Minden egyes filmkészítő óriási nyomásnak lehet kitéve, ha rábízzák a Star Wars sztori valamelyik darabjának akármelyik feladatát.
George Lucas 1977-ben megalkotta a kultuszszéria első darabját, amely a fogyasztói társadalmak kultúrájának egyik alapvető része lett. Olyannyira, hogy a legújabb Csillagok Háborúja epizódok szinte őrületet váltanak ki a rajongókból és a rájuk telepedő iparból. A Star Wars szereplői már olyan termékekről is ránk tekintenek, amelyeknek semmi közük a Csillagok Háborúja világához: például a konzervkukoricáról, de pillanatok alatt lehet találni rohamosztagosokat a tejesdobozon is.
Nem csoda. A Star Wars vegyít magában valami modern konzervativizmust. Már az első feliratok is erről tanúskodnak minden egyes mű elején: réges-rég egy messzi-messzi galaxisban. Tehát a Star Wars nem a jövőben játszódik, hanem a múltban, egy új dimenziót teremt, akár csak a Gyűrűk Ura, a Star Trek, az Alien és más kultuszfilmek és regények külön világa, amelyben megpihenhet, vagy ahova menekülhet a hétköznapokban megfáradt olvasó és néző. Többek között ezért vált kultikussá, ezért vált fogyaszthatóvá.
De nem csak ezért. A Star Wars mindig is arról szólt, hogy a legjobb volt, ezért az alkotóknak is mindig óriási elvárásoknak kellett megfelelniük. Minden résznek vernie kellett látványban a kor minden más sci-fijét. A sztorinak a legmeglepőbbnek, legkreatívabbnak, leglebilincselőbbnek kellett lennie. A zenét korunk legzseniálisabb szerzőjére kellett bízni, akinek ontania kellett magából a rendkívül fülbemászó és nagyívű muzikalitást a világ legjobb szimfonikus zenekarával. A lázadóknak a legjobb emberi erényeket kellett felvonultatniuk, a birodalmiaknak pedig minden erkölcsi aggály nélkül kellett kilőniük a civileket, vagy akár egy gombnyomással elpusztítani egyetlen bolygót. Minden egyes rész jelentősen hatott az adott korszak filmes világára és a nézőkre is – és nem csak a rajongókra! – megkerülhetetlen jelenség lett a nyugati kultúrában. Ez nem is baj, hiszen a Star Wars széria alapvetően jóra tanít, még ha a kapitalista gépezet igyekszik is a legtöbb pénzt kisajtolni a fogyasztók zsebéből.
Akárhogy is: a Star Wars egy mese volt, varázslatos képességű jedikről, hősökről, akiken nem fogott a lézerpuska, űrhajókról, amelyek az utolsó pillanatig sem robbantak fel, pilótákról, akik sorra lőtték ki az ellenséges gépeket.
Ennek most vége. A Zsivány Egyes mintha szándékoltan megpróbált volna szakítani a mesével. Itt is vannak persze bámulatosan akrobatikus megmozdulások, utolsó pillanatban meglépő űrhajók, de a sztori nagy része akár meg is történhet az adott technikai színvonalon! A lázadók már esendők, klikkesednek, vannak sötét tulajdonságaik is. A birodalmiak között már lesznek olyan egységek, amelyek tudnak célozni. A lázadókon már fog a golyó, nem csak a mellékszereplők hullanak el! A mesétől való szakadással már az előzmény-trilógia is megpróbálkozott, amikor is rendkívül jól feltárták egy diktatúra kiépülésének intrikáját, amely háttérszálként szolgált az elbukó és Darth Vaderré váló Anakin Skywalker történetéhez.
A Zsivány Egyes a Science Fictionből igyekezett kitörölni a Fictiont, és megalkotni a Science Reality-t (persze ilyen is volt már korábban). Igaz, most is van beszélő robotunk, de hát ilyen robotok már ma is léteznek, ha még nem is akkora mesterséges intelligenciával, mint a történet poéngyárául szolgáló K-2SO esetében (angolul betűzve kéj-tú-esz-ó). Sőt, a Zsivány Egyes sokkal inkább háborús vagy akciófilm Star Wars környezetben.
Külön kihívás volt, hogy úgy kellett feszültségteljes sztorit eladni, hogy annak lényegében tudjuk a végét, hiszen az 1977-es Új Remény már úgy kezdődik, hogy sikerült ellopni a Halálcsillag terveit. Persze ez senkinek nem fogja elrontani az élményt, hiszen itt az út az érdekes, hogy ez hogyan sikerül, és persze még ezer más dolog is történik.
A Zsivány Egyes az eredeti és az előzmény trilógia között foglal helyet időben (a neten már terjed az Episode 3.5 vicces becenév). A lázadók maroknyi csapata szerez tudomást az épülő Halálcsillagról, amely tervezőjének lánya, a Birodalommal és a Lázadók Szövetségével is kritikus Jyn a lázadók fogságába kerül, és fel akarják használni a pusztító fegyver szabotálására. Az alapkarakterek adottak: van a jóképű hős, a szép és bátor hősnő, a bölcs, a kőarc, a laza és vicces és a karakterfejlődő. Meg persze sokan a háttérben: a gonosz, a gonosz segédje, az ágyútöltelékek. A realitásérzéshez hozzájárul még a lázadók esendősége a felsőbb vezetésben és magában az osztagban is, amely nem véletlenül adta magának a „zsivány” nevet. A birodalmiak nem változtak, még mindig pont ugyanúgy gyűlölik egymást, mint az ellenségeiket. Ebben is hitelesen adják vissza a sötét oldal mintájául szolgáló náci rezsimek természetét, ahol a farkasok egymást is felfalták.
Kapunk még egy új főgonoszt Krennic igazgató személyében, aki koránt sem olyan hatalmasság, mint azt a Trailerből gondolnánk. Valójában harmadvonalbeli birodalmi, akinek saját feljebbvalóival is meg kell szenvednie az elismerésért. Mindemellett persze ő is közönséges gyilkos, ám igyekeztek felvértezni szimpatikus tulajdonságokkal, például személyesen vezeti embereit a harctérre, ha lövöldözésekre kerül a sor. Ám ez még mindig kevés volt a sötét oldal világosabbá tételéhez, miközben a jó oldalt sokkal jobban sikerült árnyalni.
A film technikai színvonalon hozta a szokásos csúcsformát, és valóságos látványorgiát hoztak létre az alkotók, miközben követték Az ébredő erő által szándékoltan kitűzött célt, hogy a képek minél reálisabbak legyenek, minél kevesebb számítógépes manipulációval, amelyeket enyhén szólva is túlzásba vittek az előzmény-trilógia alkotói. Ugyanakkor a Zsivány Egyes ismét túlzásba vitte a South Park sorozatban memobogyókként parodizált visszautaló elemeket. A memobogyók lényege, hogy nosztalgikus érzéseket gerjesszenek a sorozat rajongóiban különböző utalásokkal. Sokak szerint Az ébredő erő pusztán az Egy új remény remake-je (divatosan reboot-ja). Nos, memobogyót ebben a filmben is kapunk dögivel. Különösen azok, akik kívülről ismerik az eddigi Star Wars mozik minden egyes képkockáját. Rendkívül sok régi arc fog feltűnni, olyanok is, akiknek csak néhány másodperc jutott a korábbi filmekben, és most sem lesz semmi szerepük, pusztán csak feltűnnek. Ez nem feltétlenül hátrány, hiszen sokakban fog jó érzéseket kiváltani a nosztalgia, de azok számára, akik nem járatosak a Star Wars univerzumban, ezek az utalások teljesen semmitmondók lesznek. Sőt, aki nem látta az eddig részeket, vagy csak néhányat, szintén kapkodhatja a fejét, hogy most ki kivel van, kik milyen viszonyban vannak, mi az a Halálcsillag, stb. De legalább a sztori új, még ha tartalmazza a szokásos Star Wars-os elemeket: egy hős, aki különleges képességekkel rendelkezik olyan zűrbe kerül, amely során az eseményeket végül ő fogja alakítani, és társaival együtt végrehajtanak valami nagy dolgot… de hát ez nem csak a Csillagok Háborúja, hanem minden kalandtörténet alapja a Gyűrűk Urától Indiana Jones-ig.
A filmnek persze hátrányai is vannak.
Ez az első Star Wars film, amelynek nem John Williams írta a zenéjét. És igen, sajnos ez hallatszik. A Star Wars filmek mindig is rendkívüli muzikalitásukról voltak ismertek. A zene szerves része volt ezeknek a filmeknek, és végig profin kimunkált és tökéletes voltak. Az Ébredő Erő volt az első Star Wars film, amelyben John Williams ugyan alkotott zseniális részeket, de összességében nem hozta a korábbi színvonalat. Egyszerűen nem született „sláger”; Rey témája kiváló lett, de nagyrészt a régi témák újbóli beemelése vitte a prímet abban a filmben. A mostaniban pedig az érződik, hogy Michael Giacchino valahogy erőlködik, próbál valami dallamot kihozni, amely első hallásra unalmas. A szerző védelmére szóljon, hogy állítólag csak 4 hetet kapott a zene megírásával, de ha ezen múlt, inkább csúsztatták volna el a bemutatót, kivártuk volna.
Néhol nagyon az arcunkba kapjuk a zenét, amely sokszor jellegtelen, és nem úgy jövünk ki a moziból, hogy fütyörésszük a hallott dallamokat. Ez teljesen máshogy volt a Birodalom visszavág klasszikus indulójával, de a sokak által kárhoztatott előzmény trilógia zenéi is kiválóak voltak. Vagy akár az összes Star Wars film elején elhangzó fanfár. És most jön az újabb hidegzuhany. Ez is lemaradt!
A készítők nyilván ezzel is utalnak, hogy ez egy spin-off (miközben persze a történet szervesen beilleszkedik a 3. és 4. epizód közé!). De valljuk be. Mikor ülünk a moziban, és a Réges-rég egy messzi messzi galaxisban felirat után berobban a zenekar, az ember szíve nagyot dobban, és átjárja egy érzés, hogy végre, most valami történni fog! A Zsivány Egyes készítői megfosztották ettől az érzéstől a rajongókat, és „jogtalanul”, hiszen ez a film nem a Disney-é, csak mert kiperkáltak x milliárd dollárt, hanem a miénk, rajongóké!
Azt is tudni lehetett a film bemutatója előtt, hogy nem lesznek jedik és lézerkardok a történetben (bár Vader kapott szerepet), és bizonyára ez is sokaknak fájó volt, de ezt ki lehet bírni, hiszen a Star Wars univerzum nem csak a jedikről és a Skywalker famíliáról szól.
Szintén a film gyengeségei közé írható, hogy a történet első fele elég lapos. Van ugyan akció, lövöldözés, látvány is, de unalmas. Már ezerszer láttuk, hogy valaki lő egyet, és másvalaki ettől kifekszik… aztán egy űrhajó kilő egy rakétát, és – meglepetés – valaki ettől felrobban és minden kigyullad. Az akciók dinamikusak ugyan, de egyáltalán nem kreatívak. Minden kiszámítható. Már-már sajnáljuk a rendezőt, hogy ki fogja másnap golyózni a filmkritikus sajtó. Ugyanakkor a film utolsó harmadánál jön egy éles váltás, elkezdődik a végső csata, és amit látunk, és ami történik, megmenti az egész filmet, és mindenért kárpótol, ami ezelőtt történt. Mi több. Hiába értékeljük a film első kétharmadát hármasra, akkoris ötössel fogunk kisétálni a moziból! Ha csak fele olyan jó lenne az alkotás eleje, mint a vége, akkor ez lenne minden idők legjobb Star Wars mozija. Így is bizonyára előkelő helyet fog elfoglalni a ranglétrákon.