A középiskolások legyőzték Sao Paolo állami kormányzatát, amelyet a neoliberális Geraldo Alckmin vezet, akinek vissza kellett vonni az oktatási rendszer átszervezési tervét, mivel tömeges elutasítással és erős ifjúsági mozgósítással szembesült.
Ezekben az időkben, a jobboldali előretörés idejében, a diákok sikere ünnepre ad okot, mert megvilágítja a jövőt, amelyre vágyunk, amelyben az ellenállás le tudja szerelni a konzervatív terveket.
Szeptemberben a Sao Paolo-i kormány bejelentette a közoktatás átszervezését, amelyben a különálló központok három cikluson alapulnak, amelyek a diákok újracsoportosításához, 93 oktatási központ bezárásához és 311 ezer diák átirányításához vezettek volna. A tanárok és diákok azonnal egyetértettek avval, hogy ez az iskolák túlnépesedéséhez vezetne, valamint hogy ez egy próbálkozás az oktatási rendszer költségeinek csökkentésére.
Októberben az oktatási dolgozók szakszervezete és a diákok tüntetéseket folytattak, amelyek arra ösztökélték a minisztériumot, hogy felgyorsítsák a reformokat, és bejelentsék, mely központok fognak bezárni. Mindegyikük a periférián található, olyan népi szektorban, amely már szenved az alacsony színvonalú oktatástól.
Az első állami iskolát november 9-én foglalták el Diademában, a régió központjában, amelyben régi hagyománya van a szakszervezeti harcnak. A foglalást támogatták a szülők és a tanárok is. Egy héttel később már 19 központot foglaltak el, miközben az igazságügy megtagadta a kiürítés kérését, úgy döntve, hogy a diákok nem akarják eltulajdonítani a központokat, hanem inkább megnyitni azokat a vitára. 23-án már több mint 100 centrumot foglaltak el; az egyetemek és a szakszervezetek is állást foglaltak az iskolai átszervezés ellen. December elejére már 196 centrumot foglaltak el.
Egy bizonyos pillanatban a diákok úgy döntöttek, utcára mennek, hogy elvágják a sugárutakat, és kiterjesszék a tüntetést. A közvélemény-kutatások szerint a Sao Paolo-iak 61%-a elutasítja a kormányzat intézkedéseit, és 55% támogatja a diákokat, míg a kormányzó népszerűsége a legalacsonyabb szintre zuhant. December 4-én Alckmin úgy döntött, hogy eltolja az iskolai átszervezést egy évvel.
Érdekes szemügyre venni, mi történt az elfoglalt központokban, A diákok a következő munkabizottságokat alakították, hogy fenntartsák a foglalást: élelmiszer, biztonság, sajtó, információ, tisztaság, külkapcsolatok a legfontosabbak közül. A napi munka között gyűléseket tartottak, vitákat folytattak professzorokkal, szülőkkel, szolidáris kollektívákkal a legkülönfélébb témákban. Szerkesztettek egy kézikönyvet (Hogyan foglalj el iskolát), amelyet a chilei és argentin diákok jelenlegi harca is inspirált.
14-15 éves fiatalok ezrei szereztek félelmetes tapasztalatokat, konfrontálódva a szociál-demokrata-neoliberális kormány tekintélyuralmával, megküzdve a rendőrségi elnyomással és a médiamanipulációval. Militáns fiatalok egy új generációja élte meg ezt a tapasztalatot. Egy mozgalom született, tömeges és sikeres lett a brazil jobboldal legnagyobb offenzívája közepette, és ez azt is megmutatja, hogy van elegendő társadalmi energia az intézményeken, pártokon, szakszervezeteken kívül, amely megváltoztathatja a dolgokat Brazíliában.
2013 júniusának napjai a jelenlegi mozgalmat megelőző és közvetlen vonatkozása. Június volt a vízválasztó. Attól a pillanattól a mozgalmak reaktiválódtak, új népi szervezetek és kollektívák születtek a társadalom minden területén, és az utcák átalakultak a követelések és tiltakozások új színterévé. Az Ingyen Jegy Mozgalom, amely már megosztott, folytatja a munkáját a periférián, ahol új csoportok születnek a közlekedés növekvő költségei ellen, az állami erőszak ellen, a feminista és kulturális kollektívákért, amelyek már összejönnek az iskola átszervezés ellen is.
De ettől különbözik, ami történt 2013 júniusában, amikor az uralkodó normák a nagy demonstrációk voltak, amelyek elfogyasztottak pár órát a résztvevők idejéből; a foglalások „megkövetelték a foglalóktól, hogy a nap 24 órájában az események politikai ellenfelei legyenek”, – Rafael Presto színházi professzor és militáns elemzése szerint a Passapalavrában (http://goo.gl/HP3glz).
Ezért a foglalások „felfokozott képző folyamatok, militánsok generációjának megalakulása a harcok hevében.” Ha ehhez hozzátesszük, hogy az elfoglalt központokat olyan terekké alakították, ahol a sokszínű küzdelmek, társadalmi mozgalmak, művészek, militáns oktatók, területi csoportok és női csoportok összejöttek, felbecsülhetjük annak fontosságát, mi történt novemberben.
Ahogy én tekintem, három aspektust kell kiemelnem.
Az első, hogy az alulról jövő társadalmi és politikai energia képes legyőzni egy felbátorodott jobboldalt, de ugyanakkor meghátrál az utca potenciáljától. Ez a motiváció lehet elmélkedésre azok számára, akik minden tétet az intézményekre helyeznek, és nem fogják fel, hogy a változás tengelye más helyeken van, és más stílusokkal történik.
A második, hogy a felszabadítási energia mindig a társadalom peremén és a fiatalokkal együtt születik. A fiatalos tűz nélkül, legyen az akár osztályé, vagy nemé, a folyamatokkal való konfrontálódás a változásért nem létezik. Az utolsó eset, hogy Brazília az alulról jövők potenciális folyamatát élte meg az 1970-es években volt, amikor a 80.000 hitalapú közösségben (etikai elkötelezettség), fiatal munkások és parasztok milliók tapasztalata éltre hívta a zöld forradalmat, és életet adott olyan nagy szervezeteknek, mint a CUT, MST és a PT.
Végül, ahogy Presto rámutat, azok, akik kihangsúlyozzák a mozgalmak hiányosságait, mindig színre lépnek. „Híján vannak politikai tervnek,” – mondják, de valóságban azt akarják mondani: „híján vannak olyan iránynak, amelyek rendbe teszik a dolgokat,” amelynek a részei akarnak lenni. De a fiatalok már szerveződnek, ők már militánsok, ők nem vágynak arra, hogy az intézmények részei legyenek, amelyet elutasítanak, mert ismerik őket. A követ alulról túrják.
Raúl Zibechi
Megjelent eredetileg spanyol nyelven a La Jornádában
Comments are closed, but trackbacks and pingbacks are open.