Albert Einstein: Mi szól a szocializmus mellett?

A kapitalizmus rendszerének jó összefoglalója Albert Einsteintől. (Az írás annak a cikknek a rövidített változata, amely a „Monthly Review” c. folyóirat első számában, 1949 májusában jelent meg.)

Az egyénnek a társadalomtól való függése természeti törvény, amelyet nem lehet felszámolni – akárcsak a hangyák és a méhek társadalmát. Míg azonban a hangyák és a méhek életfolyamatait a legapróbb részletekig merev, örökletes ösztönök szabályozzák, az emberi lények társadalmi viselkedése és kölcsönkapcsolatai rendkívül változatosak és változékonyak. Az emlékezet, az új kombinációk kidolgozásának képessége, a szóbeli kommunikáció áldása lehetőséget adott az emberi társadalmak olyan fejlődésére, amelyet nem biológiai szükségszerűségek irányítanak. Ez mutatkozik meg a hagyományokban, az intézményekben és szervezetekben; az irodalomban, a tudományos és a gyakorlati eredményekben, a művészetekben. Ez magyarázza azt is, hogyan lehetséges, hogy az emberiség bizonyos értelemben képes életét a saját kezébe venni, s hogy ebben a folyamatban a tudatos gondolkodás és az akarat is szerepet játszik.

10494676_669280096480564_380607071807064496_n

Születésekor az ember örökletes biológiai adottságokkal rendelkezik, amelyeket állandóknak és megváltoztathatatlanoknak tekinthetünk – ideértve azokat a természeti igényeket is, melyek az emberi fajt jellemzik. Ráadásul életünk során elsajátítunk egy olyan kulturális hagyományt, amelyet a kommunikáció és számos egyéb befolyás révén teszünk magunkévá. Ez a kulturális szövet az, ami az idő múlásával maga is változik, s lényegileg az egyén és a társadalom közötti viszonyt alakítja. A modern antropológia azt tanítja nekünk az ún. primitív kultúrák összehasonlító elemzése révén, hogy az elfogadott kulturális mintáktól és a társadalmat meghatározó szervezetek típusaitól függően, az emberi lények társadalmi viselkedése jelentős eltéréseket mutathat. Aki az emberiség előrehaladását kívánja elősegíteni, erre a tényre alapozhat: az emberiség biológiai meghatározottsága nem vezet szükségszerűen oda, hogy mi, emberek, kipusztítsuk egymást, vagy a kegyetlen sors játékszerei legyünk.

Ha azt kérdezzük magunktól, hogyan kellene a társadalom szerkezetének és az ember kulturális magatartásának megváltoznia annak érdekében, hogy az emberek élete a lehető legkielégítőbb legyen, akkor nem szabad elfeledkeznünk arról, hogy vannak bizonyos feltételek, amelyeket nem tudunk megváltoztatni. Mint már említettem, az ember biológiai meghatározottsága gyakorlati okokból változatlan marad. Továbbá, az elmúlt századok technikai és demográfiai fejleményei is létrehoztak bizonyos, szintén megváltoztathatatlan állapotokat. A viszonylag nagy népsűrűség és a létfenntartásunkhoz szükséges javak előállítása szélsőséges munkamegosztást és rendkívül erősen központosított termelő apparátust eredményezett. Mindörökre elmúlt az az idő – amely visszatekintve olyan idillikusnak látszik –, amikor az egyes ember vagy viszonylag kis embercsoportok teljesen önellátók lehettek. Kis túlzással azt mondhatjuk, hogy az emberiség már ma is világméretű termelési és fogyasztási közösséget alkot.

Most érkeztem el oda, hogy röviden összefoglalhatom, miben látom korunk válságának lényegét. Az egyénnek a társadalomhoz való viszonyára gondolok. Az egyes ember ma sokkal jobban tudja, mint elődei valaha, mennyire függ a társadalomtól. De ezt a függést nem pozitív ténynek, szerves kapcsolatnak, védelmező erőnek tekinti, hanem sokkal inkább olyan organizmusnak, amely fenyegeti természetes jogait, vagy akár gazdasági létét. Sőt, a társadalomban elfoglalt helyzetéből következően állandóan hangsúlyozza önző késztetéseit, míg közösségi mozgatói, amelyek természettől fogva gyengébbek, fokozatosan sorvadnak. Öntudatlanul is saját önzésének foglya lévén, bizonytalannak, magányosnak érzi magát, olyasvalakinek, aki már nem képes az élet naiv, egyszerű és őszinte élvezésére. Az életnek, bármilyen rövid és nehéz, mégis lehet értelme az ember számára, de csak akkor, ha a társadalomnak szenteli magát.

Véleményem szerint a bajok eredendő forrása a kapitalista társadalomban manapság tapasztalható gazdasági anarchia. Előttünk áll a termelők óriási közössége, amelynek tagjai szünet nélkül arra törekszenek, hogy kollektív munkájuk gyümölcseitől megfoszthassák egymást – nem feltétlenül erőszakkal, hanem egészében véve a törvényes rend betűihez híven. Ebben a tekintetben fontos, hogy felismerjük: a termelőeszközök – azaz a teljes termelési kapacitás, amely lehetővé teszi, hogy előállítsuk a szükséges dolgokat a fogyasztási cikkektől a beruházási javakig – törvényesen lehetnek, és nagyrészt törvényesen is vannak egyesek magántulajdonában. Az egyszerűség kedvéért az alábbi fejtegetésben „munkásoknak” fogom nevezni mindazokat, akiknek nincs a tulajdonában termelőeszköz – bár ez nem esik egészen egybe a fogalom megszokott használatával. A termelőeszközök tulajdonosa abban a helyzetben van, hogy meg tudja vásárolni a munkás munkaerejét. A termelőeszközök használatával a munkás új termékeket állít elő, amelyek a tőkés tulajdonát alkotják. E folyamat lényegi eleme az a viszony, hogy mit is állít elő a munkás, és ezért mennyit kap. Amennyiben a munkaszerződés „szabad”, a munkás fizetését nem az általa termelt javak valódi értéke határozza meg, hanem a munkás minimális igényei és az, hogy a tőkés szerint mekkora a javak előállításához szükséges munkaerő mennyisége az állásért versengő munkások számához viszonyítva. Meg kell értenünk, hogy a munkás keresetét még elméletben sem határozza meg az általa előállított termék értéke. Részben a tőkések közötti verseny miatt, részben a technikai fejlődés és az egyre differenciáltabb munkamegosztás következtében, a magántőke láthatóan egyre kevesebbek kezében koncentrálódik: nagyobb termelési egységek alakulnak ki a kisebbek rovására.

A fejlemények eredménye egy oligarchikus magántőke, amelynek elképesztő hatalmát nem tudja hatékonyan ellenőrizni még egy demokratikusan szervezett politikai társadalom sem. A tőkések gyakorlati okokból szétválasztják a törvényhozó és a végrehajtó hatalmat; ennek aztán az a következménye, hogy a nép képviselői valójában nem védelmezik megfelelően a lakosság elnyomott rétegeinek az érdekeit. Mi több, a fennálló viszonyok közepette a magántőkések egyértelműen ellenőrzik – közvetlenül vagy közvetve – a fő információhordozókat (a sajtót, a rádiót, az oktatást). Ezért aztán az egyénnek nagyon nehéz, sőt sok esetben gyakorlatilag lehetetlen objektív következtetésekre jutnia, vagy politikai jogaival értelmesen, saját érdekeinek megfelelően élnie.

Tőkés társadalomban a termelés nem a felhasználásért, hanem a profitért folyik. Nincs biztosíték arra, hogy mindazok, akik képesek és akarnak is dolgozni, mindig találnak majd maguknak munkát, hiszen szinte mindig ott áll a háttérben a munkanélküliek serege. A munkás állandóan attól retteg, hogy elveszti állását. Mivel a munkanélküliek és a rosszul fizetett munkások nem biztosítanak jövedelmező piacot, a tőkések visszafogják a fogyasztási cikkek termelését, aminek nagy áruhiány a következménye. A technikai fejlődés általában a munkanélküliség növekedésével jár, nem pedig azzal, hogy a munkavégzés a dolgozók számára könnyebbé válik. A profitszerzés, a gazdaság alapvető mozgatórugója, összekapcsolódik a tőkések egymás közötti versengésével, s ebből fakad a tőke felhalmozásának és hasznosításának bizonytalansága, amely egyre súlyosabb válságokat idéz elő. A korlátlan versengés óriási munkaerő-pocsékolással jár, és az egyes ember társadalmi tudatát is elcsökevényesíti, mint arról már korábban szóltam.

Az egyes egyénnek ez az elkorcsosulása szerintem a kapitalizmus legsúlyosabb bűne. Ettől szenved egész oktatási rendszerünk. A gyerekekbe beépült a túlzott versenyszellem, s azt tanulják meg, hogy a mohó szerzés garantálja eljövendő sikeres karrierjüket.

Meggyőződésem, hogy csak egyetlen kiút létezik ebből a súlyos helyzetből: a szocialista gazdaság megteremtése, amelyhez a közösségi értékeket hangsúlyozó oktatási rendszer járul. Ilyen gazdaságban a társadalom tulajdonában vannak a termelőeszközök, amelyeket tervszerűen hasznosítanak. A tervgazdaság, amely a közösség szükségleteihez igazítja a termelést, el tudja osztani a munkát a munkaképes állampolgárok között, és minden férfinak, nőnek és gyereknek biztosítja a megélhetést. Az egyes ember nevelése nemcsak a benne rejlő képességek kibontását segíti elő, hanem eléri azt is, hogy az egyén felelősséget érezzen embertársai iránt – szemben jelen társadalmunk szellemével, amely isteníti a hatalmat és a sikert.

Nem szabad azonban azt hinnünk, hogy a tervgazdaság már maga a szocializmus. A tervgazdaság mint olyan együtt járhat azzal is, hogy az egyes embert tökéletes rabszolgává alacsonyítja. A szocializmus megteremtéséhez néhány különösen bonyolult társadalmi-politikai probléma megoldására van szükség: hogyan lehet a politikai és gazdasági hatalom mindent átható centralizációja ellenére megakadályozni, hogy a bürokrácia teljhatalomra tegyen szert és fennhéjázó legyen? Hogyan lehet megvédeni az egyes ember jogait, hogyan lehet a demokrácia segítségével ellensúlyozni a bürokrácia hatalmát?

A jelen körülmények között óriási jelentőséggel bír a szocializmus problémáinak és céljainak tiszta megfogalmazása – annál is inkább, mert ezeknek a problémáknak a szabad és korlátlan megvitatását erős tabuk tiltják.

Albert Einstein, 1949

Vélemény, hozzászólás?