Ahogy a fosszilis tüzelőanyagok használata növekszik és a „dekarbonizációs” tervek stagnálnak, a kormányok, vállalatok és befektetési csoportok versenyeznek, hogy kinyerjék a fontos ásványokat a földből a gazdasági növekedés érdekében.
Ahogy a kőolaj a huszadik század, úgy a lítium a huszonegyedik „fehér aranya”. A kulcselem iránti kereslet a lítium-ion akkumulátorok által biztosított „megújuló” energián alapuló gazdasági növekedést hajtja. Ezek az akkumulátorok szükségesek a napenergiából származó energia tárolásához, hogy az áram könnyen hozzáférhető legyen.
A lítium könnyűfém, amelyet általában fehér porrá dolgoznak fel, miután kivonták sós vagy sós vizű tavakból, valamint föld alatti lelőhelyekről.
A lítium politikai gazdaságtana globális figyelmet kapott a politikai álláspontok, a technikai fejlesztések és a földrajzi adottságok különbözőségei miatt, bár gyenge vagy nem létező nyilvános viták mellett, és anélkül, hogy várható hatása lenne a fosszilis tüzelőanyag-függőség csökkentésére. A fosszilis tüzelőanyagok használata minden évben növekedett az 1997-es Kiotói Jegyzőkönyv óta. Az elmúlt évszázadban csak a háború, a világjárvány és a gazdasági összeomlás okán mutatott valódi csökkenést, de az is csak átmenetileg.
Mivel a fosszilis tüzelőanyagok használata növekszik, és a kormányok, nagyvállalatok és befektetési házak a „dekarbonizációs” tervek végrehajtásának különböző szakaszaiban vannak, egy ásványi versengés eredményezte a fontos ásványok kitermelésére irányuló törekvést a gazdasági növekedésért. A lítium tekintetében az erőforrásokban gazdag földrajzi területek, mint például a Dél-Amerikában található Lítium-háromszög (Argentína, Bolívia és Chile között) és a Kongói Demokratikus Köztársaságban (KDK) Manono közelében fekvő Halál-háromszög, rendkívül keresettek. Kongóban található a világ egyik legnagyobb és legmagasabb minőségű keménykőzet-lítiumlelőhelye.
A KDK-ban a lítiumlerakódások pegmatitokban találhatók, amelyek olyan magmás kőzettípusok, amelyek nagy kristályokat, például kvarcot tartalmaznak. A Manono melletti legnagyobb pegmatit a Carriere de l’Este, amely 5,5 kilométer hosszú. A kinyert anyag egy lítium-alumínium keverék, az úgynevezett spodumen, a feldolgozás pedig mechanikus zúzást, majd kémiai kezeléseket, például kénsavas kezelést foglal magában, hogy végül eljussanak a finomított fehér, kristályos lítiumporhoz.
Kongói Demokratikus Köztársaság
A Kongó a világ egyik legnagyobb biodiverzitású régiója. Ott, a Kongói Esőerdőben és folyó mentén a Mbuti és Twa népek talán 90 000 éve élnek. A modern korban Kongó gyarmati uralomnak és látszólag végtelen háborúnak volt kitéve. Legutóbb, 2025 januárjában az M23 lázadó csoport jelentős területi nyereséget ért el, és több ezer embert megölt a Ritkaföldfém-bányászati Területeken (REMA).
A konfliktus jelenlegi fokozódása a nagyhatalmak lítiumért és más, mind a „fenntarthatósági gazdaság”, mind a „nemzetbiztonság” szempontjából szükségesnek ítélt kulcsásványokért folytatott versengésének köszönhető. Ez a konfliktus súlyosbítja a kontinensen belüli feszültségeket, amelyek kiterjeszthetik a háborút egész Közép-Afrikára, majd globálisan egy lítium körüli kereskedelmi háborúvá. Ha háború kitörne, Dél-Afrika, az Egyesült Államok, Kína, Európa és mások közvetlenül is részt vehetnének benne, és az éghajlati következmények jelentősek lennének. A környezetvédelmi és civil társadalmi szószólók, aktivisták, és ami fontos, a régió föld- és erdővédelmezői már most is fokozott fenyegetésekkel és kitelepítéssel néznek szembe, amelyeket a hatalmas bányászati érdekek és a fegyveres konfliktusok erősítenek.
Ma az „erőforrás-átok” hosszú árnyéka olyan országokra vetül, amelyek vagy nem tudják megvédeni magukat, vagy nem kedveltek a nemzetközi rendben. De a KDK és más, az ásványi versengéssel szembenéző nemzetek megértésének kereteként az erőforrás-átok diskurzus túlzottan leegyszerűsítő, mert figyelmen kívül hagyja a hatalom kérdését, és a nyugati liberális modell szerinti gazdasági fejlődést egyetemes jóként pozicionálja. Továbbá, az erőforrás-átok hipotézis nem mutatja be a KDK alárendelt helyzetét a globális ásványi ellátási láncokban, amely az európai gyarmatosításból ered, és a neokolonializmus alatt megerősödik. A KDK és más nemzetek közötti egyenlőtlen csere az anyagok és a munkaerő nettó kiáramlásához vezet, így a KDK nem részesül az ásványkinyerés vagy a hazai munkaerő előnyeiből. Ez az egyenlőtlen csere szorosan kapcsolódik a környezetpusztításhoz is, ahogy Zoran Steinman írja, az anyagfelhasználás „a környezeti károsodás mutatóinak több mint 90%-áért” felelős, valamint a biodiverzitás csökkenésének és a vízhiánynak is több mint 90%-áért.
Lítium boom
Az ezredforduló után a világ lítiumtermelése jelentősen, több mint 30 000 metrikus tonnára nőtt, átlagos éves növekedési rátája 5,3% volt. 2015 és 2023 között a világtermelés több mint 180 000 metrikus tonnára nőtt, átlagos éves növekedési rátája 21% volt. 2040-re a fogyasztás várhatóan eléri az 1,3 millió metrikus tonnát, ami nyolcszoros növekedés 2023-hoz képest. Bár ez alacsonyabb, évi 11,6%-os növekedési rátát jelent, az abszolút növekedés évente több mint 62 200 metrikus tonna többlettermelésnek felel meg.
Ennek a termelésnek körülbelül 90%-át várhatóan elektromos járművekben (EV-k) és akkumulátoros energia tároló rendszerekben (BESS) használják fel, a fennmaradó 10% pedig az atomerőműiparba, fegyverekbe, rakétahajtóanyagba, akkumulátoros szerszámokba, laptopokba és mobiltelefonokba, porszívókba és más háztartási gépekbe, hordozható hangszórókba, személyes akkumulátoros tárolóegységekbe, festékekbe, kerámiákba és más termékekbe kerül.
2025-re a legnagyobb lítiumtermelő nemzetek Ausztrália (36%), Chile (20%), Kína (17%), Zimbabwe (9%) és Argentína (7%). Kína dominál az akkumulátorgyártásban, ahová a lítium nagy része kerül, a globális kapacitás csaknem 80%-át, valamint a fogyasztást is teszi ki. 2023-ban több elektromos járművet adtak el Kínában (8,1 millió), mint a világ többi részén együttvéve (5,7 millió).
A lítium az alapvető eleme a még mindig elméleti és nagyrészt felhypeolt „zöld átmenetnek”, amelyre alig vonatkoznak jelentős emberi jogi és ökológiai alapú szabályozások. A KDK-ban a gyakorlatilag „tiszta szabad piacként” eufemizálják a totális háborús gazdaságot, a bányászat hatásaival együtt, ideértve az élőhelyek pusztulását, a szennyezést, a vadon élő állatok helyi kihalását, a szén-dioxid-kibocsátást, a víztartó rétegek kimerülését, az erőszakot, a korrupciót és a kényszerű elvándorlást. A lítiumért és a „fenntarthatóságért” folytatott háború katasztrofális kitermelést fog okozni, amely nagyságrendekkel nagyobb lesz, mint a korábbi lázadás a régióból és világszerte származó hagyományos ásványokért.
2021-re a Tesla Corporation több lítiumot igényelt, mint a négy legközelebbi versenytársa együttvéve. Ma, összehasonlításképpen, mind a Tesla, mind a BYD növelte a fogyasztását, és a BYD teljes értékesítése több mint kétszerese a Teslának.
Eric Prince amerikai vállalkozó, a Blackwater volt vezérigazgatója, élesen fogalmaz: „itt az ideje, hogy újra magunkra öltsük a birodalmi kalapot, és azt mondjuk, mi fogjuk irányítani ezeket az országokat … mert elég volt, vége annak, hogy megszálljanak minket. … Ezt mondhatjuk nagyjából egész Afrikáról, hogy képtelenek kormányozni magukat.”
Prince tanácsadója a Trump-kormányzatnak, amely részt vesz egy bolygószintű erőforrás-rablásban, amelyet alig leplezett, néha nyíltan kifejezett fenyegetések kísérnek Grönland, Kanada és Mexikó megszállására. Mint az ős-gyarmatosító Cecil Rhodes, aki Afrikát „brit vörösre” akarta festeni, az Egyesült Államok felkészül Afrika visszahódítására, hogy biztosítsa hozzáférését az ásványi kincseihez.
Egyesült Államok, Európa-erőd és egy fémes NATO
Bár ez az új imperializmus egyértelműen fenyegetést jelent az afrikaiakra nézve, a különböző ásványi paktumok létrehozása a maximális kitermelés céljával az egész bolygót fenyegeti. Ahogy Fabian Scheidler német filozófus és művész rámutat A megagép vége című könyvében:
A bányászat által okozott pusztítások listája szinte végtelen. Akár az aranybányászat Ghánában, a koltanbányászat Kongóban, az alumíniumbányászat Brazíliában, a rézbányászat Chilében, az ónbányászat Indonéziában vagy az uránbányászat Nigerben; bárhol lépnek fel bányászati óriások, mint a Rio Tinto, az Anglo-American, a BHP Billiton és a hasonlók, a tájak és társadalmak elpusztulnak. A bányászat – beleértve a szén-, olaj- és gáztermelést is – messze a legagresszívabb és legpusztítóbb gazdasági ágazat a Földön.
Az Újvilág korai történelmének egy pontján Potosí (Bolívia) utcáit ezüsttel „kövezték ki”. Ma a Wall Street csillagászati nyereséget arat; azok, akik a Main Street-en élnek, folytatják a fogyasztói életmódot és a státuszkeresést, miközben időnként panaszkodnak a közösségi médiában; és azok, akik földutakon, erdőkben vagy távoli szigeteken élnek, alig érdemelnek egy gondolatot. A természet elleni háború a civilizáció és urbanista ideológiájának modus operandijává vált.
Az iparosodás és a pénzügyi tőke általi technológiai fejlődés, amelyet egy tekintélyelvű technika formál, elvonja a fogyasztók figyelmét a megújuló energiáról és fenntarthatóságról szóló fantáziákkal, vagy a hétköznapi polgárok elfogadják a „pompás kenőpénzt”, hogy kivegyék a részüket a rendszerből, és másfelé nézzenek, amikor arról van szó, hogy a rendszer mennyire pusztító a modern életmódra nézve. Hasonlóan a korábbi technológiák környezetvédő, humanitárius és szegénypárti retorikával történő felhypeolásához, a zöld átmenet narratívája és annak igazolásai a KDK lítiumkészleteinek bányászatára, valamint népének és földjének kizsákmányolására elfedi a kitermelés hatalmas felgyorsulását, amely pusztító hatással volt az éghajlatra és a bolygóra. A civilizáció hatalmas városhálózati rendszerének felgyorsulása a huszadik század közepétől „megapolitronnak” nevezhető, és bolygószintű katasztrofális kitermeléshez vezetett, ahol milliárdnyi ember él városokban, vagy erre törekszik.
Egy ilyen rendszer a hatalmas országoknak kedvezett, ahol a lakosság talán 80%-a él városokban – innen a Pompás Kenőpénz. E városi lakosság fogyasztása, amelyet a befektetők és vállalatok irányítanak, pusztítja a helyi közösségeket, valamint azokat a természetes vagy biotikus közösségeket, amelyektől függenek. Ahogy Kína, India, Oroszország és Brazília növeli GDP-jét az iparosodás alapján, a gazdag országok nagyobb energiát követelnek a mesterséges intelligencia és más igények számára. A tegnapi fa kivágásának kényszere ma minden utolsó ásvány kitermelésére való felhívássá vált.
A KDK modern történelme éles emlékeztető arra, hogy a „zöld átmenet” jelenlegi kerete nem igazságos vagy fenntartható. Ha a fogyasztási minták és a politika alapvető változását egy valóban fenntartható és innovatív gazdasággal ötvözzük, akkor a megújuló energia és az elektromos tárolási kapacitás keresése nagy lépés lenne egy jobb jövő felé. Ennek érdekében moratóriumot kellene bevezetni a bányászat számos formájára, és a tudósoknak és mérnököknek el kellene kötelezniük magukat egy új ökotechnika kifejlesztése mellett, amely biztosítja, hogy a technológiai innováció betartsa a „ne árts” ökológiai elvét.
Politikailag egy ilyen projektet egy bolygószintű Zöld New Deal keretében lehetne megvalósítani, amelyet az Egyesült Államok és Kína közösen vezethetne. Egy Nyílt Forráskódú Bell Labs Modell képzést biztosíthatna STEM-ben, ökológiában és művészetben (STEAM’N) mindenkinek, aki részt kíván venni a további felfedezésben, feltalálásban és innovációban. A nyílt forráskódú közösség már most is jól megalapozott ahhoz, hogy vállaljon egy ilyen oktatási és innovációs törekvést, és kiváló kiegészítője lehetne a tudományok kifinomult és hatékony szakértői rendszereinek. Egy ilyen bolygószintű projekt magában foglalná a lakosság átfogó oktatását, valamint a hatékony jogszabályok prioritását és kodifikálását az ökológiai integritás és igazságosság védelme érdekében. Ösztönözné az észszerű változásokat a személyes életmódban, kezdve a folyamatos oktatással és a kevésbé kitermelő gazdaságról és kultúráról szóló vitákkal. Egy jobb világ valóban lehetséges, amely védi a vad természetet, és a bioregionális integritást helyezi egy virágzó kultúra szívébe.
Írták: Layne Hartsell tudományos munkatárs a Center for Science, Technology, and Society, Department of Philosophy, Chulalongkorn University, Bangkok intézményben, valamint kutatási professzor a Bioregional Studies and 3E, North Valley College, Mindanao, Fülöp-szigetek és az Asia Institute Tokió intézményekben. Tagja a Korea IT Times igazgatótanácsának is. Max Wilbert szerző, szervező és vadonjáró vezető Oregonban. Társszerzője a Bright Green Lies, How the Environmental Movement Lost Its Way (Monkfish, 2021) című könyvnek. A Protect Thacker Pass társalapítójaként ellenzi a lítiumbányászatot Nevadában, a biocentrizmus és a degrowth mellett érvelve. Munkái megjelentek a The New York Times-ban és az NPR-ben.
Max Wilbert környezetvédelmi kommunikációs alapdiplomával rendelkezik, és jelenleg mesterfokozatot szerez degrowth szakon.
Ntafakabirhi-Aganze Clovis kutató a British Institute in Eastern Africa intézetnél, a Refugee-Led Research Hub és a Refugee Studies Centre, University of Oxford szervezeteknél. Környezetmenedzsment szakon végzett a Kampala International University-n. Több mint 14 éve alkalmazza szakértelmét a permakultúra tervezésben (PDC) és a vidéki megélhetési programozásban környezeti és humanitárius kihívások kezelésére. Jelenleg agroökológia és agroerdészet mesterszakos hallgató.
Ezt a cikket a Foreign Policy In Focus készítette, és a Globetrotter terjesztette.
