Filmajánló: Parkland

A Kennedy-gyilkosság tavalyi, 50. évfordulójához közeledve sokan tollat és kamerát ragadtak, hogy könyveket írjanak és filmeket rögzítsenek. Több dokumentumfilm is nyilvánosságot látott, de az egyik legnagyobb volumenű alkotás a Parkland című játékfilm volt.

A film lényege, hogy megragadja a Kennedy elnök halálával kapcsolatos érzéseket, amelyet a résztvevők élhettek át. A történet minimális, lényegében lelövik az elnököt, kórházba szállítják, ott meghal, majd az új elnök elhagyja Dallast, lelövik Oswaldot, majd a temetések. Tehát lényegében a cselekménynek nincs íve, a történetnek nincs eleje, közepe és vége, csak egy nagy rakás érzelemhullám, amely néhol hatásvadász, néhol viszont elég jól működik.

A cselekmény persze több szálon fut, amelyek nem igazán kapcsolódnak egymáshoz. A legfeszültebb jelenetek a kórházban játszódnak, és az orvoscsoport küzdelmét, elkeseredését követi nyomon, és persze azt a fura aktust, mely során a titkosszolgálat emberei törvényellenesen elrabolják az elnök holttestét – ez egyébként a Kennedy elnök meggyilkolása körüli összeesküvés-elméletek kulcspontja.

A filmben továbbá megelevenedik a gyilkosságot filmen megörökítő Abraham Zapruder, a merénylettel vádolt Oswald testvérének és édesanyjának, a titkosszolgálat főnökének, Forrest Sorrels-nek, valamint az Oswald után korábban nyomozó James Hosty-nak 3 napja is. Utóbbi szereplő negatív figura volt az Oliver Stone által rendezett JFK filmben, hiszen elégette Oswald FBI aktáját, amely későbbi összeesküvés-elméleteket indukált. Ebben a filmben Hosty rendkívül lelkiismeretes FBI ügynököt alakít, és az az érzésünk támad, mintha a Parkland az ő figuráját tisztára szerette volna mosni.

A rendezés során ügyeltek arra, hogy a kamera sokat mozogjon, szinte sosem stabil, hanem ide-oda leng. A képek és a színek szépek, jól sikerült megragadni a dallasi és a texasi táj hangulatát. A zene elég semmilyen, eléggé vontatott, egy-két jelenetben a JFK zenei világára próbál hajazni – sőt, az elnök temetésén játszott gyászzene is fontos szerepet kapott mindkét filmben.

Jelenleg a Kennedy-merénylet hivatalos verzióját legyártó Warren-bizottság szerint Oswald egyedül lőtte le az elnököt, de később a Szenátusi Vizsgálóbizottság már nem vetette el, hogy lehetett tettestársa is. Oliver Stone filmje, a JFK egyértelműen leteszi a garast az összeesküvés mellett, azonban a Parkland ebben a kérdésben nem foglal állást. Így csak azt látjuk, ami bizonyosan megtörtént, tehát nem láthatjuk Oswaldot lőni az elnökre, sem a később agyonlőtt rendőrtisztre.

A film nagyon jól dolgozza fel az amerikai történelem egyik legsokkolóbb napját, ám túlságosan is az érzésekre koncentrál, holott nagyon sok fontos tényanyag is szerepelhetett volna még a filmben. A JFK zsenialitását nem éri el, de nyilván nem is ez volt a cél. A két film teljesen más stílusú és össze sem hasonlítható. Viszont a témát nem ismerő néző könnyen elunhatja a Parklandet, mivel nem igazán tudjuk meg, pontosan ki kicsoda. Érdemes előtte megnézni a JFK-t, amely rendkívül jól felkészíti a nézőt a témáról. Anélkül – különösképp a hazai nézők, akik nem járatosak az amerikai történelem eme fejezetében – az ember csak értetlenül nézheti a tovafutó képsorokat.