Tekintve a mai sajtó szélsőjobboldali és neoliberális szárnyainak ostobaságait, igyekszünk röviden megvilágítani, mi is folyik Venezuelában.
Sajnos ki kell mondanunk, hogy az ellenzéki újságíróknak semmiféle érzékük nincs a jelenlegi globális külpolitikához és annak történelméhez. Az teljesen érthető, ha az antikommunista szélsőjobboldali sajtó a tőke védelmében támadja a venezuelai szocaialista forradalmat. Az is, ha a neoliberális sajtó és politikai körök viszolyognak tőle, ha egy kormány a népe felemelésére használja az ásványkincseiből adódó jövedelmeket.
Ezen sajtó ráadásul előszeretettel puffogtatja a szokásos antikommunista frázisokat. Például, hogy nincs szabad média – miközben a venezuelai média többsége jobboldali kézen van; hogy csaltak a választásokon – miközben a magyarnál ezerszer szigorúbb rendszerben bonyolították le és a nemzetközi megfigyelők tömege közül senki sem panaszkodott; hogy kölcsönökből élnek, miközben Venezuelának annyi olajkészlete van, amelyből a szerződések szerint folyamatosan és vígan töleszti az államadósságát; és hogy a szocializmus nem működik – érdekes módon több mint 10 évig működött. Mellesleg ezek a politikai körök próbáljanak meg úgy kormányozni egy országot, hogy a világ legerősebb nagyhatalma gazdasági fegyvert vet be ellenük, a puccs- és merényletkísérletekről nem is beszélve.
A jelenlegi venezuelai események már annyi alkalommal lejátszódtak a történelemben a világ számos pontján, hogy minden párhuzam felsorolása végtelenül unalmas lenne, ezért csak néhányat emelünk ki.
Adott egy végletekig kizsákmányolt kapitalista ország (legyen az akár a 40-es, 50-es évek Kubája, a 60-as évek eleji Chiléje, vagy akár a második világháború utáni Guatemala, Salvador, de akár elmehetünk Afrikába is, mint Burkina Faso, Bissau-Guinea – kételyeink vannak, hogy a jelenkori magyar újságíró nemzedék egyáltalán ismeri ezeket az országokat.) Ezeken a helyeken rengeteg féle és mennyiségű ásványkincs volt hivatott biztosítani az ott élő népek tisztességes életkörülményeit, ám a kizsákmányoló kapitalizmus logikájának köszönhetően ezeket az országokat lényegében kirabolták. Hiába volt Kuba óriási cukornádtermelő, hiába volt Venezuela a világ egyik legnagyobb olajkitermelője, a társadalom felső rétege és az imperialista államok elitjének ezzel foglalkozó része ebből jól élt, az alsóbb osztályok pedig mérhetetlen szegénységben. Venezuela a világ egyik legnagyobb olajtermelője, azonban Chavez előtt, 1984 és 1995 között 36%-ról 66%-ra nőtt a nyomorküszöb alatt élők száma, és megtriplázódott a mélyszegénységben élők száma.
Ezekben a – többségében amerikai tőke által – kizsákmányolt országokban odáig feszült a nyomor szülte elégedetlenség, hogy az uralkodó osztály és a helyi lakájok képtelenek voltak demokratikus eszközökkel fenntartani a hatalmat, ezért az elit a diktatúra eszközeihez nyúlt. Ilyen diktatórikus kormány volt Kubában a fasiszta Batista tábornoké, vagy éppen Guatemalában az 1931-től 1944-ig uralkodó Ubico elnököt váltó Ponce Vaides tábornok, vagy éppen a jelenlegi magyar kormányzat. Természetesen a fasisztoid diktatúrák csupán időt nyertek a tőkés érdekeltségek számára, és ahol a demokratikus eszközöktől megfosztották a népet, ott fegyveres baloldali forradalmak űzték el őket, bár Guatemalában Jacobo Arbenz és Chilében Salvador Allende még választások útján is képes volt nyerni. Hasonló volt a helyzet Venezuelában is, ahol Chavez 1992-ben még fegyveres felkeléssel akarta elzavarni a nyugati imperializmus lakájkormányát – sajnos sikertelenül -, de 1999-ben már választások útján nyert.
Mindegyik említett ország azonnal megkezdte a szegénység felszámolását, amelyet a kizsákmányoló rablótőke helyi érdekeltségeinek államosításával kezdtek. Az eredmény pedig mindenhol siker volt. A kubai forradalom, a guatemalai forradalom, a chilei forradalom, a venezuelai bolivári forradalom emberek tízmillióit hozta fel a nyomorból, radikálisan csökkentette a munkanélküliséget, megsokszorozta azok számát, akik ingyen oktatást és egészségügyi ellátást kaptak, csökkentették a csecsemőhalandóságot. A nyugati imperializmus azonban nem tűrhette némán a szocialista országok sikereit, a profitjuk kiesését, ezért elsődleges céljuk volt ezen országok megfojtása és a szocialista kormányzat megbuktatása, hogy ott újra teret adhassanak a rablótőke ténykedésének.
Kuba szembesült a Disznó-öböllel, a gazdasági szankciókkal és az amerikai blokáddal, de Castro a helyén maradt. Guatemalára amerikai bombák hullottak és megbuktatták Jacobo Arbenz elnököt, akit Carlos Castillo Armas ezredes, fasiszta diktátorral helyettesítettek, aki ismét kiszolgálta az USA érdekeit. Salvador Allende áldozatául esett az 1973-as chilei puccsnak, amely során Pinochet tábornok, fasiszta diktátort iktatta be az Egyesült Államok kormányzata és ahol letesztelték az ország kirablásának újabb, neoliberális doktrínáját. Lényegében egyetlen szocialista ország nem volt a történelemben, ahol az Egyesült Államok nem végzett aknamunkát (Magyarország sem kivétel). De az olyan országok, mint Kuba és a mai szankciók által elnyomorított Venezuela népe meghajlás helyett a tisztességes szegénységet választotta. (A másik alternatíva a tisztességtelen szegénység lett volna).
A venezuelai bolivári forradalom is óriási kezdeti sikereket volt képes elérni: másfél millió venezuelait tanítottak meg írni és olvasni, felszámolták az analfabetizmust, megháromszorozták a felsőoktatásban tanulók számát, 2013-ig 8000 egészségügyi központot hoztak létre, megnégyszerezték az orvosok számát, meghatszorozták az egészségügyi szűrővizsgálatok számát, 49%-kal csökkent a csecsemőhalálozás, 1,5 millió venezuelain hajtottak végre szemműtétet, az általános szegénységet 42%-ról 26%-ra csökkentették, a mélyszegénységet 16%-ról 7%-ra, 4 millió munkahelyet teremtettek (nem közmunkát!), a minimálbért 16-ról 330 dollárra emelték, sok helyen bevezették a 6 órás munkaidőt a fizetések csökkentése nélkül, az államadósságot a felére csökkentették, 2012-ben a világ egyik legjobb gazdasági növekedését produkálták, a GDP 4100 dollárról 10810 dollárra emelkedett, és még saját műholdrendszert is létrehoztak.
És miből? Nagyrészt az államosított és nem a kevesek, hanem az egész nép hasznára fordított olajvagyonból.
A paradicsom azonban nem tarthatott örökké. Az Egyesült Államok ugyanis Chavez megválasztása után már megkezdte a venezuelai rendszer aláaknázását – szerencséjükre csak félgőzzel. A helyi ellenzék segítségével több alkalommal próbáltak meg puccsot végrehajtani. 2002 áprilisában Chavezt el is rabolták, Pedro Carmona kinevezete magát elnöknek, azonban a nép utcára vonult és a szocialista elnököt visszatették a hatalomba.
Chavez számos merényletet túlélt, ám 2011-ben gyanús körülmények között, hirtelen rákot diagnosztizáltak nála és 2013-ban bele is halt a kórba. Rengetegen spekuláltak, hogy külföldi beavatkozás okozta a betegségét.
És miért sikerült a bolivári forradalomnak a jelenlegi válságig kitartania?
Egyrészt az amerikai félgőz miatt. Az Egyesült Államok ugyanis a 2000-es évtizedben egész más frontokon volt elfoglalva, többek között Irakban és Afganisztánban. Venezuelának pedig számos helyi szövetségese volt, többek között az óriási Brazília és Argentína és a némileg kisebb Bolívia, Honduras, Salvador, Ecuador, ahol szintén baloldali kormányokkal támogatták Latin-Amerika fejlődését. Obamát azért választották meg, mivel békét ígért és kivonulást a konfliktuszónákból, ezért nem nyithatott újabb frontot, csak azokat a konfliktusokat viselhette, amelyet a Bush-kormánytól kapott örökül. Persze hivatali ideje elején még levezényelte a hondurasi demokratikusan megválasztott szocialista kormány elleni puccsot, és nem adta fel sem a kubai guantanamoi támaszpontot, sem Irakot és Afganisztánt, viszont nem tudott új frontot nyitni Venezuelában. Különösképp, hogy megjelent egy új konfliktus az Iszlám Állam ellen és Szíriában, valamint Észak-Korea is atomot robbantott, amely jó ideig lefoglalta az új, Trump-féle külügyi és hadászati apparátust. Észak-Koreában azonban nincs olaj, velük látványosan békét is kötöttek, hiszen ott teljesen felesleges marakodniuk, Szíriában már orosz csapatok vannak, ott sem terem sok olaj és ásványkincs az USA-nak, ezért Trump onnan is kivonul, tekintete pedig a magára maradt Venezuela felé fordult. Immár teljes gőzzel.
A Venezuela elleni sakkjátszma első lépéseiként ki kellett ütniük a komoly helyi szövetséges Ecuadort, Bolíviát, Argentínát és Brazíliát. Argentínában a Kirchner-féle kormányzatot Mauricio Macri váltotta az USA-nak tetsző neoliberális megszorításokkal. Brazíliában a munkáspárti kormány azonban nagyon népszerű volt, így a demokratikus váltás ott sem jött szóba, így puccsot hajtottak végre Dilma Rousseff kormánya ellen, közben koholt vádakkal bebörtönözték az ország legnépszerűbb baloldali elnökét, Lulát, a választásokat pedig csalással Jair Bolsonaro szélsőjobboldali jelölt nyerte. Ecuador szintén elesett, hiszen Lenin Moreno nem váltotta be a neve miatt hozzá fűzött reményeket. Bolíviával nem bírtak, így szinte ők maradtak Venezuela helyi szövetségesei, a nagyhatalmak közül pedig Kína és Oroszország támogatását élvezik, de mindkettő a világ túloldalán helyezkedik el.
A szövetségesek kiütése közben pedig megkezdődtek a Maduro elleni merényletek, amelyek mind sikertelenek voltak, így az USA maximális gőzre állította a gazdasági fegyvert is. Lényegében embargót és blokádot vezettek be, ahogy azt tették Kubában és még számos baloldali kormány által vezetettt országban. A venezuelai ellenzék segítségével gazdasági szabotázsokat hajtottak végre (ezt Kubában is alkalmazták szántóföldek felégetésével, a termelő és szállító eszközök rongálásával, stb.). A Bank of England megtagadta Venezuela aranykészletének kiadását, a karibi olajtartalékokat pedig elkezdték szó szerint elrabolni. Chavezt még meg sem buktatták, de már kineveztek egy „ideiglenes” elnököt Juan Guaido személyében. A Trump kabinet emberei pedig már nem is finomkodnak, hanem egyértelműen kijelentik, hogy az amerikai olajvállalatok számára akarják megszerezni a venezuelai befektetéseket. Elmúlt már az az időszak, amikor demokráciát kiáltanak vagy éppenséggel nem létező tömegpusztító fegyverekről fabrikálnak mesét. A társadalom ingerküszöbe megváltozott.
És miközben az antikommunista média diktatúrát kiált, kissé elfeledkezik róla, hogy például, ha az Egyesült Államokban nevezi ki magát valaki alternatív elnöknek és ezt külföldi államokkal el is fogadtatja, egyből leültetnék, de nem börtönbe, hanem hazaárulás vádjával villamosszékbe. Ennél színtisztább puccs nem is létezik, Guaido mégis sértetlenül kampányolhat Venezuelában, bár legutóbb Kolumbiában tűnt fel Mike Pence amerikai alelnök társaságában.
A venezuelai katonai beavatkozás támogatásának kulcsfontosságú lépése a közvélemény megnyerése. Ezért előszeretettel mutogatják a boltok üres polcait, a szegénységet és a növekvő bűnözést, ám az már nem hangzik el, hogy ezt nem a szocializmus, hanem az amerikai kapitalisták szankciói okozták. Kitalálták, hogy Maduro elnök csalt az elnökválasztáson. Ezt azonban semmire nem tudják alapozni, hiszen a venezuelai szocializmus mindig is óriási hangsúlyt fektetett rá, hogy a választásai tiszták legyenek. Pénzt nem kímélve ujjlenyomatos szavazóautomatákat szereztek, nemzetközi megfigyelők tömegével árasztották el az országot. Még Jimmy Carter volt amerikai elnök is azt nyilatkozta, hogy Venezueláé a létező legjobb választási rendszer a világon. A venezuelai média ráadásul többségében jobboldali kézben van! Ám a venezuelai szocializmus rendelkezik azzal a luxussal, hogy övék a nép többségének támogatása. A venezuelai jobboldali ellenzék akárhányszor kiabált előrehozott választások és népszavazások után, a baloldal ezt mindig nyitottan fogadta és nem csak a demokrácia iránti feltétlen elköteleződés miatt, hanem annak biztos tudatában, hogy a nép támogatását élvezik. Az amerikai szankciók miatti nehézségek miatt azonban vesztettek támogatásukból, és elbukták a 2015-ös parlamenti választásokat, amely alkotmányos válságot is okozott, amelyet csak új alkotmányozó gyűléssel sikerült megoldani. A 2018-as elnökválasztást viszont már Maduro nyerte, és bár ugyanazon választási rendszer volt, rögtön csalást kiáltottak. A médiának nem is kell megalapoznia egyetlen állítását sem, elég ha csak bemondásra dolgoznak és Goebbelshez hasonlóan ezerszer elismétlik.
Venezuelában tehát borzalmas alkotmányos, belpolitikai és szociális válságot idéztek elő, a helyi szövetségeseik kiütésével pedig külpolitikai problémákat is okoztak. Az USA-t az EU lakájok hűségükről biztosították, mikor elismerték az önjelölt, soha meg nem választott, puccsista Guaidot elnöknek, de ugyanakkor a katonai beavatkozást jelenleg még nem támogatják. Trumpnak az is elég, ha nem ellenzik, valószínűleg nem is számít egy esetleges invázió esetén európai katonákra, neki is van elég ágyútölteléke. Mondhatnánk, hogy minden készen áll a beavatkozásra, ám a legsarkosabb pont még hibádzik. Mégpedig a venezuelaiak többsége tisztában van azzal, mi történik a feje felett, és a szocializmust támogatják. Ugyanígy van ezzel a hadsereg is, amelyet az amerikaiak lázadásra szólítottak fel, azonban továbbra is a szocializmust támogatják. Az USA most megpróbál gyógyszer- és élelmiszer-„segélyekkel” trükközni, amelyek azonban meg sem közelítik azt az élelmiszer és gyógyszer mennyiséget, amelytől az amerikaiak szankciói fosztották meg az országot. Az amerikai médiagépezet erre azzal reagált, hogy lám, Maduro kiéhezteti a népet, mert nem fogadja el az amerikai kampánysegítséget. Ezt ugyanakkor cáfolja, hogy az orosz és kínai élelmiszer- és gyógyszerszállítmányokat beengedik az országba. A Venezuelának szánt amerikai kampánysegélyek lényegében csak ártanak Maduro-nak, és ezt az USA is tudja. Ha Maduro elfogadja, azért, ha visszautasítja, akkor azért. Ráadásul a sajtó azzal kampányolt Maduro ellen, hogy a hadsereg lezárta a Venezuelát Kolumbiával összekötő határhídat. Csakhogy ez a híd évek óta lezárva áll és sosem adták át az időközben kialakult konfliktus miatt. Mindenesetre a nemzetközi és a magyar sajtó “krémje” is bedőlt ennek a hazugságnak.
És itt van a másik sarkallatos pont: a terepviszonyok. Afganisztán hegyvidékes terület, Irak inkább nyitott és sivatagos. Mindkettő a megszálló erőknek kedvez a helyi gerillacsoportokkal szemben, különösképp az iraki sivatag. Bár ott a reguláris erőket és a Szaddam-rezsimet legyőzték, az Egyesült Államoknak mégis mindkettőbe súlyosan beletört a bicskája. Venezuela ezzel szemben ráadásul pont ugyanolyan dzsungeles terep, mint Vietnam. Az esőerdők kiválóan alkalmasak a helyi ellenálló csoportok elrejtésére, titkos mozgására, táborok létrehozására, gyors támadások és visszavonulások lebonyolítására, ahol a megszálló amerikai légi felderítés és a műholdas megfigyelés és a hi-tech ketyerék értéke korlátozott, és ahol a helyi ellenálló erők terepismerete sokszorosan felértékelődik. Az iraki sivatagban lényegében az űrből is látható már egy harci jármű, amely több száz kilométerről elindított rakétákkal kilőhető… mégsem tudták a térséget stabilizálni.
A venezuelai amerikai katonai intervencióban a kulcsszó maga Vietnam, amelyet már Maduro elnök is kimondott. Maduro egy puskalövés nélkül átadhatja a hatalmat a bevonuló amerikai hadseregnek, miközben a venezuelai reguláris erők és népi milíciák tömegei vethetik be magukat a dzsungelbe és városokba, ahol az amerikai megszállók harci értékét többszörösen meghaladják. Egy ilyen katonai intervenció jelenleg Trump elnök népszerűségét csökkentené, különösképp a hazaérkező, amerikai zászlóval letakart koporsók tömegeinek fényében. A nemzetközi szolidaritás Maduro mellett foglalna állást, és akár a jelenlegi mainstream sajtó hazugságait is kompenzálnák a közösségi hálón osztott független médiajelentések. És akkor még nem is beszéltünk arról, hogy a venezuelai háború hány szabadságszerető forradalmi szervezetnek adna motiváló erőt, hogy felkeljen az amerikaiak által támogatott elnyomó kormányok ellen… például Mexikóban, Brazíliában, Argentínában, Hondurasban vagy ahol nem is számítunk rá. Ekkor már csak az a kérdés, hogy bírja majd az Egyesült Államok gazdasága és társadalma az új “világháborút”.
A másik forgatókönyv, hogy folytatják Venezuela kiéheztetését, ahogy azt megpróbálták Kubában. Ez lényegében emberiség elleni bűncselekmény. Ha nem tanultak a történelemből, akár megpróbálkozhatnak ismét rosszul kiképzett venezuelai disszidensek feláldozásával, ahogy tették azt a kubaiakkal a Disznó-öbölben. A gazdasági fegyver bevetésének folytatása sem fog sokáig sikerrel járni, ha Venezuela képes megtartani olajvagyonát, és átállni a Kubáéhoz hasonló blokádgazdaságra.
Egyik forgatókönyv sem ígér amerikai sikert.