fogják mutatni magukat. Másodszor is le kell győzni őket, most a munkások által, azzal a tudatos felismeréssel, hogy elavultak.
Ez nem azt jelenti, hogy nem lesz több párt a jövőben, hanem hogy a szerepük befejeződött. Kétségtelenül új pártok fognak megjelenni a forradalmi időszakokban, hogy új helyzetekben kifejezzék az elkerülhetetlen véleménykülönbségeket a munkásosztályon belül. A pártok ebben a tekintetben a szükséges elemei a társadalmi fejlődésnek. A munkásosztály nem kaphat kész véleményeket és platformokat valamely diktátor párttól, amely magáénak tekinti a gondolkodás feladatát és megtiltja a független véleményt. A munkásosztálynak maga kell kigondolnia és megtalálnia a saját útját. A vélemények, hogy ez mi és hogyan kell megtenni, különbözni fognak, mivel az életük részben különböző – bár főképp inkább hasonló. A közös vélemény csoportjai fognak megalakulni, hogy megvitassák és hirdessék eszméiket, hogy küzdjenek a tőkésosztály tudósaival, hogy spirituális versenyt vívjanak más csoportokkal. Ez a munkásosztály önképzésének módja.
A pártok ebben a tekintetben az úttörő csoportok lesznek a kapitalizmus dzsungelében. Ki kell kutatniuk az utakat, hogy megtanulják a tudományt és a körülményeket, hogy megvitassák ezen közös kérdéseket, hogy lefektessék eszméiket, magyarázataikat, tanácsaikat a munkás társaik előtt. Ezen a módon ők a szükséges eszközök, hogy felépítsék a munkásosztály intellektuális erejét.
Nem az a feladatuk, hogy a munkások helyett cselekedjenek, és hogy elvégezzék a munkások valódi harcát és maguk mögött vonszolják az osztályt. Nem lesz erejük, hogy magukat az osztály helyébe állítsák. Az osztályegység, az osztályakció lesz mindenek felett, a pártvélemény pedig az alárendelt.
Anton Pannekoek (1936)
További fordításaink a témában:
Antonio Gramsci: A két fasizmus (1921)
Karl Radek: Fasizmus és Kommunizmus (1923)
Clara Zetkin: Fasizmus (1923)
Peter Petroff: A fasizmus esszenciája (1934)
Mit és miért nevezünk fasizmusnak?
Dr. Nagy András: A mai fasizmusról