Az egész világ rólunk beszél, kurd nőkről. Általános jelenség lett, hogy a hírekben feltűnnek a női harcosok – a magazinokban, újságokban és híradásokban. Televíziók, híroldalak és a közösségi média megtelik a méltatás szavaival.
Fotózzák ezen nők elszántságát, reményteliségét és sugárzó pillantásukat. Számukra a mi népi tradíciónk a valóság, amelyet csak most kezdenek megismerni. Minden benyomást kelt rájuk. A nők nevetése, természetessége, hosszú fürtjeik és a fiatal életük részletei úgy érződnek, mint kinyújtott kezek azok felé, akik a kétség vizeiben vergődnek. Vannak még néhányan, akiket inspirál ezen nők ruhája, és egy új divat-trend alakul. Elbűvölik őket ezek a nők, akik harcolnak azon emberek ellen, akik feketére akarják festeni a Közel-Keletet, és csodálkoznak, honnan van bátorságuk, hogy tudnak ilyen őszintén nevetni. És én is csodálkozom rajtuk. Meglep, hogy ilyen későn ismertek fel minket, és hogy eddig nem tudtak rólunk. Csodálkozom, hogy eddig nem hallották meg ennek a sok bátor nőnek a hangját, akik kiterjesztették a bátorság, a hit, a türelem, a remény és a szépség határait. Nem akarok túl sokat panaszkodni. Talán az időszámításunk nem egyezik. Csak néhány szavam van, amit elmondhatok azoknak, akik kezdenek felfigyelni ránk, ez minden.
Most egy felünk hiányzik. Ha nincs múlt és jövő a környezetedben, úgy érezheted, mint egy hangot, egy felzúdulást, amely elvész az univerzum fekete lyukaiban. A ma izgalmát és szépségét csak azok mérhetik, akik képesek ezt viselni ma és képesek ezt továbbvinni a jövőbe. Zilan (Zeynep Kinaci) kiáltásában, aki felrobbantotta magát 1996-ban, ott van Besé lehellete, aki levetette magát a sziklákról az 1930-as felkelésben, mondván: „Nem kaptok el élve”, és Beritané, aki nem adta meg sem testét, sem fegyverét az ellenségnek, amikor levetette magát a sziklákról 1992-ben. Ezért vált Arin Mirkan, a YPJ harcosa egy helyi szélfújássá egy sivatagi városkában, amikor felrobbantotta magát, semmint megadja magát az ISIS-nek, hogy fedezze elvtársai visszavonulását Kobané-ban, októberben. A Yezidi nők szíveiben, akik fegyvert fogtak a fekete zászlós emberek ellen, ott van Binevs Agal, egy Yezidi nő honvágya, aki 1980-ban csatlakozott Németországból a gerillákhoz, és kontinenseket szelt keresztül, hogy visszatérjen hazájába. Ayse Efendi, a kobanei népi tanács alelnökének szavaiban, „A hazámban fogok meghalni”, ott vannak a lázadó Zariffe szavai, aki a Dersim felkelésben harcolt. A YPJ harcos mosolyában, aki a gyermekével pózol, miközben puskát visel, ott van Meryem Colak, egy pszichológus reménye, aki a hegyi harcot választotta, és gyarkan megosztotta velünk, hogy hiányzik a kislánya, akit hátra hagyott. Deniz Firat, a Firat Hírek újságírója, akit augusztusban Makhmurban megölt az ISIS, úgy kereste az igazságot, mint Gubertelli Ersöt, egy újságíró és gerilla, aki az 1997-es összecsapásban halt meg. Sema Yüce (Serhildan), aki 1992-ben tiltakozásképp felgyújtotta magát egy török börtönben megsúgta a tűz titkait Leyla Wali Hussein-nek (Viyan Soran), aki 2006-ben felgyújtotta magát, hogy felhívja a figyelmet Abdullah Öcalan helyzetére. Azok, akik manapság csodálkoznak, hogy a „vörös sálas lány”, egy török lány, aki kiábrándult az államból a Gezi parki tilakozások után, miért ment a hegyekbe, megtudhatják a választ, ha ismerik Ekin Ceren Dogruak-ot (Amara), egy török forradalmár nőt a Kurd Munkáspártból, akinek sírköve a következőt mondja: „A tenger lánya, aki szerelembe esett a hegyekkel” és Hüsne Akgül-t (Mizgin), a Kurd Munkáspárt török gerilla harcosát, aki 1995-ben halt meg. Akiket meglep, hogy amerikaiak és kanadaiak csatlakoznak a YPG-hez, azok, akik nem ismerik Andrea Wolf-ot, a Kurd Munkáspárt német internacionalistáját, akit 1998-ban gyilkoltak meg, és akinek csontjait tömegsírba dobták, akinek az emlékét nem tolerálta az állam.
A mi naptárunk nem fut párhuzamosan a világ naptárával. Ezen nők tekintete a messzi távol mélységeire fókuszál, a lépéseik gyorsak. Azért, hogy a jövőt közelebb hozzák, annyira türelmetlenek voltak, hogy egyetlen hidat sem hagytak maguk mögött. Ez a két ok választ el minket a világ valóságától. Ezért ismeri meg már a világ a hegyekben lévő nők tizeit, százait és később ezreit ugyanabban az idősíkban. Itt az idő egyeztetni a naptárakat és az órákat. Itt az idő elmesélni ezen nők életének történetét, amely az álom és valóság között ingadozik, a boldog pillanataikat, amelyek tündérmeséknek hangzanak, az utat, amelyben a veszteség bizonyult a legszörnyűbb tanárnak az igazság utáni hajszánkban. Itt a tökéletes idő átadni, amit a múltból eddig a napig hordani tudtam. Azért, hogy csatlakozzunk a világnaptárhoz, a múltat fogom a jelenhez vinni. A múltam legyen a jelenetek.
Hideg tavaszi reggelre ébredtem Ciravban, 1997-ben. Ledobtam magamról a nylont, amely nedves lett a fagyos éjtől, és megláttam egy női arcot, amely különbözött a napbarnított harcosoktól, közvetlenül előttem. Mintha a nap csak enyhén sugárzott volna az arcáról. Mintha a kezei, a mosolya eleganciát és nemességet tükrözött volna. Örülök, hogy egy harcos érkezett, aki újabb, mint én, hogy én egy kicsit öregebb lettem. Később rájöttem, hogy már egy öt éve szolgáló gerilla állt előttem. Csak az álnevét ismertem: Zinarin… Ha nem lettek volna fehér fürtjei a hajában, vagy ahogy néha a bánat elvitte a mosolyát, nem is jöttél volna rá, hogy már öt éve gerilla. Nem vettem észre a kínokat, amiket átélt, az áldozatokat, amelyeket vállalt az igazság utáni hajszájában. Megőrültem, kíváncsivá váltam, mit ír a naplójába, mikor menedéket keresett egy fa árnyékában. Az érzéseket, amelyet életének azon rövid szakaszában élet meg, amelyet megosztott velem; később olvastam el Zinarin naplóját, már a mártírsága után.
1997 őszén vagyok. Egy napon, amelyen az ősz megfáradt lába próbál átcipelni minket a télbe. Egy napon, amelyen a bánat nem Haftanin-t foglalja el, hanem a szívünket. Hónapokkal később hallottam Zinarin mártírhaláláról. Még mindig fáj elvesztésének kínja. Ahogy láncról elszabadult dühvel járkálok körbe, Meryem Colak arcomra olvassa, hogyan forr a lelkem a kíntól. Ahogy már nem beszéltem többet senkinek Zanarin haláláról, megkérdezte: „Haragszol ránk?”, és válaszolt magának: „Ne haragudj ránk, haragudj az ellenségre.” Attól a naptól az immunitásom a veszteségre növekedett. Néhány hónappal később hallottam, hogy Meryem Colak-ot megölték egy tanktámadásban, amikor próbált kijutni egy hadműveleti területről egy csapat nővel az oldalán. A pillanat tanúitól hallottam, hogy utolsó erejével nem a lányának küldött üdvözletet, hanem rábízta társaira a fegyverét, a tárait és a kódokat.
1999 van. A Zagros-hegységben vagyok, amely nem engedte Nagy Sándor hadseregének az átkelést, de ahol a gerillák utakat nyitottak. Félúton vagyunk egy hosszú úton, amely egy hónapig tartott. Velem van a 22 éves Sorxwin (Özgür Kaya). A mi Sorxwinunk, akinek testét a hegyi körülmények uralják, de nem engedi, hogy gyermeki szívét alárendeljék a háború törvényeinek. Egy parancsnok, egy bajtárs, egy nő és egy gyermek. Mindegyik személyisége más szépséget ad neki. Az egy hónapos fáradtságos utazás legjobb része, amikor a menetelésre bíztat bennünket. Természetesen ez a Sorxwin nevű gyermek volt, aki gyermekjátékokat talált ki, hogy erőt adjon nekünk. Pajkosan nevetve mondta: „Ez semmi. Elbírok egy BKC-t 400 tölténnyel a hátamon, szóval pihenő nélkül, négy óra alatt megmászom ezt a hegyet is.”
Ez a nő nem is tudott lépést tartani az időnkkel, mivel a többiek úgy rohantak előre a tűz felé, mint a pillangók. De három generáción keresztül élnek. Három generáció nőtt fel a történeteiken, viselik nevüket, éneklik a tüzes dalokat, amelyeket nekik dedikáltak. Felveszik a fegyvereket, amelyeket ezek a nők hagytak hátra, és elmennek Shengal-ba, Kobané-be, Botan-ba, Serhat-ba. Fényt visznek a világba, amelyet a fekete zászlós emberek be akarnak sötétíteni. És a nevük Zinarin, Beritan, Zilan, Meryem, Sorxwin, Arjin, Amara, Viyan, Sara…
Írta: Zilan Diyar, kurd gerilla harcos nő
forrás: Kurdish Question
Comments are closed, but trackbacks and pingbacks are open.