A fasizmusban a proletariátus különösen veszélyes ellenséggel néz szembe. A fasizmus a világ burzsoáziájának a proletariátus elleni általános offenzívájának koncentrált kifejeződése. Megdöntése ezért abszolút szükséges, akár mindennapos túlélésének, az átlag munkás kenyerének kérdése.
Ezen az alapon az egész proletariátusnak a fasizmus elleni harcra kell koncentrálnia. Sokkal könnyebb lesz számunkra legyőzni a fasizmust, ha világosan és érthetően tanulmányozzuk természetét. Ezideig elég homályos elképzelések voltak ebben a tárgyban és nem csak a munkások széles tömegei között, hanem még a proletariátus forradalmi élcsapata és a kommunisták között is. Ezideig a fasizmust a magyarországi Horthy Fehér Terrorjával hozták egy szintre. Bár eszközeik hasonlóak, lényegében különböznek. A Horthy Terrort a győzedelmes, ám rövid életű, elnyomott proletárforradalom után létesítették, és a burzsoázia bosszújának kifejeződése volt. A Fehér Terror főkolomposai a korábbi tisztek kis klikkje volt. A fasizmus ezzel szemben, ha objektíven szemléljük, nem a burzsoázia bosszúja a proletariátus burzsoázia elleni agressziójának megtorlásaként, hanem a proletariátus megbüntetése, mert elmulasztotta folytatni az Oroszországban megkezdett forradalmat. A fasiszta vezetők nem kicsi és exkluzív kaszt; kiterjednek mélyen a lakosság széles elemei közé.
A fasizmust nem csak katonailag kell legyőznünk, hanem politikailag és ideológiailag is. A reformisták még ma is úgy tekintenek a fasizmusra, mintha az semmi más nem lenne, csak puszta erőszak, reakció az erőszakra, amelyet a proletariátus kezdett. A reformisták számára az Orosz Forradalom ugyanazt jelenti, mint amikor Éva anyánk beleharapott az almába az Édenkertben. A reformisták a fasizmust visszavezetik az Orosz Forradalomig és annak következményeihez. Nem gondolt mást Otto Bauer sem a hamburgi Egység Kongresszuson, amikor kinyilatkoztatta, hogy a fasizmus felelősségének nagy része a kommunistákon nyugszik, akik meggyengítették a proletariátus erejét a folyamatos szakításokkal. Mikor ezt mondta, teljesen mellőzte a tényt, hogy a német függetlenek az Orosz Forradalom által adott demoralizáló példa előtt sokkal szakítottak. Ellentétben saját nézeteivel Bauernek Hamburgban le kellett vonnia a konklúziót, hogy a fasizmus szervezett erőszakjának találkoznia a kell a proletariátus előző védelmi szervezeteivel, mert ami nem vonzódik a demokráciához, az kapóra jön a direkt erőszak ellen. Legalábbis megpróbálta elmagyarázni, hogy nem olyan fegyverekre gondolt, mint a felkelés vagy az általános sztrájk, amelyek nem mindig vezetnek sikerhez. Amire ő gondolt, az a parlamentáris akció tömegakcióval való koordinálása. Hogy mi ezen akció természete, Otto Bauer nem mondta, de ez a kérdés legfőbb pontja. Az egyetlen fegyver, amelyet Bauer ajánlott a fasizmus elleni küzdelemre, a világreakciót figyelő Nemzetközi Információs Iroda felállítása.
Ennek az új-régi Internacionálénak a megkülönböztető jellege a hit a hatalomban és a burzsoázia uralom tartósságában, és a bizalmatlanság és gyávaság a proletariátusban mint a világforradalom legerősebb faktorában. Azon a véleményen vannak, hogy a burzsoázia sérthetetlen ereje ellen a proletariátus nem tehet semmit, csak mérsékelten cselekedhet, és visszatartja magát, nehogy kötekedjen a burzsoázia tigrisével. A fasizmus minden erélyével erőszakos tettei végrehajtása felé, valójában semmi más, csak a kapitalista gazdaság felbomlásának és pusztulásának kifejeződése és a burzsoá Állam szétesésének tünete. Ez az egyik gyökere. A kapitalizmus pusztulásának tüneteit még a háború előtt észlelni lehetett. A háború alapjaiban rengette meg a kapitalista gazdaságot, amely nem csak a proletariátus kolosszális elszegényedését eredményezte, hanem a kispolgárság, a kisparasztság és az értelmiség mély nyomorát is. Mindezen elemek azzal kecsegtettek, hogy a háború meghozza az anyagi feltételek javulását. De ennek teljesen ellenkezője történt. Nagy számú korábban középosztálybeli vált proletárrá, akik teljesen elvesztették gazdasági biztonságukat. Soraik közé léptek a volt tisztek nagy tömegei, akik munkanélküliek lettek. Ezen elemek közül toborzott a fasizmus jelentős kontingenseket. Az összetétele az oka, hogy a fasizmusnak néhány országban nyíltan monarchista karaktere van. A fasizmus második gyökere abban rejlik, hogy a reformista vezetők áruló magatartása gátolja a világforradalmat. A kispolgárság nagy száma, köztük a még a középosztály elvetette a háború idei pszichológiát egy bizonyos szimpátiáért a reformista szocializmus iránt, remélve, hogy ez utóbbi demokratikus vonalak mentén elhozza a társadalom megreformálását. Csalódtak reményeikben. Már látják, hogy a reformista vezetők szívélyes egyetértésben vannak a burzsoáziával, és a legrosszabb, hogy ezek a tömegek nem csak a reformista vezetőkben vesztették el hitüket, hanem az egész szocializmusban. Ezek a csalódott szocialista szimpatizánsok tömegesen csatlakoztak a proletárok és munkások széles köreihez, akik nem csak a szocializmusba, hanem a saját osztályukba vetett hitüket is feladták. A fasizmus afféle menedékké vált a politikai elveszettek számára. Valójában azt is el kell mondani, hogy a kommunisták is – kivéve az oroszok – osztoznak a felelősségben, hogy ezen elemek a fasizmus soraiba dezertáltak, mert az akcióink időnként elmulasztották alapjaiban felkavarni a tömegeket. A fasiszták nyilvánvaló célja, amikor támogatást nyernek a társadalom sokféle eleme közül, magától értetődően, hogy megpróbálja áthidalni az osztályellentétet a saját követői soraiban, és az úgynevezett tekintélyuralmi Állam eszközként szolgál ehhez. A fasizmus most olyan elemeket is felölel, amelyek nagyon veszélyessé válhatnak a burzsoá rend számára. Mindazonáltal eddig ezeket az elemeket kivétel nélkül legyőzték a reakciós elemek.
A burzsoázia már a kezdetektől világosan látta ezt a helyzetet. A burzsoázia újjá akarja építeni a kapitalista gazdaságot. Jelen körülmények között a burzsoázia osztályuralmának újjáépítése csak annak árán jön el, ha a burzsoázia fokozottan kizsákmányolja a proletariátust. A burzsoázia figyeli, ahogy a lágy hangú reformista szocialisták gyorsan elvesztik a proletariátus támogatását, és így a burzsoázia számára nem kell más, csak erőszakot eszközölni a proletariátus ellen. De a burzsoá állam erőszakos eszközei kezdenek csődöt mindani. Ezért új erőszakszervezetre van szüksége, és ezt fel is ajánlja számára a fasizmus szedett-vedett halmaza. Ezért a burzsoázia felajánlja minden erejét a fasizmus szolgálatára. A fasizmusnak különböző jellegzetességei vannak a különböző országokban. Mindazonáltal két jellegzetessége van minden országban, nevezetesen a forradalmi program tettetése, amely okosan alkalmazkodik a széles tömegek érdekeihez és követeléseihez, és másik oldalról, a legbrutálisabb erőszak alkalmazása. Klasszikus példája az olasz fasizmus. Olaszországban az ipari tőke nem elég erős, hogy újjáépítse a tönkrement gazdaságot. Nem várható, hogy az állam beavatkozik, hogy növelje az észak-olasz ipari tőke hatalmát és anyagi lehetőségeit. Az állam minden figyelmét az agrártőkére és a kis pénzügyi tőkére fordítja. A nehézipar, amelyet mesterségesen felduzzasztottak a háború alatt, összeomlott, amikor a háború véget ért, és példa nélküli munkanélküliségi hullám indult meg. A katonáknak tett ígéreteket nem tudták betartani. Mindezen körülmények erősen forradalmi helyzetet teremtettek. Ez a forradalmi helyzet 1920 nyarán a gyárak elfoglalását eredményezte. Ez alkalom megmutatta, hogy a forradalom megérése a proletariátus kisebbsége között teszi meg első lépéseit. A gyárak elfoglalása ezért óriási vereséggel végződött ahelyett, hogy forradalmi fejlődés kezdetévé vált volna. A szakszervezetek reformista vezetői eljátszották a becstelen áruló szerepét, de ugyanakkor megmutatkozott, hogy a proletariátus nem mutatott sem akaratot, sem erőt, hogy a forradalom felé meneteljen. A reformista befolyás dacára voltak erők a proletariátus között, amelyek kellemetlenné válhattak a burzsoázia számára. Az önkormányzati választások, amelyekben a szociáldemokraták megszerezték a tanácsok harmadát, vészjelzések voltak a burzsoázia számára, amely azonnal keresni kezdett egy erőt, amely megküzd a forradalmi proletariátussal. Ez pont akkor volt, amikor Mussolini jelentősségre tett szert a Fascismojával. A proletariátus legyőzése után az elfoglalt gyárakban, a fasiszták száma 1000 fölött volt, és a proletariátus nagy tömegei csatlakoztak Mussolini szervezetéhez. Másfelől a proletariátus nagy tömegei estek a közöny állapotába. A fasiszták első sikerének oka az volt, hogy forradalmi gesztusokkal kezdték meg működésüket. A színlelt céljuk az volt, hogy harcoljanak a forradalmi háború forradalmi hódításainak visszaszerzéséért, és ezért erős államot követeltek, amely képes megvédeni a győzelem ezen forradalmi gyümölcseit a „régi Állam” által képviselt különféle társadalmi osztályok ellenséges érdekei ellen. Jelszavaikat közvetlenül a kizsákmányolók ellen címezték, és ennélfogva a burzsoázia ellen is. A fasizmus ugyanakkor olyan radikális volt, hogy még Giolitti kivégzését és az olasz uralkodóház trónfosztását is követelték. De Giolitti óvatosan tartózkodott a fasizmus elleni erőszak alkalmazásától, amely számára kisebbik rossznak tűnt. Hogy kielégítse ezeket a fasiszta követeléseket, feloszlatta a parlamentet. Ekkor Mussolini még mindig köztársaságpártinak tűntette fel magát, és egy interjúban kinyilvánította, hogy a fasiszta frakció nem vesz részt az olasz parlament megnyitásán, mert monarchista ünnepség társul hozzá. Ez a beszédmód válságot provokált a fasiszta mozgalomban, amely párttá alakult, egyesítve Mussolini követőit és a monarchista szervezetek képviselőit, valamint az új párt végrehajtó szerve mindkét frakció egyenlő számú tagjaiból épült fel. A fasiszta párt kétélű fegyvert teremtett a munkásosztály korrumpálása és terrorizálása számára. A munkásosztály korrumplására megalakították a fasiszta szakszervezeteket, az úgy nevezett korporációkat, amelyekben a munkások és az alkalmazók egyesültek. A munkásosztály terrorizálására a fasiszta párt fegyveres osztagokat hozott létre, amelyek büntető expedíciókból nőttek ki. Itt újra ki kell emelni, hogy az olasz reformisták borzasztó árulása az általános sztrájk alatt, amely az olasz proletariátus szörnyű vereségének oka volt, direkt bátorítást adott a fasisztáknak, hogy elfoglalják az Államot. Másfelől a Kommunista Párt hibái között volt, hogy a fasizmust pusztán militarista és terrorista mozgalomnak vélték szilárd társadalmi bázis nélkül.
Vizsgáljuk meg most, mit tett a fasizmus a forradalmi programjának véghezviteléért és az osztály nélküli Állam ígéretének megvalósításáért, mióta magához ragadta a hatalmat. A fasizmus megígérte az új és jobb választói törvényt és egyenlő szavazati jogot a nőknek. Mussolini új női szavazati törvénye valójában a női szavazójog legrosszabb korlátozása a fasiszta mozgalom javára. E törvény szerint a képviselői székek kétharmadát a legerősebb pártnak kell kapnia, és a többi párt együtt csak a székek harmadát birtokolhatja csak. A női választójogot kis híján teljesen eltörölték. A szavazójog a nők csak egy vagyonos kis csoportjának és az úgy nevezett „háborúban kitüntetett” nők számára jár. Többet nem is említik a gazdasági parlament és a Nemzetgyűlés ígéretét, sem a Szenátus feloszlatását, amelyre a fasiszták oly ünnepélyesen esküdöztek.
Ugyanez mondható el a szociális szférában is. A fasiszták bevésték programjukba a nyolcórás munkanapot, de a törvény, amelyet beiktattak, olyan sok kifogást biztosít számukra, hogy lényegében nincs nyolcórás munkanap Olaszországban. Szintén semmi sem történt a beígért bérek garantálása ügyében. A szakszervezetek elpusztítása lehetővé tette a munkáltatók számára a 20-30 százalékos és némely esetben az 50-60 százalékos bércsökkentést. A fasizmus megígérte az öregkori és a rokkant nyugdíjat. Gyakorlatban a fasiszta kormány a gazdaság kedvéért lecsapott a nyomorult 50 millió lírára is, amelyet elkülönítettek erre a célra a költségvetésből. A munkásoknak megígérték a technikai részvételt a gyárak irányításában. Ma olyan törvény van Olaszországban, amely teljesen megtiltja a gyári tanácsokat. Az állami vállalatokat átjátszották a magántőkének. A fasiszta program tartalmazott progresszív jövedelemadót a tőkére, amely bizonyos mértékig a kisajátítás formája. Valójában az ellenkezője történt. Számos luxusadót eltöröltek, mint az automobil adót azon látszólagos okból, hogy az korlátozza a nemzeti termelést. Az indirekt adókat megnövelték azért, mert az megkurtítja az otthoni fogyasztást, és ezért növeli az exportlehetőségeket. A fasiszta kormány szintén eltörölte a kötelező regisztrációt a biztosítások átutalására, újra létrehozva ezzel a bemutatóra szóló kötvények rendszerét, és szélesre tárva az ajtót az adócsalók számára. Az iskolákat átjátszották az egyháznak. Mielőtt elfoglalták volna az Államot, Mussolini felhatalmazást követelt, hogy nyomozzanak a háborús profit után, amelynek 85%-át visszavitték az Államba. Mikor ez a bizottság kényelmetlenné vált a pénzügyi támogatók és a nehéziparosok számára, elrendelte, hogy a bizottság közvetlenül neki jelentsen, és bárki, aki nyilvánosságra hoz bármit a bizottság által megtudottakból, hat hónap börtönnel is büntethető. A fasizmus a katonai kérdésekben is elmulasztotta betartani ígéreteit. A hadseregnek megígérték, hogy területi védelemre korlátozzák őket. Valójában a szolgálati időt a hadseregben nyolc hónapról tizennyolc hónapra növelték, amely a fegyveres erők létszámát 250 ezerről 350 ezerre emelte. A Királyi Gárdát feloszlatták, mert túl demokratikusak voltak Mussolini számára. Másfelől a carabinierit 65 ezerről 90 ezer főre emelték, és minden rendőri erőt megkétszereztek. A fasiszta szervezeteket átalakították egyfajta nemzeti milíciává, amely a legújabb adatok szerint elérte az 500,000 főt. De a társadalmi különbségek egy politikai kontraszt elemet hoztak létre a milíciában, amely végül a fasizmus bukásához kell vezessen.
Ha összehasonlítjuk a fasiszta programot annak végrehajtásával, akkor már ma előreláthatjuk az olasz fasizmus teljes ideológiai összeomlását. Politikai csőd fogja követni az ideológia csőd nyomát. A fasizmus képtelen lesz összetartani azokat az erőket, amelyek hatalomra juttatták. Az érdekek összecsapása sok formában már most is érezhető. A fasizmus még nem érte el, hogy a régi bürokráciát maga alá gyűrje. A hadseregben is törés van a régi tisztek és az új fasiszta vezetők között. A különféle politikai pártok közti különbségek nőnek. A fasizmusnak való ellenállás szerte az országban növekszik. Az osztálykülönbség elkezdett áthatolni a fasiszták sorain. A fasiszták képtelenek megtartani ígéreteiket, amelyeket a munkásoknak és a fasiszta szakszervezeteknek tettek. Bércsökkentések és a munkások elbocsátása van napirenden. Ezért történhetett meg, hogy a fasiszta szakszervezetek elleni első tüntetés maguknak a fasisztáknak a soraiból indult meg. A munkások nagyon hamar visszatérnek az osztályérdekükhöz és az osztálykötelességükhöz. Nem nézhetünk úgy a fasizmusra, mint egységes erőre, amely képes visszaverni a támadásunkat. Inkább formációra, amely magában foglal sok antagonista elemet, és belülről fog felbomlani. De veszélyes lenne azt állítani, hogy az olasz fasizmus ideológiai és politikai szétesését közvetlenül katonai szétesés fogja követni. Ellenkezőleg, fel kell készülnünk, hogy a fasizmus terrorista módszerekkel próbálja meg életben tartani magát. Ezért a forradalmi olasz munkásoknak fel kell készülniük további súlyos harcokra. Óriási csapás lenne, ha megelégednénk a szétesés folyamatának külső szemlélője szerepével. Kötelességünk felgyorsítani ezt a folyamatot minden rendelkezésünkre álló eszközzel. Ez nem csak az olasz proletariátus feladata, hanem a német proletariátusé is a német fasizmussal szemben.
Olaszország után Németországban legerősebb a fasizmus. A háború eredményének és a forradalom bukásának következményeként Németország kapitalista gazdasága gyenge, és egyik más országban sem olyan erős a kontraszt a forradalom objektív érettsége és a munkásosztály szubjektív felkészületlensége között, mint most Németországban. Egyik másik országban sem hibáztak olyan aljas módon a reformisták, mint Németországban. A kudarcuk sokkal kriminálisabb, mint a régi Internacionálé bármely más pártjának kudarca, mivel ők azok, akiknek harcát teljesen más eszközökkel kellene vezetniük a proletariátus felszabadítását abban az országban, ahol a munkásosztály szervezetei a legrégibbek és legjobban szervezettek, mint bárhol máshol.
Szilárd meggyőződésem, hogy sem a békeszerződések, sem a Ruhr-vidék megszállása nem ad akkora lendületet a német fasizmusnak, mint az, hogy Mussolini magához ragadta a hatalmat. Ez bátorítja a német fasisztákat. A fasizmus olaszországi bukása pedig jelentősen elbátortalanítaná a fasisztákat Németországban. Nem hunyhatunk szemet egy dolog előtt: a fasizmus külföldi megbuktatásának előfeltétele a fasizmus minden egyes országban való megbuktatása ezen országok proletariátusa által. Ránk tartozik a fasizmus ideológiai és politikai legyőzése. Ez óriási feladatot jelent számunkra. Fel kell fognunk, hogy a fasizmus a csalódottak mozgalma és azoké, akiknek a megélhetése tönkrement. Ezért igyekeznünk kell megnyerni magunknak vagy semlegesíteni azokat a széles tömegeket, akik már a fasizmus táborában vannak. Szeretném kiemelni annak jelentőségét, hogy felismerjük, hogy ideológiailag harcolnunk kell ezen tömegek lelkéért. Fel kell fognunk, hogy ők nem csak menekülni akarnak jelenlegi csapásaiktól, hanem egy új filozófiára vágynak. Ki kell lépnünk jelenlegi cselekvésünk szűk határai közül. A Harmadik Internacionálé szemben áll a régi Internacionáléval, minden faj Internacionáléja bármely különbségtevés nélkül. A Kommunista pártoknak nem csak a proletár kézi munkások élcsapatának kell lennie, hanem a szellemi munkások érdekeinek energikus védelmezőjének is. A társadalom minden szekciójának vezetője kell legyen, amelyet összeköt a burzsoá hatalommal való szembehelyezkedés a jövőre vonatkozó érdekeik és elvárásaik miatt. Ezért üdvözlöm Zinovjev elvtárs javaslatát (aki a Kommunista Internacionálé idei, júniusi megnövelt Végrehajtó Bizottsági ülésén felszólalt), hogy támogassuk a Munkások és Parasztok Kormányának harcát. Ujjongtam, mikor olvastam. Ennek az új jelszónak nagy jelentősége van minden ország számára. Nem tudjuk mellőzni a fasizmus legyőzéséért folytatott küzdelemben. Ez azt jelenti, hogy a kisparasztság nagy tömegeinek megváltását a kommunizmus által érik el. Nem korlátozhatjuk magunkat csupán a politikai és gazdasági programunkért való küzdelemre. Ugyanakkor meg kell ismertetnünk a tömegeket a kommunizmus mint filozófia eszméivel. Ha ezt megtesszük, utat mutathatunk az új filozófiához azon elemek számára, akik elvesztették az útjukat a jelen korunk történelmi fejlődése során. Ennek szükséges előfeltétele, ahogy a tömegekhez közeledünk, hogy mi is szervezetté váljunk pártként, szilárdan összetartó egységként. Ha ezt nem tesszük meg, azt kockáztatjuk, hogy opportunizmusba esünk, és csődöt mondunk. Adaptálni kell munkamódszereinket az új feladatokhoz. Olyan nyelven kell szólnunk a tömegekhez, amelyet megértenek anélkül, hogy előítéleteket keltenénk eszméink iránt. Ezért a fasizmus elleni harc számos új feladatot hoz előtérbe.
Minden pártot megillet, hogy ezt a feladatot energetikusan és az adott ország helyzetére tekintettel véghezvigye. Bár észben kell tartanunk, hogy nem elég ideológiailag és politikailag legyőzni a fasizmust. A proletariátus helyzete a fasizmust illetően jelenleg önvédelmi. A proletariátus önvédelmének el kell sajátítania a túléléséért és a szervezettségéért folytatott harcát.
A proletariátusnak jól szervezett önvédelmi apparátussá kell válnia. Ahol a fasizmus erőszakkal lép fel, ott a proletariátus erőszakával kell találkozzon. Ez alatt nem személyes terrorista cselekményeket értek, hanem a proletariátus szervezett forradalmi osztályharcának erőszakát. Németország elkezdte szervezni a gyári „százakat”. Ez a harc akkor lehet sikeres, ha van ott proletár egységfront. A munkásoknak egyesülniük kell ehhez a küzdelemhez, pártra való tekintet nélkül. A proletariátus önvédelme az egyik legnagyobb buzdítás a proletár egységfront megteremtése számára. Csak a minden munkás lelkébe csepegtetett osztályöntudat által lehet sikeres a fasizmus katonai legyőzése, amely ebben a helyzetben abszolút szükséges. Ha ez sikerrel jár, biztosak lehetünk benne, hogy a következő a kapitalista rendszer és a burzsoá hatalom, akármilyen sikert ért el a burzsoázia általános offenzívája a proletariátus ellen. A bomlás jelei, amelyek olyan világosan jelennek meg szemeink előtt, meggyőződést adnak, hogy a hatalmas proletariátus újra csatlakozni fog a forradalmi küzdelemhez, és a felhívása a burzsoá világhoz ez lesz: Én vagyok az erő, én vagyok az akarat, bennem látod a jövőt!
Clara Zetkin
1923. augusztus
Labour Monthly
Comments are closed, but trackbacks and pingbacks are open.