Az elnyomó politikának ritkán vannak meg az eszközei, hogy nyíltan kommunikáljon. A rabszolgatartó társadalmakban még közölhették az elnyomottal, hogy „te vagy a szolga”, és ha nem tetszett korbács, keresztre feszítés és a legbrutálisabb kivégzési módok voltak a kezelési eszközök.
A társadalmi szabadságfokok lépcsőzetes (dialektikus átmenetes) fejlődésével a kommunikáció azonban változott. Bevezették a kábítást és a hülyítést. A kettő jelenléte, illetve aránya persze az idők során változott, ingadozott.
A kábítás során hazudnak a népnek. Általában mindenféle jó dolgot, káprázatos délibábokat, amelyeket persze sosem kapnak meg, csupán várnak rá, akár egy életen keresztül, míg el nem enyésznek. Ám ugyanezeket a délibábos ábrándokat öröklik a következő generációk, akik szintén nem kapnak semmit a hatalomtól.
A hülyítés sokkal veszélyesebb, hiszen itt az elnyomottak már kapnak valamit. Nem csak üres hazugságot, hanem olyan ostoba értékrendet, amellyel az elnyomó akár saját képére formálhatja az elnyomottat. Utóbbi még tapsol is saját nyomorba taszításához és kifosztásához. Önként adja oda pénzét, akár halálba is megy a hatalomért, még csak parancsolnia sem kell.
A középkorban a jobbágyságnak még mindig kevés mozgástere volt, de itt még mindig óriási hatalma volt az egyháznak, amely a vallással ópiumként kábította a népet. A kábítás során a túlvilági gazdagság és mámor állapotát ígérték a földi nyomorukért cserébe. Ez a kábítás el is hülyítette az embereket; viszont azokra öntudatosokra, akiket nem sikerült, ismét várt a korbács és a kerékbetörés.
A hülyítés legmagasabb formáját a nácik érték el, akik hétköznapi emberekből is brutális tömeggyilkost neveltek, ráadásul az európai kultúra szívében. Még azok az SA tisztek is „Heil Hitler!” köszöntéssel meneteltek az SS kivégzőosztagai elé, akiket saját rezsimjük pusztított el.
A rendszerváltás (kapitalista restauráció) után ismét a tőke kezében volt a hatalom, és annak rendje és módja szerint megkezdődött a munkásosztály brutális kizsákmányolása a gazdagok anyagi és politikai érdekei szerint. Megjelent a tömegnyomor, az elzüllesztett oktatás, a várólistás egészségügy, a tömeges emigráció, a hajléktalanság, a gyermekéhezés. Másik oldalon pedig épültek a kastélyok, a politika kiosztotta az új arisztokráciának az állami földeket, egyre több lett a kevés szupergazdag, és „sikeresen” létrehoztuk a végletekig polarizált társadalmat.
A rendszerváltás első évtizedeiben megjelent a nép kábítása. „Majd csökkennek az árak”, „majd lesz fizetésemelés”, „ez csak átmeneti megszorítás”, „most meg kell húzni a nadrágszíjat, hogy majd kicsit később jobb legyen, de akkor már tényleg nagyon jó lesz”. A magyar társadalom a restaurált kapitalizmus 25 évének nagy részét ilyen délibábos hazugságokkal teli várakozással töltötte. Közben a kábítás elhülyítette az emberek tetemes részét, akik közül rengetegen képesek ikszet tenni a Fidesz és a Jobbik fasiszták mellé a szavazólapokon.
Most már nem is kell őket a jólétük délibábjával etetni. Sokkal rosszabb történik. Már hülyítik őket. A hatalom már nyíltan kommunikál az emberekkel. A saját gyűlöletüket közvetítik az elnyomottak felé, akik képesek magukévá tenni a rasszizmust, a nőgyűlöletet, az antiszemitizmust és a legújabb slágert, a menekült-ellenességet. Ismét ellenség lesz a „bunkó proli”, az „élősködő nyugger”, a „gazdag orvos”, a „lusta ápolónő” és a „koszos hajléktalan” – hogy a Fidesz kommunikációs szólamait idézzük.
Közben ugyanabba az irányba haladunk, mint a fasizmus. Ismét önkívületben élő, fanatikus és elmebeteg emberanyagot akarnak termelni, amely mindent megtesz az osztálykülönbségek erőszakos fenntartásáért.
Comments are closed, but trackbacks and pingbacks are open.