Al Jourgensen, a Ministry énekese és motorja alapvetően elmebeteg – a szó pozitív és negatív értelmében egyaránt -, azonban ezt eddig egész jól el lehetett rejteni a rocksztárság mögé.
Ennek azonban most vége, hiszen a zenész-művész hihetetlenül őszinte önéletrajzi könyvet írt, amely magyar nyelven is megjelent. Ebből megtudhatjuk, hogy tényleg nem ép, de pont ezért szeretjük.
Hogy 60 évesen miért írja meg valaki az életrajzát? Mert már az is csoda, hogy 30 évesen még életben volt. A Mester ugyanis nem kiskanállal habzsolta az életet, a nőket, a drogokat és az alkoholt. A könyv pedig lényegében erről szól. Al némileg hányattatott gyermekkora után már kábítószeres tizenéves kor kezdődött, némi elmegyógyintézet, majd eladta magát a zeneiparnak, amely kihozta az első Ministry albumot a maga szintipop stílusában, amelyet a szerző a mai napig gyűlöl. Ezután kezdődött a totális szabadság annak minden negatív és pozitív érzületével. Magyarán szólva Al szétdrogozta és piálta magát… és miközben körülötte mindenki hullott, ő mégis túlélte.
Az első album után következett egy sötétebb szintetizátoros, indusztriális lemez, majd végre gitárok után nyúlt és elkezdett keményen énekelni a lemezeken, így az indusztriális metál egyik úttörőjévé nőtte ki magát. A Ministry az a zenekar, amely nem zsebelt be töméntelen mennyiségű Grammy-díjat, sem ultrabrutális lóvékat (amit igen, az is egyből felcsúszott a vénájukba), sem többszörös platina lemezeket, ám a rockzenészek tetemes számban hivatkoznak a Ministry-re mint inspirációs alapra.
Ma 30 éve jelent meg a The Land of Rape and Honey, és ez is és a következő Ministry sorlemezek is mindig bőven megelőzték a korukat.
Al még ma is aktív, idén jelent meg az AmeriKKKant album és fergeteges koncertet adtak hazánkban is, a FEZEN fesztiválon.
És hogy miért foglalkozik A MI IDŐNK ezzel a könyvvel? Mivel a Ministry már a kezdetek óta hozzányúlt politikai témákhoz, ráadásul keményen baloldalról. Dalaikban felszólalnak a társadalmi igazságtalanságok, a háborúk és a fasizmus ellen. A meglepetés, hogy a könyvben Al Jourgensen egy egész kitérő fejezetet szentel a Szocializmus témakörének, a maga hétköznapi stílusával, de nyitott szemmel kifejtve, miért is fogja az megmenteni a világot. A zenekar az évek során egyre politikusabb lett, amelyre az ifjabb George Bush ámokfutása tette fel a pontot: az elnök uralma alatt három brutálisan politikus és rendszerkritikus lemez is kijött a Ministry-től, de a mostani Trump-éra is erősen megihleti a bandát. Al Jourgensen már önfeledten pózol sarló-kalapácsokkal vagy ír dalt Antifa címmel.
Az Elveszett Evangélium tematikája, hogy egy önéletrajzi fejezetet egy közjáték követ, az esetek többségében a szerzőtárs, Jon Wiederhorn által készített interjúk Al zenésztársaival, rokonaival, barátaival és feleségével. Ezekben sokszor az interjúalanyok erősítik meg az életrajzi részben említett durva sztorikat, amelyeket sok olvasó nem is fog elhinni.
A Ministry frontember élete ugyanis enyhénszólva is érdekes és kalandos volt. Aki nekivág az olvasásnak, csak erős gyomorral tegye, hiszen tele lesz perverziókkal, betegségekkel, elvonási tünetekkel, hányásokkal, másnapossággal, gennyedzésekkel, stb…
A könyvben rendkívül éles kritikát kapnak bizonyos rockzenészek, politikusok, közéleti szereplők. Kiderül, hogy utálja a Metallicát és a Slayert. Kerekperec számító kurvának nevezi Courtney Love-ot, majd ecseteli, hogy szex után hogyan dobálta ki a ruháit a hotelszoba ablakán. Ugyanakkor Jello Biafrát (Dead Kennedys), Burton Bell-t (Fear Factory), William Burroughs-t szereti. Megtudhatjuk, hogy maradt le az első anális szexről Robert Plant Led Zeppelin gitáros arcoskodása miatt, hogyan rúgta össze a port Rob Zombie-val, hogyan szívatták addig a hozzájuk turnéra beállt Slipknot dobosát addig, amíg sírva nem fakadt, vagy hogy süllyesztették el a Slayer turnékonténerét a tengerbe.
Al sok személyes dolgot is elmesél, például hogy gyermekkorában villám ölte meg a tőle pár méterre álló fiút, akivel együtt baseballoztak, vagy hogy a gettóban már majdnem agyonlőtték, mire az egyik fegyveres felismerte az egyik videóklippjéből, amit szeretett, ezért életben hagyták, vagy éppenséggel azt, hogyan mentette meg későbbi felesége az öngyilkosságtól.
Szintén sokkoló olvasni a gitáros Mike Scacciával készült interjút, aki kifejti, hogy a színpadon szeretne meghalni gitározás közben. Mike 2012 decemberében, 47 évesen halt meg a színpadon, pont ahogy szeretett volna…
Megtudjuk, hogy Al nem csak az első albumát gyűlöli, de néhány másikat is, valamint néhány zenésztársát a saját bandájából és persze koncertezni és túrnézni.
A könyv erénye ugyanaz, mint a Ministry zenéjének legnagyobb erénye. Az őszintesége és a hitelessége. Al nem fényezi magát, teljességgel belátja, hogy amit tett, az rossz. Nem csak mások kapnak a könyvében írói pofonokat, hanem saját maga is. Sőt, a legtöbb kritikát önmaga ellen fogalmazza meg.
Szerencsére Al Mester azóta változott. Évek óta leszokott a kábítószerekről, és pusztán csak az alkoholizmus maradt meg. Bár a legújabb fejlemény, hogy Al már nem is iszik, ami kb. 380 oldal tömény drogos sztori elolvasása után elég hihetetlen.
Ha hibát kell keresni benne, akkor talán annyit kiemelhetünk, hogy oké, hogy a 380 oldalból 370 az, amelyben a főszereplő épp valamilyen szer hatása alatt van, azonban ez néhol eléggé túl van taglalva és egy idő után unalmassá válik. Szerencsére mindig épp időben jön valami érdekes sztori, ami megmenti a helyzetet, így lényegében a könyv letehetetlenné válik.
A Ministry elég rétegzene, és hazánkban sem hallgatják annyian, mint a Metallicát vagy más nagyobb klasszikust, azonban ezt a könyvet azoknak a rockereknek is ajánlhatjuk, akik még életükben nem hallottak semmit a Ministrytől, mert a zeneipar működésébe, a zenészek tragédiáiba, a turnézásba és a lemezkészítésbe is jókora betekintést ad. Márpedig nekünk, rajongóknak jobb is tudni, mi zajlik egy-egy koncert vagy turné vagy lemezfelvétel színfalai mögött.
Abban biztosak lehetünk, hogy így és ennyit még senki nem élt, mint Al Mester, és abban is, hogy ezt senki nem is fogja ilyen őszintén és (ön)kritikusan megírni.