A kubai forradalom történelmi vezére, Fidel Castro üzenetet küldött az Egyetemi Diákok Föderációjának, a Havannai Egyetemre való felvételének 70. évfordulóján.
Kedves Elvtársak,
2006-ban egészségügyi okok végett, amelyek miatt képtelen lettem volna idővel és energiával ellátni kötelességeimet – amelyeket akkor vettem magamra, amikor felvettek erre az egyetemre, 1945, szeptember 4-én, 70 évvel ezelőtt – lemondtam hivatalos pozícióimról.
Nem egy munkás fia voltam, nem szenvedtem anyagi vagy társadalmi támogatás hiányától a viszonylag komfortos élethez; mondhatni csodálatos módon elkerültem a fényűzést. Pár évvel később egy gazdagabb és kétségtelenül tehetséges amerikai állampolgár, majdnem 100 milliárd dolláros vagyonnal azt állította, – egy múlt csütörtökön, január 22-én megjelent sajtóügynökségi cikk szerint – hogy az uralkodó termelési rendszer és a javak elosztása generációról generációra szegényíti a gazdagokat.
Az ókori Görögország ideje óta, majdnem 3000 éve, a görögök, anélkül, hogy messzire mentek voltak, briliánsak voltak majdnem minden tevékenységben: fizikában, matematikában, filozófiában, építészetben, művészetben, tudományban, politikában, csillagászatban és az emberi tudás más területein. Ámbár Görögország olyan ország volt, amelyben rabszolgák végezték a legnehezebb munkákat a földeken és a városokban, miközben az oligarchák arra áldozták magukat, hogy írjanak és filozofáljanak. Az első utópiát pont nekik írták.
Gondosan megfigyelve ezt a jól ismert, globalizált és nagyon szegényen megosztott Föld bolygót, amelyen tudjuk, hogy minden létfontosságú forrást felosztottak a történelmi faktorok szerint: valaki kevesebbet kap szükségleteinél, mások nem is tudják, mit kezdjenek a sokkal, amelyük megvan. Most a háború hatalmas fenyegetése és veszélye közepette, káosz uralkodik a pénzügyi források és a társadalmi termelés elosztásában. A világ népessége megnőtt, 1800 és 2015 között egyről hét milliárd lakosra. Képes lesz ez a népességnövekedés elférni ezen a módon a következő 100 évben, és az élelmiszer, az egészség, a víz, a lakhatási szükségletek megfelelnek-e tekintet nélkül arra, milyen tudományos eredményeket érünk el?
Nos, félretéve ezeket a zavarba ejtő problémákat, bámulatos felidézni, hogy a Havannai Egyetem azokban a napokban, amikor beléptem erre a szeretett, tisztelt intézménybe, majdnem háromnegyed évszázaddal ezelőtt, az egyetlen volt Kubában.
Természetesen, tanulótársaim és professzorok, meg kell említsük, hogy jelenleg nem csak egy, hanem több mint 50 felsőoktatási intézmény van szerte az országban.
Amikor meghívtak, hogy vegyek részt az Egyetemre való felvételem 70. évfordulójának megemlékezésén, amely meglepett, azokban a napokban, mikor nagyon elfoglalt voltam olyan ügyekben, amelyekben viszonylag hasznos lehetettem, úgy döntöttem, hogy veszek egy kis szünetet, és rászánok pár órát, hogy felidézzem ezeket az éveket.
Lesújtott ráeszmélni, hogy már 70 év eltelt. Valójában, elvtársak és elvtársnők, ha újra jelentkezhetnék ebben a korban, ahogy ezt néhányan kérdezték, akkor habozás nélkül azt válaszolnám, hogy tudományos tanulást folytatnék. Ahogy Guayasamín mondta: Hagyjatok számomra kis fényt.
Azokban az években már hatott rám Marx, megérthettem többet és jobban, a különös és komplex világot, amelyben élnünk kell. Talán menedéket találtam néhány burzsoá illúzióban, amelynek csápjai sok diákot próbált elfogni, amikor sokkal több szenvedélyt birtokoltak, mint tapasztalatot. A téma hosszú és véget nem érő lenne.
A forradalmi tettek másik géniusza, a Kommunista Párt alapítója volt Lenin. Ezért egy másodpercet sem haboztam a Moncada per alatt, amikor megengedték egy alkalommal, hogy tanúskodjak, beismerni a bírók és a Batista-rezsim tucatnyi, magas rangú hivatalnoka előtt, hogy mi Lenint olvasunk.
Nem beszéltünk Mao Ce-tungról, mivel a kínai szocialista forradalom, amelyet ugyanazok az alapelvek inspiráltak, akkor még nem értek véget.
Kitartok amellett mindazonáltal, hogy a forradalmi eszméknek őrt kell állniuk, ahogy az emberiség szélesíti tudását.
A természet megtanítja nekünk, hogy tízmilliárdnyi fényév telt el, és az élet minden megnyilvánulásában mindig is anyag és sugárzás hihetetlen kombinációjának tárgya volt.
Kuba és az Egyesült Államok elnökeinek személyes üdvözlése történt Nelson Mandela, a kitűnő, példamutató apartheid elleni harcos temetésén, aki megbarátkozott Obamával.
Ez elég is volt arra következtetni, hogy akkor már sok év eltelt, mióta a kubai csapatok döntő győzelmet arattak a rasszista dél-afrikai hadsereg felett, amelyet a vagyonos burzsoázia irányított, amelynek óriási gazdasági forrásai voltak. Ez egy olyan konfliktus története, amelyet meg kellene írni. Dél-Afrika kormánya a kontinens legnagyobb pénzügyi forrásaival nukleáris fegyvereket kapott Izrael rasszista államától, a Ronald Reagan elnökkel kötött megegyezés szerint, aki engedélyt adott olyan eszközök szállítására, amelyek olyan fegyverekbe kellettek, amellyel megtámadhatták a kubai és angolai erőket, amelyek védték az Angola Népköztársaságot a rasszista csapatoktól, akik azért léptek be az országba, mert el akarták foglalni.
Így a béketárgyalásokat ki is zárták, amikor Angolát megtámadták az apartheid erők, az afrikai kontinens legjobban képzett és felszerelt hadserege.
Ilyen helyzetben nem volt lehetősége a békés megoldásnak. A folyamatos erőfeszítések, hogy megsemmisítsék az Angolai Népköztársaságot, hogy ennek a jól felszerelt és kiképzett hadseregnek az erejével szisztematikusan kivéreztessék az országot, vezetett a kubai döntésre, hogy hangos csapást mérjen a rasszistákra Cuito Cuanavalénál, egy korábbi NATO támaszpontnál, amelyet Dél-Afrika minden áron el akart foglalni.
Ez a hatalmas ország arra kényszerült, hogy béketárgyalásba kezdjen, amely végett vetett Angola katonai megszállásának és a dél-afrikai apartheidnek.
Az afrikai kontinens nukleáris fegyverektől mentes lett. Kubának másodszor kellett szembenéznie nukleáris támadással.
Kuba internacionalista csapatai tisztességgel vonultak vissza Afrikából.
Aztán Kuba túlélte a békeidő Különleges Periódusát, amely majdnem 20 évig tartott, anélkül, hogy felemeltük volna a fehér zászlót, amelyet sosem tettünk, és nem is fogunk.
Kuba sok barátja ismeri a kubai nép példamutató magatartását, és elmondom nekik néhány szóban az én véleményemet.
Nem bízom az Egyesült Államok politikájában, soha nem is váltottam velük egy szót sem, bár ez egyébként még nem jelenti a konfliktusok és a háborús fenyegetések békés megoldásának visszautasítását. A béke megvédése mindannyiunk kötelessége. Az Egyesült Államok és a népek, vagy Latin-Amerika bármely erővel fel nem lépő népe közötti problémák minden megtárgyalt, békés megoldásának a nemzetközi alapelvek és normák szerint kell történnie.
Mi mindig meg fogjuk védeni a világ minden népe és a politikai ellenfeleink közti együttműködést és barátságot. Ezt követeljük mindenki számára.
Kuba elnöke helyes lépéseket tett a Nemzetgyűlés és a Kubai Kommunista Párt felhatalmazásával összhangban.
A sírásók, akik ma fenyegetik az emberiséget, kénytelenek betartani az emberi méltósággal összeegyeztethető normákat. Egy ország sem tagadhatja meg ezt a jogot.
Ennek szellemében harcoltam, és folytatni fogom a harcot az utolsó leheletemig.
Fidel Castro Ruz
2015. január 26.