Oliver Stone keményen rendszerkritikus rendező egyszerűen csak W címmel forgatta le harmadik elnökfilmjét.
Bár első filmje, a JFK, nem pontosan Kennedy elnökségéről, hanem a meggyilkolásáról és a hozzá fűződő összeesküvés-elméletekről szólt. A Nixon viszont már konkrétan életrajzi film, amely az elnök legfontosabb politikai szerepléseit vitte vászonra, közben pedig kitekintett a múltra.
Ugyanezt a forgatókönyvi vonalat viszi tovább a W, amely az ifjabbik George Bush elnökségével, főként az Egyesült Államok iraki háborúba való belerángatásával foglalkozik, közben pedig az egyetemi évektől ugrál vissza a múltba. A két film stílusa így lényegében teljesen ugyanaz, csak lecserélték az elnököt és az adott történelmi korszakot.
Ám, amíg ez a recept működik a Nixonban, addig a W-nél valahogy kevés. A forgatókönyv ugyanis – néhány gyöngyszemtől eltekintve – harmatgyenge lett. Nélkülöz minden feszültséget, nincsenek meg pont az Oliver Stone-ra jellemző dinamikus vágások, kameramozgások, sem a játék a filmmel, amelyben a rendező korábban politikai drámákkal képes volt a thriller műfaj határait is súrolni.
Valamiért a forgatókönyvből ezt teljesen kihagyta, és mintha nem is egy Oliver Stone filmet látnánk, hanem egy B-kategóriás vasárnapi matinét.
Nem véletlen, hogy a filmet nem is kapták fel teljesen, és alig lehetett róla hallani az elmúlt 10 évben, ráadásul még azt is titok övezi, hogy maga George W. Bush megnézte-e egyáltalán. (A pletykák szerint maga Clinton elnök adta neki egy DVD-n, mondván, nagyon jól fog rajta szórakozni.).
A Josh Brolin által kiválóan alakított elnök karaktere még magából Bushból sem hozhat ki dührohamot. És pont ez a film második problémája!
George W. Bush ugyanis az Egyesült Államok és a világ történelmének egyik legkártékonyabb amerikai elnöke volt, dacolva a vietnami népirtásért felelős Nixonnal. Bush minden elemző szerint egy idióta volt, aki az apja miatt kapaszkodott fel a republikánus párt ranglétráján, majd a politikai elit bábja lett, aki előszeretettel indított el milliós emberáldozatokat követelő háborúkat, miközben visszavetette az amerikai gazdaságot, brutálisan megszorította a szegényeket és csak veszélyesebb hellyé tette az egész világot – beleértve a ténykedésének köszönhetően megszületett Iszlám Államot.
Oliver Stone eddig nem arról volt híres, hogy ne démonizálná bizonyos filmjei szereplőit. Azonban George W. Bush démoni figurájával nagyon is elnéző volt. Ebben a filmben tulajdonképpen az történik, hogy a démoni figura sokkal árnyaltabb képet kap. A film több helyütt azt sugallja, hogy ők valami általuk vélt „jóért” cselekednek, holott mindenki tudja, hogy az iraki és afganisztáni háború az imperialista USA birodalomépítő és olajrabló törekvéseiéhez szolgált. Ennek ellentmond persze a film csúcspontja, a zseniális Richard Dreyfuss által alakított Dick Chaney performansza egy kabinetülésen, ahol világosan kifejti, mik is azok az érdekek, amelyekért be kell vonulniuk Irakba. Nem Oliver Stone-tól vártuk, hogy emberi arcot próbál varrni tömeggyilkosoknak. Azt vártuk, hogy a tömeggyilkosokat valóban tömeggyilkosoknak fogja bemutatni, akikben egy szemernyi kétség sincs aziránt, hogy a tőke, a nagyvállalatok és a pénz érdekében cselekedjenek. Márpedig történelmi tény, hogy ez történt. Persze szó sincs arról, hogy ezek az alakok fel lennének mentve a filmben, hiszen egyértelműen negatív szereplők.
Oliver Stone egyetlen mentsége, ha pont ezáltal akarta némileg befogadhatóbbá és fogyaszthatóbbá tenni a filmet a szélesebb tömegek számára. Vélhetően némi politikai konformizmus vezette, hogy a radikális hangvétel helyett mérsékeltebb karaktereket írt a filmjébe. Pedig a vállaltan baloldali rendező, aki még Fidel Castro-val is dokumentumfilmet forgatott, interjúiban sokkal radikálisabban ítélte el George W. Bush politikáját, mint ahogy ezt ebben a filmben teszi. Mindehhez hozzáadva, hogy Oliver Stone kukába dobta a saját rendezői kelléktárát a feszültségkeltésre, egy kicsit unalmas, két órás filmet eredményezett, amelyet szigorúan csak a korszak „rajongóinak” ajánlhatunk.