Rozsnyai Ervin 2007-ben az Ezredvégben megjelent cikke ma aktuálisabb, mint valaha.
Mi a fasizmus?
Mussolini rendszere maga keresztelte el magát fasizmusnak, Hitleré a fasizmus mintapéldánya, hiánytalan “ideáltípusa” volt. A Horthy-korszakot nemegyszer minősítik “fasisztoidnak” (a fasizmussal nem azonos, arra csupán “hasonlító” alakzatnak), vagy éppenséggel a “konzervatív” jelzővel illetik (ami nem határolja el, mondjuk, az angol konzervatívok – Churchill, Eden vagy Thatcher asszony – kormányzásától). Vajon rászolgáltak-e Horthyék ennyi gyengédségre?
A Horthy-rendszer valóban eltért bizonyos sajátosságaiban a fasizmus “klasszikus”, német és olasz formájától: nem támaszkodott tömegpártra és tömegmozgalomra – sem a hatalom megszerzésében, sem később -, és mindvégig megtartotta a parlamentet, sőt a német megszállásig a polgári ellenzék mellett a szociáldemokrata pártnak és a szakszervezeteknek is legális működést engedélyezett. Általában emiatt szokták mentesíteni a “fasiszta” minősítéstől. Kérdés, mennyiben érintik az említett sajátosságok a fasizmus lényegét, és egyáltalán, mi a fasizmus lényege.
Kezdjük talán azzal, hogy mi nem a lényege, mi nem különbözteti meg történelmileg más rendszerektől. A zsidóüldözés bár lényeges ismérve a nácizmusnak, nem tartozik a fasizmus lényegéhez általában, jóllehet a náci rendszer a fasizmus legkiteljesültebb formája volt – nem tartozik hozzá, mert egyrészt nem minden fasizmus üldözi, vagy legalábbis nem minden fejlődési szakaszában üldözi a zsidókat (az olasz fasizmus csak akkor kezdte ezt, amikor Mussolini már közvetlenül Hitler “védnöksége” alatt állt); másrészt a zsidók üldözését helyettesítheti (vagy kiegészítheti) az araboké (például a zsidó fasiszták részéről), a feketéké, a cigányoké stb.; végül, a történelemnek nem volt olyan korszaka, amikor a zsidókat ne üldözték volna, az asszír és a babilóniai, az egyiptomi és a római birodalomtól a gettósító középkoron, a spanyol és portugál inkvizíción, az orosz feketeszázas pogromokon keresztül egészen a legmodernebb (?) korig. Az antiszemitizmus tehát, noha bizonyos fasizmusokra jellemző, és más ismerévekkel összefonódva feltétlenül a fasizmus megnyilvánulása, önmagában véve nem tekinthető a fasizmus jellemzőjének.
A zsidóüldözésnél általánosabb ismérv a militarizmus: ez valóban lényegi vonás, fasizmus nincsen nélküle. De ami egy jelenség lényegéhez tartozik az nem mindig tartozik ennek a jelenségnek a megkülönböztető jegyeihez – tágabb is lehet az utóbbiaknál. A hódító militarizmus a legkülönfélébb uralmi rendszerek lényeges vonása volt: a rabszolgatartó római impériumé, a feudális oszmán birodalomé, a polgári eszméknek Európa-szerte karddal utat vágó napóleoni császárságé – tehát egyiküket sem különbözteti meg sem egymástól, sem a fasizmustól. Vagy: lényeges vonása a fasizmusnak a terrorista diktatúra – de a legkönyörtelenebb diktatúrát gyakorló egyiptomi fáraó sem sorolható a fasisztákhoz, és Cromwell sem, noha terrorista diktatúrával tiporta el az írek és a skótok nemzeti ellenállását, Angliában pedig a levellerek és a diggerek forradalmi mozgalmait; ráadásul a népi forradalmi mozgalmaknak ez az eltiprója történelmileg haladó, forradalmi szerepet játszott, ami a fasizmusról éppenséggel nem mondható el.
Ahogy a fasizmus egyik-másik sajátossága jelen lehet különféle uralmi rendszerekben anélkül, hogy ezek emiatt fasisztának minősülhetnének, éppúgy a fasizmus magába foglalhatja tőle eltérő vagy vele ellentétes politikai berendezkedések elemeit anélkül, hogy minőségét elveszítve, megszűnne fasizmusnak lenni. Ilyen elem a koalíciós kormányzás, a többpártrendszer, a parlament. Mussolini első kormányának – mint tudjuk – csupán négy fasiszta minisztere volt tíz nem-fasiszta mellett, és a kijelölt kormányfő eredetileg két szakszervezeti vezetőnek is tárcát kínált. Működött a parlament, népes ellenzékkel, számszerűen erős szocialista és kisebb, de nem jelentéktelen kommunista képviselőcsoporttal. Kiderült azonban, hogy a rendszer természetét nem a parlament fennállása és a pártok képviseleti aránya határozza meg, hanem a valóságos erőviszony, amelynek döntő mozzanata a szervezettség és a céltudatos cselekvés. A fegyveres fasiszta terrorakciók – megtoldva a 100 millió dolláros stabilizációs kölcsönnel, amelyet az amerikai Morgan-bankház a Matteotti-válság alatt nyújtott Mussolininak – hatékonyabbak voltak, mint a parlamenti ellenzék többségének erkölcsprédikációi és szemrehányó hivatkozásai az alkotmányosságra; egyébként is, a részint fasiszta, részint megfélemlített parlamenti többség maga szavazta meg alkotmányosan és demokratikusan a parlament törvényes megbénítását. Bár a fasisztáknak eleinte tartaniuk kellett mind a baloldali pártoktól, mind a kereszténydemokrata irányzatú Néppárttól, amely mögött tömegesen sorakozott fel a nagybirtokellenes parasztság, lényegileg mégis kezdettől fogva irányt tudtak szabni a dolgok menetének (főként az ellenállás gyatrasága miatt). Ez a hatalom tehát kezdettől fogva fasiszta volt (nem “fasisztoid” vagy valami efféle), amin az sem változtat, hogy a teljes, totális fasizmus megvalósításához bizonyos időre volt szüksége. A hitleri rendszerre nagyjából ugyanez vonatkozik, bár sokkal rövidebb idő alatt taposott utat magának a totális fasizmushoz, mint olasz megfelelője. Hitler alkotmányos parlamenti választással – mondhatni “demokratikusan” – jutott hatalomra, és először szintén koalíciós kormányt alakított, nem kergette szét azonnal a parlamentet, a pártokat, a szakszervezeteket; kormányzása ennek ellenére az első pillanattól fasiszta volt, a hatalmat a fasizmus jellegzetes módszereivel gyakorolta. Mit akarunk ezzel mondani? Azt, hogy a többpárti parlament léte, a szociáldemokrata párt és a szakszervezetek legalitása nem zárja ki a rendszer fasiszta jellegét, így önmagában véve arra sem használható fel bizonyítékul, hogy a Horthy-rendszer ne lett volna fasiszta.
Ellene szólhat ennek az érvelésnek, hogy Horthy idején mindvégig létezett a parlament, és majdnem végig a szociáldemokrata párt – nem úgy mint az olasz és a német fasizmusban. Ám ez az ellenvetés éppen a történelmi különbség miatt nem talál célba. Amikor Mussolini és Hitler – ellenforradalmi tömegmozgalmaktól támogatva – elfoglalták a kormányfői posztot, Olaszországban még nem apadtak el, Németországban pedig növekedőben voltak a forradalmi energiák; Horthy ezzel szemben egy levert forradalom után lovagolt be a hatalomba, és nem fanatizált tömegek hátán, hanem a román fegyverek és az antant-missziók segítségével. Magyarországon az antant már Horthy jövetele előtt megtörte a baloldalt (leverte a Vörös Hadsereget), és a szociáldemokraták nemhogy komoly veszélyt nem jelentettek az új rendszer számára, mint az olaszoknál vagy a németeknél, de ők maguk ajánlották fel “kérges kezüket” az ellenforradalomnak; Horthyék pedig ingatag helyzetükben sem őket nem nélkülözhették, sem az antant által megkövetelt parlamentáris politikai homlokzatot. Rendszerük konszolidálásához tehát éppoly szükséges volt a parlament és a szociáldemokrata párt fenntartása, mint az olasz és a német fasizmus konszolidálásához e két intézmény felszámolása. A mi kérdésünk szempontjából azonban nem is az a döntő, hogy léteznek-e ezek az intézmények vagy sem, hanem az, hogy létezésük esetén befolyásolják-e a rendszer lényegét.
A parlamentről a magyar királypárti ellenzéki vezetője, Payr Hugó, találóan írta 1938. október végén Horthyhoz intézett beadványában: “Nem a népnek van rá szüksége, hanem a hatalmon levőknek. Mert a parlament legbiztosabb levezető csatornája a tömegindulatoknak. Ha nagy a feszültség, egy kormányváltozás, ha még nagyobb: új választás mindig enyhíti a helyzetet, és egy időre új etapot, nyugalmi állapotot teremt. Ha ez nincs meg, a feszültség a hatalmon levők alatt robban, s nyomában jár a forradalom.”1 Payr az ismert szokás szerint egy kalap alá veszi a proletárforradalmat és Szálasi “forradalmát” – itt elsősorban az utóbbira gondol -, de abban kétségkívül igaza van, hogy a parlament biztonsági szelepül szolgál a fennálló rend számára; ellenkező esetben szétkergetik. A magyar parlament még a kormányváltozásokban sem töltött be érdemleges szerepet: negyedszázados történetében egyetlen egyszer fordult elő (1938. november 23-án), hogy leszavazták a kormányt (a Bethlen István körül csoportosult képviselők Imrédy Bélát), Horthy azonban nem fogadta el a miniszterelnök lemondását, és Imrédy mindaddig hivatalban maradt, amíg ellenfelei be nem bizonyították, hogy egyik dédapja zsidó volt – ez többet nyomott a latban, mint a parlamenti szavazás. (A mindenkori kormányfő személyéről általában a színfalak mögött, kamarilla-tárgyalásokon határoztak.)
A szociáldemokratákkal kötött megegyezés éppúgy a rendszert erősítette, mint a parlamenti forma. Peyer Károlyék külföldi összeköttetései megkönnyítették az ellenséges nemzetközi hangulat lecsillapítását, a Horthyék számára létfontosságú stabilizációs kölcsön felvételét; a munkásság kézbentartásához is célszerűnek látszott, ha a terror kiegészítéséül a kormányzat betagolja a szociáldemokrata pártot és a szakszervezeteket az ellenforradalmi struktúrába. Számolni kellett persze azzal, hogy az SZDP radikális vagy éppen kommunista elemek legális fedezékévé válik. Az idő azonban megmutatta, hogy ebből a kompromisszumból a hatalom birtokosai húzták a legnagyobb hasznot. Az 1922-es választások után, ahol a szociáldemokraták Horthy-korszakbeli szereplésük legkimagaslóbb eredményét érték el, 25 mandátumukkal jóval kisebb frakciót alkottak a parlamentben, mint az olasz szocialisták Mussolini alatt, a későbbi választásokon pedig mandátumaik amúgy sem nagy számát a kormányzat módszeresen leapasztotta. De a munkásság leszereléséhez és a rendszerbe való integrálásához legjobb tudásuk szerint hozzájárultak – többé-kevésbé helyettesítve ily módon a korporációkat, az osztályegyüttműködés jellegzetesen fasiszta szerveit, amelyek Magyarországon nem vertek gyökeret -, és a föld alá kényszerített kommunisták felderítésében is kezére játszottak Horthyéknak. Mindez újólag megerősíti feltevésünket: annak eldöntéséhez, hogy a Horthy-rendszer fasiszta volt-e, vagy csupán “fasisztoid”, netán “konzervatív”, nem a parlament, az SZDP és a szakszervezet létezéséből, hanem a fasizmus lényegéből kell kiindulnunk.
Ha a fasizmust lényege szerint akarjuk jellemezni, meg kell jelölnünk történelmi helyét, alapvető funkcióit, eszközeit és módszereit. Első megközelítésben és jórészt a korábbi fejtegetések összefoglalásaként azt mondhatjuk, hogy a fasizmus – ellenpárjához a New Dealhez hasonlóan – az imperializmus állammonopolista szakaszában, a kapitalizmus általános válságából bontakozik ki, rendszerint olyankor, amikor ezt a tartós, visszafordíthatatlan folyamatot elmélyíti a ciklikus (időleges) gazdasági válság vagy pangás. A fasizmus és a New Deal közös funkciója volt, hogy elhárítsák a forradalmi veszélyt, állami beavatkozással visszaáramoltassák a “fölös” tőkéket a termelésbe, bővítsék a tőke elégtelen piacait, biztosítsák a zavartalan felhalmozáshoz szükséges profitráta gazdasági és politikai feltételeit.
A New Deal szülőhazája, az Egyesült Államok a polgári fejlődés minden feudális kötöttségtől mentes “ideáltípusa” volt, hatalmas erőforrások, piacok és világgazdasági hadállások birtokosa, amely sikeres világháborús részvételével a tőkés államok élére ugrott. Az első fasizmusok ezzel szemben olyan országokban kerekedtek felül, ahol a finánctőke együtt uralkodott a feudális maradványokat többé-kevésbé konzerváló nagybirtokkal, és a belső piac bővülését fékezték az elavult agrárviszonyok. Így a New Deal egyik alapmódszere, a tömegek vásárlóerejének állami újraelosztással és politikai engedményekkel való jelentős feljavítása, szóba sem jöhetett. A kérdéses országok egyébként sem rendelkeztek a New Dealhez szükséges erőforrásokkal: vagy vesztesei voltak a háborúnak, és értékes területekről kellett lemondaniuk, vagy győztes létükre nem kapták meg azt, amit reméltek. Ezek a “kisemmizett” országok nem tudták válságukat a parlamenti demokrácia és liberalizmus hagyományos kereteiben megoldani. Ilyen helyzetben, mintegy végszükségben folyamodtak felső osztályaik a fasizmushoz. (A “végszükség” szóval azt akarjuk itt jelezni, hogy a burzsoázia, bár a forradalmi baloldal elleni terrort nem vette különösebben rossz néven – kivéve az ő érdekeire is sérelmes “túlkapásokat” -, a hatalomba mégis habozva bocsátotta be a szélsőjobb nehezen kezelhető “népi” és alvilági hordalékát.”
A kormányra került fasizmus nyílt terrorral, militarizálással és agresszióval keresett a válságból kiutat, a “nemzeti” csalódásokért kárpótlást és elégtételt. A terror célja az volt, hogy letiporja vagy megelőzze a forradalmat, féken tartsa az elkeseredett tömegeket, és megfosztva őket harci-önvédelmi szervezeteiktől, olcsó munkaerőt szállítson a tulajdonos osztályok – a tőke, a földbirtokosság, a módos parasztság – részére. A militarizálás célja az volt, hogy az állam katonai megrendelésekkel ellensúlyozza a belső piac szűkösségét, leapassza a munkanélküliséget – a legfőbb társadalmi veszélyforrást -, és előkészítse az uralkodó osztályok szempontjából nélkülözhetetlen külső hódítást, az erőszakos területi újrafelosztást. Az állam tervező-gazdaságirányító tevékenysége ezekhez a célokhoz igazodott, ezeket szolgálta a rendszer ideológiája is.
A fasiszta ideológia a nemzeti vagy “faji” felsőbbrendűségnek és a felsőbbrendűek közösségének mítoszára épült.2 A kettős ideológiai koholmány egyszerre szított mesterséges ellentéteket kifelé, és leplezett valódi antagonizmusokat befelé: szégyenfához kötözte a nemzetköziséget, az osztályharcot, a “kommunizmust”, átterelte a tömegek dühét nyomorúságuk valódi okozóiról az “idegenekre”, a kisebbségekre, más népekre és országokra, vagy általában a “másságra”, harcba szólította – nem is eredménytelenül – az elnyomottakat elnyomóik oldalán saját elemi létfeltételeik ellen. Ezt az ideológiai pestist a gyakorlati demagógia tette igazán hatékonnyá: a fasizmus, más népek vagy a nemzetből (“fajból”) kirekesztettek rovására, kielégítette (vagy megígérte, hogy kielégíti) a tömegek bizonyos csoportjainak legsürgetőbb anyagi szükségleteit – azaz megvásárolta valódi érdekeiket pillanatnyi látszatérdekeikért (majd sokszorosan megfizettette velük azt, amit képmutatóan nyújtott nekik). A gyakorlati demagógia az igazság lopott pecsétjét ütötte a hazug ideológiára, az ideológia a felsőbbrendűség illúziójával szentesítette a kirekesztettek, a kiszemelt bűnbakok elleni rablást és erőszakot. A felsőbbrendűség illúziója az egyenlőség pótléka volt egy oligarchikus farkasvilágban, képzeletbeli kárpótlás a gazdasági és szociális hátrányokért, a kultúra, a képességek, a szellemi teljesítmény hiányáért, kábítószer az elnyomottaknak, hogy kisebbrendűségük tudatát elhomályosítsa a még elnyomottabbak feletti vélt fölényük és hatalmuk. Az alantas indulatukat felkorbácsoló ordas eszmékre a kispolgárság mutatkozott a legfogékonyabbnak, különösen ott, ahol a félfeudális agrárviszonyok miatt demokratikus hagyományokban nem bővelkedett, életmódjában és kultúrájában elmaradottabb, létfeltételeiben bizonytalanabb, hajlamaiban brutálisabb volt, mint a polgárosultabb országok középrétegei, és rendszeresen termelte ki vagy szívta magába más osztályokból a lezüllött, kalandor, bűnöző elemeket.
A fasiszta közösségi mítosz gyökeresen szakított a felvilágosodás polgári eszméivel és eszményeivel. A felvilágosodás gondolatvilágában minden ember egyenlő, mert egyforma részese ugyanannak az “általános emberi természetnek”; a fasizmusban csupán a “vérségi közösséghez” tartozókat illeti meg az egyenlőség – helyesebben, annak árnyképe -, a közösségen kívüliek csupán alsóbbrendű, megtűrt vagy üldözött elemek, és formálisan sem egyenlők a közösség teljes jogú tagjaival. Ugyanilyen megbélyegzettek azok is, akiket politikai meggyőződésük vagy “másságuk” miatt taszítanak ki a közösségből. Ez a diszkrimináció valamilyen formában a polgári fejlődés demokratikus szakaszaiban is jelen volt, de a fasizmussal az eszelősségig elvadul. A fasiszták, bár mindvégig a “kommunizmusra” mérik a fő csapást, a polgári demokráciát sem kímélik gyűlöletük hullámaitól, és hatalomra jutásuk esetén eltapossák vagy saját igényeik szerint gyúrják át a hagyományos parlamenti rendszert.3 Habzó demokráciaellenességük mintegy előlegzi a finánctőke törvényszerű fejlődési távlatait. A finánctőke maga alá rendeli a társadalmat, beleértve a burzsoázia különböző rétegeit is, gyakorlatilag a hűbéri oligarchia korszerűsített változatával helyettesítve a hagyományos polgári demokráciát és egyenlőséget. Az utóbbiaknak a talaja az erős demokratikus középosztály, vagyis a viszonylag egyenlő polgári tulajdon; ahogy a monopolista tőkekoncentráció felmorzsolja az önálló középrétegeket, úgy fosztják meg tartalmuktól és göngyölítik fel a növekvő társadalmi egyenlőtlenségek a hagyományos demokratikus intézményeket. A fasizmus tehát minden más polgári mozgalomnál, pártnál, ideológiánál és uralmi rendszernél hívebben fejezi ki a finánctőke legbenső lényegét, szükségszerűen érvényesülő mozgási tendenciáját. Ahogy József Attila mondta: “tőke és fasizmus jegyesek”.
A fasizmus megnyilvánulási formái sokfélék, részint a rendszer belső fejlődésétől függően. Ennek a fejlődésnek általában három szakasza van: a.) a hatalomátvétel előkészítése, b.) a megszerzett hatalom konszolidálása, c.) a konszolidált kormányzás szakasza.
A hatalomátvétel kétféleképpen mehet vége: tömegmozgalom segítségével, mint Olasz- és Németországban; a fegyveres erők közvetlen akciójával, mint nálunk vagy a Balkánon.4 De akárhogyan történjék is, mindenképpen a társadalom mély válságát jelzi. A viszonyok ingatagsága miatt maga az új rendszer sem ül biztosan a nyeregben; ahhoz, hogy megszilárduljon, félre kell állítani valóságos és potenciális ellenfeleit. Ez szintén kétféleképpen lehetséges. Ha a rendszernek módja van rá, az állami és a “társadalmi”-félkatonai terrorszervezetek (squadrák, SA) kombinálásával felszámolja az ellenzéket, és abszolút egyeduralmat vezet be; ha valami okból – tömegmozgalom híján, az uralkodó osztályok belső harcai vagy a külpolitikai helyzet miatt – erre nincs módja, akkor (mint már Dimitrov kifejtette) összeköti “a nyílt terrorista diktatúrát a parlamentarizmus durva hamisítványával”, és “bizonyos legalitást hagy mind a többi polgári pártnak, mind a szociáldemokrata pártnak”.5 A szociáldemokráciát a fasiszták különösen ott igyekeznek beilleszteni uralmi gépezetükbe, ahol nem támogatja őket tömegmozgalom, és a nyílt terrort ki kell egészíteniük a bizalmatlan vagy ellenséges proletariátus harci energiáinak politikai semlegesítésével. Ilyen esetben az álparlamentarizmus kiépítése zárhatja le a fasizmus második szakaszát. Ahol azonban a hatalom megragadásában és az ellenzék – részint fizikai – megsemmisítésében döntően közreműködött az “antikapitalista” jelszavakkal toborzott tömegmozgalom, ott a konszolidálás befejezésének más feltétele van: le kell szerelni a tömegmozgalmat és terrorista osztagait, mielőtt fegyverrel kérnék számon a jelszavak teljesítését. E szakaszok és történelmi formáik különbözősége természetesen az ideológián is nyomot hagy – főként a tömegek ösztönös haragját meglovagoló “antikapitalizmuson”, amelynek alkalmazása a tömegmozgalom változó politikai szerepétől függ, támadási célterülete pedig úgy szűkül le az általában vett nagytőkéről az “idegen” tőkére, ahogyan az uralkodó gazdasági körök a fasizmust zsoldjukba fogadják és hatalomra juttatják.
Érvényesek-e a fasizmus lényeges jegyei a Horthy-rendszerre?
Osztályjellegét tekintve, a horthysta állam elsősorban a monopoltőke és a feudális maradványokkal terhelt nagybirtok hatalmát testesítette meg, de védelmezte a dzsentri és bizonyos más középrétegek – gyűjtőnéven az ún. “keresztény középosztály” -, valamint a módos parasztság érdekeit is, amennyiben nem ütköztek a vezető tőkés és földbirtokos csoportok érdekeivel. A tőke és a földbirtok védelmében a rendszer egyrészt a konfliktusok csillapítására, kompromisszumra törekedett a hatalmon belüliek között, másrészt terrorista diktatúrával nyomta el a forradalmi baloldalt és harci szervezeteit, a proletariátus és a szegényparasztság akár szervezett, akár ösztönös megmozdulásait. A terror a rendszer állandó jellemzője volt: nyilvános és korlátlan az első években, később politikai megfontolásokból a “törvényesség” spanyolfala mögött folytatódott, de a helyzettől függően, időről időre magasra csapott ( statárium, tömeges letartóztatások és nyílt nyomozások, újvidéki vérengzés stb.), és vidéken mindvégig nyilvános maradt (“cicáznak a szép csendőrtollak”). A parlament létezése nem változtatott a rendszer terrorista lényegén. A szuronyok árnyékában megválasztott képviselők gyülekezete, ahol irredenta nacionalizmus, “fajvédelem” és haladás-ellenesség dolgában az ellenzék nagy része versengett a kormánypárttal, csupán gúnyképe volt a parlament intézményének, és diszkriminációs jogalkotásával (numerus clausus, zsidótörvények) még a formális polgári jogegyenlőséget is arcul csapta.6 Ebben az összefüggésben, tehát a monopolkapitalizmus nyíltan terrorista uralmi formájának kereteiben a zsidók állami diszkriminációja és üldözése feltétlenül a fasizmus ismérve volt, jóllehet nem jellemez minden fasizmust, és önmagában nem is elegendő ahhoz, hogy gyakorlóit, például a 16. század spanyol és portugál inkvizítorait, fasisztáknak nevezzük.
Az agresszív militarizmust, amely szintén lényeges jegye a fasiszta diktatúrának, Horthyék nem gyakorolhatták mindjárt teljes nyíltsággal – megkötötte kezüket a békeszerződés -, de eleve készültek rá. Titkos irredenta szervezeteiket csupán kezdetnek szánták; “a következő lépés – mint Bethlen miniszterelnök írta Horthynak 1926. szeptember 24-én – a katonai kontroll lezárása és katonai fegyverzetünk kiépítése kell legyen, ezzel párhuzamosan mind fokozottabb külpolitikai erőfeszítést kell tennünk a kisantant szétrobbantására”.7 A tervek megvalósítását illetően egy darabig gondot okozott az általános hadkötelezettség tilalma; kijátszására néha egészen bizarr ötletek születtek, mint Mayer Csejkovits Károly ezredesé, aki azt javasolta Horthynak, hogy vezessék be az “általános tűzoltói kötelezettséget”, amellyel mind a kiképzés, mind “a népnevelés és fegyelmezés problémája megoldást nyerhet”.8 Az idő végül eltakarította az akadályokat. 1927. március 31-én feloszlott az antant-hatalmak katonai ellenőrző bizottsága, és a helyébe lépő népszövetségi ellenőrzés nem csinált nagy ügyet a magyar kormányok katonai előkészületeiből.
Nemcsak a militarizálás – a rendszer szorosan vett állammonopolista funkciói sem fejlődhettek ki egyszerre. A gazdaság széleskörű állami befolyásolása csupán a 30-as évek első felében, a Nagy Válság hatására vált uralkodóvá. Ez persze nem magyar sajátosság, hanem az imperializmus történetének általános vonása. Ami sajátosan nemzeti, az inkább a magyar politika nemzetietlensége, egyre szolgaibb hozzáláncolódása a hitleri Németország módszereihez és a német nagytőkének a náci államon keresztül érvényesített agresszív törekvéseihez. Horthyék expanziós-militarista állammonopolizmusa nem is teljesedhetett volna ki, ha az ország nem adja magát a Harmadik Birodalom pórázára. A fasiszta külpolitikai orientáció szükségszerűen következett a hatalom birtokosainak soviniszta, irredenta, antidemokratikus, nép- és szovjetellenes alap-beállítottságából, azaz a rendszer lényegéből; és ugyanilyen szükségszerűséggel hatott vissza a belpolitikára, felgyorsítva a társadalmi-politikai szerkezet hasonulását a náci mintához.
A negyedszázados Horthy-korszak vezető politikusai nem egyformán vélekedtek a Németországgal való kapcsolatról, a kül- és belpolitika kérdéseiről. Nézetkülönbségeik azonban nem érintették a rendszer lényegét, funkcióját, módszereit. A korszak születésénél a darutollasok bábáskodtak, agóniája kezdetét a Sztójay-kormány deportáló csendőrei jelzik, a kezdet és a vég között pedig, ha volt is bizonyos hullámzás a formákban, az alapirány és a szellemiség hajszálnyit sem változott. Bethlen talán “balrább” állt utódainál? A nyílt fasiszta erőszak intézményesítésében megelőzte Mussolini kormányzatát, mindennapos állami gyakorlattá emelte a terrort Magyarországon: emlékezzünk az internáltakkal vagy a sztrájkoló bányászokkal szemben tanúsított kíméletlenségére, a csendőri segédlettel lebonyolított nyílt szavazásokra, a rendőri brutalitásra 1930. szeptember elsején, az endrődi csendőrsortűzre, a baloldal elleni inkvizíciós hadjáratokra, az osztrák fasiszta Heimwehrnek, a szeparatista horvát Jogpártnak (az usztasák elődjének) nyújtott támogatásra, és így tovább, és így tovább. És a többiek mennyivel voltak különbek? A tudós Teleki, a mérsékeltnek számító Kállay ugyanolyan soviniszta volt, ugyanolyan fajgyűlölő, a baloldallal szemben éppoly könyörtelen, mint Bárdossy, Sztójay vagy maga Horthy. Egy uralmi rendszer jellegét persze nem egyik-másik kormány vagy vezető politikus tevékenysége és ideológiája határozza meg. De a vezetők valamilyen mértékben – hol többé, hol kevésbé – szükségképpen megjelenítik a társadalmi közeget, amely kiválasztja őket és kölcsönhatásba lép velük. Az 1990-es évek Olaszországában például a szélsőjobboldali Berlusconi-kormány a társadalom fasizálódásának növekvő veszélyét jelenítette meg, jóllehet a polgári-demokratikus berendezkedést nem tudta gyökerestül felforgatni, és elég hamar kénytelen volt átengedni – ideiglenesen – a kormányrudat egy “középbal” kormánynak. Mussolini több mint két évtizedes uralma viszont teljes összhangot teremtett a kormányzat és a politikai szerkezet, jelenség és lényeg között: fasiszták kormányoztak egy fasiszta rendszert. Horthy-Magyarországról ugyanez mondható. Horthy alatt, aki megszakítatlanul állt az élen 25 évig – tovább, mint Mussolini, és csaknem kétszer annyi időn át, mint Hitler -, soha még a gondolata sem ötlött fel egy “középbal” kormánynak, vagy akár a legcsekélyebb balracsúszásnak. A korszak vezető gárdája, mind közéleti tevékenységével, mint ideológiájával, híven és folyamatosan tükrözte a rendszer lényegét, alapvető tartalmát, ez a tartalom pedig hiánytalanul egyesítette magában a fasizmus általános ismérveit.
Megkérdezhetné valaki: ha az országot irányító politikai elit fasiszta volt, miért lépett fel a legvérbelibb magyar fasiszták, a nyilasok ellen? Nem volt-e mégis csupán “fasisztoid” vagy “konzervatív”, kevésbé fasiszta a nyilasoknál, “baloldalibb” a szélsőjobbnál?
A Horthy-rendszer már születésekor sem nélkülözte a fasizmus lényegi sajátosságait, ezek egynémelyike azonban a történelmi feltételek miatt csak fokozatosan és a “klasszikus” mintáktól eltérő módon teljesedhetett ki. Szembeötlő az eltérés a tömegmozgalomhoz való viszonyban. Horthyéknak, minthogy idegen fegyveres és diplomáciai segítséggel jutottak hatalomra, nem volt szükségük olasz-német típusú “népi-radikális” tömegmozgalomra; nem is lett volna lehetőségük ilyen mozgalmat szervezni, de hajlandóságot sem éreztek semmi effélére, ismerve a forradalmi tapasztalatokra szert tett tömegek ellenséges hangulatát. Horthyék és a mögöttük álló osztályok tudatában a “tömeg” gyűlöletes fogalma összemosódott a forradaloméval, a Károlyi-forradalom és a polgári demokrácia a Tanácsköztársasággal, a szélsőjobboldali “populizmus” a “kommunizmussal”.9 Magyarországon a “populisták” csak a hitleri előretörés után fejlődhettek tömegmozgalommá, jórészt német pénzen: a nácik, mint láttuk, készenlétben tartották őket arra az esetre, ha a magyar uralkodó körök lazítani próbálnának a gyeplőn. Így a szélsőjobboldali tömegmozgalom Magyarországon eleve idegen zsoldban álló bérfasizmusként keletkezett, amely szervezetileg elkülönült a fasizmus felső köreitől, és szociális demagógiájával magára vonta “bolsevizmust” szimatoló dühüket.
A szervezeti különállás következtében a fasizmus “úri” és “populista” szárnyának ellentéte Magyarországon a kormány és a nyilaspártok külső ellentéteként jelent meg, nem egyetlen párt belső ellentéteként, mint a németeknél vagy az olaszoknál. Ez az ellentét néha kemény összecsapássá élesedett: a kormány rendőrökkel verette, börtönbe csukta, statáriummal tartotta sakkban a nyilasokat. Horthyék nyilasellenes fellépése azonban szinte lovagiasnak mondható ahhoz képest, ahogyan Hitler bánt el saját pártbeli bajtársaival a hosszú kések éjszakáján, vagy Antonescu, a román “úri” fasizmus vezére, a kormányában résztvevő “populista” Vasgárdával. Hitler és Antonescu természetesen nem a fasizmust fejezték le, csupán annak “népi-radikális” vezérkarát, és a leszámolás után – amelyhez Antonescu náci segédletet kapott – éppúgy fasiszták maradtak, mint előtte voltak. Miért ne vonatkozhatna ez még inkább Horthyra, aki mindig csak “bolsevistákat” végeztetett ki, “populistákat” soha? Miért ne lehetne Horthy perpatvara a nyilasokkal ugyanolyan jellegű belső viszály a fasizmus két szárnya között – csak éppen jóval kevésbé viharos -, mint amilyen Hitler tömegmészárlássá fajuló konfliktusa volt az SA-val, Antonescué a Vasgárdával?
A két szárny szervezeti különállása, az “uraknak” a kormánypártban, a “populistáknak” a nyilaspártokban való tömörülése a szélsőséges és a mérsékeltebb jobboldal, a fasiszták és ellenfeleik közötti összeütközéssé álcázta azt, ami voltaképpen ugyanannak a tábornak a belső ellentéte volt; a látszat mögött azonban a “klasszikus” mintáknál világosabban érzékeltette a fasizmus antagonisztikus osztályerőket egyesítő kettős szerkezetét. De talán helyesebb hármas vagy még többrétű szerkezetről beszélni. Az “úri” szárny Magyarországon maga is kettéoszlott a nagyburzsoáziát és az arisztokrata nagybirtokosságot átfogó felső osztályokra és a jobbára dzsentri középrétegekre. Az alapvető érdekegységen túl – mint láttuk -, jelentős érdekkülönbségek mutatkoztak a két csoport között. A magyar fináncoligarchák és a profitjaikban részeltetett nagybirtokosok joggal tartottak a német monopolisták versenyétől, a Birodalom gazdasági és politikai terjeszkedésétől, ezért szívesen megőrizték volna a nemzeti függetlenség maradványait (bár az ismert okokból nem kívántak, de nem is tudtak volna túlságosan lazítani a német függőségen); a földre és olcsó hitelekre éhes dzsentri középrétegeknek viszont nem az idegen monopolistákkal volt bajuk, hanem a hazai nagybankokkal és nagybirtokosokkal. Mivel érdekeik érvényesítését az erős ellenfelekkel szemben el sem képzelhették náci pártfogás és “populista” tömegtámogatás nélkül, többnyire buzgóbban törleszkedtek a hitleri Németországhoz, és harsányabban művelték a szociális demagógiát, mint a felső osztályok. Anyagi eredetű politikai és ideológiai különállásuk igen korán szervezeti formában is megjelent: Gömbös Gyula 1923 júniusában kilépett híveivel a kormánypártból, és 1928-ig saját pártjában, a Magyar Nemzeti Függetlenségi (Fajvédő) Párban tevékenykedett. Miután azonban visszalépett korábbi pártjába – így lett államtitkár, miniszter, majd miniszterelnök -, az “úri” felső- és középrétegek konfliktusai jóideig a kormánypárton belül, ennek különböző szárnyai között zajlottak. Hozzátartozik a képhez, hogy a “felsők” maguk sem voltak egységesek: a nagybirtokos osztálynak érdekellentétei voltak a nagyburzsoáziával, különösen a banktőkével, és azok a tagjai, akik nem részesültek illő módon a monopolista profitokból, közeledtek politikailag a nácibarát dzsentri középrétegekhez. A vegyes összetételű kormánypárt emiatt is frakcióharcok színtere volt, és a vezetés időnként – illetve egyre inkább – a szélsőséges nácibarátok (Marton Béla, Imrédy stb.) kezébe csúszott, akik szemléletükben nem álltak messze a nyilasoktól.
Az “úri” középrétegek mintegy közvetítettek a fasizmus “felső” és “alsó” szintje, illetve a kormánypárt és a nyilasmozgalom között. Egy részük a kormánypárt, más részük valamelyik nyilaspárt tagja vagy szimpatizánsa volt, sokan pedig ingázásukkal testesítették meg az “úri” és a “populista” szárny összemosódását és ellentétét. A dzsentri a maga “kérlekalássan-urambátyám” modorával a földbirtokos osztály “történelmi” elitjéhez dörgölőzött, miközben a “népet” egyszerre akarta támaszul megnyerni és a hatalomtól távoltartani. Kötődött a “felsőkhöz”, akikkel érdekkonfliktusa volt; ahogy a “felsők” sem nélkülözhették dzsentri ellenlábasaik szövetségesi közreműködését a “nép” sakkfiguraként való felhasználásában. A két csoport viszonyát hol az egység, hol az ellentét határozta meg erősebben, Hitler hatalomra jutása után leginkább a német befolyástól és szándékoktól függően. A német befolyás növekedését jelezte 1939 januárjában az Imrédy-Hóman-Jaross-féle Magyar Élet Mozgalomnak, majd 1940 októberében a Magyar Megújulás Pártjának zászlóbontása, amellyel a nemzetiszocializmus nyílt hívei kiszakadtak a kormánypártból, és közeledtek a nyilasokhoz. Ezzel a felülről lefelé tartó mozgással egyidejűleg folyt az ellenkező irányú áramlás a nyilastáborban, ahol az “urak” rugaszkodtak el felfelé az alsóbbaktól. Az “úri” és a “populista” frakció viszálya annyira elmérgesedett, hogy 1941 elején Hubay Kálmán csoportjának és Szálasi híveinek külön kapuőrségük volt a “Hűség Háza” nevet viselő nyilasközpontban, s egy Szálasihoz írt nyílt levél Hubayékat “nagyságos nemzetiszocialista képviselő uraknak” titulálta.10 Kevéssel a Szovjetunió megtámadása után az “úri” szárny, mint már említettük, kivált a Szálasi-pártból, és egyik része Imrédy keblére borult, a másik újjászervezte Pálffy Fidél gróf vezetésével a Magyar Nemzeti Szocialista Pártot. Ebbe a pártba lépett be Hubay is, Szálasi volt alvezére, miután decemberben kiszabadult a börtönből. A szakadás külső sugalmazóira utal Pálffy grófnak, az SS bizalmi emberének cikke a “Magyarság” 1941. szeptember 26-i számában: eszerint a magyar nemzetiszocialisták nem akarnak erőszakos hatalomátvételt, mert a “forradalom” keltette belső viszály “nem áll érdekében” annak a hatalomnak, amely ma egész Európát védi a bolsevizmussal szemben”.11 Szálasiék érthettek a szóból: a németekkel gyűlne meg a bajuk, ha eszükbe jutna megpróbálkozni az SA hírhedt “második forradalmának” magyar kiadásával.
Magyarországon tehát az “urak” bonyolult társadalmi és politikai differenciálódása tovább tagolta a fasizmus “úri” és “populista” elemből összetevődő általános szerkezetét. De a tagolódást a pártok megoszlása nem tükrözte pontosan. Az “úri” elem felső szintjéhez tartozó nagybirtokosok közül jónéhányan szorosan kötődtek a finánctőkéhez, mások ellenségesen álltak szemben vele; az első csoport a kormánypárt “mérsékelt” frakcióját alkotta, a második ugyanennek a pártnak a “szélsőséges” frakcióját, vagy pedig nyilassá lett, mint a 40 000 holdas Festetics Sándor gróf, aki ifjabb Balogh István debreceni nagygazdával közösen maga alapított náci mintájú “szocialista” pártot. A dzsentri középrétegek szintén otthonosan mozogtak mind a kormánypártban, mind valamelyik ellenzéki nyilaspártban. Sok volt az átfedés, a keveredés, a politikai öszvéralakzat. Főnemesek és “populisták” egymásra találását példázza a deklasszált Széchenyi Lajos gróf, Szálasi pártjának egyik főembere, vagy Kemény Gábor báró, leendő nyilas külügyminiszter és háborús bűnös, aki 1941-től a párt külkapcsolatait intézte. Végül 1944. október 15-e után német ösztönzésre valamennyi nácibarát árnyalat a kormányfővé emelt Szálasi zászlaja alá gyűlt, az addig vonakodó “urakat” is beleértve. Fordított folyamat játszódott le, mint Németországban: ott a “populisták” lefejezése a fasiszta uralom első fejezetébe tartozott, nálunk a hatalomra jutott “populisták” garázdálkodása a negyedszázados fasiszta uralom zárófejezete volt. Bármennyire húzódoztak is Himmler és tanácsadói az SA zöldinges magyar utánzatától, a háború utolján mégis kénytelenek voltak ráfanyalodni. Így a véres szimfónia, amely darutollas pokolhangzatokkal indult, az utolsó tételben visszakanyarodott az első tétel bevezető motívumaihoz.
Az átfedések, az egyik pártból a másikba való ingajáratok jól szemléltetik, hogy a fasizmus vetélkedő csoportosulásai között a különbségeken és ellentéteken túl megvolt az érdekek, törekvések és ideológiák alapvető egysége. A kormánypárt “mérsékeltjeitől” a Szálasi-féle “populistákig” valamennyiüket összekapcsolta az agresszív nacionalizmus és rasszizmus, a rögeszmévé kövesedett gyűlölet a forradalmi baloldal és a Szovjetunió ellen, de még a polgári demokrácia és a liberalizmus ellen is – az a középkort idéző közös szellemiség, amely megmagyarázza, hogy miért sajátíthatta ki Teleki kormánya irányváltás nélkül a nyilasprogram lényeges pontjait, s miért sikeredett tragikus bohózattá Horthyék fogvacogva megkísérelt kilépése a háborúból. Ezt a rendszert konszolidálta Bethlen, ez a rendszer bontakozott ki szerves fokozatossággal, sorsát mind szorosabban a hitleri birodalomhoz kötve, Gömböstől Bárdossyn és Sztójayn át Szálasi rémuralmáig. Felvetődik a kérdés: helyes-e a negyedszázados fejlődésből logikusan következő záróaktus szereplőit szélsőjobboldalinak minősíteni? Kétségkívül azok voltak, ám az ilyen minősítés, ha nem pontosítjuk, olyan látszatot kelt, mintha Magyarországon pusztán a nyilasok lettek volna szélsőjobboldaliak, horthysta útegyengetőik és politikai nemzőatyáik “balra” állnának tőlük, illetve általában a fasizmustól. Valójában szó sincs ilyesmiről: egyik csoport sem kevésbé “szélsőjobboldali” a másiknál, de az egyik a szélsőjobbnak az “úri” szárnyát, a másik a “népi-radikális” vagy “populista” szárnyát alkotja, és a kettő közötti hézagot átmenetek árnyalják. Ebből adódnak a fasizmuson belüli orientációs és módszerbeli különbségek, nemegyszer ellentétek – amelyek azonban nem érintik a vetélkedő csoportosulások politikai alapfunkcióinak azonosságát. Ha tehát a “szélsőjobb” kifejezést a nyilasokra vonatkoztatjuk, célszerű jelezni, hogy miben különböznek és miben nem a magyar szélsőjobb egyéb változataitól.
Meg szoktak általában különböztetni “totális” és “nem totális” fasizmust, az utóbbi elnevezést azokra a szélsőjobboldali diktatúrákra alkalmazva, amelyek – mint a Horthy-rendszer is – bizonyos legalitást engedélyeztek a liberális vagy kispolgári-demokratikus irányzatoknak. Ebben a felosztásban a hitleri Németországot nyilván a “totális fasizmus” márkanév illeti meg; Mussolini Olaszországát úgyszintén, mert igaz ugyan, hogy Croce, a világhírű filozófus, legálisan publikálhatta Nápolyban liberális szellemű folyóiratát, de lapja és a körülötte csoportosuló értelmiségiek nem sok vizet zavartak. Magyarországon az ellenzék nagyobb szabadságot élvezett: pártjai törvényesen működhettek, balfelé a Szociáldemokrata Pártig bezárólag; nagy példányszámban jelenhettek meg ellenzéki lapok, marxista irodalom láthatott napvilágot a Népszava kiadónál, olyan baloldaliak tehették közzé írásaikat, mint Bálint György. Magyarország ebben az értelemben előnyösen különbözött a Harmadik Birodalomtól. A baloldal azonban állandó rendőri ellenőrzés alatt állt, és a meglehetősen mérsékelt engedékenység soha nem terjedt ki a politikailag veszélyesnek ítélt szervezetekre és megnyilvánulásokra, amelyeket a rendszer a “totális” fasizmus könyörtelenségével taposott el.
A fasizmus két fokozata között nincs éles határ. Magyarországon az ellenforradalmi rendszer “totális” fasizmusként kezdődött, majd a bethleni visszavonulás és konszolidáció “nem totális” fasizmusától többé-kevésbé egyenes utat tett meg a Sztójay-féle “totális” formáig, végül egy rövid “kiugrási” közjáték után Szálasi – mondhatni – ultrafasizmusáig.- Ebben a folyamatban a probléma nem a fejlődés iránya, hanem a kanyargó szakaszosság: miért nem folytatódott a Horthy-rendszer töretlenül úgy, ahogyan indult, miért csak egy “nem totális” kitérő után, lépésről lépésre közelített újból a kezdet “totális” fasizmusához? A kérdésre voltaképpen már válaszoltunk, így elegendőnek látszik egy rövid összegzés és némi kiegészítés.
A “nem totális” forma a rendszer konszolidálásához szükséges “jogállami” homlokzat kiépítésével jött létre. Ezt a kényszerű hátrálást döntően a külpolitikai érdek diktálta, de nem utolsósorban az úri “felsőknek” az a szándéka is, hogy visszaszorítsák Gömbös “fajvédőit”, akik földreform-demagógiájukkal a nagybirtokot, rasszista “antikapitalizmusukkal” a finánctőkét sértették. A “zsidó” finánctőke, mint a nagybirtok befolyásos köreinek szövetségese, tartósan együttműködött a velejéig zsidógyűlölő rendszerrel, amely az antiszemitizmust állami politikává emelte. Sőt: nem is egyszerűen együttműködött, hanem többé-kevésbé összenőtt vele. A kormánypártban, a felsőházban, illetve a kormányt kívülről támogató jobboldali pártokban és társadalmi szervezetekben ott találjuk – Kozma Miklóssal szólva – “a zsidóság tőkeerős, hazafias elemeit”12 idősebb és ifjabb Chorin Ferencet, Kornfeld Móric és Pál bárókat stb.; a felsőháznak hivatalból tagja volt Lőw Immánuel főrabbi; a kormány német nyelvű félhivatalosát, a Pester Lloyd-ot Vészi József szerkesztette; Weiss báróékra, budai Goldbergerékre mindig számíthatott a filoszemitizmussal aligha gyanúsítható Horthy. Ebből az együttműködésből kölcsönös előnyök származtak: a zsidófalók nem vetették meg a zsidópénzt – a pénznek nincs szaga -, cserében pedig garantálták, hogy forradalom Magyarországon nem lesz többé, a sztrájkokat letörik, a baloldali mozgalmakat kordában tartják, a veszélyesebbeket vérbe fojtják. Miután a nácibarát Gömbös kifejlesztette a kormányzás állammonopolista módszereit, a finánctőke busás hasznot húzott az állami szubvenciókból és kedvezményekből, majd egyre inkább a katonai szállításokból, amelyeket a magyar kormányokon kívül a német monopóliumok is serkentettek befektetéseikkel. Még a zsidótörvények sem csorbították, sőt bizonyos értelemben egyenesen védelmezték a “zsidó” finánctőke gazdasági hatalmát, amennyiben egyrészt hozzá sem nyúltak a részvények tulajdonjogához, másrészt a zsidó kis- és középpolgárság rovására vezették le a deklasszálódó “keresztény középosztály” és a politikailag iskolázatlan tömegek antikapitalista indulatait. Mindez nem azt jelenti, mintha a Horthyékkal közösködő zsidó származású fináncoligarchák fasiszták lettek volna – már csak születésük miatt sem -, de azt igen, hogy latba vetették gazdasági hatalmukat és külföldi összeköttetéseiket a rasszista-terrorista rendszer megszilárdítására és fenntartására.
A Horthy-rendszer sajátosságai elméleti jelentőségűek: könnyebb megkülönböztetni általuk a “történelmi” – eddig ismert – fasizmusok általános ismérveit a kevésbé általánosaktól, az elsőrendűeket a másodlagosaktól, elkerülni azt a tévedést, hogy a “klasszikus” alakzatokat a fasiszta jelleg egyedüli és feltétlen mércéinek tekintsük. E tanulságokat szem előtt tartva, nagyjából a következőket mondhatjuk. A “történelmi” fasizmus mint uralmi forma: az imperializmus állammonopolista szakaszának agresszív, militarista-rasszista-nacionalista diktatúrája, amely a proletárforradalom (vagy a polgári-demokratikus népforradalom) elfojtása, illetve megelőzése céljából szétzúzza a kizsákmányolt tömegek, elsősorban a proletariátus önvédelmi szervezeteit és megmozdulásait, tiltja vagy erősen korlátozza a demokrácia reformista, kispolgári és polgári-liberális formáit, a vezető osztályok szekerébe fogja az elméleti és gyakorlati demagógiával megszédített, ösztönösen antikapitalista kispolgári-plebejus elemeket, valamint a legkülönfélébb osztályok csőcselékké züllött, bűnöző, kalandor hordalékát; olyan diktatúra, amely nyílt terrorral, az állam gazdasági beavatkozásának és a gazdaságon kívüli kényszernek a kombinálásával érvényesíti a finánctőke és a vele szövetséges “felső” osztályok (csoportok) érdekeit, ezeknek az alárendeltségében pedig a módos parasztság és az ellenforradalmi középrétegek törekvéseit is. Fasizmushoz az uralkodó osztályok válságos helyzetükben folyamodnak, amikor erősödik vagy várhatóan felerősödhet a tömegek ellenállása a növekvő kizsákmányolással szemben, és a finánctőkés-nagybirtokos uralmat veszély fenyegeti. Az uralkodó osztályok támadására a tömegek kétféleképpen válaszolhatnak: vagy harc nélkül megadják magukat a nyomornak, az éhségnek, az értelmetlen háborúknak, vagy felveszik a harcot felismerve – élcsapataik révén -, hogyha élni akarnak, nincs más választásuk.
A fasizmus módszerei nem a semmiből jöttek: jórészüket a többezer éves magántulajdonosi erőszak legdurvább gyakorlói munkálták ki, Magyarországon például a tüzestrón-szakértő Zápolya, a “híres Werbőczy” és “úri pereputtya”. Ám a hosszú múltra visszatekintő népellenes módszerek önmagukban még nem a fasizmus ismérvei; csupán a finánctőke és a vele szövetséges osztályok szolgálatában lesznek azzá. A lényeg mindig az osztálytartalom, amely a formát (a módszereket) a történelmi körülményektől függően meghatározza. Mivel a körülmények országonként és időszakonként változnak, nem szükségszerű, sőt éppenséggel lehetetlen, hogy a fasizmus által felhasználható módszerek mindig és mindenütt hiánytalanul és azonos arculattal legyenek jelen: az olasz fasiszták antiszemitizmusa kései eredetű, a fegyverkezés és a szociális demagógia Magyarországon csak fokozatosan bontakozott ki. Ahogy Togliatti mondja: “a fasizmust nem szabad valamiféle végleges képződménynek tekinteni, fejlődésében kell vizsgálni”.13 De soha semmilyen fasizmusból nem hiányozhat a többletmunka kisajátításának politikai feltételeit biztosító nyílt terror, a “népi” retorika, a militarizmus és az agresszív nacionalizmus. Ezek az elemek alkotják a fasizmus lényeges jegyeinek minimumát – feltéve, hogy a finánctőke az az “általános éter”, amely valamennyit “magába meríti, és különösségében módosítja”.14 Olyan országokban sincs ez másképp, ahol a hazai finánctőke gyenge vagy nem létezik. Szálasi hatalomra jutásakor (gyakorlatilag a német megszállás óta) magyar finánctőke nem létezett; a latin-amerikai fasiszta diktatúrák sok esetben egyszerűen az Egyesült Államok finánctőkéje által üzemeltetett “helytartó-fasizmusok”. Spanyolországban Franco, Portugáliában Salazar, Görögországban az “ezredesek”, Chilében Pinochet diktatúrája legalább annyira a külföldi finánctőke furkósbotja volt, mint a hazaié. A fasizmus nem pusztán nemzeti jelenség, hanem a nemzetközi tőke, a tőkés világrendszer terméke.15
JEGYZETEK
1 Horthy M. titkos iratai (192. o.)
2 “Az egyénnek nem joga és nem kötelessége létezni, mivel minden jog és kötelesség a közösségből származik” – írta Otto Dietrich náci jogteoretikus a “Völkischer Beobachter” (a hitlerista központi pártlap) 1937. december 10-i számában, “Csak a közösség adhatja meg a ‘személyiség’ rangját” (Nur die Gemeinschaft verleiht den Titel, Persönlichkeit) című cikkében. (Idézi Shlomo Avineri: Das Problem des Krieges im Denken Hegels. Lásd: Hegel in der Sicht der neueren Forschung. Darmstadt, 1973. (469. o.) A cikkben kifejtett felfogás egybecseng Mussoliniéval, aki az államot tekintette a közösség megtestesítőjének.
3 Szavakban ugyan programjukba vehetik “a demokrácia és az alkotmány védelmét”, mint az 1930-as évek amerikai fasisztái, az ilyen demagógia azonban nem érdemel több hitelt, mint a japán fasisztáké, akik abban az időben “kizsákmányolásmentes Japánt” követeltek.
4 Vö. Georgi Dimitrov: Fasizmus a Balkánon. Lásd: Az antifasiszta harc stratégiája. Bp., 1985 (31. o.)
5 Georgi Dimitrov: A fasizmus előretörése és a Kommunista Internacionálé feladatai a munkásosztály egységéért, a fasizmus ellen folytatott harcban. (Beszámoló). (Lásd uo. 45. o.)
6 Ilyen típusú törvényekre az angol konzervatívok abszolút parlamenti többséggel sem vetemedtek volna. Hagyományaik is mások voltak: a 19. században egy Disraeli nevű illető elég hosszú időn át állt az angol kormány élén, pártja, a konzervatív párt megbízásából. Vajon a diszkriminációs törvényeket megszavazó magyar honatyákra és az Imrédyt “faji” alapon megbuktató “keresztény-nemzeti” politikusokra éppúgy illik a “konzervatív” jelző, mint Disraelire és ma is fennálló pártjára?
7 Horthy M. titkos… (67. o.)
8 Uo. 71-72. o.
9 Payr Hugó írja Imrédyről Horthynak küldött beadványában: “Mit akar a miniszterelnök úr csinálni?… Azt mondják: fasiszta világrendet, egypárt-uralmi rendszert, párthadsereget, uniformizált sajtót, új zsidótörvényt, radikális földreformot, nagyipari vállalatok nacionalizálását… Ha mindennek csak a fele igaz, az is versenyfutás a forradalommal.” (Horthy M. titkos… 192. o.) – Figyelmet érdemel egyébként Payr észrevétele a “populisták” összetételéről: “Nálunk is megnyilvánul az a csodálatos jelenség, hogy nem az éhesek, nem a munkanélküliek, nem a nyomorgók adják a nyilastömegeket, hanem a stréber kishivatalnokok, altisztek, BSZKRT-kalauzok, beugratott hadnagyok.” (Uo. 190. o.)
10 Vö. Lackó 254. o.
11 Vö. uo. 267-268. o.
12 Iratok az ellenforradalom történetéhez 1919-1945. A fasiszta rendszer és a népnyomor Magyarországon 1921-1924. Szerkesztette és a bevezető tanulmányt írta Nemes Dezső. Bp. 1956. (272. o.)
13 P. Togliatti: Előadások a fasizmusról. Bp. 1986. 40. o.
14 Marx kifejezései – lásd: Bevezetés a politikai gazdaságtan bírálatához. MEM 13. köt. Bp., 1965. 172. o.
15 Vö. Nemes D.: A fasizmus kérdéséhez. 44. o.
Forrás: Ezredvég 2007/01.