Aleida Guevara, Ernesto „Che” Guevara lánya az Európai Parlamentben való részvétele zárásaként szokatlan jelenetet teremtett azzal, hogy a cappella elénekelte José Martí „Cultivo una rosa blanca” (Egy fehér rózsát nevelek) című versének néhány sorát.
A kubai orvos és aktivista vendégként utazott Brüsszelbe a Baloldal EP frakció meghívására, hogy részt vegyen a „Cuba Sí, Bloqueo No” (Kuba igen, blokád nem) elnevezésű konferencián, amelyet szeptember 30. és október 1. között tartottak.
A találkozót azért szervezték, hogy megvitassák az amerikai szankciók gazdasági, politikai és humanitárius következményeit, és a résztvevők között volt többek között Jeremy Corbyn, valamint Marc Botenga és Ilaria Salis európai parlamenti képviselők.
Éneklés előtt Guevara a jól ismert Martí-műhöz fordult, hogy különbséget tegyen az általa Kuba barátainak tartottak és az általa ellenfelekként azonosítottak között.
„Martí arról beszélt, hogy fehér rózsát neveljünk az őszinte barátoknak, de ugyanezt a rózsát nevelte az ellenségeknek is. Én nem tudok nevelni az ellenségnek, de nektek igen” – mondta a jelenlévők előtt.
Felszólalása során Che lánya ismét a washingtoni szankciókat tette felelőssé a kubai lakosság által átélt nehézségek nagy részéért. A brüsszeli látogatása során gyűjtött nyilatkozataiban „őrültnek” nevezte az amerikai politikát, és kijelentette, hogy „nem akarunk az Egyesült Államok gyarmata lenni”.
Arról a szerepről, amelyet Európának játszania kellene, Guevara az ANSA hírügynökségnek hangsúlyozta, hogy „a helyzet Kubában jelenleg nagyon nehéz, mert a blokád valójában bűnös, és Trump még tovább fokozta a nyomást, hogy megfojtson minket”.
Szeptember 17-én a plenáris ülés 374 igen, 198 nem szavazattal és 19 tartózkodással elfogadott egy nem kötelező érvényű határozatot, amely felszólította az Európai Unió és Kuba közötti politikai párbeszédről és együttműködésről szóló megállapodás felfüggesztésére, ha nem történik konkrét és ellenőrizhető előrelépés a „demokrácia” terén.
A zárójelenet, amelyen a Che lánya Martí versét énekelte az Európai Parlament egyik termében, a látogatás egyik legtöbbet kommentált pillanatává vált.
Több mint 60 éve a kubai nép olyan amerikai blokád alatt él, amelyet kifejezetten arra terveztek, hogy nélkülözést, éhínséget és kétségbeesést idézzen elő.
Ma ez a politika egy új és rendkívül veszélyes szakaszba jutott.
Kuba gyakorlatilag egy középkori ostromot visel el: a világ legerősebb országának kísérletét arra, hogy egy tízmilliós szigetet megfosson üzemanyagtól és a mindennapi élet fenntartásához szükséges alapvető eszközöktől.
El tudja bárki képzelni, hogy Nagy-Britannia egy hónapig kibírná olaj vagy üzemanyag nélkül? Kuba nyolc hónapja viseli el ezt a helyzetet.
A tömegközlekedés térdre kényszerült. Havanna jelenleg alig több mint 100 járművel üzemeltet buszjáratot, a szükséges 3000 helyett. De ez nem csupán a benzinről szól. Az üzemanyag hajtja az áramtermelést. Nélküle nincs megbízható áram a világításhoz, főzéshez, hűtéshez vagy a víz szivattyúzásához. Az iskolák és kórházak nem tudnak normálisan működni. Az életfenntartó gépek, az újszülöttek inkubátorai, a lélegeztetőgépek és más nélkülözhetetlen orvosi berendezések olyan generátorokra kényszerülnek, amelyekben alig van elég üzemanyag a működéshez.
A jól dokumentált, 148 százalékos csecsemőhalandóság-növekedés mellett, amely 2018 és 2025 között 1800 csecsemő életének elvesztését jelenti, a rákban meghaltak száma jelentősen emelkedett, és ma már meghaladja a napi 70 halálesetet. A gyermekek és fiatalok körében a rák túlélési aránya 85-ről 65 százalékra esett vissza.
Az ENSZ kubai helyi koordinátora is riadót fújt 32 000 veszélyeztetett terhes nő miatt, akik bizonytalan hozzáféréssel néznek szembe a születés előtti ellátáshoz.
Júniusban az Egyesült Nemzetek emberi jogi főbiztosa, Volker Turk figyelmeztetett, hogy „gyermekek halnak meg, mert az orvosok nem férnek hozzá alapvető ellátmányokhoz és gyógyszerekhez”.
Ezért figyelmeztettek az ENSZ szakértői humanitárius katasztrófára, és írták le a történteket „csendes Gázaként”.
Nevezzük ezt a politikát annak, ami: egy egész nép kollektív megbüntetése. Kuba népirtásnak nevezi. Ez barbár, kegyetlen és kiszámított – egy büszke nép lassú megfullasztása abban a reményben, hogy a szenvedés és a kétségbeesés végül politikai változást kényszerít ki.
A Fehér Ház nem csupán Kuba gazdaságát akarja tönkretenni; meg akarja félemlíteni azokat is, akik nemzetközi szolidaritást építenek a népével. Júliusban az amerikai szolidaritási csoportok mellett a CSC-t is megnevezték az amerikai külügyminisztérium „Kuba: A 21. századi kommunizmus fővárosa” című jelentésében, amely azzal vádolta Kubát és a szolidaritási szervezeteket, hogy egy hatalmas, globális Amerika-ellenes összeesküvés részei.
Nem hagyjuk magunkat megfélemlíteni. Erősíteni fogjuk szolidaritásunkat Kubával. És erre lehetőségünk van a héten a TUC Kongresszuson, ha támogatjuk a Cuba Solidarity Campaign (CSC) keretrendezvényét, és megszavazzuk a POA Kuba-határozatot.
A brit szakszervezetek már nagyszerűen válaszoltak az amerikai fenyegetésre.
Több mint 28 szakszervezeti főtitkár írta alá a CSC Sürgős felhívás a békére és szuverenitásra című dokumentumát, ellenezve az amerikai gazdasági hadviselést és a Kubával szembeni fenyegetéseket.
A szakszervezetek határozatokat fogadtak el, lobbiztak a kormánynál, delegációkat küldtek Kubába és támogatták kampányainkat. Rendkívüli gyakorlati szolidaritást is nyújtottak.
A mozgalom egészében lévő szervezetek, régiók és egyéni tagok gyűjtéseket, szponzorált tevékenységeket, felhívásokat és adománygyűjtő eseményeket szerveztek a Cuba Vive Appeal javára.
Együtt több mint félmillió fontot gyűjtöttünk össze, és 14 szállítmányt, összesen 2,5 millió font értékű életmentő gyógyszert, orvosi berendezést és élelmiszert juttattunk el Kubába.
Ünnepelnünk kell ezt a teljesítményt. De soha nem szabad szem elől tévesztenünk azt a felháborító körülményt, amely ezt szükségessé teszi.
Nem kellene olyan felhívásokat működtetnünk, mint a Cuba Vive. A szakszervezeti tagoknak és a brit közönségnek nem kellene pénzt gyűjteniük olyan gyógyszerek pótlására, amelyeket Kuba nem tud megvásárolni, mert a nemzetközi bankok félnek az amerikai büntetésektől.
Nem kellene orvosi berendezéseket átszállítanunk az Atlanti-óceánon, mert az amerikai alkatrészeket tartalmazó gyártók megtagadják eladásukat a kubai kórházaknak.
És a brit szakszervezetektől nem lehet elvárni, hogy humanitárius segítséget nyújtsanak, miközben a saját kormányunk gyakorlatilag semmit sem nyújt.
Több mint három évtizede Nagy-Britannia a világ elsöprő többségével együtt szavaz az ENSZ-ben az amerikai blokád megszüntetésére.
Ez a szavazás számít. De évente egyszer szavazni, majd hazatérni a szokásos ügymenethez, már nem elég.
Ha a brit kormány úgy véli, hogy a blokád helytelen, akkor ennek megfelelően kell cselekednie. Jelentős humanitárius segítséget kell nyújtania Kubának.
Meg kell védenie a brit vállalatokat, bankokat és szervezeteket az amerikai szankciók területen kívüli hatályától.
És egyértelműen elleneznie kell bármilyen amerikai katonai beavatkozást Kuba ellen. Ez egyre sürgetőbbé válik. Az amerikai kormány legfelsőbb hivatalaiból érkező fenyegető és konfrontatív Kuba-ellenes narratíva kérlelhetetlen.
Trump kijelentette, hogy „megtiszteltetés lenne számára elfoglalni Kubát”, számos alkalommal jelezte, hogy Kuba lenne „a következő”, és nyilvánosan azzal fenyegetőzött, hogy egy repülőgép-hordozót helyez el 100 yardra a kubai partoktól.
Marco Rubio külügyminiszter az amerikai szenátus előtt kijelentette, hogy „szeretne rendszerváltást látni Kubában”. Pete Hegseth hadügyminiszter pedig figyelmeztetett, hogy az Egyesült Államok „felkészült minden eshetőségre” Kubával kapcsolatban az illegálisan megszállt guantánamói haditengerészeti bázisra tett látogatása során.
Ezért olyan fontos a TUC Kongresszus 76. Kuba-határozata. Arra szólítja fel a brit kormányt, hogy ellenezze az amerikai beavatkozást és nyújtson humanitárius segítséget Kubának, valamint támogassa a CSC kampányait és felhívásait.
Sürgetem a küldötteket, hogy elsöprő többséggel támogassák.
De ahogyan a brit kormánytól is azt kérem, hogy tegyen többet, mint az éves ENSZ-szavazás leadása, úgy a küldötteket is arra kérem, hogy ne tekintsék a határozat elfogadását felelősségünk végének sem.
Vigyék vissza szakszervezeteikbe, régióikba és szervezeteikbe. Gyűjtsenek pénzt a Cuba Vive javára. Csatlakozzanak a CSC-hez. Hívjanak meg előadókat. Csatlakozzanak delegációinkhoz és szolidaritási brigádjainkhoz. Írjanak képviselőknek. Követeljenek kormányzati fellépést. Építsenek munkahelyi szolidaritást. Kérdőjelezzék meg a blokád igazolására használt hazugságokat.
Nem állhatunk tétlenül, és nem nézhetjük, ahogy az amerikai kormány lassan megfosztja Kuba népét üzemanyagtól, gyógyszerektől és alapvető ellátmányoktól. A kubai népnek most van szüksége humanitárius segítségre. De mindenekelőtt arra van szüksége, hogy véget érjen az a politika, amely ezt a humanitárius válságot előidézi.
Kuba történetének egyik legnehezebb pillanatában a szolidaritásnak cselekvést kell jelentenie.
Írta: Kevin Courtney, a CSC „End the Siege on Cuba” (Vessünk véget Kuba Ostromának) keretrendezvényének elnöke
Fidel Castro születésének századik évfordulója fontos alkalmat kínál arra, hogy elgondolkodjunk azon a tartós kapcsolaton, amelyet Afrikával kialakított, és azon szolidaritáson, amelyet Kuba az afrikai felszabadítási mozgalmaknak és a függetlenné vált államoknak nyújtott.
Amílcar Cabral, Afrika egyik legjelentősebb gyarmatellenes vezetője és Fidel Castro együtt az 1966-os havannai Tricontinental Konferencián, amely a gyarmatosítással és imperializmussal szembeni ellenállás közös céljaira, valamint a gyarmati nemzeti határokon átívelő szövetség létrehozására összpontosított.
2026. augusztus 13-án a világ megemlékezett Fidel Castro születésének századik évfordulójáról, arról az emberről, aki nemcsak az 1959-es kubai forradalmat vezette és a szocialista államot építette, hanem Afrika 20. századi felszabadítási történelmének egyik kulcsszereplőjévé is vált. Az évforduló Kuba számára nehéz időszakban érkezett. Súlyos gazdasági válság, olajhiány és az amerikai szankciórendszer szigorodása jellemzi ezt az időszakot. De Kuba még ezen súly alatt is áll. És Afrika-szerte Fidelre nem mint a hidegháború távoli alakjára emlékeznek, hanem mint forradalmi internacionalistára, akinek neve belevésődött a kontinens saját felszabadítási történetébe.
Ez az örökség teljesen megérdemelt. Castro forradalma 1959-ben győzött, éppen amikor Afrika belépett a dekolonizáció legdöntőbb évtizedébe. Ekkor még csak Ghána és Guinea állt független szubszaharai államként. Tíz éven belül a kontinens politikai térképe teljesen átalakult. Kuba, egy kis sziget az Egyesült Államoktól kilencven mérföldre, úgy döntött, hogy saját küzdelmét ezzel a kontinentális ébredéssel összefonódva látja.
Castro 1975-ben így fogalmazott, leírva Kuba afrikai származását és a történelem által rájuk rótt adósságot – az ő szavaival élve: egy ígéretet.
„Afrikai vér folyik szabadon ereinkben. Őseink közül sokan rabszolgaként érkeztek Afrikából erre a földre. Rabszolgaként sokat küzdöttek. Harcoltak Kuba felszabadító hadseregének tagjaiként. Testvérei vagyunk Afrika népének, és készek vagyunk harcolni értük.”
Ezt követően hat évtizeden át orvosok, tanárok, katonák, mérnökök és politikai káderek ezrei érkeztek egy kontinensre, amely több ezer kilométerre volt otthonuktól.
Ignacio Ramonet-nek adott interjújában Fidel Castro elmélkedett Kuba más elnyomott nemzetek iránti kötelezettségvállalásairól, beleértve az afrikai függetlenségi harcokat is.
„Kuba hősi szolidaritását afrikai testvérnépeinkkel kellőképpen elismerték. Forradalmi történelmünknek ez a dicsőséges lapja megérdemli, hogy ismertté váljon, még ha csak azért is, hogy bátorítsa a százezernyi internacionalista harcos férfit és nőt, meg kell írni, példaként a jelen és jövő generációi számára, és véleményem szerint az emberek nem ismerik kellőképpen Európa imperialista és neokolonialista fosztogatásának és kifosztásának történetét Afrikában, természetesen az Egyesült Államok és a NATO teljes támogatásával.”
Szolidaritás Afrika felszabadítási harcával
Kubai orvosok 1963-ban érkeztek Algériába – ez egy fontos részlet, amely kiegészíti a kubai internacionalizmusról alkotott, elsősorban katonai központú képet. Kezdettől fogva Kuba afrikai szerepvállalása magában foglalta az orvostudományt, az oktatást és a technikai segítségnyújtást is. De a kongói válság, és különösen Patrice Lumumba meggyilkolása döntő pillanat volt a kubai forradalmi internacionalizmus fejlődésében.
1960 szeptemberében, az Egyesült Nemzetek Szervezetének közgyűlésén Fidel Castro elítélte a gyarmati érdekek tartós befolyását Kongóban, és határozottan kiállt Lumumba mellett.
„A gyarmati érdek keze egyértelműen és láthatóan jelen volt Kongóban, ezért véleményünk az, hogy a gyarmati érdekeket részesítették előnyben, és minden tény arra utal, hogy az igazság és Kongó népe az egyetlen vezető oldalán áll, aki ott maradt, hogy megvédje országa érdekeit, és ez a vezető Lumumba.”
Castro ezt az érvelést kiterjesztette Algériára is, ahol a francia gyarmatosítás elleni harc még folyt. Kijelentve Kuba támogatását Algéria függetlensége mellett, megkérdőjelezte azt az állítást, hogy Algéria Franciaország kiterjesztése lenne, és elítélte az algériai közösségeken elkövetett erőszakot. Szembeállította a nemzetközi közösség hajlandóságát a Kongóban való beavatkozásra azzal a vonakodásával, hogy szembenézzen a francia gyarmatosítással Algériában.
Castro számára azonban a felszabadítás kérdése túlmutatott a gyarmati uralom formális megszűnésén. Kijelentette:
„Tehát az algériai nép oldalán állunk, ahogy Afrika többi gyarmati népe oldalán is, és azok oldalán, akiket diszkriminálnak a Dél-afrikai Unióban. Hasonlóképpen azoknak a népeknek az oldalán állunk, amelyek szabadok akarnak lenni, nemcsak politikailag, mert nagyon könnyű zászlót, címert, himnuszt és színt szerezni a térképen, hanem gazdaságilag is szabadok, mert van egy igazság, amelyet mindannyiunknak elsődleges fontosságúként kell elismernünk, nevezetesen, hogy nincs politikai függetlenség gazdasági függetlenség nélkül, hogy a gazdasági függetlenség nélküli politikai függetlenség hazugság; ezért támogatjuk minden ország törekvését arra, hogy politikailag és gazdaságilag is szabad legyen. A szabadság nem egy zászló, címer és ENSZ-képviselet birtoklásából áll.”
Kongó és Algéria lett az a központi tézis, amely Kuba későbbi afrikai szerepvállalását megalapozta. Öt évvel később, 1965-ben Che Guevara kubai kontingenset vezetett Kongóba, hogy közvetlenül támogassa a forradalmi harcot. A küldetés nem hozta meg a havannai vezetés által remélt győzelmet, de történelmi jelentősége abban állt, hogy Kuba elkezdett közvetlen anyagi kötelezettségvállalást tenni az afrikai küzdelmek iránt.
Nemzetköziség teljes léptékben
Semmi sem ragadja meg jobban ezen kötelezettségvállalás mértékét, mint Angola. Amikor a portugál gyarmati uralom 1974-ben összeomlott, Angola háromoldalú polgárháborúba süllyedt, és a válság tovább mélyült, amikor Dél-Afrika apartheid kormánya megszállta Namíbiát, hogy szétzúzza a szovjet és kubai támogatású MPLA-t, mielőtt az megszilárdíthatta hatalmát.
Castro válasza a Carlota hadművelet volt, amelyet egy 1843-ban kubai felkelést vezető rabszolganőről neveztek el – ez egy szándékos történelmi keretezés volt, amely a küldetést Kuba saját fekete ellenállási történetéhez kötötte. A kubai csapatok segítettek megállítani a dél-afrikai előrenyomulást Luanda felé, és biztosították az MPLA túlélését a függetlenség idején. Az ezt követő tizenhat év során kubaiak százezrei fordultak meg Angolában, harcoltak, haltak meg, és építettek ki légi és páncélos jelenlétet, amely messze meghaladta azt, amit egy Kuba méretű ország elbírhatott volna egy szuperhatalmi embargóval szemben.
A döntő pillanat 1987–88-ban Cuito Cuanavalénál következett be. A csata megtörte a dél-afrikai apartheid hadsereg legyőzhetetlenségének mítoszát, megváltoztatta a regionális erőviszonyokat, és segített kikényszeríteni a tárgyalásokat, amelyek Namíbia függetlenségéhez és Dél-Afrika Angolából való kivonulásához vezettek. Nehéz túlbecsülni, mit jelentett ez az apartheid-ellenes mozgalom számára: egy kis, blokád alatt álló karibi nemzet hatalmas szolidaritást és áldozatot hozott.
Afrikai vezetők méltatják Fidelt
Fidel karizmája, politikai meggyőződése és a forradalmi internacionalizmus iránti elkötelezettsége szoros kapcsolatba hozta Afrika néhány vezetőjével és forradalmárával, köztük Kwame Nkrumahval, Julius Nyererével, Samora Machellel, Agostinho Netóval, Amílcar Cabralal, Ahmed Sékou Touréval és Thomas Sankarával. Ezek a kapcsolatok egy tágabb politikai konvergencián alapultak a gyarmatosítás-ellenesség, a nemzeti felszabadítás, a szocializmus, a pán-afrikanizmus és az imperializmussal szembeni ellenállás körül.
Míg a nyugati narratívák gyakran vitatott képet festettek Fidel Castróról és örökségéről, sok afrikai felszabadítási mozgalom és nép emlékezetében sokkal kevésbé kétértelmű, hogy Fidel és Kuba mit képviselt. Azok számára, akik megtapasztalták a gyarmatosítást, az apartheidet és a külföldi beavatkozást, Kuba támogatása nem egy elvont hidegháborús szövetség volt. Anyagi szolidaritás volt.
Talán az idő múlásával a történelmi feljegyzések lehetővé teszik Fidel és a kubai nép afrikai tetteinek még teljesebb elismerését.
Amikor Nelson Mandela börtönből való szabadulása után találkozott Fidellel, csodálata tagadhatatlan volt, és ez valami mélyebb dologból fakadt, mint a katonai segítség iránti hála. Mandela ismételten rámutatott Kuba afrikai felszabadításhoz való hozzájárulásának szélességére: a katonákra, akik az afrikai erők oldalán harcoltak, de az orvosokra, tanárokra, mérnökökre és technikusokra is, akik a kontinensen dolgoztak. A kubai internacionalizmus soha nem volt egyszerűen fegyverszállításokra redukálható. Ez egy ajánlat volt az emberi kapacitásról, tudásról, készségekről és intézményekről azoknak a társadalmaknak, amelyek megpróbálták leküzdeni a gyarmatosítást és átalakítani magukat. És sok tekintetben ez a polgári elkötelezettség túlélte a katonait. A kubai csapatok végül kivonultak Angolából, de az orvosi és oktatási együttműködés az 1990-es években is folytatódott, még akkor is, amikor Kuba maga is belépett a Szovjetunió összeomlását követő különleges időszak súlyos gazdasági válságába.
Kuba továbbra is orvosokat és más szakembereket küldött külföldre, amikor saját népe súlyos hiányokkal küzdött otthon.
1998-ra, a dél-afrikai parlamentben elmondott beszédében Fidel számszerűsítette ezen elkötelezettség katonai dimenzióját: 381 432 kubai katona és tiszt szolgált afrikai erők oldalán a függetlenségi harcokban vagy a külföldi agresszió elleni küzdelemben. Ez egy kis ország anyagi és emberi elkötelezettségének mértékét jelenti egy olyan kontinens iránt, amely Kubát soha nem kötelezte arra, hogy segítsen, de amelynek küzdelmeit Fidel és a kubai forradalom a sajátjával elválaszthatatlannak tekintette.
Castro afrikai öröksége egy egyszerű, divatjamúlt meggyőződésre épült: egy nemzet sem szabad elszigetelten, és a szolidaritásnak, hogy bármit is jelentsen, áldozatokba kell kerülnie. Születésének századik évfordulóján és halálának tizedik évfordulóján ez még mindig az oka annak, hogy nevét tisztelettel emlegetik a kontinensen. Ha Afrika emlékszik arra, amit Kuba tett felszabadítási harcaiért, akkor talán eljött az idő, hogy Afrika megkérdezze, mit tehet Kubáért.
Kuba ma gazdasági válsággal és az amerikai blokád és szankciók folyamatos súlyával néz szembe. Mégis az az ország, amely egykor katonákat, orvosokat, tanárokat és technikusokat küldött Afrikába, amikor maga is nagyon kevéssel rendelkezett, továbbra is viseli ezen elkötelezettség következményeit. Ha az internacionalizmus bármit is jelent, akkor a szolidaritásnak kölcsönösnek kell lennie.
Afrika Fidelre való emlékezésének ezért egyben felhívásnak kell lennie a kubai nép iránti konkrét szolidaritásra ma, Kuba szuverenitásának védelmére, a blokád elleni fellépésre és annak elutasítására, hogy egy olyan ország, amely ennyit hozzájárult Afrika felszabadításához, elszigetelten nézzen szembe jelenlegi nehézségeivel.
Diplomaták, aktivisták és szakszervezeti tagok gyűléseznek csütörtökön Londonban és szerte a világon Fidel Castro századik születésnapja tiszteletére.
Méltatások sora érkezett a kubai forradalmi vezetőhöz, aki felszabadította országát Batista diktatúrája alól, és a Karib-tengeri szigetet a nemzetköziség jelzőfényévé tette, valamint meghatározó alakja volt a világpolitikának több mint öt évtizeden át; 2016-ban, 90 éves korában hunyt el.
A kampányolók szerint Castro örökségének védelme a kubai forradalom védelmét jelenti, amelyet jelenleg az Egyesült Államokbeli Donald Trump-kormányzat ostromol, amely teljes energetikai blokádot vezetett be, szörnyű emberi következményekkel, évtizedeknyi illegális gazdasági hadviselést, kiterjedt extraterritoriális szankciókat és Kuba elleni terrortámadásokat követően.
A támogatók a kubai nagykövetség által szervezett eseményen gyűlnek össze csütörtökön a National Education Union londoni Hamilton House székházában, míg Havannában a Fidel: Örökség és Jövő című négynapos nemzetközi konferencia utolsó napjához érkezik.
Jeremy Corbyn, a Munkáspárt volt vezetője, aki felszólal a londoni eseményen, azt mondta, Castro élete „magában foglalja a kétségbeeséstől a reményig és a reménytől a teljesítményig vezető utat”.
A Morning Star-nak elmondta, emlékszik az izgalomra, amikor édesanyja 1959-ben közölte vele, hogy „Fidel Havannában van”.
„A legnagyobb csodálattal vagyok a kubaiak iránt, egy olyan nép iránt, akik minden ellenére, amit az Egyesült Államok tett velük, elérték az egyetemes ingyenes oktatást, az egyetemes ingyenes egészségügyet – egyetlen más ország sem érte el ezt egész Amerikában” – mondta.
„Jelenleg a legszégyenteljesebb támadás alatt állnak a Trump-adminisztráció részéről – Nagy-Britannia és az Európai Unió hallgatólagos beleegyezésével, akik nem küldik a segélyt, amelyet küldhetnének. Az üzenetem [Ed Miliband külügyminiszternek]: tegyen valamit! Küldjön segélyt Kubának, mert szüksége van rá.”
Ismara Vargas Walter kubai nagykövet megjegyezte, hogy „az a Kuba, amelyet Castro segített felépíteni, továbbra is erősen áll” annak ellenére, hogy megpróbálták éhínséggel megtörni.
„Ez egy olyan ország, amely egy éven belül felszámolta az írástudatlanságot, és hat évtizede biztosít ingyenes egészségügyi ellátást és oktatást, annak ellenére, hogy ellenségeskedéssel szembesült. Több tízezer orvost is küldött külföldre abban a nemzetközi szellemben, amelyet ő képviselt.”
„Kuba idén ismét súlyos nyomás alatt van, különösen azután, hogy az amerikai kormányzat példátlan szintre szigorította a blokádot. A családok napi áramkimaradásokkal küzdenek. A kórházakból hiányoznak az orvosságok. Tízezreket halasztottak el műtéteket a blokád közvetlen következményeként, amely 1960 óta több mint 170 milliárd dollárba került Kubának.”
Az ENSZ következetesen elítélte a blokádot, és a brit kormány is a blokád elítélése mellett szavazott – mondta.
„Fidel arra tanított minket, hogy internacionalistának lenni és szolidaritást vállalni azt jelenti, hogy törlesztjük adósságunkat az emberiség felé.”
Robert Griffiths, a Cymru Cuba elnöke a Morning Star-nak elmondta: „Fidel Castro túlélte az amerikai merényletkísérletek sokaságát, hogy emberfeletti hozzájárulást nyújtson a kizsákmányolás és elnyomás elleni világméretű küzdelemhez. Hasta la victoria siempre!”
A csütörtöki walesi szolidaritási események között szerepel a Moments with Fidel, a kubai vezetőről szóló dokumentumfilm külön vetítése az aberystwyth-i Aradgoch-ban.
Havannában a Fidel: Örökség és Jövő konferencia nagy nemzetközi közönséget vonzott, követve a múlt héten a kubai fővárosban tartott 24. Nemzetközi Kommunista és Munkáspárti Találkozót.
Miguel Diaz-Canel kubai elnök a megnyitó ülésen több mint 1500 akadémikushoz, művészhez, társadalmi és politikai vezetőhöz és diákhoz szólt öt kontinensről, és megköszönte nekik, hogy „ma Kubába jöttek, a blokád és az imperialista ellenségeskedés fokozódásának közepette – ez a militáns szolidaritás gesztusa, amely megtiszteli Fidelt”.
Január óta, amikor az USA bombázta Venezuelát és elrabolta Nicolas Maduro elnököt, 32 kubai katonát megölve e folyamat során, Washington szankciókat vezetett be minden olyan országgal szemben, amely olajat szállít Kubának. Csak egyetlen tartályhajó érte el a sziget partjait azóta, ami megbénította az ország áramellátását, és súlyosan érintette a közlekedést, az egészségügyet, a létfontosságú szolgáltatásokat és még az élelmiszer-tárolást is.
Donald Trump amerikai elnök katonai fellépéssel is megfenyegette Kubát, és többször kijelentette, hogy kormánya hamarosan megbukik.
De Diaz-Canel elnök felszólította a nemzetközi vendégeket, hogy legyenek „az igazság nagykövetei, tanúi annak, hogy Kuba nem adja fel, egy forradalom útitársai, amely túllép a határokon”.
Azt mondta, a konferenciát nem nosztalgiából tartják, hanem azért, mert „Fidel Castro gondolkodása továbbra is a legpontosabb iránytű, amellyel a kubai nép által megtapasztalt viharban navigálhatunk”.
Köszöntötte „a zseniális ügyvédet, aki önvédelmét politikai programmá alakította. A kitartó foglyot, aki legyőzte fogvatartóit azzal, hogy a börtönt harcosok iskolájává változtatta. A néphadsereg megalapítóját, aki két év alatt legyőzött egy annál többszörösen nagyobb hivatásos hadsereget – és a főparancsnokot, aki felvitte Kubát a világ térképére, és már 34 évesen [1960-ban] helyet szerzett a történelemben, amikor megrázta az ENSZ Közgyűlését a valaha ott elhangzott legfontosabb beszéddel.”
Fidel kitartott a szocializmus mellett a neoliberális globalizáció korszakában is, amelyet korán felismert, mint „a halál birodalmát” – mondta Diaz-Canel úr, és a kubaiak soha nem felejtik el a leckét, miszerint „a szocializmus az egyetlen módja annak, hogy megmentsük az emberiséget a szakadéktól”.
Arra szólított fel, hogy legyen bátorság és bizalom abban, hogy az imperialista támadás vereséget szenved: „A nemzetközi rend vitatott. Az imperialista unilateralizmus erővel próbálja érvényesíteni törvényét, de a többpólusú világ itt marad. Azonban a birodalom fokozza támadásait.”
„Kuba továbbra is az imperialista düh egyik kedvenc célpontja. Nem véletlen, hogy Fidel centenáriumának évében Washington fokozta offenzíváját.”
„A szolidaritást konkrét cselekvésekké kell fordítani” – sürgette, beleértve a blokád elleni kampányokat és a Kubával való tudományos, kulturális és kereskedelmi kapcsolatok bővítését.
Diaz-Canel úr magával Castróval idézte szavait: „Ha mások kompromittálódnak, ha mások hagyják magukat megvesztegetni, ha mások elárulnak, Kuba tudni fogja, hogy példát mutasson egy forradalomból, amely nem adja fel, nem adja fel, nem adja fel – amely nem térdel le.”
A „Hands Off Asia” (El a Kezekkel Ázsiától!) konferencián panelbeszélgetések folytak az adósságról, a szuverenitást aláásó pénzügyi rendszerekről, a militarizmusról, a jobboldal elleni küzdelemről és a Kuba iránti szolidaritásról.
„Srí Lanka partjainál végig régi erődöket láthatunk. Ezek a különböző gyarmati hatalmak – a portugálok, a hollandok és az angolok – erődítményei. Romokban vannak. Ma vannak tervek arra, hogy helyreállítsák és turisztikai célokra szépítsék őket. De valójában pontosan úgy kellene hagyni őket, ahogy vannak, romokban. Mert ez az egyetlen igazi örökség, amit a gyarmatosítás Srí Lankán megérdemel.” Dr. Ahilan Kadirgamar, a Srí Lanka-i Jaffnai Egyetem Szociológiai Tanszékének vezető oktatója ezt a megdöbbentő kijelentést tette a „Hands Off Asia” konferencián, Colombóban, Srí Lankán.
Dr. Kadirgamar az „Adósság, vámok és az új gazdasági ostrom: Szuverenitás támadás alatt” című panelbeszélgetésen szólalt fel, amelyen részt vett még Dél-Korea részéről Hwang Dzsongun a Nemzetközi Stratégiai Központból, Taimur Rahman a Pakisztáni Mazdoor Kisan Pártból, Jeff Hsziong a Kínai Globális Dél Tanulmányok Központjából és Nicholas Dobrijevic az Ausztráliai Red Sparktól. A szekciót Srujana Bodapati, a Tricontinental (India) munkatársa elnökölte.
A panel résztvevői arra reflektáltak, hogy a Globális Dél számos országának gazdaságpolitikáját nem azok területén, hanem Washington DC-ben határozzák meg. Az adósság- és vámrendszerek az Egyesült Államok vezette imperialista országok két leggyakoribb eszközei közé tartoznak a Globális Dél országaiból történő vagyonelszívásra. Taimur Rahman számszerűsítette ezt – 1960-tól napjainkig az elszívás mértékét körülbelül 152 billió dollárra becsülik. Ez évente több mint 2,3 billió dollárt jelent, így nem kétséges, hogy jelenleg miért van a világ 54 országa súlyos adósságválság miatti rendkívüli nehézségekben.
Ezt a szegényektől a gazdagok felé irányuló globális vagyonkivonási rendszert egyrészt a pénzügyi intézmények és bankok, másrészt az amerikai katonai bázisok összekapcsolt mátrixai kényszeríti ki – ezt Hwang Dzsongun világosan elmagyarázta. Beszélt arról, hogy Dél-Korea, a világ tíz legnagyobb gazdaságának egyike és az USA hűséges szövetségese, amelynek területén több mint 28 000 amerikai katona állomásozik, még mindig nincs védve Trump vámjainak nyomásától. Nicholas Dobrijevic kifejtette, hogy Ausztrália, amely maga is gyarmatosító telepes állam, hogyan vált a brit imperializmus ifjabb partneréből az amerikai imperializmus ifjabb partnerévé. Ma Ausztráliát az USA használja fel a Kína elleni nyomásgyakorlására. Ez önellentmondásos, mondta, mert Kína Ausztrália legnagyobb exportpiaca is egyben.
Ami egy lehangoló szekció is lehetett volna, Jeff Hsziong reményt adott. Az AI-ról beszélve elmagyarázta, hogy az USA félvezető alkatrészekre vonatkozó kínai blokádja kudarcot vallott. Ahelyett, hogy a kínai cégek, mint például a Huawei, megtörtek volna a blokád nyomása alatt, Kína bővítette termelőkapacitását, és valójában olyan AI-modelleket hozott létre, amelyek rendkívül olcsók – a Szilícium-völgyben kifejlesztett AI-modellek költségének csupán körülbelül 1%-át teszik ki. Példaként említve a brazil Föld Nélküli Munkások Mozgalmát (MST), amely kiképezte aktivistáit az AI mozgalom számára hasznos alkalmazására, felszólított az AI demokratizálására, „mezítlábas AI-fejlesztők” millióinak létrehozásával, hasonlóan a vidéki Kína „mezítlábas orvosaihoz”.
A nap folyamán volt egy szekció „A szélsőjobboldal, az autoritarizmus és a birodalom belföldi infrastruktúrája” címmel, amelyen részt vett Dr. Hilmar Farid az Indonéziai Megawati Intézetből; Fatima Shehzad a Pakisztáni Progresszív Diákszövetségből; Muhammad Zikri Bin Abdul Rahman a Pusat Serarah-ból, Malajziából; Aishe Ghosh, a Jawaharlal Nehru Egyetemről, Indiából; és Khyl Ashlee Ramos a Fülöp-szigeteki Dolgozó Tömegek Pártjából (PLM). A szekciót Ambedkar Pindiga, a Tricontinental (India) munkatársa elnökölte.
A panel résztvevői beszéltek a kényszer és a hegemónia azon architektúrájáról, amelyet a jobboldal saját országaikban igyekszik felépíteni; a szuverenitásukat érvényesíteni kívánó mozgalmak elleni puccsokról olyan országokban, mint Irán és Indonézia; a papság és a hadsereg szövetségéről olyan országokban, mint Pakisztán és Malajzia; a szélsőjobboldali erős férfiak (és nők) felemelkedéséről olyan országokban, mint a Fülöp-szigetek és India; valamint a népi mozgalmak, különösen a diákok és fiatalok részéről érkező ellenállásról.
A nap záró szekcióját a Kubával való szolidaritásnak szentelték. Kuba Srí Lanka-i nagykövete, Őexc. Patricia Pego Guerra volt a fő előadó. A többi felszólaló a Srí Lanka-i vezető politikus, Vasudeva Nanayakkara; Ramis Suhel a Pakisztáni Mazdoor Kisan Pártból; és R. Prasanth indiai újságíró volt. Patricia Pego Guerra asszony meggyőzően beszélt azokról az elképzelhetetlen kihívásokról, amelyekkel a kubai nép ma szembesül, miután a Trump-adminisztráció szigorította a blokádot, eddig soha nem látott szintre. „Ez kétségtelenül a legnehezebb időszak, amellyel történelmünk során szembekerültünk” – mondta. Ugyanakkor elmondta, hogy a kubai nép erőt merít abból a tényből, hogy a világ nemzeteinek túlnyomó többsége és a világ népességének döntő többsége szilárdan Kuba mellett áll.
A többi felszólaló meleg szavakkal méltatta a kubai forradalmat és a kubai nép internacionalista szellemét. Kétségtelen, hogy Kuba a remény és inspiráció jelképe a világ minden táján jogaikért küzdő emberek számára. A napot a résztvevők imperializmus elleni és a kubai nép melletti szolidaritási jelszavai zárták. Ahogy Dr. Ahilan Kadirgamar olyan meggyőzően megfogalmazta a nyitó szekcióban, a világ népei arra várnak, hogy az amerikai katonai bázisok is romokká váljanak, akárcsak Srí Lanka régi gyarmati erődítményei.
Washington legújabb lépése valószínűleg tovább mélyíti az ember okozta gazdasági válságot, amely jelenleg több millió kubait sújt.
Az ENSZ által hetekkel ezelőtt jelentett, külső tényezők által okozott humanitárius válság közepette az amerikai kormány újabb csapást mért Kuba blokád alatt álló gazdaságára. A szankciók most a kubai hadsereg pénzügyi rendszerét (GAESA) és más állami vállalatokat, például a GeoMinera bányavállalatot célozzák. Ezenkívül Marco Rubio amerikai külügyminiszter úgy döntött, hogy szankciókat rendel el Alejandro Castro Espín felesége ellen is, akit korábban szintén szankciók sújtottak.
„A GAESA továbbra is a kubai rezsim elnyomó biztonsági apparátusa mögött álló pénzügyi erőként működik” – állította az amerikai Külügyminisztérium, miközben felsorolta a szankcionált „GAESA-hoz kötődő pénzintézeteket” és más célpontokat.
Bruno Rodríguez kubai külügyminiszter válaszolt az új szankciókra: „Az amerikai kormány, amelyet tisztességtelen és csalárd külügyminisztere vezet, továbbra is lépéseket tesz a Kuba gazdasága körüli hurok megszorítására, annak ellenére, hogy Kuba bizonyította, hogy erősebb, alkalmasabb és hatékonyabb, mint azt ő várta volna a kegyetlen agresszióval és a nép ellen, valamint életkörülményeik ellen irányuló kollektív büntetéssel szemben. Amit ez az egyén a világ leghatalmasabb államának képviseletében szorgalmaz, az bűncselekmény.”
Hosszútávú offenzíva Kuba ellen
Az 1960-as évek óta Washington gazdasági és kereskedelmi blokádot tart fenn Kuba szigete ellen, azzal a céllal, hogy belülről aláássa az 1959-ben indított forradalmi projektet. Az évtizedek során azonban Kuba megőrizte helytállását hatalmas elkötelezettségének és nemzeti egységének, valamint a baráti országok – mint a volt Szovjetunió, Kína, Vietnám és Venezuela – együttműködésének köszönhetően.
Washington időről időre erre az ellenállóképességre reagált a szankciók egyre bővülő sorozatával, hogy aláássa a havannai kormány által a gazdasági blokád kijátszására kidolgozott mechanizmusokat. Az Egyesült Államok egyoldalú szankcióit az ENSZ Közgyűlésében a világ szinte valamennyi országa többször is elítélte.
A világ leghatalmasabb országának legutóbbi nagy csapása egy alig 10 millió lakosú karibi sziget ellen 2026. január 3-án történt, az Egyesült Államok Venezuelát ért támadását és az akkori elnök, Nicolás Maduro és felesége elfogását követően, akik jelenleg New Yorkban vannak bebörtönözve. A 21. század nagy részében Venezuela volt Kuba fő olajexportőre.
A támadást követően az Egyesült Államok megtiltotta a caracasi ideiglenes kormánynak, hogy olajat adjon el Kubának, amely gyorsan más alternatívák után nézett, hogy ellássa villamosenergia-, gyártási, kereskedelmi, egészségügyi és oktatási rendszereit – amelyek szinte kizárólag üzemanyaggal működő generátoroktól függenek. De a Trump-adminisztráció, abban a törekvésében, hogy végleg megfojtsa Kubát, január végén figyelmeztetett, hogy szankcionálni fog minden olyan országot, amely olajat ad el Kubának.
Válaszul csak Oroszország merte kihívni Washington egyoldalú és vitatott döntését, és sikerült egy tankerhajót küldenie Kubába. De ez az olaj több mint egy hónapja elfogyott, és a helyzet Kubában kritikus. Több ezer civil szenvedi el az energiablokád következményeit, amely megfosztotta őket az egészségügyi ellátáshoz, oktatáshoz, élelmiszertermeléshez, sőt még a vízhez való hozzáférésüktől is, mivel sokan ivóvízért víztartályos járművekre szorulnak, amelyek most benzínhiány miatt vesztegelnek.
Azonban úgy tűnik, a civil lakosság szenvedése nem tartozik a földrésznyi geopolitikai helyzet fő aggodalmai közé, amely ismét megmutatta az imperializmus erejének teljességét, még emberek millióinak rovására is, akiknek semmi közük a politikai nézeteltérésekhez.
Új gazdasági intézkedések a válság kezelésére
Néhány nappal ezelőtt, az Egyesült Államok óriási nyomása alatt, Miguel Díaz-Canel kormánya úgy döntött, hogy megnyitja a kubai piacot a magánérdekek előtt, egy olyan lépésben, amelyet történelminek neveztek. Közel 176 intézkedés része annak a csomagnak, amelynek célja a magántőke-befektetések vonzása – nemcsak kisbefektetőktől, hanem nagyoktól is.
Az intézkedések lehetővé teszik magánbankok létrehozását, hitelnyújtást ezen bankok által, új magáncsatornákat a külföldről érkező pénzküldemények számára, magán pénzváltók létrehozását, ellátmányok és üzemanyag behozatalát gazdálkodók által, valamint üzemanyag behozatalát és értékesítését magántőke által.
Hasonlóképpen megszűnnek a banki átutalások korlátai, a külkereskedelem állami ellenőrzése, valamint az a tilalom, hogy egy személy egynél több magánvállalkozással rendelkezzen. Az intézkedések lehetővé teszik továbbá nemzetközi láncokat és franchise-okat létrehozó vállalatok alapítását Kubában, közvetlen befektetéseket kubai magánvállalkozásokba és szövetkezetekbe, valamint az ingatlanszektorba, számos más intézkedés mellett.
A piacliberalizáció felé tett egyértelmű elmozdulás ellenére úgy tűnik, hogy az Egyesült Államok nem akarja kihagyni a lehetőséget, hogy megdöntse Amerika egyetlen szocialista országát – egy olyan országot, amely az 1960-as évek óta erőteljesen ellenállt neki, még akkor is, ha kénytelen volt alkalmazkodni ahhoz, hogy túlélje a modern történelem leghosszabb gazdasági embargóját.
Az Európai Néppárt (EPP) állásfoglalása támogatja Trump-ot Kuba gazdaságának megfojtásában
Mivel ma a konzervatívok és a szélsőjobb csatlakozott Trump Kuba elleni támadásaihoz, az Európai Parlament Baloldal frakciója szolidaritást vállal a kubai néppel, akik az Egyesült Államok több mint hat évtizedes blokádjának legsúlyosabb évével néznek szembe.
A Baloldal frakció által ma benyújtott ellen-állásfoglalás élesen elítélte Kuba blokádját, mint illegális, extraterritoriális, embertelen és a nemzetközi jogot közvetlenül sértő intézkedést. Trump elnök végrehajtási intézkedései és kiegészítő szankciói a kubai nép elleni gazdasági háború eszkalációját jelentik.
Az EPP, a Renew és a szélsőjobb által előterjesztett állásfoglalás ezzel párhuzamosan az európai külpolitikát Trump Havanna elleni támadásaihoz igazította. Az állásfoglalás megdöbbentő módon egyszer sem említi az amerikai embargót, amely évtizedek óta fojtogatja a kubai népet. A Trump által bevezetett új intézkedések szintén említés nélkül maradnak.
Danilo della Valle képviselőnk (Movimento 5 Stelle, Olaszország): „Az EPP állásfoglalása ismételten bizonyítja, hogy az EU a történelem rossz oldalán áll. Kuba súlyos humanitárius vészhelyzettel néz szembe, amely évek óta fojtogatja a szigetet, és amelynek elsődleges oka az amerikai gazdasági blokád. Ebben a mély nehézségekkel teli időszakban az Európai Parlament még csak nem is ismeri el ezt. A Baloldal frakció olyan állásfoglalást nyújtott be, amely elismer egy túl gyakran figyelmen kívül hagyott tényt: annak ellenére, hogy évtizedek óta tart az illegális és átfogó blokád, Kuba figyelemre méltó eredményeket ért el az emberi fejlődés terén, ami annak a szociális modellnek a bizonyítéka, amely következetesen az oktatást, az egészségügyet és az emberi méltóságot helyezte előtérbe.”
A Gázai Flottilla és a Hagyjuk Kubát Lélegezni kampány mutatja az utat a fasizmus és a militarizmus ellen
A Baloldal frakció az Európai Parlamentben ma összehozta aktivistákat, kutatókat és szervezőket, hogy felvázolják a nemzetköziség további útját a növekvő militarizmus és a demokrácia egyre mélyülő válságának kontextusában.
A rendezvény résztvevői első kézből hallhatták a Gázai Flottilla, a Hagyjuk Kubát Lélegezni kampány, az albániai Flamingo Forradalom aktivistáit és másokat, akik közös küzdelmeiket egy új nemzetköziség zászlaja alatt kapcsolták össze. Az esemény nem is jöhetett volna időszerűbb időpontban, tekintve a fasiszta politika normalizálódását Európa szívében és a kapitalizmus által egyre mélyülő válságban szétszabdalt gazdaságot.
A dobogóról felszólalva Ilaria Salis EP-képviselő (AVS, Olaszország) a következőket mondta: „Az előttünk álló kihívás, hogy új formáit találjuk ki a nemzetköziségnek, a szolidaritás olyan formáit, amelyek képesek túllépni a geopolitikai szövetségi rendszereken. Mindig a gyakorlatból, a konkrét tapasztalatokból, a már zajló küzdelmekből kell tanulnunk. Pontosan ezért hívtuk meg ma a szerveződéseket és aktivistákat. Azért vagyunk itt, hogy hallgassunk, inspirálódjunk, és tanuljunk a munkájuk és tapasztalataik által generált belátásokból.”
Isa Serra EP-képviselő (Podemos, Spanyolország) kijelentette: „A tőke ma új piacokat és jövedelmezőséget keres a lakhatásban, a fegyverekben és a személyes adatainkban, hogy ezzel erősítse az USA hegemóniáját. A Palesztina, Irán, Kuba és Venezuela elleni támadások mind ennek részét képezik. Egy új nemzetköziség építése azért olyan fontos, mert most közelítünk ahhoz a ponthoz, ahonnan nincs visszaút.”
Európában a fasizmus térnyerésével, a pusztító politikákkal (mint például a Visszatérési Rendelet) és a fokozódó militarizmussal szemben a Baloldal ma az egyetlen ellenzéki erő az Európai Parlamentben.
Pete Hegseth, az Egyesült Államok hadügyinisztere szerdán a kubai Guantánamo-öbölben található amerikai támaszpontra utazik, hogy találkozzon az ott állomásozó csapatokkal és az Egyesült Államok Központi Parancsnokságának (Centcom) vezetőivel – a feszültségek és a Fehér Ház Havanna elleni szankciósorozata közepette – számolt be a Bloomberg.
A látogatás, amely Hegseth első guantánamói útja lenne 2025-ös hivatalba lépése óta, a régióban zajló katonai műveletek felügyeleti körútjának része, és célja a közvetlen kapcsolatfelvétel a kiküldött erőkkel, miközben az USA megerősíti jelenlétét a Karib-térségben és a Közel-Keleten – közölte a Pentagon, a Deutsche Welle összefoglalója szerint.
A látogatásra egy héttel azután kerül sor, hogy az amerikai kormányzat új szankciókat jelentett be Miguel Díaz-Canel kubai elnök, valamint családtagjai és a Castro család tagjai ellen.
Az év eleje óta Donald Trump amerikai elnök keményítette Kubával szembeni politikáját, új gazdasági és diplomáciai korlátozásokkal, valamint a kubai kormányra nehezedő nyomás fokozásával, elsősorban egy olajembargóval, amelyet azt követően vezetett be, hogy Nicolás Maduro venezuelai elnököt január 3-án Caracasban elrabolták.
A nemzetközi jog tiszteletének veszélyes eróziója a hatalmas nemzetek körében, valamint a közöttük mélyülő geopolitikai szakadékok megbénították az ENSZ Biztonsági Tanácsát, amelyet a tagjai jogainak és szuverenitásának védelmére hoztak létre.
Wang Ji kínai külügyminiszter hangsúlyozta, hogy a közelmúltbeli kudarcai ellenére az ENSZ továbbra is a „multilaterális biztonsági rendszer legtekintélyesebb és legitimebb szerve”, valamint a szabályokon alapuló nemzetközi rend sarokköve.
Aláhúzta annak szükségességét, hogy az ENSZ-t fel kell éleszteni és újjá kell éleszteni, időszerű reformokkal kezelve a szervezet előtt álló problémákat, hogy az releváns és hatékony legyen.
Wang a májusi 26-án, kedden az ENSZ New York-i főhadiszállásán tartott, „Az ENSZ Alapokmánya céljainak és elveinek fenntartása, valamint az ENSZ-központú nemzetközi rendszer megerősítése” című, a Biztonsági Tanács magas szintű ülésén beszélt.
Az ülést Kína kezdeményezésére hívták össze. Körülbelül 20 ország vett részt a megbeszélésen.
Az ülésen felszólalt António Guterres, az ENSZ főtitkára is, aki megjegyezte, hogy amikor a világ a geopolitikai konfliktusok példátlan növekedését látja, a nemzetközi jog tisztelete veszélyesen megkopott, ami gyakran „megbénítja” a Biztonsági Tanácsot.
Wang állítása szerint a mai káosz kiváltó oka nem az, hogy az ENSZ szellemisége elavult volna, hanem az, hogy a nemzetközi rendet és a nemzetközi kapcsolatokat szabályozó alapvető normákat – amelyeket mind az Alapokmány rögzít – a hatalmas országoknem tartják be.
Kritizálta az Egyesült Államok és szövetségesei által gyakran végrehajtott egyoldalú katonai, gazdasági és politikai lépéseket, állítva, hogy ezek aláássák az Alapokmány szellemiségét, és figyelmeztetett, hogy a nemzetközi ügyek dominálására irányuló ilyen kísérletek ideje lejárt.
Wang állította, hogy az ENSZ problémáinak kezelésének elsődleges módja a reformok kezdeményezése, amelyek tükrözni fogják a világpolitika változó valóságát. Felszólította a világ országait, hogy tartsák be a multilateralizmus és az együttműködés elveit.
Wang és Guterres is a globális döntéshozó testületek reprezentatívabbá és inkluzívabbá tételéről beszélt, Wang ezenkívül felszólította a tagállamokat, hogy politikáikat igazítsák az ENSZ Alapokmányához.
Wang azt követelte, hogy a tagok biztosítsák, hogy a Tanácson belüli javaslataik „objektívek, pártatlanok és inkluzívak” legyenek, anélkül, hogy bármilyen szándékuk lenne egy adott agenda „átnyomására”.
Több más résztvevő is felszólalt az ülésen. A Globális Dél képviselői hangsúlyozva az ENSZ működésében az egyenlőség, valamint a reprezentatív döntéshozó testületek Alapokmányban foglalt elvének betartását.
Az ülésen felszólaló más képviselők között volt több ország, köztük Kuba és Pakisztán külügyminisztere, valamint az Egyesült Államok, Oroszország és Franciaország tisztségviselői, mások mellett.
Hagyjanak békében élni Kubát
Az összejövetelen felszólalva Eduardo Rodriguez Parrilla kubai külügyminiszter azt követelte, hogy a Biztonsági Tanács „legalább próbálja meg” teljesíteni elsődleges feladatát, és akadályozza meg, hogy az Egyesült Államok illegális blokádot vezessen be országa ellen, és fenyegetéseket intézzen feléje.
Aláhúzta, hogy a Raúl Castro elleni bűnvádi eljárások megindítására és Kuba folyamatos energia-blokádjára tett kísérletek „erkölcsileg felháborító” tettek, amelyek részei azoknak az Egyesült Államok általi akcióknak, amelyek aláásták a nemzetközi békét, biztonságot és a nemzetközi jogot.
Rámutatott hasonló ENSZ-kudarcokra is a Gázai övezetben végrehajtott népirtás vagy az USA–izraeli „imperialista agresszió” Irán elleni megakadályozásában, állítva, hogy a nemzetközi jog figyelmen kívül hagyása és az ismétlődő háborúk iránti igény a fosztogatás és rablás filozófiájába vetett mélyen gyökerező hitből fakad.
„Amint a fosztogatás filozófiája eltűnik, a háború filozófiája is eltűnik” – idézte Rodriguez Fidel Castro 1960-ban az ENSZ Közgyűlése előtt tartott beszédét.
Visszautasította Donald Trump kormányának azon állításait, miszerint országa fenyegetést jelentene nemzetbiztonságára, mondván, Kuba „nem jelenthet fenyegetést” senkire.
Kuba „nem ellensége az Egyesült Államoknak, és nem is akar az lenni, annak ellenére, hogy jelentős nézetkülönbségek vannak a kormányával” – mondta Rodriguez.
Megismételte a figyelmeztetést, hogy ha az Egyesült Államok folytatja azon fenyegetéseit, hogy megszállja Kubát és erőszakkal állítja fel ott bábkormányát, az a kubai nép végsőkig tartó heves ellenállásával fog szembesülni.
A Forradalmi Kormány a leghatározottabban elítéli az Egyesült Államok Igazságügyi Minisztériuma által május 20-án bejelentett és hetek óta hangoztatott aljas vádakat Raúl Castro Ruz tábornok, a kubai forradalom vezetője ellen.
Az Egyesült Államok kormányának nincs sem jogalapja, sem joghatósága e lépés megtételére. Ez egy megvetendő és gyalázatos politikai provokáció, amely az 1996 februárjában, a kubai légtérben történt két repülőgép lelövéséhez vezető események tisztességtelen manipulációján alapul; a repülőgépeket a Miamiban székhellyel rendelkező Brothers to the Rescue nevű terrorista szervezet üzemeltette, amelynek a kubai légtér ellenséges célú, ismételt megsértése nyilvánvalóan közismert tény volt.
Ezenkívül az Egyesült Államok kormánya eltorzítja az eseményről szóló egyéb történelmi tényeket is, amelyeket ürügyként használ. Többek között figyelmen kívül hagyja azt a számos hivatalos panasztételt, amelyeket Kuba abban az időszakban nyújtott be az Egyesült Államok Külügyminisztériumához, a Szövetségi Légügyi Hivatalhoz (FAA), valamint a Nemzetközi Polgári Repülési Szervezethez (ICAO) az említett szervezet által 1994 és 1996 között elkövetett több mint 25 súlyos és szándékos kubai légtérsértésről, amelyek nyíltan megsértették a nemzetközi jogot és magát az amerikai jogszabályokat is.
Emellett figyelmen kívül hagyja a kubai hatóságok által kiadott nyilvános és hivatalos figyelmeztetéseket, amelyek szerint ilyen légtérsértések elfogadhatatlanok, valamint azokat a riasztó üzeneteket is, amelyeket közvetlenül az Egyesült Államok elnökének továbbítottak az ilyen jogsértések súlyosságáról és lehetséges következményeiről.
Kuba válasza légterének megsértésére jogos önvédelmi cselekmény volt, amelyet az Egyesült Nemzetek Alapokmánya, az 1944. évi chicagói nemzetközi polgári légi közlekedési egyezmény, valamint a légi szuverenitás elvei védnek.
Az Egyesült Államok, amely már áldozatul esett a polgári légi közlekedés terrorista célokra való felhasználásának, nem engedi és nem is engedné meg, hogy idegen légi járművek ellenséges és provokatív módon megsértsék légterét, és – amint azt már bizonyította – erőszak alkalmazásával lépne fel.
Az amerikai kormány tétlensége a Kuba által akkor kiadott figyelmeztetésekkel szemben felfedte bűnrészességét a kubai kormány és nép elleni erőszakos, illegális és terrorista cselekmények tervezésében és végrehajtásában az Egyesült Államok területéről, ami a forradalom győzelmétől napjainkig visszatérő és szisztematikus gyakorlat.
Rendkívül cinikus, hogy ezt a vádat éppen az a kormány fogalmazza meg, amely – az Egyesült Államok területétől távol eső karib-tengeri és csendes-óceáni nemzetközi vizeken – aránytalan katonai erő alkalmazásával közel 200 embert gyilkolt meg és 57 hajót semmisített meg olyan, soha nem bizonyított kábítószer-kereskedelemmel kapcsolatos állítólagos kapcsolatok miatt, amelyek a nemzetközi jog szerint bírósági eljáráson kívüli kivégzéseknek, az amerikai törvények szerint pedig gyilkosságoknak minősülnek.
Ez a hamis vád a kubai forradalom vezetője ellen csak tovább erősíti a Kuba-ellenes erők kétségbeesett kísérleteit, hogy hamis narratívát építsenek fel annak érdekében, hogy igazolják a nemes kubai nép elleni kollektív és kegyetlen büntetést az egyoldalú kényszerítő intézkedések megerősítésével, beleértve az igazságtalan és népirtó energiablokádot és a fegyveres agresszióval való fenyegetést.
Kuba megerősíti elkötelezettségét a béke iránt, valamint szilárd elszántságát az ENSZ Alapokmányában elismert, elidegeníthetetlen önvédelmi jog gyakorlására.
A kubai nép megerősíti rendíthetetlen elhatározását, hogy megvédi a hazát és a szocialista forradalmat, és a legnagyobb erővel és határozottsággal kifejezi korlátlan és változatlan támogatását Raúl Castro Ruz tábornok, a kubai forradalom vezetője iránt.
Tania Cruz, az egészségügyi első miniszterhelyettes kijelentette, hogy több millió ember számára nélkülözést és nélkülözést okozni nem más, mint népirtás.
Az Egészségügyi Világszervezet (WHO) legfőbb döntéshozó testületének, a 79. Egészségügyi Közgyűlésnek a plenáris ülésén elhangzott beszédében Tania Cruz, Kuba egészségügyi első miniszterhelyettese leleplezte, milyen hatások érik a szigetország egészségügyi rendszerét az Egyesült Államok által bevezetett teljes üzemanyag-embargó miatt, amely a már egyébként is megszigorított gazdasági blokádhoz járul hozzá.
„Ez egy olyan intézkedés, amely súlyosan érinti egészségügyi rendszerünket, rendkívüli károkat okozva ezzel minden kubai családnak, gyermekeinknek, időseinknek és betegeinknek” – mondta Cruz, hozzátéve: „emberek milliói számára nélkülözést és rendkívüli nehézségeket okozni nem más, mint népirtás, ami megérdemli a WHO összes tagjának elítélését.”
Cruz elmagyarázta, hogy bár az ország garantálja a népesség 100%-a számára az egyetemes és ingyenes villamosenergia-hozzáférést, az energiaellátás stabilitásának hiánya megduplázta a csecsemőhalandóságot, amely elérte a 9,9 ezreléket (1000 élveszületésre vetítve), és beszámolt arról is, hogy a rákos gyermekek túlélési aránya 85%-ról 65%-ra csökkent.
A tisztviselő elmondta, hogy az országban jelenleg a műtéti várólistákon több mint 100 300 beteg szerepel, közülük 12 000 gyermek. Megjegyezte azt is, hogy 16 000 embernek van szüksége sugárterápiára, és 3000-en szorulnak hemodialízisre – ezek olyan alapvető szolgáltatások, amelyek energiaellátás stabilitását igénylik, ami a Karib-térségbeli országban jelenleg nem garantálható.
Cruz kijelentette, hogy a kihívások ellenére Kuba Nemzeti Egészségügyi Rendszere nem omlott össze, és továbbra is újjászervezi magát ellenálló képességgel és erőforrások optimalizálásával.
Ezenkívül a vezető egy rendkívül súlyos helyzetre is figyelmeztetett: leleplezte, hogy Kubát közvetlen katonai agresszió fenyegeti az Egyesült Államok részéről. Ezt a lehetséges eseményt brutális és civilizálatlan cselekedetnek nevezte, amelyet semmi sem igazolhat, és felszólította az összes békét szerető nemzetet, hogy mozgósítsanak az agresszió megakadályozása érdekében, megerősítve, hogy a kubai nép megvédi szuverenitását és függetlenségét.
Beszéde végén Cruz köszönetét fejezte ki a nemzetközi szolidaritásért, és megerősítette a sziget humanista elveit, emlékeztetve a 2014-ben Nyugat-Afrikába az Ebola elleni küzdelemre kivezényelt három orvosi brigádra, és biztosította, hogy továbbra is támogatni fogják a Globális Dél más országait az egészséghez való emberi jog védelmében.
A közgyűlés, amely május 23-ig tart, évente egyszer ülésezik a svájci Genfben, hogy döntéseket hozzon a WHO politikájáról, jóváhagyja a költségvetést, és kinevezze a szervezet főigazgatóját, egyéb intézkedések mellett.
A találkozó során Cruz találkozott az Egészségügyi Világszervezet főigazgatójával, Tedrosz Adhanom Gebrejeszusszal, aki kifejezte csodálatát a Karib-térségbeli nemzet iránt.
Míg a kapitalista rendszer a rövid távú ciklusokat jutalmazza, egy méltó jövő építése lassú feladat, amely fegyelmezett szervezettséget és kitartó küzdelmet igényel, hogy felszínre hozza egy új világ társadalmi erőit.
1921-ben, néhány évvel a szovjet kísérlet kezdete után V. I. Lenin egy tanulmányt publikált az Új idők, régi hibák új köntösben címmel. Ez az írás egy olyan kérdésfelvetés csíráját indította útjára, amely Lenint egészen három évvel későbbi haláláig elkísérte. Az foglalkoztatta, hogyan lehet szocializmust építeni egy háború sújtotta országban, minimális rendelkezésre álló tőkével, túlnyomórészt paraszti társadalomban, magas (mintegy 70%-os) írástudatlansági rátával, és olyan közigazgatás nélkül, amely képes lenne egy szocialista orientációjú államot irányítani. Lenin a tanulmányában ezt írta:
„A munkásosztálynak – egy kisparaszti, tönkrement országban –, amelynek soraiból nagyon sokan kiestek, miután hatalmas, példátlan erőfeszítést tett, időre van szüksége, hogy új erők nőhessenek és kerülhessenek a felszínre, a régi, elhasználódott erők pedig »talpra állhassanak«. […] Ezt meg kell érteni, és számolni kell a munkásosztály új erői növekedési ütemének szükségszerű – vagy inkább elkerülhetetlen – lassulásával.”
Ez a cikk az „időintervallum” gondolatával foglalkozik, amely egy „tönkrement ország” számára szükséges ahhoz, hogy elmaradottságából a szocializmus felé feltámadjon. (Ezen gondolkodtam, miközben újraolvastam 100. számú dossziénkat, A jövő címmel.) Ezt az eszmét a szocialista folyamat érési lassúsága szempontjából tárgyaljuk, miközben a kapitalista társadalom válságában remeg. A „lassan érik” fogalmát itt vezetjük be, és intézetünk munkájában tovább mélyítjük.
Douglas Pérez (Kuba): A jövő (2008)
A modern világ összes szocialista forradalma a szegényebb nemzetekben zajlott le, ahol a parasztság van túlnyomó többségben, és ahol a gazdagságot szisztematikusan kivonták területükről távoli országokba. Ezekben a szegényebb nemzetekben az új forradalmi kormányoknak – legyen szó a Szovjetunióról (1917), Vietnámról (1945), Kínáról (1949) vagy Kubáról (1959) – szinte a semmiből kellett kiépíteniük saját állami kapacitásukat, és tőkeállományt felhalmozniuk az infrastruktúra és az ipar építéséhez. Sem az állami kapacitás, sem a tőke nem jött könnyen ezekhez a forradalmi folyamatokhoz, ami arra kényszerítette őket, hogy olyan módszerekkel kísérletezzenek, amelyeket nem dokumentáltak megfelelően. Íme hat pont, amely az e folyamatokról szerzett ismereteinkre épül, és amelyek kiindulópontul szolgálnak a „lassan érik” fogalom elméletének kidolgozásához. Arra biztatunk benneteket, hogy írjátok meg nekünk saját gondolataitokat ezzel a fogalommal kapcsolatban, saját tapasztalataitok és tanulmányaitok alapján.
1. A bizalom lassan épül ki, a régi szokásokat pedig nehéz megváltoztatni.
A forradalmi kormányok olyan struktúrákat örökölnek, amelyeket generációkon át formáltak a földbirtoklási viszonyokat meghatározó, évszázados kaszt- és törzsi hierarchiák, a gyarmati megaláztatás és kisajátítás, valamint a teljes társadalmi nélkülözés. A bolsevikok a Szovjetunióban például hamar rájöttek, hogy a régi cári bürokratikus kultúra nem tűnt el 1917 októberében. A korrupció, a tekintélynek való behódolás és a kollektív intézményekkel szembeni bizalmatlanság évekig fennmaradt. Kínában az 1949-es forradalmat követően a Kínai Kommunista Párt ismételten szembesült a konfuciánus hierarchia, a regionális klientúrarendszerek és a paraszti túlélési szokások maradványaival, amelyek évszázados bizonytalanság során alakultak ki. Kubában 1959 után a forradalmi vezetés nyíltan beszélt az „új ember” megteremtéséről, mert megértették, hogy a szocialista tudatot nem lehet egyik napról a másikra törvénybe iktatni.
Azok az emberek, akik átélték a gyarmatosítás erőszakosságát és a kapitalizmus egyenlőtlenségeit, megtanulják egyénileg vagy családi hálózatokon keresztül megvédeni magukat. Ahhoz, hogy egy szocialista projekt sikeres legyen, az embereknek meg kell tanulniuk megbízni a kollektív rendszerekben. Ez a bizalom tapasztalatok útján lassan nő: olyan iskolákon keresztül, amelyek működnek, klinikákon, amelyek gyógyítanak, lakásokon, amelyek menedéket nyújtanak, és intézményeken, amelyek tartósak. Egy forradalom gyorsan elfoglalhatja az államhatalmat, de nem képes gyorsan átalakítani a társadalomlélektant.
2. A kereskedelem és a pénzügyi hálózatok a fennálló globális rendet részesítik előnyben.
A kapitalizmus nem csupán ideológián keresztül dominál, hanem a kereskedelem és a pénzügy beágyazott hálózatain, valamint a közlekedési és kommunikációs infrastruktúrán keresztül is. A szocialista átalakulásra törekvő országok egy olyan világba lépnek, amely már a tőkefelhalmozás köré szerveződött. Az orosz forradalom után a Szovjetunió azért küzdött, mert az ipari ellátási láncok, a bankhálózatok és a kereskedelmi útvonalak ellenséges kapitalista hatalmak ellenőrzése alatt álltak. Kuba tapasztalata a Szovjetunió 1991-es összeomlását követően élesen megmutatta ezt: a sziget szinte egyik napról a másikra elveszítette a hozzáférést az üzemanyaghoz, pótalkatrészekhez, hitelekhez és kereskedelmi kapcsolatokhoz, mivel a világgazdaság olyan rendszerek köré szerveződött, amelyekből Kuba nagyrészt ki volt zárva (és amelyekből jelenleg az Egyesült Államok által irányított illegális olajembargó következtében még jobban kizárják). Vietnám az 1975-ös újraegyesítés után hatalmas nehézségekkel szembesült a háború által tönkretett gazdaság újjáépítése során, miközben a domináns pénzügyi és kereskedelmi körökön kívül maradt. A meglévő rendszerek azért reprodukálják önmagukat, mert minden intézmény – a kikötőktől a valutákon át a szoftverszabványokig – az ő javukra működik. Alternatív hálózatok kiépítése évtizedeket vesz igénybe, nem csupán éveket.
3. A tőke- és infrastruktúraköltségek hatalmasak a gyarmatosítás által elszegényített országokban.
Amikor a vietnámi forradalmárok legyőzték az amerikai imperializmust, egy bombázásokkal fizikailag tönkretett és az Agent Orange-zsal vegyileg mérgezett országot örököltek. Kuba egy szinte kizárólag az Egyesült Államokhoz kötött, monokulturális cukorgazdaságot örökölt. Kína 1949-ben egy évszázados megaláztatás és hadurak uralma, a japán imperializmus és a polgárháború után került ki, alacsony várható élettartammal, tömeges írástudatlansággal és gyenge ipari kapacitással.
Ezeknek a forradalmaknak szinte a semmiből kellett vasutakat és kikötőket, iskolákat és tudományos intézményeket, elektromos hálózatokat és acélgyárakat építeniük. Az észak-atlanti kapitalista országok évszázadok alatt iparosodtak, amelyet rabszolgaság, gyarmati fosztogatás és birodalmi adóztatás finanszírozott. Az elszegényedett, egykori gyarmati országok szocialista állami intézményeinek ezt a folyamatot néhány évtizedbe kellett volna belesűríteniük, miközben blokád vagy katonai fenyegetés alatt álltak – majd ezután államcsőddel vádolták őket. A puszta anyagi teher lassította az átalakulást.
4. Külső nyomások – mint a szankciók, szabotázs, diplomáciai elszigetelés és háború – lassítják a fejlődést.
A Harmadik Világ minden forradalmi állama szembesült katonai bekerítéssel vagy gazdasági büntetéssel. A Szovjetuniót 1917 után több mint egy tucat külföldi ország katonái szállták meg, majd később szembesült a náci invázióval, amely legalább huszonhét millió szovjet polgár életét követelte, és tízezreket pusztított el a falvak és városok közül. Kuba évtizedekig elviselte az Egyesült Államok kifejezetten a hiány és a társadalmi elégedetlenség megteremtésére tervezett szankcióit. Chile Népi Egység kormánya strukturális átalakulást kísérelt meg, de azonnali gazdasági destabilizációval, elitellenállással és külső beavatkozással szembesült, mielőtt a hosszú távú reformok megszilárdulhattak volna volna. Nicaragua szandinista kormánya szembesült az Egyesült Államok által finanszírozott Contra-háborúval és az ország kikötőinek (köztük Corinto kikötőjének) aláaknázásával. Vietnám 1945-től 1975-ig folytatta a függetlenségi háborút.
Ezek a nyomások olyan erőforrásokat emésztettek fel, amelyeket a társadalmi fejlődésre lehetett volna fordítani. A szankciók növelik a tranzakciós költségeket, korlátozzák a technológiához való hozzáférést, és krónikus hiányt teremtenek. A háború tönkreteszi az infrastruktúrát, és a munkaerőt a védelemre irányítja. Ezen a zord körülmények között a hatékonysághiány nem ideológiából vagy tervezési hibákból fakad, hanem az ellenséges hatalmak által kikényszerített állandó szükségállapotból.
5. A korai szakaszban minden folyamat hatástalan.
A forradalmi államok megpróbálnak új közigazgatási rendszereket létrehozni miközben egyidejűleg bővítik az oktatást és az egészségügyet, valamint földreformot és ipari fejlesztést hajtanak végre. A hibák, bürokratikus zűrzavar, szűk keresztmetszetek és hiányok elkerülhetetlenek. A korai szovjet tervgazdálkodás a koordináció hiányával küzdött, mivel nem volt történelmi precedens egy kontinentális gazdaságnak a profit helyett a társadalmi igazságosságon alapuló igazgatására. Kína kommünjei és ipari kísérletei gyenge szaktudástól és egyenetlen helyi végrehajtástól szenvedtek. Kubában a képzett szakemberek hiánya felerősödött, amikor sokan a forradalom után Miamiba menekültek.
A közigazgatás a gyakorlatban tanul. Az intézmények a próba és a hiba útján érnek meg. A szegényebb nemzetek szocialista adminisztrációitól azt várják el, hogy azonnal hatékonyak legyenek, miközben embargókkal, alacsony írástudási rátával és technológiai hiánnyal néznek szembe. A korai hatástalanság tehát nem kivételes, hanem jellemzője minden nagyszabású társadalmi átalakulásnak.
6. A rövid választási ciklusok akadályozzák a társadalmi átalakulást.
A társadalmi átalakuláshoz évtizedekben – nem pedig a négy- vagy ötéves választási ciklusokban – mért tervezési horizontokra van szükség, amelyek a hosszú távú újjáépítés helyett az azonnali fogyasztást jutalmazzák. A forradalmi kormányoknak türelemre van szükségük, mielőtt látható eredmények jelentkeznének. Még a kifejezetten szocialista államokon kívül is, a redisztributív vagy fejlesztő programokat megkísérlő kormányok gyakran szembesülnek szabotázzsal a választásokon keresztül, mielőtt a projektjeik beérnének. Az átalakító politikák folyamatosságot követelnek meg, de a média ciklusai és a pénzügyi nyomások által formált választási rendszerek a rövid távú menedzsmentet jutalmazzák. A szocialista kísérletek ezért ismételten szembesültek a történelmi idő (a társadalom átformálásához szükséges hosszú időtartam) és a választási idő (a modern politika összesűrített ritmusa) közötti ellentmondással.
Bertolt Brecht Az anya (1931) című művében a főszereplő, Pelagea Vlasszova egyik tragédiából a másikba vonszolja magát, amíg az orosz forradalom be nem sodorja a cselekvésbe. Amikor egy konyhában találja magát több nővel, akik közül az egyik azt panaszolja, hogy hallja, a kommunizmus nem más, mint bűnözés, így válaszol énekelve:
»Ésszerű – bárki megértheti. Egyszerű. Ha nem vagy kizsákmányoló, felfoghatod. Neked jó. Nézz utána. A buta butaságnak nevezi, a romlott pedig romlottnak. A romlott ellen van és a butaság ellen. A kizsákmányolók bűnténynek nevezik. De mi tudjuk, ez a bűnök vége. Nem őrültség, hanem az őrület vége. Nem káosz, hanem rend. Ez az egyszerű dolog, amit oly nehéz létrehozni.«
Amikor a „lassan érik”-en gondolkodtam, eszembe jutott Vlasszova dala. Vlasszova egész életében dolgozott, de a méltóságán kívül nem sok mindent tudott felmutatni. Lehet, hogy nem volt teljes körű iskolázottsága, de volt esze. Tudta, hogy a kommunizmus egy „egyszerű dolog”, de nem élt álomvilágban. Egyszerű, de „oly nehéz létrehozni”.
Az új szankciók mellett Washington gazdasági, kereskedelmi és energetikai blokád alá vonta a szigetet. A kubai elnök hangsúlyozza, hogy Kuba nem jelent fenyegetést az USA-ra, és megígéri, hogy megvédi a hazát minden lehetséges agresszióval szemben.
Az Egyesült Államok kormánya Kuba felé helyezi át katonai figyelmének súlypontját, miközben a tárgyalások Iránnal folytatódnak. Marco Rubio amerikai külügyminiszter május 5-én találkozott Francis L. Donovan tábornokkal, a SOUTHCOM parancsnokával, hogy megvitassák „azokat a fenyegetéseket, amelyek aláássák a biztonságot, a stabilitást és a demokráciát a féltekénken”, majd közzétett egy fotót, amelyen a térkép előtt pózol a tábornokkal.
Május 1-jén, amikor a kubai nép a Nemzetközi Munka Ünnepe alkalmából készült a jellegzetes felvonulásra, Donald Trump amerikai elnök új szankciócsomagot jelentett be Kuba ellen. Washington bejelentette, hogy szankciók sújtják azokat a tisztviselőket, szervezeteket és személyeket, akik Kuba energia-, védelmi, bányászati és pénzügyi szektoraiban tevékenykednek.
Ezenkívül az amerikai kormányzat bejelentette, hogy minden olyan külföldi bankot vagy vállalatot, amely kubai szervezetekkel üzletel, teljesen kizárhat – eszközeik befagyasztásával – az amerikai piacokról, amelyek gyakorlatilag az egész globális pénzügyi rendszert ellenőrzésük alatt tartják.
Végül Washington közölte, hogy szankcionálni fog minden olyan szervezetet vagy személyt, amely korrupciós cselekményekben vagy emberi jogi jogsértésekben bűnrészes – ez egy homályos intézkedés, amelyet az amerikai kormányzat szelektíven használhat fel bizonyos szervezetek célzására.
Kuba jelenleg súlyos energiaválságon megy keresztül, amely a társadalom minden szektorát érinti. A január 3-i támadást, valamint Nicolás Maduro és Cilia Flores bebörtönzését követően az USA betiltotta a venezuelai olaj Kubába történő értékesítését, és január 31-én azzal fenyegetőzött, hogy szankcionál minden olyan országot, amely nyersolajat ad el a szigetnek, amely mindössze 150 kilométerre fekszik Florida partjaitól.
Ezek az újabb kísérletek Kuba megfojtására egy tartós, hosszú távú stratégia részét képezik, amelyet sokan embertelennek, emberi jogokat sértőnek és egyértelműen imperialista jellegűnek tartanak.
Az 1960-as évek óta Washington számos gazdasági és pénzügyi szankciót vezetett be Kuba ellen (ezek közül a gazdasági blokád a legismertebb), emellett fegyveres inváziókat, CIA-műveleteket és a forradalom történelmi vezetője, Fidel Castro meggyilkolására irányuló (és kudarcot vallott) tervek százait szponzorálta.
Mindezen intézkedések célja az 1959-ben a kubai nép által elindított forradalmi folyamat megsemmisítése, amely a történelem legerősebb hadseregének akarata és tervei ellenére is fennmaradt, mind a hidegháború idején, mind azt követően.
Trump újabb fenyegetései
Az új szankciókhoz járulnak Trump elnök legutóbbi fenyegetései, aki kijelentette, hogy „azonnal átveszi az ellenőrzést Kuba felett”. Trump szerint, amint véget ér az Iránnal fennálló konfliktus, a USS Abraham Lincoln repülőgép-hordozót a Karib-tengerre küldheti, „Kuba partjaitól körülbelül 100 méterre”.
Április 28-án egy csoport demokrata szenátor megpróbált határozatot elfogadni, amely korlátozta volna Trump azon képességét, hogy egyoldalú támadást indítson Kuba ellen, de a javaslat nem kapta meg a szükséges számú szavazatot.
Kuba kiáll amellett, hogy megvédi magát
Ezen új fenyegetésekre válaszul Miguel Díaz-Canel kubai elnök a következőket mondta: „Az amerikai elnök veszélyes és példátlan szintre fokozza a Kuba elleni katonai agresszióval való fenyegetőzését. A nemzetközi közösségnek tudomást kell vennie erről, és az Egyesült Államok népével együtt mérlegelnie kell, hogy megengedik-e ezt a súlyos bűncselekményt egy kicsiny, de gazdag és befolyásos, bosszúra és uralomra éhes csoport érdekeinek kielégítése érdekében.”
Ezenkívül a kubai vezető ragaszkodott hozzá, hogy Kuba képes lesz megvédeni magát Washington bármely agressziójával szemben: „Egyetlen agresszor sem, bármilyen erős legyen is, találja Kubát készen állónak a megadásra. Egy olyan néppel fognak szembesülni, amely eltökélt, hogy megvédje szuverenitását és függetlenségét a nemzeti terület minden négyzetcentiméterén. A haza megvédi magát.”
Bruno Rodríguez kubai külügyminiszter a maga részéről így fogalmazott: „Az amerikai kormány ragaszkodik ahhoz, hogy katonai lépéseket kíván tenni Kuba ellen, mert »az ország tönkre van téve … és megtiszteltetés lenne felszabadítani«. Ami cinikus és képmutató, hogy az USA évtizedek óta próbálja gazdasági háborúval tönkretenni az országot.”
Rodríguez washingtoni végrehajtási rendeleteket „népirtónak” nevezte, elítélve az amerikai kampány elhúzódását:
„Mind a gazdasági és energetikai blokád, az új területen kívüli kényszerítő intézkedések, a katonai agresszióval való fenyegetés, mind maga az agresszió nemzetközi bűncselekmény.”
A címsorok mögött, amelyek az áramkimaradásokról és a kubai kormány „elkerülhetetlen összeomlásáról” szólnak, ott vannak a kubai emberek, akik eltökéltek az ellenállásban és az életben.
Lis a Kubai Rákkutató Intézet Gyermekosztályán töltötte be harmadik életévét. És bár a kórházi születésnapoknak más a súlyuk, az örömnek sikerült besurrannia. Az ünneplés teljes volt: torta, lufik, fagylalt és üdítő.
Lis már január 31-én kezelés alatt állt, amikor Trump bejelentette Kubával szembeni új intézkedéseket – amelyek tovább fosztják meg az országot az üzemanyagtól.
Ma, több mint két hónappal később, Lis betölti a 3-at. Még mindig ugyanazon az osztályon van. Kezelését nem szakították meg; az orvosok csodákat művelnek azzal, amijük van, de a „megfojtás”, amelyről akkor beszámoltunk, változatlan. Az energiaháztartás, már akkor is kritikus, azóta is fennáll, akár jön az orosz hajó (március 31-én érkezett meg), akár nem. A gyermekonkológiai berendezések generátorokról működnek, amelyek drága, szűkös üzemanyagot fogyasztanak. Egy áramszünet a kemoterápia alatt végzetes lehet. Eddig nem történt ilyen. De a fenyegetés minden ágy mellett ott liheg, mint egy lesben álló állat.
De azon a reggelen, a születésnapján, a fenyegetés kívül maradt. Mert Lis anyukája meggyújtotta a gyertyákat, és az a fény nem függött semmilyen generátortól. Ez egy ősi fény volt, lázadóbb. Az osztályon azok a gyerekek, akik fel tudtak kelni, összegyűltek, néhányan infúziós állványokat és mosolyokat cipelve.
Aztán megjelentek: a terápiás bohócok, azok a nők piros orrokkal és hatalmas cipőkkel, akik minden héten elhozzák a nevetést, erősebbet bármilyen kemoterápiánál.
A rákos gyermekek, mint Lis, nemcsak a betegségükkel küzdenek, hanem egy külső szorítással is, ami minden lélegzetvételt korlátoz.
De Lis születésnapja megmutatott valamit, ami nem szerepelt a címlapokon. Három év a gyermekonkológián törékeny mérföldkő, de egyben győzelem is. Az anyja fölemelte egy székre, és a kislány összeszedett minden levegőt, amit apró tüdeje tartani tudott. Fújt. Mind a három gyertya egyszerre kialudt, mintha egy gyermek kívánsága felülírhatná a blokád összes törvényét.
Kint a környék egy újabb áram nélküli éjszakára készült. Benn a tortát szétosztották, és minden gyermek kapott egy darabot. Lis anyukája sok fényképet elmentett lányáról, amint bohócok és kórházi köpenyes kis harcosok között nevet. Mindig ott a bizonytalanság, hogy lesz-e jövőre torta. De ma volt. És a gyertyák égtek. És a remény, az a törékeny, kitartó dolog, továbbra is lobog.
A kubai jelenlegi helyzet nem csak az energiahiányról, a megfojtásról szól. Szól erről a maréknyi gyermekről is, akik nem hajlandók abbahagyni a lélegzést. És Lis születésnapja, ez a kis és hatalmas nap emlékeztet arra, hogy amíg ég egy gyertya, és van bohóc, aki hajlandó bolondot csinálni magából, és egy anya, aki születésnapokat készít, és egy gyerek, aki egy ágyból tapsol, addig a remény marad a leglázadóbb politikai cselekedet. Mert egy kórházban minden buli a világ legnagyobb bulija.
Brazília, Mexikó és Spanyolország vezetői szombaton felszólítottak Kuba szuverenitásának tiszteletben tartására, miközben ígéretet tettek arra, hogy további segélyt nyújtanak a Karib-tengeri szigetországnak.
A brazil elnök, Luiz Inácio Lula da Silva, a mexikói elnök, Claudia Sheinbaum és a spanyol miniszterelnök, Pedro Sánchez által a spanyolországi Barcelonában tartott találkozón kiadott közös nyilatkozatot követően Donald Trump amerikai elnök azzal fenyegetőzött, hogy hadserege „benézhet” („stop off”) Kubába, miután véget ér az Iránnal vívott háború.
Az Egyesült Államok több mint hat évtizede illegális blokád alatt tartja Kubát. De a Trump-kabinet fokozta a nyomást Havannán, hogy rendszerváltást kényszerítsen ki a Karib-tengeri szigetországban.
Miután január 3-án illegális és provokálatlan támadást indított Venezuela ellen, amely során 100 ember meghalt, köztük 30 kubai, valamint elrabolták Nicolás Maduro elnököt és Cilia Flores first ladyt, Trump elnök megtiltotta a venezuelai olaj Kubába irányuló importját.
Trump elnök más országokat is súlyos szankciókkal fenyegetett, ha olajat szállítanak Kubának, ami üzemanyaghiányhoz és áramkimaradásokhoz vezetett.
A szombati nyilatkozatban a három vezető kijelentette: „Elkötelezettek vagyunk humanitárius válaszunk összehangolása mellett, amely a kubai nép szenvedésének enyhítésére irányul.”
A nyilatkozat felszólított továbbá a „területi integritás, a szuverén egyenlőség és a viták békés rendezése” tiszteletben tartására, az ENSZ Alapokmányában foglaltak szerint.
Sánchez úr Trump elnököt bírálta, anélkül, hogy közvetlenül nevén nevezte volna, a barcelonai beszédében.
Azt mondta: „Tudják, hogy az a víziójuk, hogyan kellene a világot berendezni, szétesik a vámok és a háborúk miatt.”
„A klímaváltozás tagadásához, az idegengyűlölethez és a szexizmushoz való ragaszkodásuk a legnagyobb hibájuk.”
Azt mondta: „Újra és újra megpróbáltak rákényszeríteni minket, hogy szégyelljük magunkat a meggyőződéseink miatt. Ennek most vége. Mostantól ők lehetnek azok, akik szégyellhetik magukat.”
