“Már több száz éve élünk a rendszerében, már nyögtük a kapitalizmus mind a négy kerekét: a kizsákmányolást, az elnyomás, a rablást és a lenézést.”
Jó estét, Jó reggelt elvtársak és elvtársnők a Zapatista Nemzeti Felszabadító Hadsereg támogatói bázisáról, fegyveres férfiak és nők, felkelő nők és felkelő férfiak, helyi és regionális szolgálatban lévők, az autonóm kormány három szintjének hatóságai, támogató elvtársak különböző munkaterületekről, a Nemzeti és Nemzetközi Hatodik elvtársai és elvtársnői és minden jelenlévő!
Elvtársnők és elvtársak, ma a feledés elleni háború 22. évfordulóját ünnepeljük.
500 éven keresztül szenvedtünk a különféle nemzetek, nyelvek, bőrszínek és hitek hatalmasainak háborúitól, hogy megsemmisítsenek bennünket.
Megpróbáltak megölni minket, akár a testünk ölik meg, akár az eszméinket ölik meg. De mi ellenálltunk.
Mint bennszülött népek, az anyaföld őrzői, ellenálltunk.
Nem csak itt és nem csak mi a föld színén.
A világ minden sarkában, ahol emberek szenvedtek ezelőtt és szenvednek most, voltak és vannak tisztességes és lázadó emberek, akik ellenálltak, akik ellenállnak a fentről jövő halálnak.
1994. január elsején, 22 éve, nyilvánosan kimondtuk, hogy „ELÉG!”, amelyre egy évtizede készültünk méltóságos csenddel.
A bánatunk elhalkításával felkészültünk a bánatunk kitörő kiáltására.
Így a szavunk tűzből jött.
Hogy felébresszük az alvókat.
Hogy felemeljük az elesetteket.
Hogy felbőszítsük, akik beletörődtek és feladták.
Hogy fellázítsuk a történelmet.
Hogy rábírjuk, hogy kimondja, mi némította el.
Hogy felfedjük a kizsákmányolások, gyilkosságok, rablások, megvetések és kirekesztések történelmét, amelyet elrejtett a fentről jövő történelem.
A hazugság történelmének múzeumai, szobrai, tankönyvei és emlékművei.
Népünk halálával, vérünkkel felráztuk álmából a világot, amely feladta a harcot.
Ezek nem csak szavak voltak. A 22 évben elesetteink vére csatlakozott azokéhoz, akik az előző években, évtizedekben, évszázadokban estek el.
Választanunk kellett, és az életet választottuk.
Ezért akkor is most azért éltünk, hogy meghaljunk.
A szavunk akkor olyan egyszerű volt, mint a minket akkor és most lenéző városok utcáit és falait befestő vérünk.
És továbbra is:
A harcunk zászlaja a 11 követelésünk: föld, munka, élelem, egészség, oktatás, tisztességes lakhatás, függetlenség, demokrácia, szabadság, igazság és béke.
Ezek a követelések voltak, amelyek felemeltek minket kart karöltve, mert ezek voltak, amelyeknek a bennszülött népek és a nép többsége ebben az országban és a világban híján volt.
Ily módon harcoltunk a kizsákmányolás, a marginalizáció, a megalázás, a megvetés, bizonytalanság és minden igazságtalanság ellen, amelyet megéltünk emiatt a gonosz rendszer miatt.
Mert a gazdagok és hatalmasok számára mi csak rabszolgákként voltunk hasznosak, így ők még gazdagabbak lehettek, mi pedig még szegényebbek.
Miután olyan hosszan éltünk ebben az uralomban és rablásban, kimondtuk:
ELÉG! ÉS ITT A TÜRELMÜNK ELFOGYOTT!
És láttuk, hogy nincs más út, mint fegyvert ragadni, hogy öljünk vagy meghaljunk ezért az igaz ügyért.
De nem voltunk egyedül.
Most sem vagyunk egyedül.
Szerte Mexikóban és a világon a méltóság elárasztotta az utcákat és teret követelt a szavaknak.
Akkor megértettük.
Attól a pillanattól a harcunk módja megváltozott, és azóta hallgató fül és nyitott szó vagyunk, mert kezdettől tudtuk, hogy a nép igazságos harca az életért van, nem a halálért.
De ott vannak egyik oldalunkon a fegyvereink, nem tesszük el őket, és a végsőkig ott maradnak.
Mert láttuk, hogy ahol a hallgatásunk nyitott szív volt, ott a Főnök megtévesztő szavakkal élt, és a szíve tele volt törtetéssel és hazugságokkal.
Láttuk, hogy a fentről jövő háború folytatódott.
Tervük és céljuk akkor és most is, hogy háborút viseljenek ellenünk, amíg ki nem irtanak minket. Ezért az igazságos követeléseink megoldása helyett felkészült és ma is felkészül a háborúra, és viselte és ma is viseli azt modern fegyverzettel, szervezi és támogatja a paramilitáris csoportokat, morzsákat ajánl és oszt, előnyt kovácsol némelyek tudatlanságából és nyomorából.
Azok a fentről jövő főnökök ostobák. Azt hitték, hogy akik hajlandók hallgatni, azok hajlandók kiárusítani magukat, megadni magukat, elcsüggedni.
Akkor tévedtek.
Most is tévednek.
Mert mi, zapatisták nagyon világosan tisztáztuk, hogy nem vagyunk koldusok és semmirekellők, akik másra várnak, hogy megoldjanak mindent.
Méltóságteljesen népek vagyunk, elhatározással és öntudattal a harcra a valódi szabadságért és igazságért mindenkinek.
Színre, fajra, nemre, meggyőződésre, naptárra és térképre való tekintet nélkül.
Ezért a harcunk nem helyi vagy regionális, még csak nem is nemzeti. Egyetemes.
Mert az igazságtalanság, a bűnözés, a rablások, a megalázások és a kizsákmányolások egyetemesek.
De a lázadás, a düh, a méltóság, a jobb életre való vágy is egyetemes.
Ezért megértjük, hogy szükséges felépíteni magunk számára egy életet, autonómiával.
A nagy fenyegetések, katonai és félkatonai zaklatások és a rossz kormány állandó provokációi közepette megkezdtük megalakítani a saját kormányzati rendszerünket, az autonómiánkat, saját oktatással, saját egészségüggyel, saját kommunikációnkkal, a saját módszerünket, hogyan törődünk a föld anyánkkal; saját politikánkat mint nép és saját ideológiánkat, hogyan akarunk népként élni más kultúrával.
Ahol mások a fentiekre várnak, hogy megoldják a lentiek problémáit, mi, zapatisták, férfiak és nők, megkezdtük felépíteni saját szabadságunkat afelé, hogyan gazdálkodjunk, hogyan építkezzünk, hogy növekedjünk mondhatni alulról.
De a rossz kormány megpróbálja elpusztítani és befejezni a küzdelmünket és ellenállásunkat olyan háborúval, amely úgy változtatja az intenzitását, ahogy változtatja a megtévesztő politikáját a gonosz eszméivel, a hazugságaival, felhasználva a kommunikáció eszközeit, és morzsákat szórva az őslakos népek közé, ahol zapatisták vannak, hogy ezzel megosszák és megvásárolják a tudatosságot, felhasználva azt a felkelés ellenes terveikhez.
De a felülről jövő háború, elvtársak, elvtársnők, nővéreim és testvéreim, mindig ugyanaz: csak pusztítást és halált hoz.
Megváltoztathatja az eszméket és zászlókat, amely alatt érkezik, de a felülről jövő háború mindig pusztít, mindig öl, sosem hint el mást, csak terrort és reménytelenséget.
A háború közepén előre kell haladnunk afelé, amit akarunk.
Nem ülhetünk le, és várhatunk azokra, hogy megértsenek, akik nem értenek meg vagy nem akarnak megérteni.
Nem ülhetünk le, és nem várhatunk arra, hogy a bűnöző megtagadja magát és történelmét, és átalakuljon vezeklővé, valami jóvá.
Nem várhatunk a hosszú és hasztalan ígéretek listájára, amelyet pár perccel később elfelejtenek.
Nem várhatunk másokra, akik különböznek, de a fájdalmuk és dühük ugyanaz, hogy meglássanak minket, és minket látva meglássák magukat.
Nem is tudjuk, ezt hogyan tegyük meg.
Nem volt és nincs is könyv, útmutató vagy doktrína, amely elmondaná nekünk, hogyan álljunk ellen, és ugyanakkor hogyan építsünk fel valami újat és jobbat.
Talán nem tökéletes, talán más, de mindig miénk, a népünké, nőké, férfiaké, gyermekeké és időseké, akik a közös szívükben hordják a fekete zászlót a vörös csillaggal, amelynek öt pontja van, és a betűket, amely nem csak elnevezi őket, hanem nevet ad elkötelezettségüknek és sorsuknak: E Z L N.
Aztán kutattunk ősi történelmünkben, a közös szívünkben, és azokkal, akik elestek, hibákkal és tévedésekkel, elkezdtük építeni ezt, amely nem csak életben tart minket és ellenáll, hanem fel is emel minket méltóságossá és lázadóvá.
Ez alatt a 22 évnyi ellenállási és lázadási küzdelem alatt folytattuk a más életforma felépítését, önmagunk kollektív népekként való kormányzását, az engedelmeskedve parancsolni hét alapelve alapján, felépítve egy új rendszert és más életformát, mint a bennszülött népek.
Itt a nép parancsol és a kormány engedelmeskedik.
És az egyszerű szívünk látja, hogy ez a legegészségesebb módja, mert a népből születik és fejlődik ki, mondhatni, a nép, amely véleményt ad, vitázik, gondolkodik, elemez, javasol és eldönti, mi a legjobb a haszna számára, követve azokat a tanácsokat, amelyeket őseink adtak nekünk.
Ahogy később elmagyarázzuk, látjuk, hogy lemondás és a nyomor uralkodik a pártos közösségekben, lustaság és bűnözés uralkodik, a közösségi élet megtört, halálosan megsebesült.
Aki eladja magát a gonosz kormánynak, nem csak lemond az igényeiről, hanem újabb borzalmakat tesz hozzá.
Ahol ezelőtt éhség és nyomor volt, továbbra is élnek, ráadásul reménytelenül.
A pártos közösségek átalakultak koldusok csoportjaivá, amelyek nem dolgoznak, csak várnak a következő kormány segélyprogramjára, vagy várnak a következő választásokra.
És ez nem fog megjelenni egyik tartományi, állami vagy szövetségi kormány jelentésében, de ez az igazság, amelyet nem lehet látni a pártos közösségekben: farmmunkások, akik nem tudják, hogy kell megművelni a földet, üres téglaházak, mert sem a cementet, sem a fémvázat nem lehet megenni, elpusztított családok, közösségek, akik csak akkor jönnek össze, ha kormányzati segélyt kapnak.
A közösségeinkben talán nincsenek betonházak, sem digitális televíziók vagy a legújabb autók, de a népünk tudja, hogy kell földet művelni. Amit a népünk letesz az asztalra, a ruhák, amit viselünk, a gyógyszereink, amelyek meggyógyítanak minket, a tudás, amit elsajátítunk, az élet, amelyet élünk a MIÉNK, a mi munkánk és tudásunk terméke. Senki nem adta nekünk.
Szégyen nélkül mondhatjuk: a zapatista közösségek nem csak jobban élnek, mint 22 évvel ezelőtt. Az életszínvonaluk magasabb azoknál, mint akik eladták magukat a mindenféle színű pártoknak.
Ezelőtt, hogy megtudják, ki a zapatista a vörös kendőt vagy a símaszkot kellett keresni. Most csak azt kell látni, ki tudja megművelni a földet; ki ápolja a kultúráját; ki tanul tudományt és technikát; ki tiszteli a nőket; ki jár emelt fővel; ki visel autonóm lázadó kormányzati tisztet szolgálatból és nem üzletből; ki az, aki ha kérdeznek tőle valamit, amit nem tud, azt válaszolja: „nem tudom… még”; ki az, akit ha azzal piszkálnak, hogy a zapatisták nem léteznek, vagy csak kevesen vannak, azt válaszolja: „ne aggódj, egyre többen leszünk, nem hirtelen, de egyre többen leszünk”; ki az, aki messze néz a naptárakban és a térképeken; ki az, aki tudja, hogy a holnap magvait ma kell elvetni.
És igen, mi elismerjük, hogy sok tennivalónk van még; hogy jobban és többet kell szervezni magunkat.
Ezért kell jobban fáradoznunk, hogy többet végezzünk, és javítsunk saját magunk kormányzásának munkáját, mivel újra itt jön a gonoszok gonosza: a gonosz kapitalista rendszer.
És tudnunk kell, hogy szálljunk szembe vele. Már 32 évnyit tapasztalatunk van küzdelemből, lázadásból és ellenállásból.
Azok vagyunk, akik.
Mi vagyunk a Zapatista Nemzeti Felszabadító Hadsereg.
Akkor is azok vagyunk, ha nem neveznek meg.
Akkor is azok vagyunk, ha némasággal és álommal elfelejtenek minket.
Akkor is azok vagyunk, ha nem néznek ránk.
Ezt az utat járjuk a kezdetektől, a sorsunkban.
És látjuk, keressük, halljuk a bánatot és szenvedést közel és távol a naptárakban és a térképeken.
És ezelőtt is kerestük és most is keressük.
Egy véres éjszaka kiterjedt az egész világra.
A Főnök nem csak ragaszkodik, hogy folytassa a kizsákmányolást az elnyomást, a megvetést és a rablást.
Hajlandó elpusztítani az egész világot, ha az profitot, pénzt és illetményt ad neki.
Világos, hogy mindenki számára a legrosszabb jön.
Mert néhány ország multimilliomos gazdagjai világszerte folytatják a természeti kincsek és minden más kirablását, amely életet ad nekünk, mint a víz, a föld, az erdők, a hegyek, a folyók, a levegő; és mindent a talaj alatt: az aranyat, az olajat, az uránt, a borostyánt, a ként, a szenet és más ásványkincseket. Mivel ők a földet nem az élet forrásának, hanem üzletnek tekintik, és mindent árucikké alakítanak. És az árucikkből pénzt csinálnak, és így akarnak teljesen elpusztítani minket.
A gonosznak és a rossznak van neve, történelme, eredete, naptára és térképe: ez a kapitalista rendszer.
Nem számít, hogy milyenre festi magát, nem számít, mi a neve, nem számít, milyen vallásba öltözik, nem számít, milyen zászlót emel fel.
Ez a kapitalista rendszer.
Ez a világ és az azt benépesítő emberiség kizsákmányolása.
Semmibe vesz mindent, ami más, ami nem árusítja ki magát, ami nem adja meg magát, ami ne adja fel.
Ez az, ami üldöz, bebörtönöz, megöl.
Ez az, ami kirabol.
Ez előtt emelkednek, születnek, szaporodnak, nőnek és meghalnak megváltók, vezetők, főnökök, jelöltek, kormányok, pártok, amelyet megoldást kínálnak.
Mint más árucikket, receptet ajánlanak a problémák megoldására.
Talán néhányan még elhiszik, hogy fentről, ahonnan a problémák jönnek, megoldások is fognak jönni.
Talán vannak még néhányan, akik hisznek a helyi, regionális, nemzeti és világmegváltókban.
Talán vannak néhányan, akik még várnak valakire, hogy megtegye, amit magunknak kell megtenni magunkért.
Ez lenne a jó, igen.
Mindent könnyen, kényelmesen, erőfeszítés nélkül. Csak felemelni a kezünket, keresztet vetni egy szavazólapon, kitölteni egy nyomtatvány, tapsolni, szlogent harsogni, csatlakozni egy politikai párthoz, szavazni, hogy egyet kilökjenek és más belépjen.
Talán mi azt mondjuk, azt gondoljuk, mi zapatista nők és férfiak, hogy azok vagyunk, amik.
Ez jó lenne, de nem az.
Mert mi zapatistaként megtanultuk, hogy senki, abszolút senki nem jön megmenteni minket, megoldani a problémáinkat, viselni a fájdalmunkat, megajándékozni minket az igazsággal, amire szükségünk van és amit megérdemlünk.
Csak az van, amit magunkért teszünk, mindannyiunk a naptáraink, a térképeink szerint, a kollektív nevünk szerint, a gondolataink és tetteink szerint, az eredetünk és sorsunk szerint.
És zapatistaként azt is megtanultuk, hogy ez csak szervezetten lehetséges.
Megtanultuk, hogy ha valaki feldühödik, az csodálatos.
Hogyha sok, számos férfi és nő dühössé válik, akkor felgyúlik egy fény a világ egyik sarkában, és ez a fény képes néhány alkalommal bevilágítani az egész világot.
De azt is megtanultuk, hogyha ezek a dühös felháborodások szerveződnek… Óh! Akkor az nem egy múló fény, amely beragyogja az evilági utakat.
Akkor az olyan, mint egy morajlás, mint egy zúgás, mint egy földrengés, amely halkan kezdődik, aztán egyre erősebb lesz.
Mintha ez a világ életet adna egy másik világnak, egy jobbnak, igazságosabbnak, demokratikusabbnak, szabadabbnak, humánusabbnak.
Ezért kezdtük el ma ezt, amely továbbra is szükséges, sürgető, életbevágó: szervezni kell magunkat, felkészülni a harcra, megváltoztatni ezt az életet, új életformát teremteni, egy másik önkormányzatot, számunkra, a népeink számára.
Mert ha nem szervezzük magunkat, továbbra is el fognak nyomni.
Nincs már semmi a kapitalizmusban, amiben bízhatnánk. Abszolút semmi. Már több száz éve élünk a rendszerében, már nyögtük a kapitalizmus mind a négy kerekét: a kizsákmányolást, az elnyomást, a rablást és a lenézést.
Minden ami maradt, a magunkba fektetett bizalom, a férfiakba és nőkbe, ahonnan megtudjuk, hogyan építsünk új társadalmat, új kormányzati rendszert, igazságos és méltóságteljes élettel, amit akarunk. Mert senki sincs biztonságban a kapitalizmus hidrájának viharától, amely elpusztítja életünket.
Őslakos népek, mezőgazdasági munkások, munkások, családanyák, értelmiségiek, férfi és női munkások általában, mert nagyon sok munkás van, aki a mindennapi megélhetésért harcol, néhányan főnökkel, néhányan anélkül, de a kapitalizmus ugyanazon karmaiba esnek.
El kell mondani, hogy nincs megváltás a kapitalizmustól.
Senki sem fog vezetni minket, nekünk kell vezetni magunkat, számításba véve, hogyan gondolkodjunk, hogyan oldjuk meg a helyzeteket.
Mert ha azt hisszük, hogy valaki vezetni fog minket, nos már láttuk, hogyan vezettek minket évszázadokig a kapitalista rendszerben és azelőtt, amely nem minket szolgált, a rohadt elnyomottakat. Őket igen, mert ők csak ültek, és pénzt csináltak.
Mindenkinek elmondták, „szavazz rám, harcolni fogok, és nem lesz több kizsákmányolás”, és akkor, amikor megkapták a posztjukat, amelyben izzadtság nélkül pénzt csináltak, automatikusan elfelejtettek mindent, amit mondtak, sokkal több kizsákmányolás teremtettek, kiárusították hazánk javainak azt a kicsi maradékát is. Ezek az árulók hasztalanok, képmutatók, élősködők, akik értéktelenek.
Ezért elvtársak és elvtársnők, a harc nem ért véget, csak most kezdődik, csak 32 éve vagyunk benne, amelyből 22 volt nyilvános.
Ezért kell egyesülnünk egyre inkább, jobban szerveznünk magunkat, felépítenünk a hajónkat, a házunkat, mondhatni az autonómiánkat, mivel ez fog megmenteni minket a közeledő nagy vihartól, meg kell erősítenünk a munkaterületeinket és a kollektív munkánkat.
Nincs más választásunk, mint egyesülni és szervezni magunkat a harcra és hogy megvédjük magunkat a gonosz kapitalista rendszer nagy fenyegetésétől, mert az emberiséget fenyegető bűnös kapitalizmus gonoszsága nem tisztel senkit, bárkit elsöpör, fajra, pártra vagy vallásra való tekintet nélkül, mert már évek óta megmutatta, hogy rosszul kezelte, fenyegette, üldözte, bebörtönözte, megkínozta, eltüntette és megölte emberinket vidéken és városban, szerte a világban.
Ezért mondjuk nektek, elvtársnők és elvtársak, fiúk és lányok, fiatalok, hogy ti, az új generáció vagytok a népeink, a harcunk és a történelmünk jövője, de meg kell értenetek, hogy feladatotok és felelősségetek van: követni az első elvtársaink, az idősebb elvtársaink, az apáink és nagyapáink és bárki példáját, akik elkezdték ezt a harcot.
Ők, férfiak és nők, kijelölték az utat, most a mi dolgunk követni és megtartani ezt az utat, de ez csak önmagunk szervezésével lehetséges azért, és úgy, hogy végigmenjünk a harcunk útján.
Mivel ti, fiatalok fontosak vagytok népeink számára, ezért kell részt vennetek a munka minden szintjén, amely a szervezetünkben folyik, és az autonómiánk minden munkaterületén, valamint legyetek a generáció, amely folytatja a saját sorsa útjának járását demokráciával, szabadsággal és igazságossággal, mint ahogy azt első elvtársnőink és elvtársaink tanítják most nekünk.
Elvtársnők és elvtársak, biztosak vagyunk, hogy elérjük, amit akarunk, mindent mindenkinek, amely a szabadság, mivel a harcunk lépésről lépésre halad előre, és a küzdelmünk fegyverei a lázadásunk, és hűen szavainkhoz nincsenek hegyek vagy határok, amelyek megállítanának, és az őszinte szavunk eléri a testvéreink és nővéreink fülét és szívét szerte a világon.
Elmondhatjuk, hogy napról napra többen vagyunk, akik megértik a harcot az igazságtalanság legsúlyosabb állapotában, amelyben kitartunk, és amelyet a gonosz kapitalista rendszer okoz hazánkban és a világon.
Tisztázzuk, hogy a harcunk során voltak és lesznek fenyegetések, elnyomások, üldözések, kilakoltatások, ellentmondások és zaklatások a gonosz kormányzat három szintjén, de tisztázni kell azt is, hogy a gonosz kormány azért gyűlöl minket, mert jó úton járunk; és ha megtapsol minket, akkor eltértünk a harctól.
Nem feledjük, hogy 500 évnyi küzdelem és ellenállás örökösei vagyunk.
Őseink vére folyik ereinkben, akik örökül hagyták ránk a harc és lázadás példáját, és hogy az anyaföld őrzői legyünk, mert belőle születtünk, benne élünk, és benne is fogunk meghalni.
-*-
Zapatista elvtársnők, elvtársak:
A Hatodik elvtársai, elvtársnői:
Nővérek és testvérek:
Ezek az első szavaink a kezdődő évben.
Több szó és több gondolat lesz.
Lépésről lépésre megmutatjuk nézeteinket, szívünket.
Most csak azzal szeretnénk befejezni, hogy elmondjuk, hogy tiszteljük és méltányoljuk az elesettek vérét, és nem elég emlékezni, hiányolni, sírni és imádkozni értük, hanem követni kell a példájukat, és folytatni a munkát, amit ránk hagytak, gyakorlatba öltetni a változást, amit akarunk.
Ezért elvtársnők és elvtársak, ezen a fontos napon, eljött az idő újra megerősíteni küzdelmünk tudatosságát, és elkötelezni magunkat az előrehaladás felé, kerül, amibe kerül, és történjen, ami történik, nem fogjuk hagyni, hogy a gonosz kapitalista rendszer elpusztítsa, amit elértünk, és azt a keveset, amelyet képesek voltunk felépíteni a munkánkkal és erőfeszítéseinkkel az elmúlt több mint 22 évben: a szabadságunkat!
Nincs most itt az ideje meghátrálni, elbátortalanodni vagy megfáradni, sokkal szilárdabbnak kell lennünk a harcban, szilárdan meg kell tartani a szavunkat és a példánkat, amelyet első elvtársaink hagytak ránk örökül: nem feladni, nem eladni és nem megadni.
Demokráciát!
Szabadságot!
Igazságot!
A mexikói délkelet hegyeiből
Őslakos Forradalmi Tanács – A Zapatista Nemzeti Felszabadító Hadsereg Általános Parancsnoksága
Subcomandante Insurgente Moisés
Subcomandante Insurgente Galeano
Mexikó
2016. január elseje
Comments are closed, but trackbacks and pingbacks are open.