Az alábbiakban Nyikolaj Buharin 1934-ben íródott munkáját közöljük – először magyar nyelven.
I: A fasizmus „paradoxonja”
Általánosságban elfogadott, hogy egy nagy történelmi kataklizma korszakában vagyunk, tekintve az egész társadalmi lét erőszakos megrázkódtatását, a legradikálisabb változásokat, valamint az anyagi lét régi rendszerének és a régi szemléletének összeomlását. Háborúk, forradalmak, a válság, a proletárdiktatúra, a fasizmus, az új háborúk fenyegetése, az osztrák munkások hősies küzdelme – mindezen tényezők szélsőségesen baljósak a kapitalizmus számára, Horatio szavaival élve:
„Mi részben árt sajátlag, nem tudom;
De általános véleményem az,
Hogy ez honunkra nagy csapást jelent.”
(Idézet Shakespeare Hamletjéből, 1. felvonás, 1. szín – AMI)
Az ellentmondások szorítása, amelyek állandó nyomás alatt állnak a kapitalista világ elviselhetetlenül dohos légkörében, talán bármely pillanatban véget érhetnek egy új katasztrófa során, akár meglehetősen váratlanul a maga formájában.
Bár nyomon követhetjük az alapvető történelmi „fejlődési tendenciát” az események mozgóképszerű gyorsasága és sokszínű változása által. Ez a tendencia mindenekelőtt az osztályok polarizációjának szokatlanul intenzív folyamata által fejeződik ki – a fasizmus és kommunizmus mint két osztálytábor, két doktrína, két kultúra közti küzdelem élesedésében. Ha az egész történelmi helyzetet tömören ebből a szemszögből akarjuk jellemezni, azt kell mondanunk, hogy a nagy osztályerők katonai csatasorba állnak az elkövetkező ütközetekre – olyan csatákra, amelyek valóban a végsők lesznek (világtörténelmi szemszögből) és valóban döntő jelentőséggel bírnak.
Ezen okból a fasizmust minden szempontból gondos tanulmányozásnak kell alávetni a közgazdaságtanától a filozófiájáig. És mindezek már léteznek; a burzsoázia hatalmas gyorsasággal szervezi újra a sorait az úgy nevezett „nemzeti forradalmak” és „nyílt fasizmus” formájában. Ezek a formák nagyon változatosak, de senkinek nem lehet kétsége a közös történelmi tendenciája, valamint a társadalmi és politikai osztályjelentőségük közös gyökerei felől.
Réges rég, a polgári forradalmak sorozata előtt, a feudalizmus megszülte az abszolút monarchiát. A cárok, uralkodók és királyok, szövetségben a kispolgári, földbirtokos nemességgel és a városok támogatásával, szétzúzták a nagy hűbérurakat – ezzel pedig – furcsának tűnik – eltolták a feudalizmus végének történelmi dátumát. Erősítették a feudalizmust és centralizálták az alapvető erőforrásokat az abszolút monarchia alatt, amelyet a polgári forradalom döntött meg.
Másik világtörténelmi paradoxon is megjelent most a történelmi színtéren, teljesen más feltételek alatt és teljesen más formában. A „nemzeti forradalmak” során a pénzügyi tőke és a junkerek – akiket a kispolgárság, az értelmiség rétegei és akár a becsapott munkások bizonyos csoportjai is támogantak -, olyan antikapitalista jelszavakkal álltak elő, amelyek „nemzeti-szocializmusról” prédikálnak, és akár még a saját kollégáik rétegeit (a zsidó tőkét és általában a nem árjákat) is feláldozzák, miközben erősítik a kapitalizmust – vagy inkább megpróbálják erősíteni – összegyűjtve minden erejüket a tőke védelmében, és megelőző háborút nyilvánítva a munkásosztály, a kommunizmus és a marxizmus ellen.
A fasiszta „rend” a katonai, politikai és gazdasági barakkok „rendje”; ez a szükségállapot katonai kapitalista rendszere. Számos fontos tényező által mutatja meg önmagát: az államkapitalizmus felé mutatás tendenciájában; a „közös nemzeti”, „korporációs” stb. diktatúrákban a számos belső ellentmondás elnyomása által; a számos EGY rendszerek felállításával – egy nemzet, egy párt, egy állam (totalitárius állam) stb.; az embertömegek szervezésével – kispolgársággal, részben a munkásosztállyal; egy teljesen „bekebelezett” ideológiával, amely a pénzügyi tőke alapvető érdekeire van hangolva; és végül, a háborús alapok anyagi és ideológiai megteremtésével.
Az úgy nevezett fasiszta „nemzeti forradalmak” az antikapitalista jelszavaikkal valójában a burzsoázia sorainak gyors újraszerveződései, megsemmisítve a parlamentáris változásokat és a versengő pártok rendszerét, bevezetve az uniformizált katonai fegyelmet a soraikban és megszervezve a tömegek tartalékait.
A „közép” kispolgári filiszteusai majd megmondják: „De ti, kommunisták szintén ezeket teszitek.” Vagy a szociál-demokrata kispolgári frázisok: „Itt diktatúra van és ott is diktatúra van, ezek egyenlően förtelmesek.” Vagy: „Ott ’baloldali’ bolsevizmus van, ott ’jobboldali’ bolsevizmus; és nincs alapvető különbség kettejük között.”
Ezek a nyomorult emberek, akik balról és jobbról is csapásokat kapnak, nem értik, hogy a dolog formális oldala egyedül (általánosan a „diktatúra”), amelyet helytelenül értelmeznek, nem dönt el semmit: a lényeg annak osztályjelentése; tartalma – anyagilag és ideológiailag; a fejlődésének dinamikája; a kapcsolata világtörténelem fejlődésének általános áramlásával. Csak az ostobák nem értik meg, hogy a proletariátus diktatúrája és a kapitalisták diktatúrája szöges ellentétben áll egymással, és hogy a tartalmuk és történelmi jelentőségük teljesen különböző. Aki nem képes – és nem is fogja – ezt megérteni, azt elkerülhetetlenül eltapossák és elsüllyesztik a dicstelen történelem-tagadásban.
II: A válság és a fasiszta ideológia
Ily módon a fasizmus – lényegében – a kapitalizmus általános válságának terméke -, ahogy ezt Joszif Sztálin kifejtette. De innentől az következik, hogy az eljövendő fasizmus valami újat (reakciósan újat) teremt a tőkés életmódban és gondolkozásban, amely már az eljövetele előtt kialakult, de nem tett mást, csak mély válságot hozott magával bizonyos fontos polgári irányzatokban. Kijelenthető, hogy ezen bonyolult újrairányzás nem minden aspektusa ugyanolyan mélységű vagy ugyanolyan stabil: kétségtelen, hogy számos aspektus változik és változni is fog – nagymértékben függve a gazdasági ciklus görbéjétől. De természetesen számos aspektus marad, amíg az osztályharc fejlődése és eredménye teljesen más természetű problémákat nem tol előtérbe.
Ha a fasiszta burzsoázia politikai és gazdasági platformjairól és vezérlő eszméiről beszélünk, akkor néhány megjegyzést kell tennünk erről.
1) A gyors technikai fejlődés felé való orientáció válsága. Különösen mély pesszimizmus övezte ezen területet a nagy hanyatlás éveiben a ciklikus görbén. Jól ismert, hogy minden vezető technikai publikáció – Machine Building, American Machinist és több száz egyéb lap – tele volt a kérdés vitájával: Hasznos-e vagy káros a technika? Heilmich mérnök a Machine Buildingben azt írta, hogy „írók óriási hada van, akik negatívan viseltetnek a technológia iránt, és akár a halálát kívánják vagy jósolják.” A gazdasági újságok határozattan a technikai fejlődés gyorsaságának csökkentését ajánlják.
A burzsoá filozófusok disszonáns kórusban melankolikus hangokat ütöttek meg a gépiesített civilizáció lélektelenségéről általánosságban. A Keyserlingek, Bergyajevek és társaik (akik gyanúsan közel vannak a fasiszta vezérkarokhoz), valamint a megkerülhetetlen filozófiai dékán, Oswald Spengler, aki Európa és a Bismarck-féle „szocializmus” végzetéről prédikál, mind elkezdte kritizálni a technikát, mint olyant: nem a technika kapitalista alkalmazását (ez lenne a kapitalizmus alapjainak és a kapitalista kizsákmányolásnak kritikája), hanem a technikát magát.
Spengler szerint a gépezet elkezdte akadályozni az emberi lényt (az automobilok sokasága az utcákon): „Argentínában, Jáván és más helyeken a kis földbirtokosok egyszerű szántása felsőbbrendűbb a nagy motoroknál és elkezdték kivonni ezeket”. A modern gépkultúra vége elkerülhetetlen. „Ez a géptechnológia” – írja – „véget vet a fauszti emberi lénynek és egy szép napon elpusztítja és elfelejti; autók és hajók, mint a római utak és a kínai nagy fal; a nagyvárosaink és felhőkarcolóink – mint a régi Memphisz és Babilon.”
Az ilyen komor reakciós hangok ideológiai divattá váltak. A nagy optimizmus, amely korábban a technológiai fejlődést illette, kétségtelenül eltűnt. Az ebbe vetett „hitet” aláaknázta a kapitalizmus általános válságának teljes trendje.
2) A további iparosítás felé való orientáció válsága nagyon szorosan kapcsolódik a fentiekkel. Ha a technológiai fejlődés leáll, a termelőerők elkerülhetetlenül hanyatlanak vagy stagnálnak. Ehhez hozzájárul a biztonsági garanciák utáni hajsza a „proletariátus mételye” ellen, a „vissza a területeket” propaganda, az „anyafölddel” való patriarchális kötelék doktrínája és a visszatérés a hazába. Innen újraagráriasítást!
Hitler jelszava: „A haza mindenek felett; ez stabilitást ad; ez a konzervativizmus forrása.” A fasiszta mozgalom tapasztalatai szerint Olaszországban, Németországban és Ausztriában (a tiroli gazdag parasztok , az olasz agrárburzsoázia és a katolikus egyház – különösképp az agrár körzetekben, stb.), hálásak a fasisztáknak, hogy határozottan a „haza” felé fordulnak – amely természetesen messze van a pénzügyi tőke uralmának megakadályozásától. A „belső gyarmatosítás” problémája, a népességvándorlás a városokból vidékre, a munkanélküliség elleni küzdelemben (Siedlungsproblem) az egyik kulcsfontosságú kérdése a német belpolitikának.
T. [sic] Hielscher klasszikus világossággal fejezte ki az eljövendő ideológiai felépítményt A birodalom című könyvében: „Minél vidékibbnek lenni azt jelenti, hogy szegényebbé és primitívebbé válni és talán vadabbá és barbárabbá; de másfelől, azt is jelenti, hogy germánabbá válni. A barbarizmus magában hordozza önmaga igazolását.” Sapienti sat. [A bölcsnek ennyi elég – AMI] Ezt kommentálni bizonyára felesleges.
3) A világpiac felé való orientáció válsága. A tendenciát, amely korábban virágzott ezen a területen a régi optimista laissez-faire elmélettel, most felváltotta a tagadhatatlan egyeduralom – amely egy korlátozott, „önellátó” gazdaság, amely majdnem független a világgazdaságtól. Bizonyos kormányzatok, amelyek fasisztákká váltak vagy már fasiszták voltak – különösképp Németország – nagyon tisztán mutatják meg ezt a folyamatot.
Nem nehéz észrevenni ezen tendencia és politika alapvető gazdasági gyökereit. Utalok a militáns gazdaságra és a katonai előkészületekre, az importoktól való „függetlenségre”, amelyeket nem garantálnak egy háború során, valamint az exporthányad ennek megfelelő, következményes csökkenésére.
Az előzékeny közgazdászok már levezették a „csökkenő világkapcsolatok törvényét”. A japán szociál-fasiszták azzal igazolják a bekebelezést, hogy „mindenből elegendőre” van szükség a szocializmus (!!!) felépítéséhez a Mikado [japán császár – AMI] uralma alatt. A német fasiszták úgy fogalmazzák meg a problémát, mint a „lehető legnagyobb gazdasági függetlenség” problémáját.
Ferdinand Fried nagyon is világosan teszi fel ezt a kérdést az Egyeduralom című könyvében, amelyben megadja ezen egyeduralom „fennkölt ideológiáját”: az önellátás „Egyeduralma” és az önkormányzás „Egyeduralma” – ez a politikai függetlenség.
„A nemzet” – jelenti ki -, „amely most megszületett a német forradalom során [itt a fasiszta „forradalomra” utal – N.B.] egy intenzív belső vizsgálaton esett át, és önellátó akar lenni, valamint saját magát akarja kormányozni… A Francia Forradalom kitermeli a szociális nacionalizmust … A szociális nacionalizmus terepe nem a világ, hanem a nemzet, a nép, az emberi lény.”
Ez természetesen teljes ostobaság, ami a „terepet” illeti. Nincs szó róla, hogy a fasiszta államok elutasítanák a világ „terepére” való kimerészkedést. A fegyverkezési verseny és ezen államok külpolitikája nem teszi lehetővé számunkra, hogy provincializmussal vádoljuk őket. Hanem ez pontosan a világterepen való harc célja, hogy letörjék a szabad-kereskedelmi kapcsolatok világának ideológiáját. A nacionalizmus terjedése és az egész ideológiájának katonai jellege alkotja meg az imperialista-fasiszta egyeduralom adekvát felépítményét.
4) A liberális burzsoá parlamentáris állam válsága a burzsoázia katonai és politikai felkészülésének egyik kiemelkedő megnyilvánulása. Akárcsak az átalakulása diktatúrává a burzsoá demokrácia elpusztítása, valamint a nyílt diktatúra bevezetése által, egy párttal és egy teljes terrorista kormányzati apparátussal, a fegyveres erőktől az egyetemi székekig és a művészeti akadémiákig.
Itt meg kell jegyeznünk, hogy az úgy nevezett „korporációs állam” az államkapitalizmus alapján próbálja meg saját kezében összpontosítani a gazdaság alapvető szálait, és minden lehetséges úton meggyorsítja a tőke centralizációjának folyamatát. Nyilvánvaló, hogy a „tervezett kapitalizmus” felépítése, amelyről „nemzeti-szocializmus” név alatt prédikálnak, egy fasiszta utópia. De egyáltalán nincs kétség azon tény felől, hogy főképp a nehézipar támogatásával a fasiszták erősítenek és militarizálnak bizonyos fontos szálakat a gazdaságukban, amivel óriási mértékben növelik az államhatalom nyomását.
Benni, az egyik vezető olasz fasiszta megfogalmazza ezt a dolgot: „A gazdasági nacionalizmus uralma hangsúlyozza annak szükségességét, hogy minden nacionalizmus mindenekelőtt politikai funkcióra vállalkozik és adaptál vagy alárendel minden más társadalmi funkciót.”
A „korporációk” (Olaszország) és „rendek” (Németország) képviselete fiktív; az „alacsonyabb osztályokat” a fasiszta vezérkar tagjai „képviselik” – „államilag kinevezett főnökökkel”, úgymond egyik vagy másik „fronttól”. Ennek lényege a tőke, a Thyssenek, a Kruppok, a vállalatok, a bankok stb. közvetlen uralmában nyugszik, a központosított és operatív „teljes” hatalom alapján.
Mussolini szerint ez a rendszer meghaladja a kapitalizmust és a szocializmust. Fried szerint ez a „porosz eszme rendje” és a porosz „szocializmus”.
Magasabb ideológiai struktúrák ezen az alapon a „totalitárius” állam, az összes együttműködés, a megválasztottak vezetés egész filozófiáját fejlesztik ki, amelyben isten lelke, a metafizikai értékek megtestesülései stb. fekszenek.
Minden esetben teljesen letörték a régi liberális irányzatot; jelenleg a finánctőke működő, „teljes” diktatúrájává alakul át – egy terrorista diktatúrává, amely felszív számos fasiszta tömegszervezetet.
III: A burzsoá eszmék válsága
Ez az éles váltás az anyagi kultúra szférájában és a hozzá közeli ideológiai szférákban megtalálja megfelelő kifejeződését és tükröződését az ideológiai létra magasabb fokain. Itt szintén teret nyer egy gyors átszerveződés is, és a megszokott kategóriákról kiderül, hogy nem igazodnak az új korszakhoz. Alapvető válság van a burzsoá „spirituális” kultúrában, ami sokat mond. Itt el kell időznünk a válság bizonyos különösen világos kifejeződésein.
1) A fejlődés eszméinek válsága a kapitalizmus haladó mozgalmában való kiábrándultság alapján alakult ki. Ez a kiábrándulás növekszik és logikai formát ölt egy egyetemes szinten. Az első fázist Walter Eucken nagyon jól foglalja össze:
A „marxi gondolat, hogy a kapitalizmus létfontosságú törvénye a folyamatosan fejlődő dinamikában rejlik, és hogy a kapitalizmus fejlődésének vége magának a kapitalizmusnak a végét is jelentené. A modern politikai közgazdaságtan megmutatta, hogy Marx elméleti érvei ezen dinamika szükségszerűségéről hamisak.”
A második fázis, a fejlődés eszméje felé tanúsított negatív hozzáállás egyetemes terjedése, megtalálható az univerzalista Othmar Spannál. Könyvében, A kategóriák tudományában ez a professzor bizonyos figyelemre méltó megállapításokat tesz: „Darwin és Marx” – írja, „borzalmas sebet ejtettek a kultúránkon az evolúció mechanikus [!] értelmezésével. Az evolúciós felfogásukhoz megfosztanak minden tevékenységet az értékétől, mivel minden napot egy másik követi. Ez pedig megszüli a haszonelvűséget, a materializmust és nihilizmust, amely korunkat jellemzi.”
Más szavakkal: Csak annak a konvencionális „dinamikának” van értéke, ha egyszerűen vizet csorgatunk a malterba. Valójában a sikeres küzdelem és a világ valódi megváltoztatása, amely felkelti az emberi büszkeséget és elfordítja az embereket istentől, ezért bűncselekmény. Ami korábban a haladó polgárság buzgóságát alkotta – amit Bacon úgy fogalmazott meg visszafogott szenvedéllyel, mint az emberiség virágzását – most összezúzódik isten komor szolgáinak fasiszta csizmái alatt. A burzsoázia, amelynek a további fejlődéséhez való útját elállták, ezt kiáltja: „Le a fejlődéssel! Le a fejlődés alapvető eszméjével!”
2) A keresztény és liberális „humanizmus” ideológiájának válsága. A liberalizmus korszaka, amely hozzájárult a „normális emberi kapcsolatok” rózsás álmához, felemelkedett Kant kategorikus szükségszerűségének etikai színvonalára. Ez az ideológia, általánosságban mondva, nagyon is alkalmazkodott az „igazságos versenyhez” mind a belső kapcsolatok, mind a nemzetközi kereskedelem területén. „Őszinteség”, „egyenlőség”, „tisztelet stb. a képmutató „humánusság” terjengős dicsfényével, ezek voltak a hivatalos etikai doktrínák, amelyek a nép vezetéséhez kapcsolódtak: és a „nép” szóba formálisan beletartoztak az alsóbb osztályok is.
A félfeudális romantikusok és a reakciós filozófusok – a modern időkről beszélve mindenekelőtt Nietzschét kell említenünk – megkezdték ezen ideológia aláásását. „Kit vetek meg legjobban a modern gazemberek közül? A szocialista gazembereket – a csőcselék apostolait, akik a munkások ösztöne, elégedettsége és a szerény életükkel való elégedettség érzése ellen áskálódnak -, akik iriggyé teszik a munkásokat és bosszúra tanítják őket.”
A szocializmus „nagyrészt annak a tünete, hogy túl humánusan bánunk az alsóbb osztályokkal is, így ízelítőt kapnak a számukra tiltott boldogságból… Nem az éhség okozza a forradalmat; hanem az a tény, hogy amikor az emberek elkezdenek enni, nagyobb étvágyuk lesz.”
A modern burzsoá ideológusok, akik a gondolataik szárnyain repülnek vissza a középkorba, minden állati gyűlöletet magasba emelnek más nemzetek ellen, lényegében az alsóbb osztályok ellen. Ennek aktuális tényei általánosan ismertek.
Mme Omer de Guelle, a kalandorok királynője, akinek memoárjai most jelentek meg, talán irigyli a fasiszták kórosan szadista hajlamait.
De az az érdekes, hogy mindez nyílt, elismert, értékelt és majdnem „filozofikus” kifejezésre jut. Spengler analógiája a ragadozó fenevadra jól ismert. Megéri, hogy még egyszer idézzük a beszédét, amely kifejezi a „kulturális percepciót”, amelyben a filozófus méltatja a gorilla-szerű „primitív embert”.
Herr Spengler rátapintott:
„Ennek az erős Remetének (!) a lelke teljesen militáns, bizalmatlan és féltékeny saját hatalmára és képességeire. Akkor lüktet érzelemtől, ha a kése az ellensége húsába vág – a nyögés és a vér szaga szüli meg benne a diadal érzését. Minden igazi férfi, még a modern kulturális városokban is, néha érzi magában ezen primitív lélek parázsló tüzét.”
Herr Johst fasiszta drámaíró felhívást intéz a papokhoz, „akik vért ontanak és több vért és még több vért”, majd kijelenti: „Amikor a kultúrát hallom, előkapom a Browningomat.”
Herr Herbert Blank úgy véli, hogy Bismarck Gondolatok és emlékezések című művében több filozófia van, mint az egyetemi karok munkáinak százaiban, és hogy a jellemfejlődést a barakkokban kell abszolválni. Nagy Frigyes, a tisztikar és a barakkok alkotják az ő ideális „filozófiai” szentháromságát.
Tombol a nacionalista düh: a „humánus” passzusokat még az „Újszövetségből” is kihúzták, mint „keleti befolyásokat”. A keresztény neveket kihúzták a naptárból és teutonokkal helyettesítették (a jelszó: „Vissza Wotanhoz”). A „fajelmélet” a „sperma és vér” elemzésével, a „tudományos” doktrína szintjére emelkedett, és ez lett minden politika alapja. Alfred Rosenberg még az egész Októberi Forradalmat is megmagyarázza mondván, a „mongol erők” fölényben vannak a „magas, formás, világos hajú, német származású emberekkel szemben.” A liberális keresztény irányzatot felváltotta az eszement antiszemitizmus és a gyarmati népek hihetetlen megvetése (lásd Hitler Mein Kampfját). Ez bár a papok lázadását okozza, nem akadályozza meg a Vatikánt abban, hogy megáldja a fent említett „dolgokat és folyamatokat.”
3) A formális egyenlőség eszméjének válsága. A reakció holtágaitól – Joseph de Maistre és társaitól – kihalászták a hierarchia – örök hierarchia – eszméjét, nem mint átmeneti történelmi jelenséget, hanem mint a természet általános és egyetemes törvényét. (Lásd M. Bergyajev könyvét, Az egyenlőtlenség filozófiáját, amelyet már jó régen írt). Hitler nyíltan és világosan beszél az arisztokratikus eszme uralmáról a természetben és a társadalomban. M. Araki híres beszédében, a „Japán feladatai a Sóva-korban”, érdekes „filozófiai” érvelésekkel áll elő, amelyek célja bizonyítani a japán faj ősi felsőbbrendűségét. (Az emberi lényeket különböző kutyafajtákhoz hasonlítja, amelyeket különböző célokra szánnak.)
Herr Spann, az osztrák-német fasizmus filozófusa (ő egyben szociológusa, közgazdásza stb. is), egy egész társadalmi és kormányzati elméletet épít fel a társadalom „jól született” és „alacsonyan született” tagjai közötti hierarchikus elhatárolás alapján, visszatérve a régi biológiai elméletekhez és teologizálva azokat.
A hierarchia eszméjének (gerarchia) ugyanezt a meghatározó szerepet adják az olasz fasiszták is (Lásd Gentile. Rocco, az olasz fasizmus egyik vezető ideológusa, egy egész kormányzati és jogi („tükröződő jogi”) elméletet teremtett. Ez egy jókötésű elmélet azon alacsonyan született kasztok jobbágyságának, akik a korporációs állam rabságában élnek, akiket az „elit” – a „kiválasztottak” – az „illusztrisok” vezetnek: a vállalat tulajdonosok, a bankárok, az „excellenciások”, valamint a spirituális és világi szolgáik.
A formális egyenlőség eszméjét végig megrontották. A burzsoázia zászlói már egy legendát viselnek: a Hierarchiát (azaz a tőke uralmát.)
4) A racionális gondolkodás válsága. A technikai fejlődés célszerűségéből való kiábrándulás elkerülhetetlen kiábrándulást szült a racionális gondolkodás hatalmának tekintetében is. Ez egy olyan téma, amely részletes kifejtésre méltó.
Azért, hogy az olvasó azonnal érezze ezen kérdés új álláspontjának „aromáját”, idéznünk kell a fent említett Herbert Blankot. Az ellentmondásos művében direkten megkérdezi: „Mire jó „a német nép számára Darwin, Virchow, Dubois-Raymond, Haeckel, Planck és Einstein tudománya, amely megtörte a kapcsot a lélek és isten között…?” És meg is válaszolja: „Inkább a barbárságnak ócsárólt hitvallás mellett vagyunk; ezért kijelentem, hogy megfontoljuk a ’Vissza a barbársághoz!’ jelszót, amely az elmúlt néhány évben jött elő, mint az egyik legjobb csatakiáltás.”
A tudományt és az ésszerű gondolkodást teológiai és teleológiai metafizika váltotta fel, valamint vad „intuíciók”, okkultizmus, telepátia, asztrológia stb. Az új irodalom tartalma egyszerűen elképesztő: A vitalizmus és Jeans „matematikai istene” még ártalmatlan játékszerek, összehasonlítva a skolasztikus és misztikus ostobaságokkal, amelyeket manapság a kapitalista országokban kinyomtatnak. Valóban, ismét úgy tűnik, mintha óriásgyíkok, dinoszauruszok és iguanodonok kezdtek volna kúszni a primitív föld felszínén. Durván körvonalazva ilyen a kapitalista országok kulturális válságának képe. Ez a kép koránt sem teljes; nagyon „szegényes” összehasonlítva a valósággal. De az alapjai világosak. Spengler nagyon jól kifejezte:
„A mi feladatunk, hogy a végsőkig kitartsunk egy elveszett helyzetben, remény nélkül, megváltás nélkül. Hogy a végsőkig kitartsunk, mint a római katona, akinek csontjait Pompeii kapui előtt fedezték fel, aki azért pusztult el, mert a Vezúv kitörésekor nem hagyta el az őrhelyét. Ez dicsőség, ez a faj bátorsága. Ez a dicsőséges vég az egyetlen, amelytől nem foszthatják meg az embert.”
Ilyen a fasiszta ideológia meghitt oldala a maga teljes dicsőségében. Sőt, a fenevad bőrebe bújt „lovag” nem csinál mást, csak „őrt áll”. Jelentékenyen használja a bunkósbotját. De nem ő bizonyul majd győztesnek; amint azt – többek között – a növekvő szocialista kultúránk bebizonyította.
Nyikolaj Buharin (1934)