Kádár János rendkívül sokszor használta beszédeiben a humoros, élcelődő fordulatokat.
A nép nyelvén beszélt és nem rejtette véka alá véleményét és javító kritikáit az akkori rendszerről.
Beszélgetések során többször volt alkalmam megmondani, hogy nekem személy szerint teljesen megfelel az a formula, amelyet a szakszervezet és a párt viszonyáról Lenin használt. Ha valaki ennél jobbat tud mondani, megvizsgáljuk.
Itt van például a sztrájk kérdése. Nos, megvannak már a követelések, vagy ahogyan Gáspár elvtárs itt helyesbítette, a jogos igények listája.
Most, hogyan lehet ezeket megvalósítani? Lépjünk sztrájkba! Sztrájkba lépni lehet… Volt itt olyan sztrájk, amelyet a világ soha nem látott: összkomfortos sztrájk, házhoz szállított ellátással.
Egyetlen ellenforradalmár sem mondhatja, hogy kedves magyar nép, én azelőtt burzsuj voltam, 10 000 holdas nagybirtokom volt, vagy bányarészvényes voltam, nagyszerűen éltem, nagyszerűen tudtam a népet nyúzni, hát legyetek szívesek, szavazzátok meg, hogy én kerüljek újra hatalomra.
Ha a harc eredményeit nézzük, és megnézzük az élet különböző területein a hiányosságokat, nem lehetünk megelégedettek, nem lehetünk önteltek. Hiszen van nálunk még hiányosság annyi, hogy kölcsön is tudnánk adni belőle.
Mindszenty, a középkori kardinális, Nagy Ferenc, a nemzetközileg ismert hazaáruló, az agg Horthy Miklós, a magyar nép világszerte ismert hóhéra, Habsburg Ottó, úgymond „király” egyszerre mozdultak meg. Ottó, az úgynevezett „trónkövetelő”, sürgető táviratot küldött Eisenhower elnök úrhoz, hogy Szent István királyi koronáját, amit nem tudni, milyen okból az Egyesült Államokban őriznek, küldje el sürgősen neki.
Horthy-fasiszta burzsoázia gyorsan létrehozta a Demokrata Néppárt, Katolikus Népszövetség, Keresztény Magyar Párt, Magyar Függetlenségi Párt, Magyar Élet Pártja, Katolikus Párt, Demokratikus Unió, Keresztény Front, Magyar Forradalmárok Pártja, Magyar Forradalmi Ifjúsági Párt elnevezésű politikai csoportosulásait. Ezek csak az ismertebbek. Egyedül Újpesten 74 politikai párt alakult ezekben a napokban.
Én XIII. kerületi kommunista párttitkár voltam nemrégiben és ott beszélgettünk az elmúlt évek tapasztalatairól. Azt mondtam, hogy a pártéletnek bizonyos időben az volt a rákfenéje, hogy a pártrendezvényeken úgy viselkedtünk, mint valami rossz katolikus egyházban. Ne haragudjék a talán bántó hasonlatért. Hogyan volt ugyanis ez a valóságban. Valahogy összegyűltünk, felállt egy főpapszerű jelenség és elmondta, amit mondani kellett, a többiek ájtatos figyelemmel hallgattak, s utána hazamentek. Ezekben az előadásokban, hogy a hasonlatnál maradjak, volt olyasmi, hogy ne lopj, ne légy gazember, ne légy karrierista, de dolgozzál tisztességgel, tiszteld a népet, szüléidét és így tovább. Erre mindenki rámondta, hogy ámen. És utána, mikor szétszéledtek, bizony a résztvevők jelentős része mindenféle huncutságot és gazemberséget kezdett csinálni, éppen a fordítottját annak, amiről ott beszéltek.
Azután, hogy lelkiismereti konfliktus se legyen, hát nekünk, kommunistáknak is megvolt a magunk gyónása, azt önkritikának hívják. Voltak olyasfajta emberek, akik kommunistáknak nevezték magukat és azt gondolták, hogy hasonlóan viselkedhetnek ahhoz, ahogyan egy rossz katolikus, aki egész évben gazemberkedik, de húsvét táján elmegy a templomba, meggyón és újjászületve, megnyugodva kimegy az utcára; és húsvét utáni kedden kezdi elölről az egészet.
Beresztóczy képviselőtársunk azzal kezdte, hogy leszögezte, miben nem ért velünk egyet. Ezt a szókimondást helyeselni lehet, mert így legalább lehet tudni, hogy például Beresztóczy képviselőtársunkra milyen kérdésekben és milyen mértékig számíthat az országgyűlés. Most én például, mint pártfunkcionárius, mert az is vagyok álláshalmozásom következtében, tudom, hogy Beresztóczy képviselőtársamra a tekintetben nem számíthatok, hogy a hívő katolikusokat kommunista meggyőződésre térítse át.
Beszéltem a szakszervezetek vezetőivel, akik bérjavaslatokkal jöttek. Ők a jó emberek, mi, a kormány a rossz emberek, akik azt mondjuk javaslataikra, hogy nem.
Beszéltem az újságírókkal. Azok vitatkoztak arról, hogy több szabadságot adjunk, meg hogy bírálni lehessen. Mondtam nekik: nem jó munkamegosztás ez. Micsoda dolog az, hogy a kormánynak csak az a feladata, hogy hibákat kövessen el, s az újságírónak az a feladata, hogy ezt megírja?
Mondtuk az embereknek, figyeljetek ide, ez az összkomfortos sztrájk olyan farsang, amelynek böjtje lesz. Jöttek azzal, hogy „nem dolgozunk” — nem az igazi munkások képviselői, hanem azok, akik akkor olyan helyzetben voltak, hogy így tudtak fellépni —, „nem dolgozunk, amíg ezt nem teljesítik, azt nem teljesítik”. — Mondtuk nekik: Emberek, nem vagyunk mi bányarészvényesek, gyárosok.
Vegyük-e vissza a béreket? Nem helyes bérből élő emberek életszínvonalát levenni. Valamit tenni kell. Kötelességünk a bér, a jövedelem és az árualap között egyensúlyt teremteni? Okvetlenül kötelességünk! Viszont kötelesek vagyunk-e mi az iparcikket és néha a bort is a köz rovására olyan áron adni, hogy minden liternél öt forintot nemzeti ajándékként adunk annak, aki megissza?
Mert arról volt szó, hogy oda kell állni és kézbe kell venni a dolgokat, és megmondom őszintén — azt hiszem, ezt senki sem vonja kétségbe —, hogy a helyzet, amelyben kormányt kellett szervezni és elkezdeni a munkát, az minden volt, csak irigylésre méltó nem. És megmondom, valami óriási tülekedést abban az időben nem figyelhettem meg a miniszteri tárcák iránt sem.
Jelenleg a világ olyan, hogy kétféle hatalom van. Az egyik, ahol kevés kiváltságos tartja félelemben és rettegésben a népet, és veti börtönbe a kommunistákat és a békeharcosokat. Ilyen a sokat feldicsért nyugati hatalom, még akkor is, ha demokráciának nevezik. És van egy másik hatalom, ahol a grófok, a nagybirtokosok és a nagytőkések ágenseit csukják be egy kicsit börtönbe, hogy kijózanodjanak.
Persze, hogy vannak olyanok, akiknek ez nem tetszik. De hát mit csináljunk? Olyan rendszert, amely mindenkinek tetszik, nem lehet csinálni. Mert hiába, ami tetszik Weiss Manfrédnak, az valószínűleg nem tetszik annak az elvtársunknak, aki most a csepeli gyárban dolgozik. Ami neki tetszik, az nem tetszik Weiss Manfrédnak. És ha már választani kell, akkor mi azt mondjuk: inkább olyan rendszert védünk, tartunk és erősítünk, amely 5 millió felnőtt dolgozónak tetszik, mint olyat, amely 300 000 kizsákmányolónak és lakájának tetszik.
Nyugodtan kijelentem, hogy Ausztriában több nylon kombiné kapható, mint Magyarországon. Az is valószínű, hogy jégszekrényből is többet árusítanak, s még van néhány fajta cikk, amiből ők többet tudnak adni. Ez baj! Nekünk dolgoznunk kell, s fogunk is dolgozni, és meglátjuk, még nylon kombiné is több lesz majd nálunk.
A mezőgazdaságot tehát minden vonalon fejleszteni kell. Hogyan lehet ezt elérni? Lehet azon az egyszerű módon is, hogy általában kicsit jobban dolgozunk: a pocsékolás megszüntetésével, meg az olyan „szerző emberek” leszerelésével, akik szeretik úgy intézni a dolgokat, hogy este lehetőleg ne üres kézzel menjenek haza.
Elő szokott fordulni, hogy tudósok hozzáfognak egy tudományos probléma feldolgozásához. A reális élettől elvonatkoztatva, teoretikusan kidolgozzák a témát, s azt mondják, hogy ezt így és így kell megvalósítani. Aztán jön a gyakorlat. Körülnézünk, s lehet, hogy az ő elméleti elképzelésüket a Szovjetunió, a maga adottságaival, meg tudná valósítani, esetleg az Egyesült Államok is — kivéve, ha a szputnyikról van szó…
Azt hiszem, hogy az emigrációt alapjában két részre oszthatjuk. Vannak az emigrációból élők és vannak az emigrációban élők.
A Kádár János humoros kiszólások sorozat ITT FOLYTATÓDIK.