A Tanácsköztársaság valláspolitikája

A Tanácsköztársasággal kapcsolatban megjelent ellenforradalmi, fasiszta, antikommunista írások megpróbálják ezt az időszakot totálisan lejáratni.

A Magyar Tanácsköztársaság fennállásának 133 dicsőséges napja óriási szociális vívmányokat hozott létre, bukása pedig a magyar történelem egyik legsötétebb napja volt, melyet a legdicstelenebb Horthy-féle árulás idézett elő.

Már foglalkoztunk külön cikkben a tanácsköztársaság reformjaival, de mindenképp ki kell emelnünk az azonnali béremelést, lakbércsökkentést, a 8 órás munkaidőt, az általános, nőkre is kiterjedő szavazójog megadását, a tüdőszanatórium létrehozását, a mindenkire kiterjedő oktatás törvénybe foglalását. Meg kell emlékeznünk a magyar Vörös Hadsereg hősies ellenállásáról, amellyel hazánk függetlenségéért és egységéért küzdött a hazánkra támadó kisantant ellen, valamint az ellenforradalmi Horthy-klikk hazaárulásáról, amely során a szegedi francia antantparancsnokságon átadták a románoknak a magyar hadsereg támadási terveit, ezért az offenzíva összeomlott, amelynek egyenes következménye lett a Trianoni Diktátum.

Természetes, hogy a reakciós erők, a nagytőke, a klerikálisok és a később fasisztává vedlett jobboldaliak megpróbálják az úgy nevezett „vörös terror” jelenségével bemocskolni a kommunista munkásmozgalmat. A „vörös terror” csak azért létezik, mert azt fehérterror követte, egyébként semmi jelentősége nem lenne. A „vörös terror” ugyanis szórványos jelenség volt, minimális áldozatokkal járt és a fennálló munkáshatalom nem csak ellenezte ezeket a megnyilvánulásokat, de az ebben részt vevő egységeket feloszlatta. Ellenben a fehérterror egy államilag működtetett gépezet volt, parancsra létrehozott halálbrigádok (különítmények) hajtották végre, akiket ezért ki is tüntettek, ráadásul már akkor antiszemita vérengzéseket hajtottak végre, amikor a német náci párt még meg sem alakult. Alapvető különbség a hazai jobb és baloldal gondolkodásában, hogy mi tiszteljük az emberi jogokat, ellenben a neonácik újabb vérfürdők, kirekesztések és háborúk után vágyakoznak.

Az erőszakos szélsőjobb és a demokratikus szélsőbal közé egyenlőségjelet tévő összemosó, agymosó-politika eredményeképpen ma bizonyára a legtöbb fiatal azt gondolná, hogy a tanácshatalom alatt az egyház brutális elbánásban részesült, papokat akasztottak, verték őket és kirekesztették a hívőket. Óriási tévedésben lennének, hiszen a fennmaradt dokumentumok alapján igazolható, hogy a tanácsköztársaság mélységesen tisztelte az emberi jogokat, köztük a valláshoz való jogot is. Sőt! Meg is védte azokat. Látszólag ellentmondás mutatkozhat, hiszen a marxista dialektika elveti a vallás minden formáját mint idealista próbálkozásokat, a történelmi materializmus pedig az egyházakat a szellemi elnyomás eszközeiként aposztrofálja. A paradoxon másik oldalán pedig ott áll az emberi jogokat és méltóságot tisztelő marxista humanizmus. Hangsúlyoztuk, hogy ez az ellentmondás látszólagos. A kommunista pártok taktikája ugyanis világosan megfogalmazza, hogy a vallásosságot nem szabad tiltani, a kommunista párt tagjai is nyugodtan megmaradhatnak vallásosnak. A vallások ugyanis a kommunizmusba vezető úton fokozatosan halnak el, akárcsak az állam. Az adott kor ugyanis nem teszi lehetővé az ateizmus teljes és azonnali elterjedését. A Kádár-korszakban is törekvés volt az egyházzal való közös együttműködésre. A Tanácsköztársaság szintén együttműködött az egyházakkal.

A Tanácsköztársaság egyházpolitikája

A Tanácsköztársaság egyházpolitikájának fő jellemzője, hogy elsősorban polgári demokratikus feladatokat oldott meg, mivel ezen a területen a korábbi Károlyi-kormány tétlen maradt. Az államot és az egyházat szét kellett választani, az egyházi vagyont pedig szekularizálni. Mindkét feladatot sikerült végrehajtani. Ezen felül a Tanácsköztársaság biztosította a vallási és a lelkiismereti szabadságot, államosította az iskolákat és megszüntette a kötelező hitoktatást. Persze fakultatívan bárki tanulhatta. Mivel ezek a reformok elősegíthették volna az ateizmus és a katolikuson kívül más vallások terjedését, ezért a főpapok ellenállásába ütköztek. Az egyházak ugyanis – a kommunistákkal ellentétben – nem tisztelik a vallásszabadságot (csak a saját vallásuk szabadságát)! A különféle egyházi felekezetek semmilyen szinten nem működnek egymással, és kirekesztik azokat, akik más valláshoz tartoznak. A kommunista-humanista gondolkodású emberek tiszteletben tartják mások vallásos meggyőződését.

A Tanácsköztársaság döntései alapján az állam elválik az egyháztól, amelyek „magántársulatokként” működnek tovább. A vallásszabadság nevében engedélyezték hitközségek szerveződését. Kimondták, hogy a papokat meg kell hagyni lakásukban! A Forradalmi Kormányzótanács rendelete szerint a Tanácsok nem tilthattak ki lelkészeket községekből, és a vallásgyakorlatot sem függeszthették fel. Pap ellen csak akkor volt szabad fellépniük, ha az vétett a proletariátus ellen.

Mivel az egyházi vagyon évezredes kizsákmányolás során tornyosult fel, ezért a 43. K. N. sz. rendelet kimondta, hogy köztulajdonba kell venni minden egyházi, felekezeti vagyont, ingatlant, a hozzá tartozó felszereléssel együtt, mindennemű ingóságot, továbbá pénzt és értékpapírt. A rendelet azonban világosan kimondta, hogy az államosítás nem vonatkozik a templomokra, kápolnákra, kálváriákra, szobrokra, haranglábakra és ezek felszerelésére.

A Tanácsköztársaság az egyházi javak államosítása mellett gondoskodott a sanyarú sorsú alsó papság megélhetéséről. A lelkészek élvezhették az illetményeket, állami fizetés-kiegészítést, családi pótlékot. Az esztergomi egyház kimutatása szerint 2000-3000 korona illetményt kaptak fejenként a Tanácsköztársaságtól. A papi pályát elhagyók 750-1000 korona végkielégítést és 1000 korona ruhasegélyt is kaptak. A papi reakció sok helyen ennek ellenkezőjét híresztelte politikai propaganda és zavarkeltés céljából. A rendelet világos és egyértelmű biztosítékot adott a vallás szabad gyakorlására, a papi reakció miatt azonban a Közoktatásügyi Népbiztosság továbbment, külön rendeletet adott ki a szabad vallásgyakorlásról, amelyben kiemelte, hogy a vallást minden ember magánügyének tekinti, és vallása szabad gyakorlatát mindenki számára biztosítja. Sőt! A Tanácsköztársaság a forradalmi rend ellenségének tekinti mindazokat, akik vallása szabad gyakorlatában bárkit is megakadályoznak vagy megzavarnak! A rendelet külön kimondta, hogy a keresztény és izraelita papok a húsvét körüli vasárnapokon és szombatokon olvassák fel a vallásszabadságról szóló rendeletet a híveknek.

A papi nőtlenség eltörlése

A tanácsköztársaság oly annyira tisztelte az emberi jogokat és a vallásszabadságot, hogy az egyházi munkát még segíteni is akarta. Támogatták a papi nőtlenség intézményének azonnali eltörlését, mivel az „a papságot a civilizált népek közt kaszt életre kárhoztató, a lelkészek és hívek közti atyai és gyermeki őszinte és sikeres lelkipásztorkodás nélkülözhetetlen alapját képező, bizalmas lelkületet megrontó, a legjámborabb és a leghivatottabb papok legtöbbjének is erkölcsi bukást okozó és a hívek előtt ezernyi botránykodásra és elhidegülésre rossz példát adó és csupán egyházfegyelmi törvényt képez”. Ezen felül kezdeményezték, hogy a papi nősülés miatt kirúgott papokat jelentkezésük esetén a szolgálatba visszavegyék.

Ellenforradalom

A burzsoá-antikommunista reakció már akkoriban is folyamatosan hazudozott a kommunizmusról és a munkásmozgalom valódi céljairól. A tanácsköztársaság röplapja is felhívta a figyelmet a jelenségre:

 „grófok, bárók, pesti milliomosok és bankárok költségén járják a vidéket és a faluk hívő népét azzal a buta hazugsággal vezetik félre, hogy az új rend, a tanácsköztársaság eltörli a vallást, lerombolja és meggyalázza a templomot. Tudjuk mindnyájan, hogy ennek a híresztelésnek hazudik minden szava és hazug még a lélegzete is az olyan embernek, aki ezt a hírt terjeszti. A tanácsköztársaságban szabad mindenkinek a hite, vallása, felekezete! Imádhatja kiki a maga istenét, amint akarja és ahol akarja, sőt a tanácsköztársaság, az új rend megvédi, hogy ebben senki ne gátolja, ne zavarhassa.”

Az egyház tanácsköztársaság-politikája

A másik oldalon a papi reakció valóban szembement a tanácshatalommal. Kétszínű politikát folytattak, 1918 novemberétől sorra álltak a köztársaság intézménye mellé. Valójában már akkor ellenforradalmi szervezkedésbe kezdtek az egykori bárókkal, hercegekkel, grófokkal, mágnásokkal és az imperialista antanttal. Református vezetők körlevélben fejezték ki ragaszkodásukat a Habsburg-házhoz és a királysághoz. Baltazár püspök eleinte szimpatikus megjegyzést tett a kérdésben, mely szerint az „állam a nép”. Azonban 1919. április 25-én Degenfeld gróf társaságában megjelent a Magyarországgal hadban álló Románia királya és államfője előtt, és köszönetet mondott „felségednek és vitéz seregednek”. Majd kérték a román vezetést, hogy támadjanak tovább Budapest felé. Ahogy a román királyi csapatok 1919. április 16-án támadást intéztek Magyarország ellen, az egyház már nyíltan is fellépett a Tanácsköztársasággal szemben.

Ezzel szemben létezett a papság körében olyan önszerveződés, amely szimpatizált az emberi jogokkal, a munkássággal, azaz magával a tanácshatalommal. Az alsó papság a köztársaság kikiáltása után inkább dolgozni szeretett volna, szabadon, és örültek, hogy levetették magukról az „évszázadokon át tűrt igazságtalan rendszerek megbénító hátrányait”. A Vasárnap című református néplap egyenesen „humánusnak” minősítette a tanácskormány rendeleteit.

Az alsó papság magatartása miatt a szélsőjobboldal által is bálványozott Prónay-különítmények vérengzésbe kezdtek, és célzottan kispapokat is meggyilkoltak, mint Simon József marcali katolikus káplánt is. A tulajdonképpen fasiszta különítmények zászlószentelésén részt vett Zadravecz István ferences páter, ahol véres bosszúállásra – a fehérterrorra – buzdította az egybegyűlteket. A jezsuiták is szervezkedésbe kezdtek és a néphatalom ellen lázítottak. A jezsuita Mária-kongregációkon hitoktatás ürügye alatt folyt az ellenforradalmi készülődés. Wohlmut Ferenc tatai katolikus plébános egyenesen a helyi munkástanács tagjainak kiirtására szólított fel. 200 embert lázított fel, akik megtámadták a helyi Vörös Őrséget. Ellenforradalmi röpiratok ezreit nyomtatták. Sok helyen a papi reakció erőszakos cselekményekre buzdított, és a községekből egyszerűen kiverték a szocialista küldötteket.

Az ellenforradalmi szervezkedés minden szinten jelen volt, hiszen ezek az egykori uralkodó körök ragaszkodtak ahhoz a régi rendhez, amely a dolgozó nép kárára az ő hatalmukat és jólétüket biztosította. Az egyházi reakció kapcsolatba lépett a horthy-fasizmus szegedi ellenforradalmi kormányával, és számos egyéb esetben is részt vettek abban a hazaárulásban, amely a Tanácsköztársaság összeomlásához és a trianoni imperialista diktátumhoz vezetett. Az eredmény a horthy-fasizmus és a fehérterror kiterjedése lett, amely egyenes úton vezetett a náci Németországgal való rokonszenvhez és a második világégéshez.

Összefoglalva a tanácsköztársaság egyházpolitikája több volt, mint méltányos. Humanista és vallásszabadságot hirdető, kompromisszumokra kész politikát folytattak, mindezt az egész magyar nép védelmében, beleértve a hívőket és a papságot. A burzsoázia, a monarchisták, a reakciósok és a klerikálisok azonban szövetkeztek az ellenséggel, a román hatalomhoz és az antanthoz fordultak, és nem a bolsevizmustól való félelmük miatt, hanem kizárólag a hatalomért és a saját jólétük biztosítása érdekében. Az ellenforradalmi klikk a Vörös Hadsereg tiszántúli támadási terveit átadta a román hadseregnek, hazaárulást követett el. A papi reakció belföldön is a munkáshatalom ellen szervezkedett, amely miatt a forradalmi kormány erélyesen szolgáltatott igazságot.

Comments are closed, but trackbacks and pingbacks are open.