Gondolja a Fidesz meghatározó politikusa, Lázár János miniszter, országgyűlési képviselő.
Ellenzék, legalábbis hatékony ellenzék sajnos nincs. Keressünk ellenséget. Ellenség az meg szerencsére nincs. Ha nincs, majd csinálunk, gondolja Lázár, és lőn. Megtalálta és választási újságjában („Négyes” 2016. október) megnevezi a legyőzendőt. Az ellenség nem más mint Kádár János! Nem számít, hogy már több, mint egy „emberöltő” telt el halála óta. Nem számít, hogy a csontjait is széthordták. Nem számít semmi, mert az ellenség kell, jobban kell mint egy falat kenyér. De mi is a baj Kádárral?
Lázár ezt is megmondja, leírja: „Aggasztó, hogy 26 évvel a rendszerváltás után erős kisebbségben vannak azok, akik Kádár Jánost, a Magyar Szocialista Munkáspárt (MSZMP) egykori főtitkárát annak tartják, ami valójában volt: egy köztörvényes gyilkosnak”
A baj persze más. A nép, az „istenadta nép” tudatában nem ez van, mert mást tapasztalt, másra emlékszik. Igaza van Lázárnak, a kollektív emlékezet veszélyes. Veszélyes, mert elvezethet oda, hogy összehasonlítják Kádár és a „rendszerváltók” teljesítményét. Lőrincbarátékkal még nincs baj, de „csóringerék” már veszélyesek! Megvan a megoldás. Mossuk ki az agyakat! Mégsem tűrheti az „elit”, hogy Szent István, Corvin Mátyás és Kádár János álljon a képzeletbeli dobogón. Érdekes, ha a többi „dobogós” tetteit vizsgáljuk, bizony még Szent István „rendszerváltása” sem volt egy vértelen, emberbaráti esemény, erről Koppányék a mennyben biztosan tudnának mesélni. De államalapító királyunk tetteit a szükségszerűség és az eredmény okán elfogadjuk és ez az, amit Kádár Jánostól el akarunk vitatni. A kommunistaságot meg a Szovjet-barátságot felrovó politikusok bírálata számomra hiteltelen, hiszen minden év október 23-án egy „Moszkovita” kommunista sírját és szobrait koszorúzzák. Nem tudom igaz-e, de máig tartja magát az a tényként kezelt állítás miszerint Nagy Imre a bitó alatt mondta: „A kommunista eszméért halok meg”?! De más baj is van Kádárral. Elsősorban az, hogy az emléke nem múlik. Nem múlik, mert ő nem csak ígért, de tett, eredményesen tett azért, hogy az életszínvonal ha lassan is, de biztosan és folyamatosan emelkedjen. Neki nem voltak „lőrincbarátai”, neki a „melós” volt a fontos. Nem csak ígérte, de meg is valósította a munkás-paraszt gyerekek tanulási lehetőségét, aki nem hiszi kérdezze meg miniszterelnök urunkat. Nem csak ígérte, meg is valósította a lakáskörülmények tömeges javítását, „Kádár ketrec”, a panel, a „Kádár kocka”, a kertes típusház és ez összességében egymillió-négyszázezer családot érintett. Félek, hogy a „történészek” elfelejtették megmondani a „spontán” szervezett fáklyás tüntetőknek: Kisfiam, kislányom, az a lakás, ahonnan jöttél és ahova hazamész nem épült volna fel a „Kádár-rendszer” nélkül!
Nem csak ígérte, meg is valósította, hogy mindenki dolgozhasson aki tud és akar. Igaz, néha az is dolgozott aki nem akart.
Nem csak ígérte, de meg is valósította, hogy a fizetésből meg lehetett élni, igaz nem „lőrincbarát” színvonalon.
Nem csak ígérte, de meg is valósította, hazánk történetében először (a 60-as évek elején), hogy a magyar paraszt nyugdíjat kapott és ingyenes egészségügyi ellátást.
Nem csak ígérte, meg is valósította, megőrizte és fejlesztette a nemzeti ipart, nemzetközi szinten elismert szintre emelte a magyar mezőgazdaságot.
Nem csak beszélt róla, de magára nézve is kötelezőnek tartotta a visszafogott, fényűzéstől, harácsolástól mentes életvitelt. Nos, véleményem szerint ezért van az, hogy „a történelmi figurák (szerintem személyek) top 3-jában Kádár benne van, megítélése pedig nem romlik, hanem javul”.
Segítek Lázár Jánosnak, hiszen mégiscsak a földim. Egyszerű elfeledtetni Kádárt, csak be kell váltani a „rendszerváltás” ígéreteit. Ha a „panelproli” nem a kilakoltatástól reszket, hanem kiköltözik az ígért „kanadai típusú kertvárosi” lakásába, kezd felejteni. Ha beköszönt a tömegeknek ígért „nyugati életszínvonal”, amit 26 éve várnak, erősödik a felejtés. Ha a jólét nem csak „lőrincbaráték” kiváltsága, hanem tömeges jelenség lesz, gyorsul a felejtés. Ha véget vetnek az urizálásnak és beváltják Pokorni 2010-es ígéretét miszerint „aki először benyúl a közös kasszába, levágjuk a kezét”, közel a felejtés. Ha mindenki visszaviszi „az ebül szerzett vagyont” és a munkájából él akkor, de csak akkor elfelejtjük Kádár Jánost.
De van amit biztosan nem kell elfelejteni, volt Kádár Jánosnak egy világra szóló tette, amiért jogosult az emlékezet dobogójára. Kádár János az egyetlen a világon akit „tömeggyilkos” létére fogadott a Szentatya, más tömeggyilkosok ezt nem tudták elérni! De nem csak fogadta Őszentsége, hanem „négyszemközti” beszélgetésük ideje háromszor annyira nyúlt, mint azt előzetesen tervezték és igen barátságosan búcsúztak el már a nyilvánosság előtt egymástól. Higgye el, hogy a világ egyik legjobb titkosszolgálata pontosan informálta a Szentatyát arról, ki az akit fogad. A Vatikán pedig nem fogad tömeggyilkosokat, itt valaki nyilván tévedésben van! Én a Vatikánnak hiszek és mint a „dobogós hely” mutatja, a magyarok többsége is! Ennyit az „ellenségről”, aki nyilván felel azokért a bajokért amit ma el kell szenvednünk Európa „legsikeresebb” kormányának vezetése alatt. De lehet, hogy „nagyjaink” úgy érzik inog a trón, tehát az „ellenség” mellé kell egy példakép akinek az örökségét csak „pártunk és kormányunk” képviseli hitelesen. Ez is megvan. Ez 1956. Ötvenhat „hiteles” örökösei kik is lehetnének mint azok, akik akkor még meg sem születtek, kik tudhatnák jobban mi ez az örökség, hát persze nyilván „pártunk és kormányunk” most regnáló tagjai. De van itt jó néhány „elvarratlan” szál, néhány meg nem válaszolt kérdés. Mivel elég öreg vagyok, én éltem akkor, igaz, kamasz gyerekként, de a munkakönyvem kiállítási dátuma, 1959. június 15. magáért beszél. A megválaszolatlan kérdések pedig:
Mikor és kiknek a követelései között szerepelt a kapitalizmus restaurációja?
Mikor és kik követelték a nagybirtokrendszer visszaállítását?
Mikor és kik követelték a magyar ipar „földbe döngölését”?
Mikor és kik követelték a jövedelmi különbségek mai tarthatatlan különbségét?
Mikor és kik követelték az oktatás, a szakképzés lezüllesztését?
És sajnos még hosszan lehetne sorolni, amit az „ötvenhatosok” nem követeltek, de az „utódok” rájuk hivatkozva hozzák ezeket a nyakunkra. És utoljára egy lényeges kérdés ami kényes, de megkerülhetetlen, ami nem csak a mai kormánypártokat, hanem a parlament minden pártját érinti. Érinti, mert mindannyian „56-os örökösének” mondják magukat. Örökösök, de mindnyájan csak szemezgetnek az „örökségben”, pedig az örökség egy és oszthatatlan és itt most egy diplomata Peter Unwin könyvéből idézek. (Unwin 1958-tól követségi munkatárs, majd 1983-tól brit nagykövet volt Budapesten.) Nagykövetként Budapesten többek között a British Royal Ballet és védnökét, Margit hercegnőt kalauzolta. Megmutatta az 1956-os nevezetes helyszíneket, sok mindent megmutatott, de nem hallgatott el semmit. Megmutatta „…a Magyar Rádió épületét és a Köztársaság teret, ahol a szabadságharcosok kommunista sorkatonákat lincseltek meg.”. Pontosabban a kommunisták oldalán harcoló és magukat megadó sorkatonákról volt szó! Érdekes módon az örökség ilyen és hasonló részei nem kapósak. Ezeket nem igényli egy „örökös” sem, pedig az örökségnek része ez is, aki örökös az mindent örököl. Mivel törvény tiltja a „kommunizmus bűneinek tagadását”, kijelentem, hogy én senkinek és egyetlen rendszernek sem tagadom a bűneit. Igaz, én a mai rendszer bűneit is látom és azokat is elítélem.
Havránek Ferenc