Mikor ennyi nemlétező dolog összejön, az valami „csodálatos”.
Magyarországon lényegében nem létezik ellenzék, csupán a NER rendszerébe betagozódott neoliberális és fasiszta politikusok összefogása. Előbbi felének a kis ellenzéki szék kell a vele járó fizetéssel + plusz némi korrupcióra is alkalmas bizottsági hellyel, utóbbi szintén ezt akarja annak reményével, hogy egyszer ellenfeleit és szövetségeseit (!) hátbaszúrva majd ő lesz az úr az országban.
Ezen ellenzékiség már ott bukik, hogy Orbán ugyanazt a neoliberális megszorító gazdaságpolitikát folytatja, mint az MSZP-DK-Liberálisok-satöbbi pártok toltak kormányon és tolnának újra hatalomban; a mindenkivel érdekszövetséges Jobbik pedig pont ugyanolyan fasiszta, mint a Fidesz, és ugyanúgy a tőke zsírjából hízott meg (nem felejtjük el a Simicska-plakáthelyeket!).
Így a neoliberális fasiszta kormányunk leváltása nem csak lehetetlen (lángszóróval tüzet oltani?), hanem felesleges is. Erre csak a humánus, szolidáris, baloldali, haladó, környezetvédő, feminista baloldal képes, és csak ennek van értelme is, ám ennek hiánya, illetve szervezetünkben kicsi volta sajnos nem a legjobb reményekkel kecsegtet az ország sorsának bármiféle jobbrafordulása (inkább balra) felé.
Ez a Baloldal ráadásul nem csak a kormány részéről áll támadás alatt, hiszen a borzalmas ellenzéke is félti saját szemétdombját.
Nem véletlen, hogy ezen Baloldal besározására a szélsőjobboldal létrehozta a „kommunizmus áldozatai” emléknapot egy kisgazda politikus elhurcolásának évfordulójára, aki épségben visszatért a Szovjetunióból, majd két kommunista kormány tagja lett, 56 után pedig a Kádár-rendszert építette, majd teljes nyugalomban halt meg egy bécsi kórházban. Ezzel maguk az antikommunisták is szembeköpik magukat és az egész emléknapozósdit.
Lehetett volna a kommunizmus áldozatainak emléknapja április 30-a is, amikor is a Vörös Hadsereg öngyilkosságba hajszolta szerencsétlen Adolf Hitlert, vagy április 28-a, amikor a gonosz vörös partizánok végeztek Benito Mussolinivel. Esetleg lehetett volna három napos is. Mindazonáltal a “kommunizmus áldozatai” emléknap a legutolsó sorban szól “áldozatokról”, ez csupán egy frontvonal és egy csatorna a történelemhamisító propaganda árasztására. Nem mintha más napokon ez nem folyna irdatlan mennyiségben.
Elismerjük persze, hogy mint minden izmus nevében, a kommunizmus nevében is borzalmas bűncselekményeket követtek el egyesek. Ám, fenntartjuk azon kritikát, hogy kommunizmus nem is létezett soha – mint társadalmi rendszer -, ennélfogva ennek áldozatai sem lehettek. Azt is fenntartjuk, hogy aki borzalmas atrocitásokat követ el az ellenfelek ellen, vagy szintén borzalmas bűncselekményeket követ el a munkásosztály, illetve saját elvtársai ellen, az definíciószerűen sem lehet kommunista, és semmi köze azokhoz a marxi elvekhez, amelyeket mi, baloldaliként, kommunistaként vallunk. Nem tűrjük, hogy a munkásmozgalmi tevékenységünket egy lapon említsék különféle diktatúrákkal, miközben mi ezen önkényt ellenezzük, küzdünk ellene; miközben nyílt politikai tevékenységet fejthetnek ki Magyarországon olyan pártok, akik fasiszta diktatúrákat és diktátorokat méltatnak – beleértve a kormánypárt embereit! Még azzal is egyetértenénk, ha nem a szélsőjobboldali propagandisták tollából született Kommunizmus Fekete Könyve ostobaságai, hanem normális történészek konszenzusa által feltárt tények alapján emlékeznénk meg pl. a sztálinizmus (nem pedig a kommunizmus!) áldozatairól, ha mellette – a kettős mérce kizárásával – ugyanúgy megemlékezések lennének a kereszténység 800 millió és a kapitalizmus 1600 millió áldozatáról is. Bár hazánkra nem a nem létező – a kommunisták jóvoltából megsemmisített – sztálinizmus jelent veszélyt, hanem a létező klerikálfasiszta kereszténység és a válságban vergődő kapitalizmus, amely nem képes tovább demokratikus eszközökkel fenntartani a hatalmát, ezért a fasiszta diktatúrák eszköztárához nyúl.
Akárhogy is történt, az „ellenzék” minden évben bizarr belső késztetést érez arra, hogy asszisztáljanak ehhez a fasiszta baromsághoz, amelynek egyetlen szándéka a munkásosztály szervezeteinek lejáratása.
Hogy miért?
1, Politikai érdek
A tőkések által pénzelt és a tőkéseket szolgáló, neoliberális megszorító pártok számára ugyanolyan fontos a munkásosztály szervezeteinek dehonesztálása és kriminalizálása (lásd a hazai jelképtörvény vagy az ukrán/lengyel antikommunista törvények), mint a szintén tőkét védő fasisztáknak. Külön tragédia, hogy ezen szélsőséges erők már nem csak az antikommunizmusban kerülnek egy platformra, hiszen MSZP-s és DK-s képviselők is ukrán vendégmunkásokkal riogatnak, teljesen felrúgva a baloldal nemzetközi osztályszolidaritását, valamint a DK-s EP képviselők az EP-ben a Fidesszel, a Jobbikkal és az európai szélsőjobbal szavaztak a menekültek földközi-tengeri mentése ellen. Az antikommunizmus mindig az első lépés a fasizmus felé, így azok az „ellenzékiek”, akik most az antikommunista közhelyeket mormogják a saját politikai öngyilkosságukat követik el. Egyenes út Orbán hatalmának megszilárdításához, amelyben ez az „ellenzék” is cinkos és bűnös.
2, „Demokratikus” megfelelési kényszer
Vannak az ellenzékben tökhülyék, akik nem ismerik fel ezen emléknap egyértelmű és aljas politikai célját és elhiszik, hogy csak akkor demokraták, ha ők is egyenlőségjelet húznak bizonyos diktatúrák és a munkásosztályt képviselő szervezetek közé (ez kb. olyan súlyos általánosítás, mint a rasszizmus). Ezen képviselők így inkább öltönyt öltenek, demokratát játszanak és emléknapon koszorúznak, de fogalmuk sincs róla, hogy vajon mit.
3, Tetszelgés a fasiszta médiának
Nem csak a „demokráciának” akarnak ezzel megfelelni (nincs is demokrácia hazánkban), hanem a közpénzből működtetett és a Fidesz irodákból irányított fasiszta „köz”- és kereskedelmi médiának is. Gyávák és nem vállalják fel, hogy ez a média lekomcsizza őket még akkor is, ha közük sincs hozzá. Ezért inkább úgy viselkednek, ahogy a fideszmédia kameramannjai elvárják tőlük, amikor rájuk céloznak. Ez a magatartás különösképp visszatetsző azon eszmét eláruló politikusok között, akik karrierből még vígan építették a Kádár-rendszert, majd vedlettek „szociáldemokratává” (kapitalistává) a rendszerváltás után.