Kádár János humoros beszédrészleteinek második része.
Az első rész olvasható IDE KATTINTVA.
Kissé ismerjük a marxizmus—leninizmus tételeit és arra törekszünk, hogy az emberi társadalom törvényeit feltáró eme nagyszerű tudományt még jobban megismerjük. De amikor utazunk, akkor mi is csak ugyanolyan, élmények iránt fogékony emberek vagyunk, mint bármelyik utasember, és azt gondolom, hogy ez még nem elhajlás a párt fő irányvonalától a liberalizmus felé.
Nem akarunk olyan hibába esni, hogy mondjuk a fogpiszkálót vagy a libatollból készült kenőtollat a nagyipar állítsa elő.
A gabonatermés most gyengébb volt, viszont jó a szőlő és a takarmányfélék terméseredménye, sőt a szőlőé egészen kiváló, örülhetnek, akik nem az alkoholellenes előadásokat, hanem a jó bort szeretik.
Az egy főre eső kalóriafogyasztás Olaszországban 2570, Hollandiában 2910, Ausztriában 2940, Angliában 3230, a Magyar Népköztársaságban pedig 3240. Ha 10 kalóriával is, de már megelőztük Angliát, sőt az Egyesült Államokat is, ha még nem is az egy főre eső termelésben, de az evésben.
Legutóbb például a „Die Presse” című újságban láttam egy cikket, amely a többi között azt mondja, hogy határőreink gépfegyvereinek csöve Ausztria felé néz. Miféle felfedezés ez? Az osztrák határőrség talán Bécs felé irányítja géppuskáinak csövét?
A kongresszus, a területi pártértekezletek és az alapszervi vezetőségválasztó gyűlések nagyszerű alkalmat nyújtanak ahhoz, hogy az olyan embereket, akiknek a dicsőség már megint kezd a fejükbe szállni — vegyék kicsit elő, önteltségüket „smirglizzék” meg és gyalulják le.
Azután, ha valami jó, nem kell arról hússzor írni. Egyszer kell írni, úgy is észreveszik az emberek, ha valami jó, sőt azt is észreveszik, ha valami rossz, még akkor is, ha az újságokban azt írták volna, hogy az jó.
Megírták például: megszűnt az üzletek felesleges átalakítása. Ez volt a címben. Gondoltam magamban, ez nagyszerű dolog, ideje is volna már. Azután nézem, hogy mitől szűnt meg. Hát azt írják, hogy a fővárosi tanács illetékes osztálya kiadott egy körlevelet. Azért nekünk már vannak történelmi tapasztalataink a körlevelekről. Attól, hogy azt kiadják, még nem oldódik meg rögtön a dolog, a megvalósulásért még sokat kell verekedni és harcolni.
Emlékszem például Petőfi Sándor elvtárs felszólalására — és arra is, hogy a külföldi küldöttek nem tudták, miért derül a kongresszus neve hallatára.
A kongresszuson központi kérdés volt a mezőgazdaság szocialista átszervezése és a mezőgazdasági termelés fejlesztése. Annyi szó esett róla, hogy egyes budapesti küldöttekben már az a gondolat is felvetődhetett: „Mi ez? Valami mezőgazdasági kongresszusra tévedtünk?”
Elvtársak, ez olyan nehéz, hogy néha már én is azt gondoltam — például, amikor Hruscsov elvtársék bekopogtattak a Holdnak nem is tudom pontosan melyik kráterébe —, hogy nem baj, menjünk a Holdra vagy akár a Vénuszra is, de intézzük úgy a dolgokat, hogy ott már ne kelljen termelőszövetkezetet szervezni.
És a közelmúltban már magam is találkoztam olyan jelenséggel, hogy parasztember a legújabb típusú Pannónia-motoron, vállán kapával indult ki a földre. Elgondolkoztam azon, mikor is találták fel a kapát. Nehéz lenne pontosan kiszámítani, mert akkor még nem volt „Újítási Hivatal” meg „Szabadalmi Hivatal”, ahol az ilyesmit nyilvántartották, de az biztos, hogy már jó régen, néhány ezer esztendeje feltalálták. A parasztnak személyes ügye — mint ahogyan mindenkinek személyes ügye —az, hogyan jut ki a munkahelyére. Tény, hogy ma már a legmodernebb technikával is kijuthat. Hiába, két és fél vagy három kilométeres távolságokon nem repülővel és helikopterrel közlekednek — az ilyen távon a Pannónia-motor a legmodernebb technika. Ugyanakkor azonban a társadalmilag döntő fontosságú tevékenységhez, a termeléshez, ki tudja hány ezer éves kapát visz a vállán.
Hiszen amilyen brigádvezetőt kifog magának a tsz-paraszt, aszerint alakul a helyzete, élete. Mert azt, elvtársak, még valahogy csak ki lehet bírni egy ideig, ha mondjuk a Központi Bizottság titkára vagy valamelyik miniszter „nehéz” ember. De ha a brigádvezető ilyen, azt nem lehet sokáig bírni.
Természetesen volt olyan parasztember is, akit már hét esztendeje hívtak a szövetkezetbe, és mindig azt mondta: „Én nem akarom, hogy nekem más parancsoljon.” Aztán nagy nehezen belépett. Másnap úgy döntött a tagság, hogy ő legyen az elnök. Akkor meg attól esett kétségbe, hogy neki kell majd másoknak parancsolnia.
Ha a termelőszövetkezet nem képes több árut adni az országnak, akkor — megmondom őszintén — mindnyájan jobban tesszük, ha a felvilágosító szó helyett elmegyünk egy kicsit kapálni, mert abból is kijöhet vagy tíz kiló kukorica — bár egy kicsit már kiestünk a folytonosságból.
Azért, elvtársak, mert nálunk van egy betegség: ha például valamelyik állami vagy gazdasági vezetőtől megkérdezzük, van-e bürokrácia az államapparátusban, azt feleli: „bizony, van egy kicsi”. De ha megkérdezzük: és a te minisztériumodban? — akkor mindegyik azt feleli: „ott nincs, ott mindenki rendesen dolgozik”.
Mi megmondtuk, nem rendezkedünk be még egyszer arra, hogy a párttagság fele azzal foglalkozzon, hogy a másik felétől havonta bekasszírozza a tagdíjat.
Április 4-én, amikor a szovjet hősök emlékművét koszorúztuk, óvodások is voltak ott. Odamentünk hozzájuk, az egyik társaságtól tréfából azt kérdeztem: ti hol dolgoztok, gyermekek? Az egyik, olyan három és fél év körüli gyerek, néz rám és azt mondja: a nehéziparban…… Meghökkentem. Hát hogyan, miképpen? Azután öntudatosan megmagyarázta ez a pöttömnyi ember, hogy valamilyen nehézipari trösztnek az óvodájába jár.
Tegnap meg nem érdemelten és olcsón néhány szál szép és szívesen adott virághoz jutottam. A Zrínyi Ilona iskola úttörői két napja várták már, hogy Hruscsov elvtárssal találkozzanak. Aztán tőlem kérdezték meg, mikor lesz itt Hruscsov elvtárs, és miután nem tudtam megmondani nekik, becsületesen megmondták, hogy „a Hruscsov bácsinak” szerették volna ezt a virágot adni, de mivel ő nincs itt, nekem adták a csokrot.
Egyszer egy május elsején összetalálkoztunk a kender- és jutagyári munkásnőkkel. Elmondtam nekik, hogy 1931-ben a gyár előtt tartottam egy illegális gyűlést. Sok dolgozó nő jött el arra. Emlékszem még magukra, egyikük-másikuk arcára is. Aki akkor 30 éves volt, 50 évesnek látszott, és aki most 50 éves, olyan, mintha 30 éves volna.
Olyasmit is fecsegnek, hogy: lebélyegzik nálunk a százforintost, meg lefoglalják majd a disznókat. Kitalálták azt is, hogy emelik majd a közlekedési díjakat. Még olyat is hallottam: nem engedik vissza Moszkvából Kádárt. Nos, hazajöttem, itt vagyok.
Szólnom kell azokhoz a honfitársainkhoz, akik időnként felülnek a rémhíreknek. Érdemes lenne összeállítaniuk egy hosszabb jegyzéket, hogy a felszabadulás óta hányszor és hányféle rémhírt hallottak, mert mi hajlandók vagyunk azt államköltségen is kinyomatni és terjeszteni.
Valamelyik képviselőtársunk említette, hogy amikor a Nőtanács egyik megbízottja Ausztriába akart utazni, előbb — hogy úgy mondjam — hitvallást kellett tennie, mivel akarja tölteni az idejét, kikkel és miről akar beszélni. Nos, ez rendben van. Ehhez joguk van. Megértem, hogy az osztrákok féltik semlegességüket a Nőtanács egy képviselőjétől.
Elvtársaim! Úgy érzem, ideje már abbahagynom a szép és lelkesítő eredmények felsorolását, még valaki azt hihetné, talán engem is beszerveztek újra a Kommunista Ifjúsági Szövetség tagjai közé.
Tegnap itt hallottam, hogy az egyik fiatalnak nehézsége volt a tagfelvételnél, mert nem tudta megmondani, ki a miniszterelnök Uruguayban. Azt ajánlották neki, hogy olvassa még négy hónapig a „Népszabadság”-ot. Nem vagyok biztos abban, hogy ha itt mindnyájunkat külön-külön végigkérdeztek volna, ki Uruguay miniszterelnöke, és a választól függött volna felvételünk a KISZ-be, vajon ma KISZ-tag lenne-e mondjuk a jelenlevőknek egyötöde is?
Tavaly, egy belső tanácskozásunkon beszélgettünk arról, hogy a gyermekőrsöket miről nevezzék el. Egy-két amolyan nagyon osztályharcos ember azt javasolta, hogy Marxról meg talán Lassalle-ról meg Engelsről kell az őrsöket elnevezni. A gyerekek valamivel jobban szerették volna, ha nyusziról, mókusról meg virágokról nevezhetnék el őrseiket. Mi a gyerekek mellett álltunk ebben a harcban, és inkább vállaltuk megint azt, hogy liberalizmussal meg revizionizmussal vádoljanak bennünket.
Nos, még azt mondanám, hogy a minisztériumokon, a pedagógusokon és a szülőkön kívül még egy érdekeltnek az egyetértésére és támogatására is szükség van, akit én nem hallottam emlegetni, de ajánlom, hogy vegyék figyelembe: a tanuló egyetértésére.
Hallottam olyan viccet is, hogy megy az utcán egy ember, elér egy főhatósághoz és a portást megkérdezi: itt hány ember dolgozik? A portás azt feleli: körülbelül a fele.