Laurie Penny cikke kiválóan foglalja össze a mai társadalmunk súlyos és hibás hozzáállását a bevándorló kérdéshez. A brit politikai szereplők felcserélésével (UKIP = Jobbik) megkapjuk a hazai képet, ezért fontosak tartottuk a fordítást és a közlést. – AMI
Van egy urbánus legenda a felforralt békáról, amely így szól. Ha egy békát beteszel egy fazék hideg vízbe, és lassan, lassan, feltekered a hőt, a béke nyugodtan fog ott ülni, amíg halálra nem fő. A terjedő kulturális változás is ilyen. Nehéz észrevenni, ha benne élsz. Mozdulatlanul is ülhetsz, amíg a társadalom hangulata egyre súlyosabb és számítóbb és gonoszabb lesz, miközben bemagyarázod magadnak, hogy minden jól megy, míg közben a víz körülötted gyöngyözni kezd.
Ezen a héten kávéztam egy barátommal, aki szintén csak most jött haza egy év után – ő Spanyolországban tanított, én Amerikában tanultam. Mindkettőnk számára nehéz volt hazajönni. Hiányzott pár dolog, amely egyszerűen már nem volt a helyén. Az a bizonyos rúzsárnyalat a Boots-nál. A kedvenc zombiműsorom a BBC-n. És legfőképp az alapvető tolerancia érzése. Egy érzés, hogy lehet nyilvánosan beszélni nem fehér vagy nem brit emberekről, vagyis „másokról”, akikkel a szélsőjobboldali gyűlöletcsoportok, Edinburgh hercege foglalkoznak és senki más.
„Csak én látom így,” – mondta a barátom, „vagy csak… tényleg helyénvaló már olyan dolgokat mondani, amelyek már erőszakosan rasszisták? Ez mindig így volt okés, és csak én nem vettem ezt eddig észre?”
Nem, ez nem volt mindig oké, és valójában most sem oké, de ez a nyilvános társalgások normális része, oly módon, ahogy évekkel ezelőtt az nem volt. Visszatérni olyan érzés, mintha egy forró vizes fazékba dobtak volna, fuldokolva és csodálkozva, hogy miért olyan nyugodt mindenki ezen a földön. Nem mintha Nagy-Britannia ne lett volna rasszista, szűklátókörű hely ezelőtt. De az idegengyűlölő, iszlamofób és legfőképp a bevándorló-ellenes retorika mindenütt felütötte a fejét.
Ezt abban a pillanatban már észrevettem, amikor kézbefogtam az ingyenes újságokat, amelyet a repülőn hazafelé osztogattak – és nem csak a Daily Mail-t, amely manapság már szabadon annyira fasiszta, mint amilyen 1935-ben volt, amikor mindent kikapart Hitler és a feketeingesek számára. A másik ingyenes újság, az Independent is legalább annyit foglalkozott a bevándorlók látszólag megállíthatatlan „áradatával”, akik Calais-ból érkeznek, sokan közülük – sokkoló, rémisztő, biztos nem – Afrikából (valójában az európai bevándorlók több mint fele csak két közel-keleti országból jön).
Amikor földet értünk, rájöttem, mennyire át is vertek minket májusban. Elkövettük mind azt a hibát, hogy azt hittük, hogy az UKIP a 12,6 százalékos szavazatarányával és csak egy parlamenti képviselőjével nem nyerte meg a parlamenti választást. De a rasszista retorikát, az idegengyűlölő frázisokat úgy vette át a politikai mainstream, hogy fel sem zaklatta őket, hogy teljesen kiszámíthatók voltak.
A szélsőséges csoportok végső győzelme nem a kormányzatba való belépésük, hanem az irányvonalának megváltoztatása, és ezt az UKIP hidegvérrel megtette, beleszólva a jól hangszerelt európai összeomlásba a bevándorlással kapcsolatban. Minden újság a feltételezett „bevándorló válság” címlapokkal jött ki. A miniszterelnök úgy jellemezte az európai bevándorlókat, mint „rajzást”, és a külügyminiszter ennél is tovább ment, figyelmeztetve Nagy-Britannia népét, hogy a Földközi-tengerbe fúló, elkeseredett emberek ezrei csak „portyázó” idegenek, akiket meg kell akadályozni, hogy idejöjjenek, mert fenyegetik az „életszínvonalunkat” és az „életformánkat”.
Ahogy a holttestek partra vetődtek Calais-ban, és ahogy a vízbe fúlt halottak száma csak ezen a nyáron elérte a kétezret a Földközi-tengeren, a miniszterek akkor sem enyhítettek a nyelvezetükön. Pont fordítva: megduplázták azt. Európa Erődnek meg kell védenie a határait a „beáramlástól”, az „áradattól”, az „özöntől”. Bár az új érkezők, olyan nemzetekből, amelyek háború, zsarnokság és klímaváltozás miatt szenvednek, tavaly csak Európa lakosságának 0,027%-át tették ki, egyszerűen megengedhetetlen, hogy folytatódon, mert…, mert…
Mert amire Európának most mindennél jobban szüksége van, az a közös fenyegetettség.
A brit és a szélesebb európai elit migránsok felé irányuló magatartása nem csak egyszerű embertelenség. Ez stratégiai embertelenség. Felfegyverzett embertelenség, hogy meggyőzzék a megszorítások és a gazdasági káosz kalapácsütései alatt szétzúzott népességet, hogy az ellenség odaát van, hogy van egy „mi”, amelyet meg kell védeni „tőlük”. Oka van annak, hogy David Cameron precízen azt sugallja, hogy a csatornán átkelő elkeseredett emberi lényekkel úgy kell bánni, mint a „több kutya és kerítések” hasonlatával. Oka van annak, hogy Angela Merkel válasza júniusban arra, amikor egy demonstráció keretein belül megfulladt bevándorlók holttesteit elásták a Bundestag előtti pázsitba, megkövült csend volt. Ez már egyszer mind megtörtént korábban. Mindez pontosan ugyanaz, amiért az Európai Uniót megalakították, hogy akadályozza meg.
A fasizmus akkor üti fel a fejét, amikor egy társadalmi vonalak mentén meghasadt kultúra felbátorodik, hogy egyesüljön egy feltételezett külső fenyegetés ellen. Van a borzasztó „nem mi”, amely azt a rossz benyomást kelti, hogy van egy „mi”, amit meg kell védeni.
Az életszínvonal bizonyosan csökkent szerte az eurozónában, de ennek nagyon kevés köze van a bevándorláshoz. A kiválasztott kisebbségnek minden társadalmi osztály félelmeit egyszerre kell megtestesítenie. Ezért a bevándorlókat, a kiválasztott mumusokat, olyan paradoxonként mutatták be, mint ahogy a zsidókat az 1930-as években.
Senki sem tudja eldönteni, hogy a bevándorlók azért jelentenek-e problémát, mert keményen dolgoznak, és elveszik a munkát (a munkanélküliség és a csökkenő bérek által sújtott munkásosztály legnagyobb félelme), vagy azért, mert túl lusták dolgozni, és elszedik az összes segélyt (a növekvő kiadásoktól és a szociális szolgáltatások megnyirbálásától szenvedő középosztály legnagyobb félelme).
A kettő nem lehet jelen egyszerre, és valójában nincs is – de fontos, hogy a paradoxont mindazonáltal fenntartsák. Ezért a Bevándorlásügyi Tanácsadó Bizottság új, szigorúbb kontrollt vezet be az országba belépő „szakképzett bevándorlókkal” kapcsolatban, még ha ez tönkre is teszi az amúgy is nyomorult állami támogatási rendszert a menedékkeresők számára.
Nem tudom, hogy az elmúlt évtized mely pontján vált a közbeszédben „menedékkereső” a „bűnöző” szinonimájává, de aznap az európai kontinens számítóbb és olcsóbb hellyé vált.
Az emberi tisztességet szándékosan kivonták az egyenlőségből. Nagy-Britanniát és Európa többi részét tudatosan felkorbácsolták a bevándorlási pánik szintjére, és amikor az emberek pánikolnak, nem igazán hallgatnak az értelemre. Sehány megnyugtató statisztika – például, hogy Nagy-Britanniában a menekültek száma nem csak alacsony, de csökken is – sem segít, ha a Daily Mail olyan képeket rajzol, amelyen a rasszista karikatúrák szerint a megfulladt „illegálisok” megpróbálnak kerítéseken átugrani a mennyországba az épp kimúlt nemzeti kincsek és a kultúra felé, amely elnézi, hogy ez megjelenhessen a napi hírekben. Ez olyan vita, amely már rég elszakadt a tényektől.
Szóval talán más megközelítésre lenne szükség. Talán azok, akik elég szerencsések, hogy európai polgárok lehetnek, vehetnének egy nagy lélegzetet, és felfoghatnák, hogy talán, csak talán, nem csak a mi érzéseink lehetnek fontosak itt. Hogy talán, ha emberek ezrei elszántak annyira, hogy a halált kockáztassák, hogy elérjenek partjainkhoz, akkor annak, hogy teljesen kényelmesen eligazítjuk őket a területünkön, nem kellene a politikacsinálás döntési faktorává válnia.
A liberális sajtó ugyanolyan bűnös, mint bármely más. Képzeletben több együttérző hír kibocsátása gondoskodik róla, hogy emlékeztessen minket, hogy a bevándorlók tulajdonképpen „gazdagítják” a kultúránkat és gazdasági hasznot hoznak. Tény, hogy ez a teljes igazság nem más csak sértő okoskodás. A bevándorlók nem azért jönnek a háború által megtépázott Szíriából, Eritreából, Afganisztánból vagy más országokból, amelyet gyarmatosítottak és megszálltak, és aztán megbombázták, valamint elrabolták a kincseiket a birodalmi és különösképp a birodalom utáni kizsákmányolás évszázadai alatt, hogy gazdagítsák a nyugatiak életét, és felélénkítsék az istenverte konyhánkat néhány aktuális fűszerrel. Azért menekülnek, mert féltik az életüket. Menedékért, biztonságért és lehetőségért jönnek, és tökéletesen joguk van hozzá, ha nem az ország törvénye által, akkor az igazság és az emberi tisztesség alapelvei által.
Az „életmódunkra” nem a bevándorlás jelenti a legnagyobb fenyegetést. A bevándorlás megváltoztatja a társadalmat, bár sokkal kevésbé, mint például a technológia, a gazdasági megszorítások, a növekvő egyenlőtlenség, a globalizáció vagy a klímaváltozás. De a legnagyobb fenyegetés az „életmódunkra”, ha volt is valaha olyan ezen a hatalmas és sokszínű kontinensen, nem az, hogy egy nap te és én ülünk egy buszon, és hallunk valakit pastóul vagy tigrinyain beszélni. A fenyegetés, hogy lenyeljük azt a közbeszédet, hogy a bevándorlók, a nem-európai országok népei kevésbé emberek, mint mi, hogy kevesebbet gondolnak és éreznek, hogy kevésbé számítanak. Az európaiak hajlamosak rá, hogy nyugodtan üljenek a kulturális bigottság forró vízében, amíg minden részvét foszlánya elfő, amely még megmaradt. Ez az életmódunkra való valódi fenyegetés.
Írta: Laurie Penny
forrás: newsatesman.com