A fasizmus immár nem csak az olasz föld különleges gyümölcse, hanem nemzetközi jelenség.
Olaszország csak az első ország, ahol a fasiszták megkaparintották a kormányt, ahogy Oroszország az első ország, ahol a proletariátus ragadta meg a hatalmat. De a fasiszta áramlat növekszik Németországban, Csehszlovákiában, és már kezd begyűrűzni az Egyesült Államokba, Franciaországba és Ausztriába.
A fasizmus, ahogy bemutatjuk, egy kispolgári burzsoá reakció a háború utáni helyzetre – kispolgári reakció, amelyet a nagytőke használ, hogy megerősítse magát, ahol az uralmát fenyegetik. A kispolgári burzsoázia helyzetének különbségei a különböző országokban sokkal nagyobbak, mint a munkásosztály különböző helyzete; és az előbbi politikája ezért sokkal változatosabb, mint a munkások politikája.
Nem célom kifejteni a fasiszta mozgalom nemzeti különbségeit, inkább közös vonásait. A közép- és dél-európai fasizmusra szorítkozom, mivel jelenleg az amerikai és angliai mozgalom még gyerekcipőben jár.
Mik a fasizmus közös vonásai Olaszországban, Németországban, Csehszlovákiában és Ausztriában? Teljesen nyilvánvaló, hogy Horthy kormánya Magyarországon hasonló politikát fejt ki a munkásság iránt, mint Mussolini kormánya Olaszországban. Mindkét ország a reakció orgiáját dicsőíti, és üldözik a munkásságot. Elmondhatjuk, hogy ezek az üldöztetések tízszer olyan kegyetlenek, mint Olaszországban. És jelenleg Magyarországnak nincs fasiszta kormánya. Egy ellenforradalmi kormány nem szükségszerűen fasiszta.
Akkor mi különbözteti meg a fasisztákat a magyar fehér ellenforradalmároktól? A fasiszta mozgalmat az alsó középosztályok támogatják, míg Horthy kormányát a feudális nemesség és a kapitalisták. Bár a Horthy-típusú fehér kormányok hosszútávon nem a feudális földesúri arisztokrácia céljait szolgálják, hanem inkább a banki és ipari tőkéét. A modern Európa fasiszta kormányainak következményei ugyanazok, mert manapság minden új rendszernek a proletariátuson vagy a legmagasabb pénzügyi körökön kell nyugodnia; a középosztályon többé nem nyugodhat. A különbség egy fasiszta kormány és egy fehér feudál-kapitalista kormány között az, hogy ez utóbbi – például Horthyé – a régi uralkodó osztály kezében van, amely próbálja visszaállítani a régi feltételeket, miközben a fasiszta mozgalom mindaddig, amíg a kispolgári burzsoáziát képviseli, új embereket tesz előtérbe, és igyekszik felállítani egy új rendet, amely megszabadítja a közembert a háború által rájuk rakott terhektől.
Mi a fasiszta mozgalom végső oka? A fasiszta mozgalom végső oka a középosztály nagy számú lecsúszása a proletariátus állapotára, a háború következményeként. Zavaros közfinanszírozás, elértéktelenedett valuta, növekvő árak és óriási adók szegényítették el a tanult osztályokat, közszolgákat, a hadsereg tisztjeit és a független mesteremberek és kereskedők fontos csoportját. Ezek az emberek meg akarják menteni magukat. Új életformát próbálnak találni.
Közvetlenül a háború után a szociáldemokraták és a kispolgárság más képviselői tartották kézben Németország, Csehszlovákia, Ausztria és Olaszország kormányait. Az említett, csüggedt osztályok ezért remélték, hogy a javukra fog változás történni. De ilyen reformok csak a nagytőkével folytatott meghatározott harc és a szocialista intézkedések bevezetésével vívhatók ki. A szociáldemokrácia elbukott, mivel féltek a nagytőkétől, és nem bíztak a proletariátus képességeiben. Nem csak kiegyeztek az ellenségeikkel, de kapituláltak is nekik. Ez mind a munkások és a középosztály szocializmusba vetett reményét is elpusztította.
Mivel a középosztály helyzete egyre rosszabb lett, arra kényszerültek, hogy más módszereket próbáljanak ki, és a fasizmushoz folyamodtak, amelynek mottója: „Pusztítsd el ezt a hazug demokráciát, amely pusztán a korrupcióért és a profitért van, és romba dönti az ipari köztulajdont. Állítsuk fel a merész, bátor férfiak erős kormányát, amely alkalmas a vezetésre, amely beindítja a gyárainkat, fizettet a vasúttal, jövedelmező foglalkoztatást teremt az éhező burzsoázia számára, és megmenti az összeomlástól a tanult osztályokat.”
A kapitalisták arra használják a fasiszta ideológiát, hogy elpusztítsák az impotens demokráciánkat. Ez a demokrácia – meg kell hagyni – nem gátolja meg őket, hogy ellenőrizzék a gazdasági életünket, hanem egy kevésbé használható eszközt ad, mint amilyet szeretnének…
A kispolgári burzsoázia közép- és dél-Európában nacionalista, mivel évtizedek alatt rendszeresen arra nevelték, hogy tisztelje a nacionalizmust, és amikor összehasonlítja jelenlegi helyzetét a háború előtti helyzetével, azt hiszi, hogy jobban járt a régi kormány alatt. A középosztály vágyakozva tekint vissza a régi időkre, és ezért válik azon elemek áldozatává, amelyek eljutatták őt jelenlegi helyzetébe. Mindazok, akik a társadalom hanyatlásán dőzsölnek – spekulánsok, nyerészkedők és mindenféle pénzes piócák – a fasisztákat teszik eszközükké, hogy megfékezzék a munkásságot, és meggátolják a munkásosztályt a béremelésben, amely megfelel az élet növekvő költségeinek.
A fasizmus ezen tulajdonságai meghatározzák a kommunisták taktikáját. Természetesen a pártunknak meg kell védenie a munkásosztályt a fasisztáktól. Természetesen a fegyverek erejével kell megvédenünk őket, mivel ha a fasiszták hatalomra kerülnek, a kapitalisták láncait fogják rájuk aggatni. A saját javukat próbálják majd meg visszaszerezni a kézimunkások kárára. De ebből nem az következik, hogy a fasizmus ellen csak fegyverekkel kell harcolnunk; hasonlóképp politikai intézkedéseket is foganatosítanunk kell. A proletariátusnak új alapokon kell kezdeményeznie a világ helyreállítását. Ez meggyőzi a kispolgári burzsoáziát, hogy egy új kor hajnalodik, amely megmenti őket a nyomoruktól. Ezért, ha le akarjuk győzni a fasizmust, meg kell nyernünk a kispolgári burzsoáziát. Meg kell győznünk őket, hogy a kapitalisták és a földesurak, valamint a reakciós tisztek pusztán csak eszközként használják őket. A fasizmus középosztálybeli szocializmus, és nem győzhetjük meg a középosztályt, hogy vesse el, amíg nem bizonyosodik be számukra, hogy csak sokkal nehezebbé teszi helyzetüket.
Karl Radek
1923. július
Eredetileg megjelent a Die Rote Fahne-ban, 1923. július 29-én.
A témában ajánljuk Clara Zetkin szintén 1923-ban megjelent cikkét a fasizmusról.