A második világháborúban a náci Németország és a fasiszta Olaszország átfogó katonai és politikai legyőzése óta néhány egyén és csoport merte csak magát fasisztának nevezni.
A szónak ma már pejoratív értelme van a szélsőjobboldali egyénekre (vagy szervezetekre, vagy kormányokra).
Néha szitokszóként használják olyanokra, akik talán annyira nem is szélsőségesek vagy a hatalommal való visszaélést mutatják.
Mi a „fasiszta” és „fasizmus” kifejezést analitikusan, nem pedig sértően használjuk.
Donald Trump nem fasiszta (bár néhány munkatársa az lehet). Sem Theresa May, sem Boris Johnson vagy Philip Hammond (bár senki sem tudja, hogyan viselkednének szorongatott helyzetben).
Nincs fasiszta kánon. Ideológiailag ez egy eszmei zagyvaság. A fasizmus nem különálló gazdasági vagy társadalmi rendszer, mint a kapitalizmus vagy a szocializmus.
Ez az uralkodó osztály stratégiája, hogy irányítsa a kapitalista államot akkor, amikor a további működését veszélyezteti a szervezett munkásosztály és szövetségesei.
Ez nem azt jelenti, hogy az uralkodó osztály néhány tagja tudatosan és szándékosan a fasizmus felállítása mellett dönt. Az első fasiszta szervezetek kicsik és marginálisak voltak, a támogatóikat pedig bolondnak gúnyolták. De felhasználták őket, amikor az uralkodó osztálynak új stratégiára volt szüksége.
A nagy vállalatok által biztosított források nélkül Benito Mussolini és Adolf Hitler nem lett volna képes kiépíteni a diktatúrájukat.
És ha már hatalomra kerültek, a tevékenységük a nagytőke érdekeit szolgálta. A fasizmus olyan ideológia, amely a kapitalizmus válságára válaszul nő ki, hogy szembeszálljon a szocialista eszmékkel, különösképp miután az 1917-es bolsevik forradalom egy lehetséges alternatívát mutatott be.
Először Olaszországban ütötte fel a fejét 1919-től, Mussolini Nemzet Fasiszta Pártjától, amely emblémájául a római „fasces”-t, a egy bárdot körülvevő vesszőnyalábot jelent, amely az egység erejét szimbolizálja.
Más fasiszta pártok is hasonló szimbólumokat vettek át, mint 1936-tól Franco falangistái az ötágú kereszteket. Az 1930-as évek során a baloldali és munkásmozgalmi politikai diskurzus többsége arról szólt, hogy mi a fasizmus és hogy álljanak neki ellen.
Sajnos a munkásosztály és a haladó mozgalom mélyen megosztott volt.
Sok szociáldemokrata ellene volt, hogy az utcán szálljanak szembe a fasisztákkal. A magatartásuk az volt, hogy nem vettek róluk tudomást, és remélték, hogy eltűnnek.
A nagy Német Szociáldemokrata Párt elutasította a feltörekvő Kommunista Párt felhívását a nácik hatalomra jutása elleni egységfrontra.
Az 1930-as években pedig egy rövid időszakban a szektás kommunisták minden szociáldemokratát „szociál-fasisztának” bélyegeztek, amely nem segítette a fasizmus ellen egységfront megalakítását.
Nagy-Britanniában Oswald Mosley Brit Fasiszták Uniója az uralkodó osztály köreinek támogatását élvezte, beleértve a nagybirtokosokat és ipari tőkéseket.
1934 januárjában a Daily Mail hírhedt fejléccel jelent meg: „Hajrá Feketeingesek!”. A hivatalos Munkáspárt hasonló passzivitást mutatott, mint más európai kollégáik.
De a Kommunista Párt, a Független Munkáspárt és a Munkáspárt baloldala képes volt Népi Frontot szervezni a fasizmus ellen, amely a Cable Street-i Csatában csúcsosodott ki 1936-ban, amikor a fekete-ingeseket kiverték a londoni East End-ből.
Néhányan vitatják, hogy a fasizmus a monopolkapitalizmus elkerülhetetlen „végső fázisát” jelenti, ha azt nem váltja fel a szocializmus.
Bár Eric Hobsbawm prominens marxista történész elutasítja ezt az elméletet, hogy a fasizmus a monopolkapitalizmus szükségszerű kifejeződése lenne.
„A valóban nagy tőke kiegyezhet bármilyen rezsimmel, amelyek valójában nem is felel meg neki. Az 1930-as évek elején a nagytőke nem igazán akarta Hitlert és sokkal inkább az ortodoxabb konzervativizmust részesítette volna előnyben. A Nagy Világválságig kis támogatást adott neki, és a támogatás akkor is elkésett és szedett-vedett volt.
„Bár, amikor hatalomra jutott, a tőke teljes szívvel kollaborált, még akkor is, amikor rabszolgamunkát és a megsemmisítő táborok munkaerejét használták.” Az állam végső funkciója – azaz fenntartani az uralkodó gazdasági osztály politikai hatalmát – ismertette fel a szocialistákat, hogy az államot át kell alakítani; nem lehet egyszerűen kicselezni.”
Ez van, ha a kapitalista államot szocialista eszmék és politika fenyegetik – mint 1919-ben Olaszországban, 1926-ban Portugáliában, 1936-ban Spanyolországban, 1946-ban Argentínában, 1967-ben Görögországban, 1973-ban Chilében vagy manapság Venezuelában – ahol az uralkodó osztály körei felkészültek, hogy privilégiumokat biztosítsanak a korporációs államnak, amely garantálja túlélésüket, és a fasizmus előretör.
És ha ez történik, akkor lépéseket tesz, hogy a munkásosztály támogatását populista politikával vagy jelszavakkal garantálja, amelyet a „nép” képviseletére szabtak, gyakran úgy mutatva be önmagukat, mint a kiváltságos elit hatalmának ellenzőit, és gyakran etnikai vagy politikai csoportokat bűnbaknak megtéve.
A nyíltan fasiszta szervezetek és pártok, mint a Nemzeti Front és a Brit Nemzeti Párt tagsága már hanyatlik a csúcs óta.
De a populáris kultúrában még támogatásra találnak, amelyet a fehér hatalom zenekarok képviselnek, mint a brit Skrewdriver (társulva a rövid életű Kommunizmus Elleni Rock-kal) és más neonáci előadók mindenhol a horvátországi Thompson zenekartól a svéd Saga-ig, amely a Skrewdriver dalait másolja, beleértve a The Snow Fell-t, amely a náci katonák „ideáljait és álmait” méltatja, és adózik a Sztálingrádnál a „fenevaddal” küzdők „önfeláldozása” előtt.
A Saga inspirálta Anders Breivik-et, aki 77 embert mészárolt le 2011-ban Norvégiában. A brit fasizmus képtelen volt versengeni a franciaországi Nemzeti Fronttal, a görögországi Arany Hajnallal vagy a magyarországi Jobbikkal, bár a fasiszta eszmék megtalálhatók (a liberális retorika palástjában) nem csak a UKIP-en belül.
Az Angol Védelmi Liga és a Britannia az Első kisebb aktivista csoportok együtt a Nemzeti Akció földalatti szervezeteivel, amely egy erőszakos, a Terrorizmus Törvény által betiltott jobboldali csoport, még mindig szerveződik és tagokat toboroz a brit fegyveres erőkből, hogy folytassa tevékenységét és befolyásoljon olyan „magányos merénylőket”, mint Thomas Mair, aki 2016-ban meggyilkolta Jo Cox parlamenti képviselőt.
forrás: Morning Star