Tom Morello, alias Nightwatchman már korában belekezdett rövid kérdezz-felelek műsorba, amelyben ajánlotta Az algíri csata című filmet. Ennek hatására mi is újranéztük, hiszen ez az alkotás méltán megérdemli A MI IDŐNKben való ajánlást.
A XXI. század filmjeihez hozzászokott szem számára kicsit idegenek lehetnek az akkori filmes megoldások. Sőt, Az algíri csata már próbált eltérni az akkori filmes műfajoktól és érdekes képi hatásokkal bírni. Furcsa vágások, közelítések, és Ennio Morricone zenéje, amely néhol teljesen a minimálra törekszik, csak néhány hang ismétlődik. A filmzenéről a szakma is pozitívan emlékezik meg, ám mai füllel inkább kicsit újragondolandó. Nem akartak monumentális alkotást csinálni a filmesek, bár lehetett volna hozzá nyugodtan merszük. Roppantul zavaró lehet egyesek számára, hogy fekete-fehér, hiszen Észak-Afrika olyan gyönyörű színekkel, tájakkal és ódon romantikájú várossal rendelkezik, amelyhez mindenképp full hd minőségű true color megjelenítés szükséges.
A történet rögtön a végső jelenettel kezdődik, tehát nem árulnak zsákbamacskát, hogy nem lesz happy end. Majd pár perc után visszamegyünk az időben és nyomon követhetjük az FLN (Nemzeti Felszabadítási Front) küzdelmeit, a szervezet fejlődését, majd bukását. Az eseményeket igyekszik objektíven bemutatni, nem minden francia szörnyeteg és nem minden algériai hazafi a megtestesült hős. A film bizonyos helyeken vontatott, és talán kevésbé élvezhető a politika és történelem iránt kevésbé érdeklődő néző számára.
Néhány hibája ellenére kultuszfilm lett, mely nagy hatással volt a korszak baloldali mozgalmaira. Oda-vissza tüzetesen tanulmányozták, még a Vörös Hadsereg Frakció egyik fejének, Andreas Baadernek is kedvenc filmje volt. Jól mutatja be egy szervezet felépítését és beindulását, persze ez nem azt jelenti, hogy az ott alkalmazott módszereket követni kellene. Sőt. A történelmi tanulság, hogy a szabadságharc könnyen átcsap terrorizmusba, amire csak állami terror lesz a válasz, ami senkinek sem jó. Pont ez volt a probléma a 70-es évek baloldali terrorista csoportjaival (RAF, Vörös Brigádok). A terrorizmus eszközéhez nyúltak, amellyel pillanatok alatt nem csak ők, hanem az egész nyugati-európai kommunista mozgalom elvesztette társadalmi bázisát, óriási károkat okozva ezzel az osztályharcnak. Sajnálatos, hogy az ilyen mozgalmak éltetése ma is tendencia a másik munkáspárthoz közeli ifjúsági szervezetekben. A film tanulsága is az, hogy a terrorista harcosokat pillanatokon belül fel tudják számolni, és egy mozgalom ilyen módszerek hatására megreked.
Az algériai hazafiak szerencséje az volt, hogy a francia állam brutálisan válaszolt ezekre a lépésekre, és sikerült saját maguk ellen hergelniük a lakosságot, amely később a békés “harc” feltétlen támogatója lett. Az algériai forradalom következő szakasza Ben Bella vezetésével pedig sikerrel vette fel a versenyt a francia hatalommal és kivívhatták a szabadságot. Ennek ismeretében Az algíri csata inkább az irányban legyen útmutatás, hogy mit nem szabad csinálni egy felszabadító mozgalomban. Az algériai forradalom sikerét a film sajnos a végefőcím előtti egy mondattal elintézi, pedig pont ez lenne az érdekes. A mai világviszonyokkal kapcsolatban a tanulság, hogy az algériai elnyomáshoz hasonlók újra megjelenhetnek. Mert a kapitalizmus csak új kolonializmus, új rabszolgaság segítségével fog majd csak kilábalni a gazdasági világválságából.
Ha már ennyire remake dömping tapasztalható a filmes világban, akkor pont ez az a film, amit érdemes lenne hollywoodi költségvetésből leforgatni, színesben, ügyelve Algír gyönyörű atmoszférájának korszerű ábrázolására. Persze a klasszikus örök marad.
Comments are closed, but trackbacks and pingbacks are open.