Az írás Buharin: A Világforradalom Programja című művének V. fejezete
Hogy iktatják be a kommunista rendet? Hogy érjük el? A Kommunista Párt a következő választ adja: a proletariátus diktatúrája által.
A diktatúra a vas hatalmát jelenti, egy hatalmat, amely nem ismer kegyelmet ellenfelei iránt. A munkásosztály diktatúrája a munkásosztály kormányzó hatalmát jelenti, amely elnyomja a burzsoáziát és a földbirtokosokat. Csak a munkások ilyen kormánya képes kiemelkedni a munkásosztály szocialista forradalmából, amely elpusztítja a burzsoá államot és a burzsoá hatalmat, és a romjain egy új államot épít fel – amelyet a proletariátus önmaga és a legszegényebb elemek is támogatnak.
Ez valójában az oka, hogy a miért állunk ki a munkások államáért, miközben az anarchisták ez ellen vannak. Ez azt jelenti, hogy mi, kommunisták a munkások kormányát akarjuk, amely ideiglenes addig, amíg a munkásosztály teljesen le nem győzi ellenfeleit, teljesen kifúrva az egész burzsoáziát, kirúgva belőlük önteltségüket, és megfosztva őket a remény utolsó szikrájától, hogy újra hatalomba kerülnek. És amíg ti, kommunisták az erőszak mellett vagytok, addig meg lesztek erről kérdezve. Biztosan válaszolni fogunk. De mi a forradalmi erőszak mellett vagyunk. Legelőször is úgy hisszük, hogy pusztán gyengéd meggyőzéssel a munkásosztály semmit nem fog elérni. A kompromisszum útja, ahogy a mensevikek és a szociál-forradalmárok prédikálnak, sehova nem vezet. A munkásosztály sehogy máshogy nem fogja elérni a szabadságot, csak a forradalom által, vagyis a kapitalizmus hatalmának megdöntése által, a burzsoá állam megdöntése által. De minden forradalom erőszak a korábbi uralkodó felett. Az oroszországi márciusi forradalom az elnyomók, földesurak és a cár ellen volt. Az októberi forradalom a munkások, parasztok és katonák harca volt a burzsoázia ellen. És ez a fajta erőszak olyanok ellen, akik a robotoló tömegek millióit nyomták el, nem rossz, hanem szent.
De a munkásosztályt rákényszeríttették, hogy erőt használjon a burzsoázia ellen, még azután is, hogy a burzsoáziát megdöntötték egy nyílt forradalmi harcban. Hiszen valójában még azután, hogy a munkásosztály elpusztította a burzsoázia kormányát, a burzsoázia nem tűnt el osztályként. Egyáltalán nem szívódott fel. Továbbra is reménykedik, hogy visszaállítja az új rendet, és ezért képes szövetséget kötni bárkivel, kivéve a győzedelmes munkásosztállyal.
Az 1917-es orosz forradalom tapasztalatai ezt teljesen megerősítik. Októberben a munkásosztály kiűzte a burzsoáziát a kormányból. De mindazonáltal a burzsoáziát nem törték meg teljesen: minden erejük mozgósításával felléptek a munkásosztály ellen, hogy újra szétzúzzák a proletariátust, és hogy foggal-körömmel elérjék céljukat. Szabotázst szerveztek; ezért ellenforradalmi hivatalnokok, ügyintézők és közszolgák, akik nem akartak a munkások és parasztok alárendeltjei lenni, tömegesen hagyták el posztjaikat. Megszervezték Dutoff, Kaledin és Kornyilov fegyveres erőit; és jelenleg, miközben ezen sorokat írjuk, Esaul Szemjonov bandáit szervezik a szerbiai szovjetek elleni hadjárathoz; és végül katonai segítséget kérnek a külföldi burzsoáziától, németektől, japánoktól, britektől, stb. Ezért az októberi orosz forradalom tapasztalata arra tanít minket, hogy a munkásosztály, még a győzelme után is arra kényszerül, hogy a legerősebb külső ellenségekkel (a rabló kapitalista államokkal) foglalkozzon, akik már úton vannak, hogy megsegítsék a megdöntött orosz burzsoáziát.
Ha komolyan rátekintünk jelen korunk egész világára, láthatjuk, hogy csak egyedül Oroszországban sikerült a proletariátusnak megdöntenie a burzsoá állam hatalmát. A világ többi része a kapitalista rablók tulajdona. Szovjet Oroszország a munkás és paraszt kormányával egy kis sziget a fergeteges kapitalista óceánban. És még ha az orosz munkások győzelmét követi is a osztrák és német munkások győzelme, még mindig maradnak karvalytőkés államok. Ha az egész tőkés Európa felbomlik, és elbukik a munkásosztály robbanásától, még mindig ott lenne a kapitalista Ázsia világa Japánnal, mint zsákmányszerző fenevaddal a feje felett. Akkor ott lenne még az amerikai tőke, amelynek tetején ott a rettenetes rabló egység, az Amerikai Egyesült Államok. Mindezen kapitalista államok nem fogják harc nélkül feladni pozíciójukat. Minden erejükkel harcolni fognak, hogy ne a proletariátusé legyen a világ összes tulajdona. Minél erősebb a proletariátus támadása, annál veszélyesebb a burzsoázia álláspontja; annál szükségesebbé válik, hogy a burzsoázia minden erejét a proletariátus elleni harcra fordítsa. A proletariátus, miután meghódított, egy, kettő vagy három országot, elkerülhetetlenül összeütközésbe fog kerülni a burzsoá világ maradékával, amely vérrel és vassal akarja megtörni annak az osztálynak a törekvéseit, amely a szabadságáért harcol.
Mi következik? Az következik, hogy a kommunista rend beiktatását megelőzően és a kapitalizmus megdöntését követően, a kapitalizmus és kommunizmus közti intervallumban, még számos ország szocialista forradalmát követően is, a munkásosztálynak óriási harcot kell viselnie belső és külső ellenségeivel. És egy ilyen harchoz egy erős, széles és jól megszerkesztett szervezet szükséges, amelynek minden eszköze megvan a harchoz. Egy ilyen szervezet a proletár állam, a munkások hatalma. A proletár állam, hasonlóan más államokhoz az uralkodó osztály szervezete (itt az uralkodó osztály a munkásosztály), és a burzsoázia feletti erő szervezete, hogy pontot tegyen a burzsoázia végére, és megszabaduljon tőle.
Aki fél ettől az erőszaktól, az nem forradalmár. Az erőszak kérdését nem abból a szemszögből kell nézni, hogy minden erőszak ártalmas. A gazdagok szegények elleni erőszakja, a kapitalisták munkások elleni erőszakja – az ilyen erőszak a munkásosztály ellen lép fel, és a kapitalista rablás támogatását és erősítését célozza meg. De a munkások burzsoázia elleni erőszakjának célja munkások millióinak felszabadítása a rabszolgaságból; ez megváltást jelent a tőke botjától, a rablóháborúktól, a dühöngő fosztogatástól és annak elpusztításától, amit az emberiség felépített és korszakról korszakra felhalmozott. Ezért a forradalom megvívásában és a kommunista rend formálásában a vaskéz, a proletariátus diktatúrája nélkülözhetetlen.
Mindenki számára világos kell legyen, hogy az átmeneti időszak alatt, a munkásosztály össze fogja (és össze is kell) szednie minden energiáját, hogy győzelmet arasson számos ellenségével folytatott csatában, és hogy semmilyen más szervezet nem győzheti le a munkásosztály ellenségeit, kivéve azt az egyet, amely felöleli az egész ország munkásosztályát és a szegényebb parasztságot. Hogyan lehetséges feltartani a külföldi imperialistákat, amíg egyetlen kézben nem összpontosul a kormány, a hatalom és a hadsereg? Hogy lehetséges az ellenforradalom ellen harcolni, amíg egy kézben nincsenek a fegyverek (a kényszerítés eszköze), a börtönök az ellenforradalmárok korlátozására (a kényszerítés eszköze) és más eszközei az erőszaknak és az alávetésnek. Hogy lehetséges rábírni a kapitalistákat, hogy alkalmazkodjanak a munkásigazgatáshoz, a követeléseikhez, stb., ha a munkásosztálynak nincsenek eszközei, hogy másokat engedelmességre kényszerítsen? Természetesen néhányan azt mondhatják, hogy az „Öt Elnyomott Szakszervezetéből” néhány elég lenne. Ez nonszensz.
Az átmeneti időszak sajátossága, hogy egy munkásállam szükségességéért kiált. Még akkor is, ha a burzsoáziát világszerte legyőzték, hozzászokva a tétlenséghez és eltöltve a munkások elleni ellenségesség érzésével, minden megtesz majd azért, hogy elkerülje a munkát, hogy minden módon megsebezze a proletariátust. A burzsoáziának a népet kell szolgálnia. Ezt csak egy felhatalmazott kormány és kényszerítő eszközök segítségével lehet elérni.
Az elmaradott országokban, mint Oroszország, még mindig sok kis- és középtulajdonos, kizsákmányoló, uzsorás és földbitorló létezik. Ezek mind a vidéki lakosság legszegényebbjei ellen vannak, és még inkább a városi dolgozók ellen. Még bíznak a nagytőke és a volt állami tulajdonosok felébredésében. Felesleges mondani, hogy a munkásoknak és a parasztok legszegényebbjeinek meg kell törniük őket, ha a forradalom ellen akarnának felkelni. A munkásoknak ki kell gondolniuk, hogyan szervezzenek meg egy új munkatervet, hogyan rendszeresítsék a termelőmunkát, amelyet kivettek az iparosok kezei közül, segítsék a parasztokat megszervezni a vidéki gazdaságot és a kenyér, a megtermelt javak, a vastermékek, és így tovább igazságos elosztását. De a kizsákmányoló háborúból meghízott földbirtokosok nyakasak; ők nem fognak a közösség érdekei szerint cselekedni. „A magam ura vagyok,” – mondják. A munkásoknak és a parasztság szegény elemeinek engedelmességre kell bírnia őket, pont ugyanúgy, ahogy a nagytőkéseket, a volt földesurakat, valamint a volt tábornokokat és tiszteket is.
Minél kétesebb a munkások forradalmának pozíciója, és minél több ellenség veszi körbe, annál könyörtelenebbnek kell lennie a munkások kormányának, annál keményebb kell legyen a munkásosztály és a parasztság legszegényebb elemeinek keze, és annál erőteljesebbnek a diktatúrának. A munkásosztály kezeiben lévő állami kormány egy fejsze, készenlétben a burzsoázia ellen. A kommunista rendben, ha a burzsoázia eltűnik az osztálymegosztásával és mindenféle külső és belső veszélyével együtt, akkor a fejszére többé nem lesz szükség. De az átmeneti időszakban, amikor az ellenség még mutatja fogait, és készen áll tengernyi vérben megfojtani az egész munkásosztályt (hadd emlékeztessünk a finn munkások agyonlövésére, a kijevi kivégzésekre, a munkások és parasztok kivégzéseire szerte Ukrajnában és Litvániában!), egyetértünk, hogy fegyvertelenül, az állami kormány fejszéje nélkül cselekedni balgaság lenne.
Két párt lármázik a munkásosztály diktatúrája ellen. Egyik oldalon az anarchisták, akik mindenféle kormány ellen vannak, és ezzel a munkások és parasztok kormánya ellen is. Nekik azt mondhatjuk: „Ha a munkások ellen a burzsoázia erőszakjával léptek fel, akkor zárkába veletek!”
A munkások diktatúrája ellen – másik oldalon – ott vannak a mensevikek és a jobboldali szocialista forradalmárok (bár korábban még mellette voltak). Ők a burzsoázia szabadságának megcsorbítása ellen vannak. Ők a vagyonára gőgös burzsoát támogatják, hogy visszaadják neki, amit egykoron birtokolt, és hogy lehetővé tegyék neki, hogy békésen őgyelegjen a Nevszkij Proszpekten Pétervárott vagy a Tverszkaján Moszkvában. Fenntartják, hogy a munkásosztály még „nem értett meg” a diktatúrára. Nekik azt mondjuk, „Önök, uraim, a burzsoázia védői, menjenek a burzsoáziához, akiket annyira szeretnek, és hagyják békén a munkásosztályt és a szegényparasztságot.”
Csak mert a Kommunista Párt híve a munkások tőkések – kis kizsákmányolók, későbbi földbirtokosok és minden hasonló bűbájos maradványa a régi burzsoá rendnek – feletti vasszigorú diktatúrájának, az csak annak a legfőbb oka, hogy a legszélsőbb és legforradalmibb a létező pártok és csoportok közül. „A munkások legkíméletlenebb kormányával, a proletariátus diktatúrája által – a Kommunizmus felé!” Ez pártunk csatakiáltása. És a pártunk programja a proletárdiktatúra programja.
Nyikolaj Buharin
1918