A mai klímasztrájk megmutatta a fiatalok mozgalmainak szervezeti szintjének, érzéseinek és elköteleződésének erejét. Inspirálják a munkásosztály mozgalmait is.
A mozgalom első sorában álló fiatalok felismerték azt, amit oly rég óta mellőztek a politikusok, a nagyvállalatok és még a munkásmozgalomban is néhányan: hogy egy teljes erejű környezeti válság szorításában vagyunk, és hogy már nincs sok idő, hogy döntő lépéseket tegyük, mielőtt helyrehozhatatlan károkat szenved a természet világa és a társadalmaink.
És most világossá kell tenni, hogy a válságot nem azért hagyják figyelmen kívül a politikusok és a nagyvállalatok, mert nem értik. Azért hagyják figyelmen kívül, mivel ez a kapitalista termelés természete. A gazdasági rendszerünk hajtóereje a profit; a tőke szüksége, hogy a maximális mennyiségű értéktöbbletet termeljék a legkisebb időkeret alatt. Ezt nevezte Marx a „termelés anarchiájának.”
Mivel a közvetlen cél a rövidtávú profit, a kapitalisták (és képviselőik a politikai rendszerben), képtelenek a hosszútávú és széles spektrumú döntésekre. Az azonnali profit számít leginkább. Ezért tartott ilyen sokáig felismerni a válság létét.
De azt is tisztázni kell, hogy az uralkodó osztály nemzetközi szinten sosem mulasztott el a lehetőséget, hogy kihasználjon egy jó kis válságot. Ezt láttuk az 1970-es évek végi gazdasági visszaesés során. Azért, hogy fenntartsák és növeljék a profitrátát, gazdasági sokk taktikát és mérnökien tervezett ellentéteket használtak, hogy megtörjék a brit, amerikai és más országbeli szakszervezetek erejét.
Az állami szolgáltatások tömeges privatizációja a folyamatos kormányzati beruházásokkal, amely arra szolgált, hogy mesterségesen tartsák fenn a profitot a szolgáltatási szektorban, valójában csak közvetlen segélyezés volt az adókból a részvényesek profitja számára. Ezzel megszületett a neoliberalizmus.
Hasonlóan, a 2008-as gazdasági válságot is lehetőségként használták fel, hogy több mint egy évtizednyi megszorítást vezessenek be. A jólét, a kórházi-iskolai befektetések, a helyi demokrácia, a gyermekközpontok, az ifjúsági központok és a felnőttgondozás megnyirbálása, ismét csak egy kis szeletet hagyott a munkásosztálynak a tortából.
Ugyanakkor a munkaerő tömeges alkalmivá változtatása, a büntető jellegű jutalmazási rendszer és a munkaerő szegénységének tömeges növekedése lehetővé tette a munkáltató számára a béremelések visszafogását és gyengítette a szakszervezetek hatalmát, miközben több ezren szembesültek ezen politika szörnyű emberi következményeivel.
Szóval, ha a klímaváltozásról beszélünk, az számít, mik a követeléseink. Az számít, hogy néz ki a javasolt megoldás. Vannak azok, akik már átgondolták, hogy az egyik lehetséges válasz a klímaválságra az lenne, ha a kormány megbízásokat adna magáncégeknek, hogy lehetővé tegyék a karbonsemlegességre való átállást a profitjuk zuhanása nélkül.
Vannak azok, akik a jól jövedelmező lehetőséget látják a konzultációban, amelyet állami pénzből fognak megteremteni és fizetni. Szóval nem elég felszólítani a kormányt, hogy invesztáljon a szénsemleges gazdaságba.
Ha ez a válasz, akkor megint azt fogjuk látni, hogy a pénzek tömegesen fognak azok zsebébe vándorolni, akik elsőként felelősek a klímaválság okozásáért.
Az sem elfogadható a fejlett kapitalista országok számára, hogy a klímaválsággal való megküzdés terhét a Harmadik Világ országaira tegyék, megtagadva volt gyarmatainktól a gazdasági fejlődés jogát.
Amire szükség van, az egy világos terv, amely állami kontrollt szerez a közszolgáltatások felett, beleértve a tömegközlekedést, a főbb ipari termelést és a teherszállítást.
Ez lehetővé teszi egy átfogó ipari stratégia létrehozását, beleértve a szénsemleges termelésre való átállást, amely a gazdasági fejlődés erejét annak az emberi társadalomnak és természeti világnak a javára használja fel, amelyben élünk. Csak a „termelés anarchiájának” befejezésével és annak demokratikus ellenőrzésével tudjuk kezelni a klímaválságot.
forrás: Morning Star