Hogy milyen apropóból kerül elő egy 2007-ben véget ért sorozat még 2022-ben is? Idén két könyv is jelenik meg a sorozat hátteréről a bennfentesek tollából.
Az alábbi elemzés kemény spoilereket tartalmaz!
A Maffiózók óriási hatást gyakorolt a sorozatkészítésre, óriási rajongótábort szerzett és manapság is nézik az ismétléseket, nem csoda, hogy még ma is téma.
A szakma is eléggé díjazta. 23 Golden Globe jelölésből ötöt haza is vitt, és több mint 70 Emmy jelölést kapott. A vélekedések szerint a Maffiózók a sorozat forgatókönyvírás csúcsa… tévednek.
Az előnyök
A Maffiózók sorozat valójában azért volt népszerű, mert
1, eszméletlen jó karaktereket írtak, legyenek azok akár jók vagy rosszak, vagy inkább mindkét térfélen egyszerre létező rosszfiúk, akiket lehet „szeretni”, vagy hétről hétre gyűlölni.
2, kiváló színészek voltak kiválóan rendezve, még annak ellenére is, hogy nem volt állandó rendező. (A 86 epizódot 23 különféle rendező jegyzi, a sorozat mágusa és hajtóereje a producer David Chase volt).
3, Remek diaológusokat írtak.
A probléma
Semmiképp nem mondhatjuk azonban, hogy a Maffiózók a forgatókönyvírás csúcsa. Nem lehet ugyanis történeteket elmesélni anélkül, hogy lenne történet. Bizonyára megbotránkoztatóak ezek a sorok, így kérünk mindenkit, aki látta a sorozatot, hogy próbáljon a 86 epizódnyi tartalomból elmesélni egyetlen sztorit is. Elég nehéz lenne. A történeteknek ugyanis van egy olyan makacs és tőlük szervesen elválaszthatatlan tulajdonságuk, hogy van elejük, közepük és végük. A Maffiózók forgatókönyvírói stílusa pedig – talán szándékoltan – elkövette azt a hibát, hogy nem csak a történetek végét spórolták ki, de a legtöbb esetben a konfliktus kifejeződését és kiéleződését is.
Nincs végiggondolt és végigvitt koncepció!
A Maffiózók konkrétan csak problémákat, konfliktusokat, nehezen megoldható helyzeteket vonultatott fel hétről hétre, amelyből rendre és kínosan NEM LETT SOHA SEMMI. A karakterek nem fejlődtek, a konfliktusok nem oldódtak meg, a történet, soha nem haladt és ha haladt is, az általában mindig afelé, hogy valakinek golyó ment a fejébe. Rendben, hogy maffiasorozatról van szó, amelynek a maffia világáról kellene hitelesen szólnia, amelyben rengeteg konfliktus megoldása maga a gyilkosság, viszont ez vérunalmas és könnyű megúszása a forgatókönyvírásnak. Ha a maffia csak golyóval tudja megoldani a problémákat, akkor nem erről az unalmas és sehova nem haladó világról kellene sorozatot gyártani, hanem a sokkal izgalmasabb lakberendezésről például.
Igazi tragédia, hogy a Maffiózók valóban létező komoly konfliktusokat feszeget, amelyben ott vannak a maffiacsaládok közötti konfliktusok, a maffiacsaládokon belüli konfliktusok, a maffiózok magánéleti-családi konfliktusai és a belső, lelki konfliktusok. Izgalmas témák tömege, csak semmiből nem lesz semmi.
A mellékszereplői példák
Rendkívül érdekes a belső lelki vívódással küzdő korrupt zsaru esete, amely kiváló szál lehetett volna, kemény 1-2 epizódig ha tartott, mivel váratlanul öngyilkos lett.
Kimagasló ötlet volt, hogy a majdnem pszichopata Ralph Cifaretto karaktere emberi érzéseket kezd produkálni kisfia súlyos balesete után, de még abban a részben péppé verik a fejét.
Merész húzás volt Vito, a meleg maffiakápó esete, akinek kíváncsiak lettünk volna a történetére, és csodával határos módon ez kb. 3 részig el is húzódott, amíg az ő feje is baseballütők martalékává vált.
Izgalmas történetszál volt Tony Blundetto esete, aki kiszabadult a börtönből, visszakerült a maffiacsaládba, de szeretett volna inkább tisztességesen megélni ebből, ez a sztorielem is kemény két részt élt meg, majd pár rész után ő is golyóval a fejében végezte.
Hogy hogyan lehet egy maffiacsaládot a börtön falai közül irányítani? Nem tudtuk meg, mert John Sacrimoni pár rész alatt meghalt rákban.
Sikerült-e végül rendbehozni a meleg maffiózó gyermekét, aki a folyamatos iskolai zaklatások miatt pszichés problémákkal küszködött, majd egy erre „szakosodott” gyermektáborba kényszerítették? Nem tudjuk meg, egyszerűen a forgatókönyvírók elfeledkeztek róla.
Aztán itt a lázadó Richie Aprile, aki mindig próbál saját szakállra dolgozni, visszaélve azzal, hogy az ő korábban elhunyt testvére volt a de facto főnök. Vajon sikerülni fog neki előretörni? Nem tudjuk, pár rész után mellbe lőtték.
Az unokaöccse Jackie Aprile Jr. ráadásul a főszereplő Tony Soprano lányának udvarolt. Viszont drogos volt, szeretett volna feljebb törni, és óriási hibákat követett el. A családi konfliktus vajon megoldódik? Félig, ismét csak golyó a fejbe.
Az idősebb Jackie Aprile hogy lesz képes rákos betegként igazgatni egy maffiacsaládot? Sehogy, mert ő is meghal.
A kissé szerencsétlen, de szelíd mackós típusú Bobby “Bacala” Tony nővérét veszi el feleségül, majd átesik élete első gyilkosságán is. Épp, amikor izgalmas lenne a karaktere, a sorozat véget ér, persze ő is szitává lőve végzi.
A fiatal maffiózó barátnőjét, Adrianát – később menyasszonyát – beszervezi az FBI besúgónak. Hogy lehet így létezni és lavírozni két világ között? Ez a szál egy évadot megélt, és nem is vezetett sehova, majd megint csak golyóval a fejben zárták le.
Egy Amerikába importált olasz maffiózó, Furio beleszeret a főnök feleségébe. Micsoda érdekes csavar, vajon hogy alakul? Őt nem csak egyszerűen kiírták a sorozatból, de nem is tudunk meg róla soha többet semmit, csak hogy visszament Olaszországba.
Tony elhanyagolt felesége vonzalmat kezd érezni egy házfelújító szaki iránt, már majdnem eljutnak a csókig és az ebből vélhetően elég komoly zűrig, mikor a kisember elszereti a Don feleségét, amikor az utolsó pillanatban… mégsincs csók, sztori lezárva, karakter elfelejtve.
Tony lányának az egyetemen volt egy szobatársa, aki súlyos pszichés problémákkal küzdött. Róla egyszerűen a forgatókönyvírók elfeledkeztek, teljesen eltűnt a sorozatból, és csak az utolsó évadban egy random megjegyzésből derült ki, hogy öngyilkos lett.
Igazából nem történik más, csak a forgatókönyvírás megúszása, általában halálesetek produkálásával. Elég csak a konfliktust felvonultatni, azt kifejtés nélkül kivégezni – általában szó szerint, és utána kvázi úgy csinálni, mintha rábíztuk volna a gondolkodást a nézőre.
És ezek csak a mellékszereplők voltak.
A főszereplők szintén kínosan nem haladnak sehova
A filmtörténet egyik legidegesítőbb karaktere Tony Soprano főnök fia, Anthony Jr. Ő már kisiskolásként állandóan bajba keveredik, majd ez folytatódik nagyiskolásként, ahonnan kicsapják, majd jön a főiskola, ahonnan kiesik, majd az életben is elkövet borzasztóbbnál borzasztóbb és kínosabb hibákat, és a sorozat utolsó epizódjában is még probléma van a sráccal, ami nem halad történetileg soha sehova, és mivel a sorozatnak vége, már nem is fog.
A nővére szintén unalmas karakter, csak ő épp jótanuló, és végül túl sok probléma nincs is vele, ami van, az pedig magától megoldódik. Egyszerűen csak halad az életben és jól tanuló középiskolásból egyetemista lesz, majd orvosi helyett a jogra jelentkezik, ami valljuk be, nem egy óriási maffiakonfliktus. Egyetlen érdekes momentuma van, amikor elkezd járni egy színesbőrű sráccal, aki nem tetszik a rasszista Tony-nak. Ebből a szálból sem lesz semmi, a srác 2 rész után feladta a dolgot.
A sorozat eklatáns „nem történik semmi” színfoltja nem más, mint a pszichiáter és Tony Soprano beszélgetései, amelyek inkább csak narrálnak utólag „történeteket”, de ez a szál, ami az első évadban még izgalmas, bár inkább komikus, hiszen Tony minden második részben rácsapja az ajtót, hogy többet nem jön, ám mégis mindig minden magyarázat nélkül megjelenik, a következő évadokra teljesen ellaposodik, és már maga a karakter panaszkodik, hogy „ezeknek a beszélgetéseknek semmi értelmük”, és „nincs semmi fejlődés”. Valójában azért nincs fejlődés a pszichiáter-maffiafőnök kapcsolatban, mert a forgatókönyvírók ezzel sem történetvezetésileg, sem orvos-szakmailag nem tudtak semmit sem kezdeni. Egy pszichiátriai kezelés ugyanis nem így zajlik, ahogy ezt látjuk, csupán néhány részben történik gyógyszerelés (a sorozat elején), és egyszer merül fel némi magatartásterápia, amiről igazából szólnia kellene ennek az egésznek. Azt hihetnénk, hogy az orvos rossz pszichiáter, Tony pedig rossz beteg, pedig csak a forgatókönyvírás nem volt elég kreatív, hogy hat évadon keresztül kezdeni tudjon valamit ezzel a helyzettel. A pszichiáter és a kezelés nem válik a történés szerves részévé, pedig pont erről kellene szólnia a sorozatnak. Az írók időt töltenek el a két karakter párbeszédeivel, amelyek sehogy nem épülnek végül vissza a történésekbe. Tény, hogy megkapargatjuk néha Tony lelkét, de a legnagyobb megvilágosodás, hogy valószínűleg azért lesz Tonynak pánikrohama a sonkától, mert végignézte, ahogy a szintén maffiózó apja levágja egy hentes ujját, amikor az késett a védelmi pénz leadásával. Megkaparjuk, hogy a szeretői tulajdonságai nagyon hasonlítanak az anyjára, de ebbe sem megyünk bele mélyen. Végül az utolsó előtti részben a pszichiáternő kvázi kidobja a betegét, amit már az első évad végén meg kellett volna tennie.
A feleség és Tony kapcsolata a szokásos maffiatörténet: A katolikus család képmutató látszatának fenntartása, ugyanakkor számos szerető tartása, természetesen a férfi részéről, mert a nőnek ugyanez nem jár. Kiváló szál a keresztény kamuerkölcsök szemléltetésére, csak hat év után unalmassá válik ez az állandó konfliktus. Különösképp, hogy a forgatókönyvíróknak volt elég merszük ahhoz nyúlni, hogy Tony egy haslövés után rájön, hogy csak a feleségére számíthat, ő ápolja, és végül lelkiismeretet növeszt a hűséghez, és nem fekszik le egy nővel… ez is keményen egy epizódig tartott, mert elég hamar már sztriptíztáncosnővel fekszik össze. Abszolút gyáva forgatókönyvírói húzás.
A feleség szenved a kapcsolatban, de ugyanakkor élvezi annak minden anyagi előnyét, a sok pénzt, a nagy házat és a luxust. Érdekes felállás. A szeretőket megtűri ugyan, de látszathisztit rendez miattuk, akárhányszor csak Tony lebukik. Ez egy évadig elmegy, de hat éven keresztül már unalmas. Azonban két eset is történik, amikor ez a dolog megtörik. Egyszer szemez Furioval, az Olaszországból érkezett maffiózóval, aki egyszer csak felszívódik emiatt. Máskor különköltöznek, a válást is fontolgatják, de végül minden komoly karakterfejlődés nélkül újra összeköltöznek. A korai részekben még egy férfi feltűnik a nő életében, és majdnem csókig is elmegy a dolog, de aztán mégsem, és a karaktert egyszerűen kiírják a sorozatból, pedig érdekes szál lett volna a maffiafőnök feleségének hétköznapi szeretője eset.
Chris Moltisanti, Tony után talán a második legfontosabb szereplő, akinek egyetlen karakterfejlődése, hogy úgy nevezett beavatott lesz, ami az olasz típusú maffiában extra jogokkal jár, pl. csak felsőbb engedéllyel lehet megölni. Közben rászokik a drogokra. Majd elküldik elvonóra és leszokik, de aztán mégsem. Ugyanez történik a Tonyval való viszonyában. Mivel tulajdonképpen a második legfontosabb szereplőről van szó, kénytelenek voltak vele kezdeni valamit, de csak egy mérleghintázás jött ki ebből is, pont ahogy a drogos szálból. Egyszer imádja Tonyt, máskor utálja a „hájfejet”; aztán „meghalnék Tony Sopranoért”, a következő részben pedig „nem tisztel eléggé.” Ráadásul nincs elegendő ok, amely indokolttá tenné ezt a minden átmenet nélküli szélsőséges hangulatingadozást. Külön furcsaság, hogy az utolsó évadban beszáll a filmiparba, és csinálnak egy látszólag vérrossz horror-maffia filmet, de semmi utalás nincs arra, hogy pénzügyileg siker vagy bukás lett volna ez a próbálkozás! Valahogy az az érzésünk, hogy ha csak egy évadra írt volna alá szerződést, akkor rögtön kinyírták volna a sorozatból, így viszont több évadon kellett nyújtani a szálakat, mint a rétestésztát. Az ő megfejtése is a szokásos: drog miatt karambolozik, miközben Tony ül mellette a kocsiban, aki megfojtja a sérült Christ, három résszel a sorozat lezárása előtt. Az azért sehol nem indok – még a maffiában sem -, hogy a főnök megöli a saját unokaöccsét, akivel még pár epizóddal előrébb nem kicsit öribarik voltak. Szenzációhajhász forgatókönyvírás, egy elég váratlan és szokás szerint indokolatlan fordulattal, csak azért, hogy az emberek beszéljenek róla.
És végül Tony Soprano. Mivel ő az abszolút főszereplő a sorozatban, az ő lelkébe már elkezdünk belemenni, de még mindig csak a felszínt kapargatjuk. Tudjuk, hogy a történet némely pontján pánikbeteg, majd depressziós, végül előkerül egy szenvedélybetegség is, konkrétan a játékfüggőség, mikor több részen keresztül folyamatosan borzalmasan nagy összegeket veszít, majd fogalmunk sincs hogy, végül csak random megjelenik egy táska pénzzel és kifizeti a tartozását. Nyilvánvalóan illegális úton szerzett pénz, de miért nem tudjuk meg az eredetét? Miért okoz több részen keresztül komoly lelki konfliktust, ha egyszer egy semmiből előkerülő táska pénzzel ez megoldható? Ez a legolcsóbb akciófilmek megoldása, mikor a főhős sarokba van szorítva és egyszer csak megjelenik a semmiből egy felmentő sereg. Ha ilyen olcsó és minden kreativitást nélkülözú húzással élünk, nem érdemeljük ki a kreatív forgatókönyvírásnak járó csúcskrediteket.
És a sztori “lezárása”
A sorozat lezárása volt az, amely végül totálisan jól összegezte, ami eddig történt, vagyis a történettelenséget. Tony elmegy a családjával étterembe, beszélgetnek, de közben néhány gyanús alak feltűnik a helyen, az egyikük ki is megy WC-re – némi utalás a Keresztapára -, majd az egyik jelenet közben, mintha megszakadna az adás, minden elsötétül, majd stáblista. Olyan nincs, hogy a lázadók támadják a Halálcsillagot, de közben Luke Skywalker űrhajóját lelövik és végefőcím. Borzasztóan gyáva húzás a pénzéhes kapitalista filmproducerektől. Először is átvertek rengeteg fogyasztót, mivel nem kapták meg, amit akartak: egy normális és korrekt befejezést. Aztán, ha mégis úgy alakul az érdeklődés, akkor ismét nagy lóvéért lehetne csinálni folytatás sorozatot, esetleg egy folytatásfilmet. Elvégre semmi konkrét nem utal arra, hogy megölték volna Tonyt. És mindaközben, hogy megúszták a sorozat befejezését, még elő is adhatták magukat, hogy milyen merész művészek, holott egyszerű gyávaságról volt szó. Ugyanakkor elérik, hogy az egész sajtó erről beszéljen, növelve a nézettséget, a DVD eladásokat és a sorozat körüli palávert. És ez is történt. Épp amerikai bombák hullottak Afganisztánra, de a szalagcímeken csak a Maffiózók volt.
Méltatlan befejezés ahhoz képest, hogy olyan színész-zsenik dolgoztak ezen a produkción, mint James Gandolfini, aki 2013-ban váratlanul elhunyt, így lényegében örökre befejezettnek tekinthetjük a sorozatot. David Chase mindenesetre előrukkolt még egy előzményfilmmel, hogy újabb bőrt húzzon le a sztoriról.
Persze, azért volt jó oldala is a sorozatnak. A kiváló karakterszínészek kiváló dialógusai. De történet nélkül ez sajnos kevés volt.