TUXTLA GUTIÉRREZ, Chiapas – Erika zapatista százados több ezer nőt köszöntött, akik a Caracolokból (zapatista közösségek) érkeztek, valamint más államokból és országokból, és arra ösztönözte őket, hogy „harcoljunk együtt a partiarchális kapitalista rendszer ellen, amely erőszakot követ el rajtunk és legyilkol minket.”
A maszkos nők, akik gyakran a városban dolgoztak szolgaként, ahol megvetéstől és diszkriminációtól szenvedtek, mivel bennszülöttek, később csatlakoztak a zapatista mozgalom soraiba, és elmondták az Első Nemzetközi Politikai, Művészeti, Sport és Kulturális Gyűlésnek, a harcoló nőknek, hogy kell versengeniük – még az EZLN soraiban is -, hogy elnyerjék a férfiak tiszteletét.
Erika az eseményt és szavait a Eloísa Cega Castro családjának címezte, aki a Bennszülött Kormányzó Tanács (CIG) támogatói hálózatának aktivistája volt, aki múlt februárban, Baja Californiában egy balesetben vesztette életét María de Jesús Patricio Martínez független elnökjelölt kampánya során.
„Máig vártunk, hogy tisztelegjünk Eloísa emléke előtt, így az ölelésünk a legnagyobb lehet és a legmesszebbre érhet el, Mexikó túlsó felére is. És ez az ölelés, ez a tisztelgés azért nagy, mert ti zapatisták vagytok, és ezen a március 8-án, a harcos nők napján tisztelgünk azok előtt, akik hiányoznak. Tiszteletünk Eloísa Vega Castro-nak és a családjának,” – mondta Erika.
Az eseményen nem vehettek részt férfiak. Az egyedüli férfiak, akik ott voltak, azok a zapatisták, akik a nők által gyakran ellátott feladatokat oldották meg, mint az étel elkészítése a résztvevőknek.
Azt is elmondta, hogy ezen a három napon az egyenruhás zapatista nők köröket alakíthatnak ezen az eseményen. „A mi munkánk törődni ezzel a hellyel, hogy csak nők legyenek itt és ne engedjenek be férfiakat, mert tudjuk, hogy ők trükkösek.”
Aztán elmondta, mennyire nehéz a küzdelem a fegyveres felkelés óta, valamint a 24 év harc óta, amelyet folytatnak. Azt is elmesélte, hogy a felkelés előtt látott „kisfiúkat és kislányokat, fiatal embereket, felnőtteket és időseket, akik gyógyítható betegségekben haltak meg az orvosi ellátás, a jó tápláltság és az oktatás hiánya miatt. De azért is meghaltak, mert nők voltak és ők sokkal többen haltak.”
Megosztotta, hogy miután szolgaként dolgozott a városban, megtudta, hogy van egy szervezet, amely a Lacandón dzsungelben harcol, és ezzel kezdődött meg részvétele a támogatói bázisban, amikor éjjel odament tanulni és hajnalban visszatért, mivel akkoriban senki nem tudott a zapatisták harcáról, „mert az egész titkos volt.”
„De szintén a háború után születtem és nőttem fel,” – mondta Erika.
„Úgy születtem és nőttem fel, hogy katonai járőrök vették körbe a közösségeinket és az utakat. Hallottuk, ahogy a katonák inzultálják a nőket, mivel ők fegyveres férfiak voltak, mi pedig nők,” – jegyezte meg.
Arra is emlékezett, hogyan szervezeték meg magukat a zapatista nők a harcra, mivel nem volt oktatásuk, viszont volt sok haragjuk, és „rengeteg bátorságuk az inzultusok miatt, amelyet kaptak.”
Megtapasztalta a megvetést, megalázást, gúnyt, erőszakot, veréseket és halált, mivel nők voltak, mivel bennszülöttek voltak, mivel szegények voltak és mivel zapatisták voltak.
És nem mindig férfi volt, aki kizsákmányolta őket, kirabolta őket, megalázta őket, megverte őket, megvetette őket és megölte őket. Sokszor nők tették ezt és teszik is ma is más nőkkel.
Ezért hívtak meg „mindenkit, hogy beszéljenek egymással, meghallgassák egymást és hogy abbahagyják az egymásra bámulást és ünnepeljenek.”
Ebben a tekintetben ennek az eseménynek – mondta – két feladata van: „Választhatjuk, hogy versengünk, hogy meglássuk, ki a legjobb, ki szaval a legjobban, ki a legforradalmibb, ki a legokosabb, ki a legradikálisabb, ki viselkedik a legjobban, ki a legfelszabadultabb, ki a legszebb, ki táncol a legjobban, ki fest a legjobban, ki énekel a legjobban, ki a nőiesebb, ki nyer a sportokban és ki küzd a legtöbbet.”
Vagy „hallgathatunk és beszélhetünk tisztelettel női harcosként, akik táncot, zenét, filmet, videót, festményt, költészetet, színházat, szobrot, vidámságot, tudást adnak egymásnak, és így táplálhatjuk a küzdelmet, amely mindannyiunké.”
Más szóval, két út van: „Versenghetünk egymás között és a gyűlés végén, mikor visszamegyünk a világunkba, felfogjuk, hogy senki sem nyert, vagy megegyezünk, hogy együtt harcolunk, annyira különbözően, amennyire különbözőek vagyunk, a patriarchális kapitalista rendszer ellen, amely erőszakot követ el rajtunk és meggyilkol minket.”
Eredetileg megjelent spanyol nyelven a Proceso-ban