Bizonyára emlékeznek még a Tom és Jerry című nagy sikerű rajzfilmsorozatra, amelyben a cuki kisegeret egy gonosz macska üldözi.
De ha figyelmesen szemléljük történeteiket, akkor rögtön rájövünk, hogy a konfliktusok többségét az egér kezdte! A kicsi, cuki, aranyos Jerry mindig borsot próbált törni Tom orra alá, el akarta venni az ételét, a tejét, a macska csak ezután kezdett ádáz hajszába ellene!
Viszont, amikor az egér elleni hajtóvadászat elkezdődött, a kis cuki Jerry sokkal erőszakosabb és brutálisabb módszerekkel reagált, tűket szúrt bele, felrobbantotta, kezére csapta az ablakpárkányt, egyszer ketté is vágta, amely bizony a cenzorok tűrőképességén is túlment.
Akkor miért szerettük mégis a kisegeret? Mert jobb volt a reklámja!
Ugyanez a helyzet a koreai-félszigeten tapasztalható kardcsörte esetén, amikor az Egyesült Államok és dél-koreai szövetségese (Jerry) állandóan ingerli és csipkedi a cicát (Észak-Korea). És amikor Észak reagál a provokációra (ez sem bölcs politika), ez megint feljogosítja az agresszort, hogy sokkal brutálisabb módszerekkel visszavágjanak.
A konfliktusban mindkét fél hibás, és egyik sem túl okos. Sőt, végtelenül ostoba! Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint a legújabb kardcsörte, csak kardok helyett immár nukleáris fegyverekről szól a történet.
Csak a közelmúltban az Egyesült Államok nagyszabású hadgyakorlatot hajtott végre a két Korea határán, amelynek egyértelmű célja Észak megszállásának szimulálása; több, atombombát szállítani képes bombázó is felvonult az északi légtérhez közel – ezekre az északiak szintén oktondi módon reagáltak, és egyszerűen felültek a provokációnak, amely különféle rakéták tesztelésében öltött testet.
A konfliktusban aztán elérkezett az a pont, mikor is Észak-Korea már képes olyan interkontinentális ballisztikus rakétákat előállítani, amelyek már elérik az USA nyugati partjának nagyvárosait.
A szintén nem túl bölcs válasz nem várt sokáig…
Az ENSZ biztonsági tanácsa brutális szankciókat vezetett be: többet senki nem importálhat szenet, vasat, ólmot és tengeri élelmiszert Észak-Koreától, amely kb. 1 milliárd dolláros csapás az ország lakossága számára.
Ismételjük! A lakosság számára! Mert attól, hogy nem most nem vásárolhatunk szenet és vasat Észak-Koreától, attól még ugyanúgy le tudják zúzni Los Angeles-t és San Francisco-t.
Alapvetően Észak-Korea önvédelemre berendezkedett ország. A rezsim nagyon jól elvan a maga elszigeteltségében, és éppenséggel nagy ívben tennének a világ történéseire, ha nem lengetnék felettük állandó jelleggel Damoklész kardját.
A második világháború utáni koreai szocializmus (amely akkor még valódi szocializmus volt szemben a mai rendszerrel), rögtön megízlelhette a nyugati demokráciát, mikor is az Egyesült Államok háborút kezdett a félszigeten (hasonló provokációs technikákkal).
Azóta a külföldi nyomás hatására megszületett ez a furcsa, izolált és paranoid rendszer, amely még mindig hajlana a békére és a közös megegyezésre, de valahogy a fegyveriparnak és a dél-koreai amerikai megszállásnak mindig is az volt az érdeke, hogy ott konfliktus legyen.
Természetesen az ENSZ zseniális szankciós húzásának meg is lett az eredménye! Ki nem találják! Észak-Korea megígérte, hogy fokozni fogja nukleáris programját! Micsoda meglepetés, erre senki nem számított (irónia).
Miközben pontosan tudták (egy 10 éves kisiskolás is megmondta volna), hogy az amerikai atombombázók jelenlétére Észak rakétatesztekkel fog válaszolni, és azt is tudták, hogy az ENSZ erőszakos szankciójára szintén erődemonstrációval fognak válaszolni, mégis képesek voltak megtenni ezeket a lépéseket.
Mintha nem tanultak volna a koreai-félsziget 70 évnyi történelméből (vagy úgy ámblokk az egész emberiség eddigi történelméből), figyelmen kívül hagyták azt az egyszerű tényt, hogy az erőszak márpedig erőszakot fog szülni.
A szomorú tanulság, hogy 10 éves kisiskolások jelenleg sokkal alkalmasabbak lennének az ENSZ biztonsági tanácsának vezetésére, mint azok, akik jelenleg ott ülnek és teljes külpolitikai dilettantizmussal csinálják a jelenlegi politikát.
A döntés persze tudatos, hiszen számos politikai és gazdasági okból kénytelenek fenntartani ezt a konfliktust, amely ennek a szituációnak az elvetemültség faktora. Az ostobaság faktor viszont ott kezdődik, mikor figyelmen kívül hagyják, hogy immár az amerikai milliárdosok és politikusok (a lakosság senkit nem érdekel) a saját létüket (és profitjukat) is veszélybe sodorták, hiszen Észak-Korea már képes csapást mérni a nyugati partra.
Mi lenne a konfliktus ésszerű megoldása, amely nem csak a koreaiak, de az egész emberiség érdeke is?
Lassú gesztusok a béke mellett! Lépésről lépésre. Az Egyesült Államok brutális mennyiségű fegyverzetet és katonai állományt tart a félszigeten, amelyet ki lehetne vonni. Mondjuk csak a 28,500 katona felét. Nem mindegy, hogy 14,250 amerikai katona van ott, vagy a duplája? Stratégiailag semmi szerepük nincsen, hiszen atomháborúról beszélünk, szárazföldi támadást meg úgy sem akarnak és nem is tudnának indítani. Az északiak szintén nem fognak hagyományos fegyvernemekkel bevonulni délre, nem is áll szándékukban és ők sem lennének képesek rá. Még akkor sem, ha a hadseregük a propaganda szerint nagyon ott van a szeren, hiszen egy ilyen invázió már nemzetközi ellenállásba ütközne, mint Kuvait iraki megszállása esetén.
Vagy esetleg visszavonhatnák a teljesen felesleges THAAD rakétavédelmi rendszert vagy különböző fegyvernemeket, amelyek jelenleg túltárazva fecsérlik a drága pénzt a félszigeten, például a B-1-es szuperszonikus nukleáris bombázókat. És ha már ezek a gesztusok megvannak a nagyhatalom részéről, akkor a kicsitől is el lehet várni, hogy cserébe beengedjen különféle ellenőröket az országba, vagy éppenséggel ne lőjenek ki több rakétát a Japán-tenger irányába.
A lényeg a békére törekvő államok által gyakorolt gesztus. De amennyire a konfliktushoz való hozzáállás gusztustalan, legalább annyira gesztustalan is.