Az 1956-os eseményeket Kádár János szavain keresztül igyekszünk megvilágítani.
Az idézeteket a beszédeit tartalmazó kiadványokból ollóztuk össze:
Az élet úgy hozta magával, hogy a szocialista társadalom építésének útjára lépett magyar népet még egy súlyos megpróbáltatás érte 1956-ban. Az ismert és ténylegesen fennállott hibákba kapaszkodva, a szocializmus híveinek megzavarodottságát, a revizionisták bomlasztó munkáját kihasználva, a nemzetközi imperializmus által bátorított és támogatott hazai reakció erői véres ellenforradalmi felkelést robbantottak ki.
De nehogy azt higgyék, hogy most a szocializmus építése egyszerűbb, mint a kiállás volt 1956-ban. Az kritikus helyzet volt, de a kérdések ott le voltak egyszerűsödve, viszonylag könnyen lehetett arra válaszolni, hogy jobbra vagy balra, a szocializmusért vagy ellene.
A párt jelenlegi tagjainak többsége, 67 százaléka, 1956 után lépett sorainkba.
Pártunk valóban megtanult politizálni. Megtanulta azt, ami 1956-ban nekünk a legeslegjobban kellett, hogy differenciáljunk, vagyis különböztessük meg az embereket. Mert az nem egyszerűen úgy van, hogy valaki most ezen az oldalon áll, a másik pedig a másik oldalon, s akkor vagy mi irtjuk ki az utolsó szálig a túloldalon állókat, vagy azok minket. Itt bonyolultabb és nehezebb volt a front. Szerencsére pártunk meg tudta különböztetni, meg tudta osztani a front túloldalán pillanatnyilag összeverődött embereket, és akiknek az igazi helye az innenső oldalon van, azokat ki tudta vezetni a helyes útra. Ebből áll az igazi kommunista munka. Mert ha egy emberről azt mondom, hogy ez egy konzervatív, reakciós, antiszociális elem és ezzel befejeztem a társadalmi munkámat, ezt egy pillanat alatt el lehet végezni. De lehet, hogy egy emberrel még évszámra kell vesződni és egyengetni a hozzánk vezető útját.
Olvastam Horthy emlékiratait. Az egyik fejezet címe az volt, hogy „Ellenforradalom”. No lám, mekkorát fordult a világ — mondottam —, 1919-ben még nyíltan nevén nevezték az ellenforradalmat. 1956-ban azonban már forradalomnak nevezték. Mert az imperialisták már nem mondhatják meg nyíltan, hogy ellenforradalmat csinálnak, azt kénytelenek mondani, hogy forradalmat. Csakhogy ma már világszerte minden gondolkodó ember tudja, hogy a szavak jelentését a tettek, a tények adják, ezért azt is tudja, mi az igazság ebben a kérdésben.
Példaként emlékeztetek arra, amit a nagy forradalmár költő, Ady írt a hazafiságról több mint egy fél évszázaddal ezelőtt: „A nacionalizmus nem hazafiság… Aki ellensége a haladásnak, a jobbra törésnek, az emberi szellem feltétlen szabadságának, hazaáruló, ha örökösen nem tesz is egyebet, mint a nemzeti himnuszt énekli.” Abból a nacionalista „hazafiságból”, amely a nemzeti himnuszt énekelve tiporta a haladás erőit, népünk eleget látott a horthysta ellenforradalom negyedszázada alatt, a hatalomért folytatott harc időszakában, 1945 — 1948 között, sőt, rövid néhány napig 1956-ban is. Viszont az Ady tiszta hazafiságához, népünk nemzeti érzelmeihez és életérdekeihez kapcsolódó mai hazafiságot fejezi ki helyesen, s a dolog lényegéről szól a népfront okmánya, amikor azt mondja: „Hivatását hazánk csak úgy teljesítheti, ha korszerűen fejlett szocialista országgá, népünk pedig fejlett szocialista nemzetté válik. Ez nagy, történelmi feladata nemzetünknek, s hogy a jelen és jövő nemzedékek milyen ütemben és eredménnyel tesznek neki eleget, nem utolsósorban népünk szocialista öntudatától, szocialista hazafiságától függ.”
Tízegynéhány esztendővel ezelőtt, az 1956-os ellenforradalmi felkelés tombolásának napjaiban, nem sokan gondolták volna azt, hogy 1968-ban Magyarország helyzetének legfőbb jellemzője a kiegyensúlyozott és szilárd szocialista viszonyokon alapuló rend és nyugalom lesz. És mégis bekövetkezett. Mindenekelőtt annak köszönhetően, hogy a párt, elnyerve a munkásosztály, a nép támogatását, leszámolt a dogmatizmussal és a revizionizmussal, politikailag elszigetelte és szétverte a burzsoá ellenforradalmi erőket.
Mező Imrére emlékezni és szólni róla, egyidejűleg szívbe markoló fájdalom és büszkeség mindazok számára, akik közelről ismerték őt. Fáj, hogy nincs már közöttünk, de büszkén gondolunk arra, hogy pártunk, munkásosztályunk, a magyar nép ilyen kiváló harcost, hőst nevelt és adott az igaz ügynek. Több mint 20 évvel ezelőtt, a felszabadulás után, franciaországi emigrációból hazatértekor ismertem meg Mező Imre elvtársat a Kommunista Párt Köztársaság téri székházában. Ez szinte jelkép számomra, ugyanabban a házban, az ostromló ellenforradalmárokkal szembeni harci posztján láttam őt élve utoljára, 1956. október 29-én estefelé. Utolsó találkozónkon, nagyon súlyos helyzetben, ugyanúgy, mint az elsőn, szintén nem könnyű körülmények között új pártmegbízatást, munkát, harci feladatot kért és vállalt magára. A kommunizmusért harcolni, dolgozni; ez volt Mező Imre életének tartalma és célja. Mező Imréről személyes tanúként szólhatok. Közelről is jól ismertem. Több ízben és több évig dolgoztunk együtt. A pártmunka hozott össze bennünket, annak révén lettünk jó ismerősök. Szerencsémnek tartom, hogy elnyerhettem barátságát is. De százan, ezren vannak, akik ismerték kiváló marxista képzettségét, semmiben meg nem alkuvó elvhűségét, áldozatkészségét, emberszeretetét. Törhetetlen akaratereje, céltudatossága bámulatos volt. Elég csak arra gondolni, hogy a 16 éves korában még írástudatlan, szegény falusi fiatalból hogyan és miképpen lett nagy műveltségű, széles kultúrájú, több nyelvet beszélő, világlátott férfi, kommunista. Bejárta Németország, Belgium, Franciaország, Spanyolország, fél Európa tájait. Végigjárta a forradalmár útját. A szó erejével és fegyverrel, mikor mivel kellett, mindenkor a dolgozók igazságáért, a kizsákmányolók ellen, a népek legvadabb ellensége, a fasizmus ellen harcolt. Magyar földre, a hőn szeretett hazába visszatérve, fáradhatatlan volt a munkáshatalom kivívásáért, a szocializmus alapjainak lerakásáért folytatott harcban. Mező Imre eszével, szívével, két kezével vette ki részét népünk szocialista vívmányainak létrehozásából, s azok védelméért adta életét. Az idő múlásával növekszik a felismerés: Mező Imre igaz kommunista, hazafi, nagy ember volt. Milliókkal közösen alkotott nagy műve szabad hazánk, annak fővárosa, az új, szocialista Budapest. Ezek hirdetik el nem múló dicsőségét. Példás életére, halálára emlékeznünk kell.
1956-ban, amikor ismét fegyvert kellett fogni a munkáshatalom és a szocializmus védelmében, az elesettek között Mező Imrét, Kalamár Józsefet, Kállai Évát, Biksza Miklóst, Sziklai Sándort, Asztalos Jánost veszítettük el. Szomorúan emlékezünk azokra az elvtársainkra — Rajk Lászlóra, Szőnyi Tiborra, Szalai Andrásra, Riesz Istvánra, Pálffy Györgyre, Sólyom Lászlóra és másokra —, akik életükben az eszme, a munkásosztály hű harcosai voltak, és a személyi kultusznak estek áldozatul. Jelölt és jeltelen sírok százaiban, ezreiben nyugszanak azok a kommunisták, harcostársaink, akiknek azért kellett meghalniuk, mert haladó eszméket hirdetve küzdöttek a szocializmusért, a munkásosztály, a nép szabadságáért.
Ezek a súlyos hibák 1953-tól nyílt politikai válságot okoztak, s végül is a revizionista áramlat, az osztályellenség, a nemzetközi imperializmus bekapcsolódása és aktív tevékenysége nyomán az 1956 októberi ellenforradalmi felkelésbe torkolltak. Súlyos veszélybe került munkásosztályunk hatalma, rendszerünk, népünk minden szocialista vívmánya. Kedves elvtársak! Az 1956 őszi súlyos helyzetben ismét a magyar kommunisták, újjászerveződött pártunk, mutatták meg a kivezető utat. Pártunk, gyökeresen szakítva az előző vezetés hibáival, megszüntetve a torzulásokat, a munkásosztályra, a népre támaszkodva, a Szovjetunió segítségével, a szocialista országok, a nemzetközi kommunista mozgalom támogatását élvezve vezette és vitte győzelemre a harcot.
A Magyar Szocialista Munkáspárt 1956 novemberében ellenforradalmi fegyveres felkeléssel szemben vette fel a harcot, s természetesen döntő erővel, kellő határozottsággal jobbra ütött, a fő csapást a revizionizmusra, az osztályellenségre, az ellenforradalmi erőkre mérte. Mégis, kétfrontos harcot hirdetett és valósított meg abban az értelemben, hogy a jobboldal ellen is úgy küzdött, hogy szakított a dogmatikus, szektás „baloldallal”, annak módszereivel, nem tűrte sehol, semmilyen vonatkozásban annak kiújulását.
Nálunk nincs cenzúra, nem is volt, de a sajtó útján elkövetett háborús uszítást, a más népek elleni gyűlöletkeltést, a faji és a felekezeti uszítást, a rendszer elleni uszítást, hangulatkeltést a törvény tiltja és bünteti. Nem felejtjük el és nem szabad elfelejteni másoknak sem, hogy Magyarországon 1956 őszén a hatalomért vívott egyik véres csata éppen a rádió épületénél, annak birtoklásáért folyt.
Az említett hibák súlyosak voltak, s a legkülönbözőbb területeken — így a parasztsággal kapcsolatban is — jelentkeztek. Az agrárpolitikában azokban az években elkövetett hibák aláásták, meggyengítették a munkás-paraszt szövetséget. Ez kedvező lehetőséget teremtett a magyar népi demokrácia, népi demokratikus államunk minden ellenségének — a hazai és a nemzetközi ellenségnek egyaránt —, hogy támadást szervezzenek és rohamot indítsanak a népköztársaság megsemmisítéséért és a történelem kerekének visszafordításáért. 1956-ban, amikor a történelem feltette a magyar parasztságnak a kérdést, hogy most merre és kivel tartson, amikor arról volt szó, hogy a népköztársaságot kell megmenteni és a szocialista fejlődés útját kell biztosítani népünk számára, a magyar parasztság a történelem előtt nagy vizsgát tett. Nem az ellenforradalom, hanem a munkásosztály mellett lépett a küzdőporondra és támogatta a Magyar Népköztársaság belső rendjének helyreállítását, megszilárdítását, a szabadság, a szuverenitás biztosítását. Nagyon bölcsen, okosan gondolkodott és döntött: a népi hatalomra, a szocializmus ügyére szavazott. Ez megint olyan időszak volt, amikor a munkás-paraszt szövetség ismét kiállta a történelmi próbát.
Az a széles körű politikai vita, amely az 1956-os magyarországi események körül volt, s amelyik a csehszlovákiai események megítélésében még ma is folyik, ugyancsak meggyőzően bizonyítja, hogy egy szocialista ország fejlődése vagy esetleges megtorpanása, válsága, milyen fontos kérdése a nemzetközi osztályharcnak, és azt is, hogy ezek megítélésében az osztályszempont a döntő.
Olasz barátaink is jól tudják, hogy a magyar kommunisták a közelmúlt időszakban súlyos harcokat vívtak. Tudják, hogy a negyvenes évek végén, az ötvenes évek elején a Rákosi-féle vezetés dogmatizmusa, szektás politikája, a Nagy Imre-csoport revizionizmusa, osztályárulása, e két klikk harca egyrészről, az osztályellenség, az imperialisták aknamunkája és nyílt támadása másrészről, súlyos, hosszan tartó krízisre vezetett a pártban, társadalmunkban. S mindez az 1956-os magyarországi ellenforradalmi felkelésbe torkollott.
Jómagam is minden alkalommal felhívom a figyelmet az 1956-os magyarországi és a közelmúltban lezajlott csehszlovákiai események közötti különbségekre, eltérő vonásokra. Ugyanakkor mély meggyőződésem, hogy a dolgok lényegét tekintve ugyanarról van szó.
Ne felejtsék el, Magyarországon a nyílt válság 1953 nyarán kezdődött, s egyre fokozódó mértékben 1956 őszéig, több mint három esztendőn át tartott a revizionista eszmei és lélekrombolás, amelynek célja az volt, hogy megingassa a szocializmus híveinek önbizalmát, megzavarja világos, céltudatos gondolkodását. Ebből következett azután, hogy a valódi fasisztáknak, imperialista ügynököknek, háborús bűnösöknek sikerült mozgósítaniuk bizonyos számú megtévesztett fiatalt, egyetemi hallgatókat és másokat, akik szubjektív szándékaik ellenére léptek fel az ellenforradalom erőiként.
A harcban legfontosabbnak azt tartottuk, hogy — az események lényegére nyíltan rámutatva és álláspontunkat hirdetve — mielőbb világos legyen az emberek előtt, miről van szó, s ily módon ki-ki a maga helyére kerüljön. Az ellenforradalom ugyan nem tudott nagy tömegeket mozgósítani, de utcai tüntetéseket tudott szervezni. Előfordult, hogy 400—500 ember is felvonult valahol, és az ellenforradalmárok tetszetős, álcázott jelszavait hirdették. Volt ott mindenféle jelszó, még olyan is, hogy „Éljen István király” — aki ezer éve meghalt —, meg hogy „minden magyar testvér…”, csak olyan nem volt, hogy „éljen az ellenforradalom”. Jött a tüntető tömeg, s előttünk állt a kérdés: mit csináljunk ? A hatalmat illetően megalkuvás nincs. Aki a munkáshatalom, a szocialista rendszer ellen támad, legyen bármilyen származású, legyen párttag vagy pártonkívüli, ha erővel támad, erővel kell visszaverni. Ilyen vonatkozásban megalkudni nem lehet.
Nemcsak az igazi ellenforradalmárok jöttek, hanem mások is, s mi döntőnek tartottuk, hogy szétválasszuk őket. Pártunk harcának legfőbb eredménye, hogy sikerült rövid idő alatt leválasztani a nem tudatosan ellenséges, megtévesztett embereket a politikailag tudatos ellenségtől, s az előbbiek a megfelelő oldalra kerültek, a nép, a szocializmus ügye mellé álltak. Hosszan lehetne fejtegetni a kérdést, de ezúttal csak annyit: különös fontosságúnak tartjuk, hogy a célt nyíltan hirdetve, a hatalom kérdésében jottányit sem alkudva differenciáljunk a harcban az igazi osztályellenség és a megtévesztettek, a véletlenül odasodrottak között. így könnyebb az ellenséget leleplezni és a harcot sikerrel megvívni.
Amikor egy párt a hatalom birtokában kormányzó párttá válik, könnyen és hamar esik abba a tévedésbe, hogy számára már kevésbé fontos az eszme, a meggyőzés. Az 1950-es években mi is elkövettük ezt a hibát és újra elkövethetjük, ha nem vigyázunk. 1956 után nem a bosszú vezetett bennünket. Az eszme volt a legfőbb fegyverünk, eszközünk, s olyan erővel rendelkeztünk, ahány embert meg tudtunk győzni, meg tudtunk nyerni ügyünknek.
Mindenki, aki 1956 októberében elnézte a naptárt és azt hitte, hogy 1919 augusztusát írják, önmagára vessen. Most is jól tennék ezek az urak, ha újból megnéznék a naptárt, és megszabadulnának az 1956-os hangulattól, mert azóta már két év, nem is akármilyen két év múlt el. Magyarországon az elmúlt két év alatt nem kevés olyan újságíró és más, hasonló foglalkozású úr fordult meg, aki fizetését nagy nyugati ügynökségektől kapja. Pénzükért ezektől a nálunk járt uraktól az álhírek mellett — legalább belső használatra — hiteles tájékoztatást is kérhetnének főnökeik.
Az 1919-es és 1956-os magyarországi ellenforradalom példája világosan tanúsítja, hogy a kizsákmányolók nem nyugszanak bele hatalmuk elvesztésébe.
A magyar proletariátus 1919-ben és 1945 után is puskalövés nélkül jutott hatalomra. S mit tett a burzsoázia? 1919-ben éppúgy, mint 1956- ban, összefogott a nemzetközi reakcióval, s ránk kényszerítette a polgárháborút. Mi nem élezzük a harcot, de ha fegyverrel támadnak ránk, fegyverrel kell védekeznünk.
Az ellenforradalom ideológiájában — a Horthy-rendszer idején és 1956-ban is — jelentős szerepet játszott a nacionalizmus. A nacionalizmus szemléletének nagy tömegekbe való behatolását és fellobbanását megkönnyítette az a körülmény, hogy az évszázadokon át tartó idegen (török, német) elnyomás elleni harc különösen erős formában fejlesztette ki a nemzeti érzékenységet. 1848-ban, amikor a polgári átalakulás és a nemzeti függetlenség kivívása volt napirenden, még volt haladó szerepe a polgári nacionalizmusnak, amely a XIX. század második felétől kezdve azonban mindinkább egyértelműen reakcióssá vált. A magyar uralkodó osztályok saját reakciós céljaik érdekében felhasználták a nacionalizmus eszméjét. A Habsburgokkal, az osztrák uralkodó osztályokkal, s később a hitleri imperializmussal szemben lemondtak az ország függetlenségéről, s cserébe megkapták a magyarországi nemzetiségek elnyomásának jogát. A nacionalizmust a belpolitikában felhasználták az éles osztályellentétek leplezésére, a külpolitikában pedig két világháborúban való részvétel eszmei megalapozására. E történelmi előzmények érthetővé teszik, hogy 1956-ban miért jelentkezett az ellenforradalom nacionalista köntösben. Az úgynevezett „nemzeti kommunizmus” felszította az évtizedeken át táplált burzsoá- nacionalista, soviniszta nézeteket, s az ellenforradalom előkészítésének fő eszmei fegyverévé tette őket.
Az 1956. évi magyarországi ellenforradalmi lázadás előkészítése, kirobbanása, elkeseredett utóvédharcai feltárták a nemzetközi és a magyar reakció szocializmusellenes tevékenységének taktikáját. Az ellenforradalom tudta, hogy nem remélhet sikert, ha nyíltan a kapitalizmus visszaállításának jelszavával jelentkezik, s ezért leplezte céljait. Nem kapitalizmusról, hanem — legalábbis kezdetben — „demokratikus szocializmusáról” beszélt. „Szocializmus — diktatúra nélkül” — ez volt az ellenforradalom taktikájában az első lépés. Az ellenforradalom arra számított, hogy a „diktatúra nélküli szocializmus” jelszava számára kedvező terepet nyújt további céljai megvalósításához. E jelszó alkalmas volt a politikailag iskolázatlan tömegek megtévesztésére. Az ellenforradalom taktikájának második lépése az osztálytartalom nélküli „tiszta demokrácia” meghirdetése volt. Az ellenforradalom napjaiban a reakció már levetette álarcát. Bár szavakban, a tömegek becsapása céljából, még mindig demokráciát hangoztatott, de a valóságban szó sem volt semmilyen fajta demokráciáról, az utcákon már véres ellenforradalmi terror dühöngött. Az ellenforradalom 1919-ben is először a demokrácia jelszavával jelentkezett, 1919 augusztus elején Magyarországon Peidl hatnapos „szakszervezeti” kormánya tette szabaddá az utat az ellenforradalmi terror számára, akárcsak 1956 októberében Nagy Imre „nemzeti kommunista” kormánya. Hasonló fokozatosságot mutatott az ellenforradalom taktikája a külpolitikai kérdésekben is. Kezdetben az „egyenjogúságon alapuló” szovjet—magyar barátságot követelték. Ez már támadást jelentett a Szovjetunió ellen, mert ezzel a jelszóval az ellenforradalom azt akarta elhitetni, hogy a magyar-szovjet viszony nem egyenjogúságon nyugszik. A következő lépés a nyílt szovjetellenes uszítás, a varsói szerződésből való kilépés, majd a „semlegesség” kikiáltása volt. A „semlegesség” azonban csak átmenetet jelentett volna, a végcél Magyarországnak barátaitól való teljes elszakítása és a NATO-imperialisták kezére játszása volt.
Az ellenforradalom előkészítésének idején az ideológiai fronton folyó támadás igyekezett megmaradni „szocialista” keretek között, a későbbiek során, az ellenforradalom napjaiban viszont már nyíltan pártellenes jelszavak váltak uralkodóvá. így az ellenforradalmi támadás egyik fontos jelszava a burzsoá többpártrendszer visszaállításának követelése volt. A többpártrendszer visszaállítása az ellenforradalmi támadás viszonyai között csak a reakció erőinek kedvezhetett. Az újonnan alakított pártokban szó sem volt a szocializmus építéséről, a reakció elleni harcról. E pártokban meg lehetett találni a feudális, burzsoá és kispolgári reakció minden árnyalatát.
1956 októberében és novemberében a szocializmusnak és az ellenforradalomnak nemcsak magyarországi erői ütköztek meg egymással. Magyarországon ekkor a szocializmus és a kapitalizmus közötti nemzetközi méretű osztályharc egyik csatája zajlott le. A Magyar Népköztársaság megdöntését célzó ellenforradalmi támadást a nemzetközi imperializmus szervezte.
A szocializmus állhatatos hívei 1956 november első napjaiban is tudták, hogy a reakciós, ellenforradalmi erőket elszigeteljük, és vereség vár reájuk. Azt azonban nem gondoltuk, hogv ezt olyan gyorsan, alapjában véve már 1957 tavaszára elérjük. Állhatatosan bíztunk abban is, hogy az ellenforradalom által oly súlyosan megkárosított és aláásott népgazdaságunkat helyreállítjuk. Azt azonban nem gondoltuk, hogy ez is olyan gyorsan, alapjában 1957 második felére már elérhető lesz.
1956-ban még egyszer közelről meglátták az álarcot néhány napra letevő, bosszúért lihegő régi szolgabírákat, csendőröket, fasisztákat, az ismét felbukkanó volt földesurakat, s látták azok tehetetlenségét is. Ugyanakkor látták a magyar kommunisták harcos és önfeláldozó fellépését.
A néphatalom ellen törtek 1956-ban a volt gyárosok, a volt földesurak, a fasiszták, a revizionisták — külföldi barátaik, az egész nemzetközi reakció támogatásával —, ellene támadt a dolgozók minden rendű és rangú ellensége, és hozzátehetjük: a félrevezetettek is.
Az ellenforradalom honi fő ereje a politikai hatalmától, kiváltságaitól és gazdasági alapjától korábban megfosztott, kapitalista és fasiszta restaurációra törő egykori nagybirtokos- és tőkésosztály, valamint reakciós uszályhordozóinak serege volt. Ezek a volt kizsákmányoló osztályhoz tartozó emberek, akik ideológiai és politikai befolyásuk egy részét hatalmuk elvesztése után is megőrizték, akik restaurációs terveikben szövetségesei és hazai támogatói voltak a nemzetközi imperializmusnak, gyorsan újjászervezték és mozgósították erőiket. Rövid néhány nap alatt 40, országos igénnyel fellépő pártot szerveztek. Ezek sorában ott volt az ellenforradalmi alapon újjászervezett egykori három koalíciós párt éppenúgy, mint a két megyében nyíltan zászlót bontó nyilaskeresztes, leplezetlenül fasiszta párt. A volt uralkodó osztályok pártjaik mellett az ellenforradalmi platformon álló úgynevezett „munkástanácsokat” és „forradalmi” bizottságokat használták fel politikai céljaikra. A Magyarországon kirobbantott ellenforradalmi felkelésnek legerősebb tényezője a nemzetközi imperializmus volt, az Egyesült Államok reakciós köreivel az élen, akik a magyar nép minden rendű és rangú ellenségét támogatták a felszabadulás napjától kezdve minden rendelkezésükre álló eszközzel. Az imperialisták éveken át sugalmazták, szították és szervezték, végül ügynökeik és politikai szövetségeseik, Nagy Imre és csoportja, valamint a hazai burzsoá- ellenforradalmi erők útján kirobbantották az ellenforradalmi felkelést. Ily módon a Magyar Népköztársasággal szemben valójában két egymással szövetkezett, a belső ellenforradalmi és a nemzetközi imperialista erő lépett fel.
Az ellenforradalmi felkelésben a párt és a népköztársaság minden hazai ellensége egyesült, amit jelképeztek vezetőik: Mindszenty, P. Ábrahám Dezső, a horthysták 1919-es ellenforradalmi miniszterelnöke, Knob Sándor, a Gyáriparosok Országos Szövetségének volt igazgatója, Bornemissza volt horthysta miniszter, gróf Khuen- Héderváry volt horthysta államtitkár, Kéthly Anna, Király Béla, Maiéter és Nagy Imre. Szorosan együtt dolgozott velük az Egyesült Államok kormánya által pénzelt, és ez alkalomra Bécsbe vezényelt emigrációs csoport, Nagy Ferenc és társai. Ezek, a többségükben ismert tőkések, hírhedt reakciósok és hazaárulók előtérbe tolták az akkor még le nem lepleződött Nagy Imrét, és sokáig hallgattak igazi céljaikról.
Az ellenforradalom „adománya” a magyar népnek gazdasági vonatkozásban az a 22 milliárd forint értékű kár, amelyet okozott.
Nézze meg bárki Algériát, mi történik ott. A francia gyarmatosítók minden modern fegyverrel felszerelt, félmilliós hadserege nem két nap alatt, hanem hat év alatt, sok százezer algériai hazafi elpusztítása után sem tudja leverni a felkelést. Nem tudja leverni és sohasem fogja leverni, mert ott valóban nemzeti felkelés van, amelyet a nép alapvető tömegei támogatnak, nem pedig ellenforradalmi puccs, mint 1956-ban volt Budapesten. Olyan ismert körök, amelyeknek Csang Kaj-sek, Adenauer, Speidel, a náci tábornok és a hozzájuk hasonlók megfelelnek mint demokraták — azt mondják, hogy mi nem vagyunk demokraták, őszintén szólva, mi nem is akarunk az ilyen ízlésnek megfelelő demokraták lenni.
Igaz, hogy a Magyar Népköztársaság bíróságai megbüntették és a jövőben is megbüntetik az ország törvényes rendje ellen összeesküvőket és a haladó emberek gyilkosait, s ekörül nagy lármát csaptak egyesek. De arról hallgatnak rágalmazóink —pedig jól tudják —, hogy az 1956-os ellenforradalmi cselekményekért felelősségre vont személyek több mint háromnegyed része, nagyrészt közkegyelem útján, már kiszabadult, és visszatért a polgári életbe. Arról is hallgatnak, hogy nálunk ma kevesebb ember van börtönben, mint bármikor, amióta Magyarország szervezett államként létezik. Mind e mögött persze, nem vádolóink humanizmusa van! A Magyar Népköztársaság mai kritikusai nagyon is meg voltak békélve a magyar nép véreskezű hóhérával, Horthyval és annak fasiszta rendszerével. Az valóban irtotta és börtönben senyvesztette a magyar nép legjobb fiait. Ez azonban nem fájt nekik, mert azok nem a népi rendszer ellenségei, hanem kommunisták és nem kommunisták, a fasizmus ellen harcoló hazafiak voltak. Ilyenek a vádak és a vádolók, akik szemben állnak velünk ebben az ügyben.
A Magyarországon 1956 őszén tetőződött bajok azért ölthettek olyan súlyos formát és méreteket, mert pártunk akkori vezetői mellőzték az SZKP XX. kongresszusának tanulságait, és nem küzdötték le a káros személyi kultuszt és annak következményeit.
A Magyar Szocialista Munkáspárt világos, az egész nemzetközi munkásmozgalom által—annak idején az albán vezetők által is — elfogadott elemzést adott az 1956-os ellenforradalmat kiváltó okokról. Pártunk Központi Bizottsága már 1956 decemberében megállapította, hogy az ellenforradalmat 1. Rákosinak és klikkjének dogmatikus, szektás irányvonala, 2. Nagy Imrének és társainak revizionista árulása, 3. a magyar burzsoá ellenforradalmi erők, 4. a nemzetközi imperializmus bűnös tettei idézték elő. Pártunk nemegyszer utalt arra, hogy ha az ellenforradalmat kiváltó négy fő tényező közül bármelyik hiányzott volna, nem lett volna ellenforradalom Magyarországon 1956-ban. Soha és senki sem tudja a revizionista árulókat, a reakciós hazai burzsoá ellenforradalmi erőket, az amerikai monopolisták vezette nemzetközi imperializmust mentesíteni felelősségük és bűnük terhe alól, azért, mert 1956 őszén ellenforradalmi felkelést robbantottak ki, s ezzel mérhetetlen szenvedést zúdítottak a magyar népre. De azért, hogy ezt mindenki, akit illet, értse, most arra kell különös nyomatékkal rámutatni: ha Magyarországon nem lett volna személyi kultusz, ha Rákosi és klikkje dogmatikus, szektás politikájával, az általuk alkalmazott önkénnyel nem ásták volna alá pártunk erejét és tömegkapcsolatait, nem rendítették volna meg rendszerünk erejét, akkor Nagy Imre és áruló revizionista csoportja, az ellenforradalmi magyar burzsoá körök és a nemzetközi imperializmus külön-külön és együtt is a fejük tetejére állhattak volna, mégsem tudtak volna ellenforradalmi felkelést kirobbantani hazánkban.
Magyarországról 1956-ban sokan disszidáltak. Ezek a szerencsétlenek szétszóródtak a világban. Gyakran halljuk, hogy a befogadók morognak, azt mondják, hogy a tőlünk jötteket „már megmételyezte a kommunizmus”. Pedig ezek voltak az iskolák leggyengébb tanulói a „kommunizmus” tantárgyából, s ha rájuk is azt mondják odakint, hogy őket is megmételyezte a kommunizmus, az azt mutatja, hogy eszméink senkire sem voltak hatás nélkül.
Emlékszem, 1956. november 2-án az egyik kapitalista lap délutáni kiadásában öklömnyi betűkkel azt írta, hogy lehetséges, holnap reggelre megszűnik a Magyar Népköztársaság. Ők ezt várták; másnap reggelre.
A burzsoázia — amely elnyomó, kizsákmányoló rendszerét nem propagálhatja nyíltan, még kevésbé teheti ezt agresszív, reakciós céljaival — az eszmei, politikai harc színterén legtöbbször álruhát ölt. A haladó eszmék ereje tükröződik még abban is, hogy a kizsákmányolok , jóléti államról”, az amerikai, az izraeli agresszorok „önvédelemről” beszélnek, az 1956-os magyarországi és az idei görögországi ellenforradalmi felkelést és puccsot „forradalomnak” nevezték.
Ehhez járult, hogy – a fejlődés sajátos jellege következtében – a burzsoá államapparátust 1945 után a csendőrség és a hadsereg kivételével nem vertük szét, hanem csak fokozatosan megreformáltuk, és a burzsoázia hosszú ideig – és jelentős mértékben – meg tudta őrizni befolyását az állami adminisztrációra, a gazdasági és kulturális ügyek intézésére is. Ez a magyarázata annak, hogy a burzsoázia 1956. október 23-a után, mint aktív politikai tényező néhány nap alatt hatékonyan újjá tudott szerveződni és fel tudott lépni.
November 4. óta azt hirdettük, hogy a pártot és a kormányt nem a bosszúállás szelleme vezérli, és hogy alapos elemzéssel kell meghatároznunk: milyen erők sorakoztak fel a népköztársaság ellen. Ezek között voltak mindenekelőtt esküdt osztályellenségeink: a hazai burzsoázia és a nemzetközi imperializmus. Azután jött a csőcselék: az ellenforradalom 9000 gyilkost, tolvajt és minden rendű-rangú bűnözőt szabadított ki a börtönökből. Hogyan kell fellépni ezek ellen az emberek ellen ? A válasz világos: az osztályellenségnek, ha erőszakot alkalmaz, erőszakkal kell válaszolni. Ami pedig a bűnözőket illeti, ezeket, amennyire csak lehet, vissza kell kényszeríteni oda, ahonnan jöttek.
Nekünk volt már hasonló tapasztalatunk: ellenségeink 1956-os taktikája csodálatos pontossággal ismételte meg az 1919. évi taktikát. 1919-ben is létezett az országban egy ellenforradalmi csoportosulás, amelyet a nemzetközi imperializmus támogatott. 1919- ben a francia imperialisták fegyveres erői támogatták közvetlenül Horthy ellenforradalmát, míg 1956-ban az amerikaiak. És mi történt 1919-ben Magyarországon? A szocializmus ellenségei ezt hirdették: szocializmust, igen, de demokratikus szocializmust! S megdöntötték a Tanácsköztársaságot, helyére pedig egy úgynevezett „szakszervezeti kormányt” állítottak, amelynek élén egy bizonyos Peidl nevű ember állt. A Peidl-csoport mindössze hat napig volt hatalmon. A hatodik napon vagy 15 ellenforradalmár bement a kormánypalotába és kijelentette: most pedig önök leléphetnek. A miniszterek pedig vették a kalapjukat és eltávoztak. Ezzel vette kezdetét Horthy fasiszta terrorja, amely 25 éven át nehezedett a magyar népre. Feltételezem, hogy Nagy Imre szerepe körülbelül ugyanilyen lett volna. Öt vagy hat nap után neki is azt mondták volna: vegye a kalapját és tűnjön el. Ő pedig vette volna a kalapját és eltűnt volna.
Mindannyian emlékszünk még az ellenforradalmi támadás sötét és véres napjaira. Budapest utcáin az ellenforradalmi terror lett az úr, tömegesen gyilkolták a kommunistákat és a haladó embereket. Az országban ezrével vetették börtönbe a párt harcosait, termelőszövetkezeti vezetőket, tanácselnököket, a szocializmus híveit, és lemészárlásukra készülődtek. Ismét megjelentek a politika porondján a tőkések, földesurak, bankárok, hercegek és grófok, élükön Mindszentyvel. Megjelentek a Parlamentben, két nap alatt 28 ellenforradalmi pártot alakítottak, még a hírhedt Magyar Élet Pártjának megalakítását is bejelentették, és megjelentek a falvakban, a gyárakban a „mindent vissza” jelszóval. Ahogy 1919-ben Horthy gyilkos bandája mögött ott volt az antant — úgy sorakoztak fel az imperializmus sötét erői pénzzel, fegyverrel, széles propagandagépezettel 1956 októberében is az ellenforradalom sötét erői mögött.
A múlt év tavaszán a párt nehéz helyzete miatt elkeseredett kommunisták haragudtak Rákosi elvtársra. Én is haragudtam, mégis az utolsó percig lándzsát törtem amellett — s rajtam kívül mások is —, hogy a hibák ellen és nem Rákosi Mátyás személye ellen kell harcolni. Vele együtt akartuk megtalálni a kibontakozást, mert féltünk attól, hogy különben nagy megrázkódtatás érné a pártot. Nem azért ragaszkodtunk Rákosi Mátyás személyéhez, mert szerettük őt. Régebben valóban szerettük, de 1956 tavaszán erről már szó sem volt. Mégis ez volt az álláspontunk, mert szerettük a pártot és a munkásosztályt. Nem rajtunk vagy a párttagságon, hanem Rákosi Mátyáson múlt, hogy elgondolásunkat nem sikerült megvalósítanunk. S bármilyen nagy történelmi érdemei vannak Rákosinak, ezt a súlyos hibáját nem bocsáthatjuk meg. Nagy kár, hogy a magyar munkásmozgalom ilyen kiemelkedő vezetője nem szerepelhet pártiskolai tankönyvünkben, mint az ifjú kommunisták példaképe. Erről azonban ő maga tehet, a párt sorsával nem játszhat senki, még Rákosi Mátyás sem.
Bizonyos értelemben a rendszer melletti szavazást jelenti az a tény is, hogy az 1956-ban megzavarodott, kiszökött emberek közül több mint 28 000 ember hazatért, pedig ott kint nálunk jobban tudják, hogy milyen leküzdhetetlennek látszó akadályokat állítanak azoknak az embereknek az útjába, akik vissza akarnak térni hazájukba.
Ami pedig a megzavarodottságukban 1956 végén innen kiszökött embereket illeti, őszintén meg kell mondani, mi ezeket az embereket nagyon sajnáljuk. Tömegükben nem bűnösek, és azt tapasztalhatjuk, hogy megismerve azt a bizonyos „paradicsomot” —- némelyik az élete árán is törekszik haza. Nem is egy olyan eset volt, hogy valaki — mivel nem jutott legális okmányokhoz — most fordítva csinálja; visszaszökik a határon és jelentkezik a határőrsnél, hogy: itt vagyok, megjöttem, igazítsanak el. Mi azon vagyunk, hogy az ilyenfajta emberek megtalálják útjukat hazafelé.
Az ellenforradalmárok kezdetben álcázták magukat, de néhány nap után már a kommunisták és a haladó emberek tömeges legyilkolására és a nyílt ellen- forradalmi rendszer megteremtésére tértek át. Már készítették a rendeleteket a gyárak és a bankok, a föld visszaadására; már megszólalt Mindszenty ex-hercegprímás, az ellenforradalom egyik főkolomposa is.
Nem olyan régen volt, amikor az osztályárulás veteránja, Peyer 1946-ban megvívta utolsó dicstelen harcát a bányák államosítása ellen; elbukott, utána disszidált. Még frissebb emlékű Kéthlynek, az osztályárulás másik veteránjának dicstelen harca. 1956-ban az ellenforradalmat támogatta, megkísérelte a munkásosztály újbóli kettészakítását, de elbukott, disszidált és ma Nyugaton gyalázza a népet és a hazát, amely egykor az életet adta neki. A történelem megmutatta, hogy a Horthy-fasiszta burzsoázia uralma halálra volt ítélve, és megsemmisült, annak ellenére, hogy a szociáldemokrata jobboldal huszonöt éven át mindenben segítségére volt léte meghosszabbításában. A Horthy-fasizmust a magyar munkásosztály a nemzetközi munkásosztály támogatásával megsemmisítette. Ugyanaz a munkásosztály, amelyet ezek a burzsoá- kat kiszolgáló peyerek és kéthlyk oly soká tartottak a megosztottság állapotában, de amely őket végül is félreállítva, 1948-ban végleg egyesítette erőit.
Az ellenforradalmároknak általában nem könnyű a nép elé állniuk, mert nem hirdetik meg valódi céljaikat. Egyetlen ellenforradalmár sem mondhatja, hogy kedves magyar nép, én azelőtt burzsuj voltam, 10 000 holdas nagybirtokom volt, vagy bányarészvényes voltam, nagyszerűen éltem, nagyszerűen tudtam a népet nyúzni, hát legyetek szívesek, szavazzátok meg, hogy én kerüljek újra hatalomra.
Emlékezhetnek rá, azért kellett még politikai síkon harcolnunk, hogy eldőljön: jó, eltakarítjuk a romokat, fölépítjük a gyárakat, de kinek? A tőkéseknek vagy magunknak? Ez a harc is eldőlt. Azután jött 1956 – azon is túljutottunk. Azt hiszem, csak örülhetünk annak a fejlettségi szintnek, amit ez ideig elértünk.