Tricontinental

Tricontinental: Mindannyian valahonnan jöttünk

A kapitalizmus a bizonytalan bevándorló munkaerőre támaszkodik, hogy fegyelmezze a dolgozókat, elmélyítse a megosztottságot és gazdagságot vonjon ki, miközben az migránsellenes retorikát fegyverként használja a közszolgáltatások és a szociális jólét neoliberális lerombolásának elfedésére.

Bárhová megyünk ma a világon, a globális Északtól a globális Dél felé, az bevándorlóellenes retorika növekedésének áradatába ütközünk. Úgy tűnik, ez a közbeszéd elkerülhetetlen része. Ez a diskurzus különösen mérgező a globális Északon, ahol a „különleges típusú” szélsőjobboldal központi pillérévé vált. 2025 decemberében Donald Trump amerikai elnök „szemétnek” nevezte az Egyesült Államokban élő szomáliai bevándorlókat, és azt mondta, hogy „oda kellene visszaküldeni őket, ahonnan jöttek”. Trump alelnöke, JD Vance azt mondta, hogy a bevándorlás a „legnagyobb fenyegetés” mind az Egyesült Államokra, mind Európára nézve. Nagy-Britanniában az akkori miniszterelnök, Keir Starmer 2025 májusában azt mondta, hogy országa kockázatot jelent „az idegenek szigetévé válásra”, amely kifejezést később abban az évben Andrew Hastie, akkori ausztrál árnyék-belügyminiszter is visszhangozta: „Kezdjük úgy érezni magunkat, mintha idegenek lennénk a saját otthonunkban”.

A globális Dél sem mentes ettől a diskurzustól. Dél-Afrikában felrobbant az idegengyűlölet, olyan bevándorlóellenes csoportok jelentek meg a semmiből, mint az Operation Dudula (2021) és a March and March (2024), amelyek anyagi forrásokkal rendelkeztek komoly bevándorlóellenes zavargások keltéséhez. Ezek a csoportok népszerűsítették az Abahambe Makwerekwere („a külföldieknek menniük kell”) szlogent a dél-afrikaiak azon rétegei körében, akiket az apartheid utáni rendezés résein keresztül kitaszítottak. Ezek a rétegek társadalmi-gazdasági szorongásaikat a szomszédaikra – Botswanából, Lesothóból, Mozambikból és Zimbabwéből Dél-Afrikába érkezett elszegényedett bevándorlókra – vetítették ki. Ezek az idegengyűlölő csoportok fenyegetéseket és határidőket tűztek ki a bevándorlók távozására, kétségbeesett és kiszolgáltatott embereket kényszerítve biztonság keresésére vagy félelemben történő elhagyására Dél-Afrikából.

Az idegengyűlölet e növekedése azt az általános érzést tükrözi, hogy a munkásosztály nyomorúságos életkörülményei a bevándorlókkal folytatott versenynek tudhatók be a szűkös erőforrásokért, nem pedig a kapitalizmus strukturális jellemzőinek. Azt állítják, hogy az elszegényedett és hatalommal nem rendelkező bevándorlók valahogyan kiüresítették az államot és kiszorították a munkaerőpiacot, így a helyi dolgozók képtelenek stabil és méltó életet élni.

A bevándorlásról szóló diskurzus tele van tényszerű pontatlanságokkal, túlzásokkal és epével. Az idegengyűlölet apostolai felnagyítják a migráció mértékét és földrajzát, és megmérgezik a témáról szóló diskurzust. Ez a torzítás három módon működik:

  • Súlyosbított mérték. A nemzetközi migránsok a világ népességének csupán 3,6%-át teszik ki. A legtöbb ember, aki vándorol, nem hagyja el születési országát, mivel vidékről városba vagy egyik városból a másikba utazik. A belső menekültek helyzetét is figyelembe véve a migránsok és menekülteknek csak egynegyede utazik a globális Délről a globális Északra, amint azt a Nemzetközi Migrációs Szervezet egyik tisztviselőjétől megtudtam.
  • Súlyosbított földrajz. Nyilvánvaló okokból a nyugati média a mediterrán átkelésekre, az amerikai–mexikói határra és a La Manche-csatornára összpontosít. Ez úgy állítja be a migrációt, mint amely csak a globális Északot terheli. A valóság azonban az, hogy a legtöbb elmozdulás országokon belül vagy szomszédos országok között történik. A menekültvédelem elsöprő terhe a Dél szegényebb nemzeteire hárul, nem a gazdag Északra.
  • Súlyosbított nyelv. Azok, akik szítják az bevándorlóellenes retorika tüzét, szinte mindig azt mondják, hogy az „illegális” bevándorlók ellen vannak, nem a „legális” bevándorlók ellen. A gyakorlatban az „illegális bevándorló” fenyegető kategóriája kezdi alakítani azt, ahogyan az emberek általában a migrációra gondolnak. A menekülteket, menedékkérőket, okmányok nélküli munkásokat, diákokat, családtagokat, ideiglenes munkásokat és még a legális csatornákon érkezett bevándorlókat is „illegálisnak” tekintik, vagy legalábbis annak gyanúsítják. Az „illegális” jelző alakítja az „bevándorló” főnév jelentését, majd elnyomja azt. A jelző, még ha nem is jelenik meg, kezdi meghatározni a főnevet. Ily módon pusztán bevándorlónak lenni is határsértésnek minősül.

A gazdagabb nemzetek uralkodó osztályai, főként a globális Északon, akarják a bevándorlók munkaerejét, de nem a társadalmi-kulturális életüket vagy politikai részvételüket. A globális Észak fő gazdasági ágazatai – a mezőgazdaság, az építőipar, a logisztika és a gondozási munka – a bevándorló munkaerőre támaszkodnak. Az idegengyűlölő retorika és a korlátozó jogi rendszerek olyan környezetet teremtenek, amely könnyűvé teszi e munkások fegyelmezését és kizsákmányolását a deportálás fenyegetésével, valamint a jogi jogok és a kollektív tárgyalás megtagadásával. Mégis tagadhatatlan, hogy a bevándorlók gazdagságot termelnek az uralkodó osztály számára ott, ahol élnek és dolgoznak. Hazautalásaik fenntartják a családokat a származási országaikban. A bevándorlásról és a gazdaságról szóló diskurzus éppoly zavaros és kusza, mint a politikai vita.

  1. A gazdasági érv. A bevándorlók biztosan növelik a lakhatás, iskolák, közlekedés és egészségügy iránti azonnali keresletet, különösen ott, ahol az érkezők földrajzilag koncentrálódnak. De a bevándorlók dolgoznak is, termelnek, adót fizetnek, és fenntartják azokat a gazdasági ágazatokat, amelyek munkaerőhiánytól szenvednek. A Gazdasági Együttműködési és Fejlesztési Szervezet (OECD) kimutatja, hogy a bevándorlók hozzájárulnak a munkaerőpiacokhoz, a közpénzügyekhez, a foglalkoztatáshoz és a munkahelyteremtéshez, bár az előnyök és költségek egyenlőtlenül oszlanak meg. A Nemzetközi Valutaalap nagy tanulmánya harmincnégy OECD-országban 1980 és 2018 között azt találta, hogy a teljes foglalkoztatás 1%-át kitevő bevándorló beáramlás öt éven belül csaknem 1%-kal növelte a gazdasági kibocsátást, és a növekedés kétharmada a magasabb munkatermelékenységből származott. Döntő fontosságú, hogy ez a tanulmány nem talált bizonyítékot arra, hogy a bevándorlók nagy beáramlása csökkentené a helyiek foglalkoztatását.
  2. A munka kérdése. A munkaadók néha bizonytalan bevándorló munkaerőt használnak a munkakörülmények csökkentésére vagy a szakszervezeti szervezkedés gyengítésére. A probléma azonban nem a bevándorló munkás önmagában, hanem a munkaadó azon hatalma, hogy a jogi státusz szerint megkülönböztesse és megossza a munkásokat. Az erősebb, jobban szervezett szakszervezetek segítenének a munkásoknak ellenállni ezeknek a megosztó taktikáknak, javítani a béreket és munkakörülményeket, valamint biztosítani a tartózkodási, jogi és kollektív tárgyalási jogokat.

A neoliberalizmus a szobában lévő elefánt a bevándorlóellenes diskurzusban. A bevándorlók olyan társadalmakba érkeznek, amelyeket már feldúlt a megszorítás és az adósság. A lakhatási válság, a krónikus munkanélküliség, a mentális betegségek és a kábítószerrel való visszaélés nem olyan körülmények, amelyeket a bevándorlók teremtenek. Ezek azoknak a kapitalista társadalmaknak a társadalmi hatásai, amelyek a kevesek profitját a sokak jóléte elé helyezték. A közszolgáltatások privatizációja, az önkormányzati költségvetések megvágása, majd az állami kapacitás és a szociális jólét ezt követő összeomlása olyan neoliberális politikák voltak, amelyeket a gazdag és vagyonos osztályok szolgálatában hajtottak végre. Ugyanazok a politikai pártok, amelyek végrehajtották ezeket a neoliberális politikákat, és ezért felelősek az általuk kiváltott társadalmi káoszért, most a bevándorlókat teszik bűnbakká.

Ismail Shammout (Palesztina), Hová?, 1953.

A bevándorlóellenes retorika azt a funkciót tölti be, hogy elfedje a világ milliárdjai által tapasztalt társadalmi nyomorúság tényleges okait. Korunk obszcén katonai kiadásait és katasztrofális háborúit, a NATO+ blokkal dacoló államok elleni kegyetlen szankciókat, az alulfejlettség ciklusából kitörni képtelen államok kikényszerített adósságszolgaságát, az éghajlatváltozás magas költségeit, a földfosztást és a megélhetés pusztulását nem a migráció okozza. Ezeket a kapitalizmus és az imperializmus okozza, amely inkább elpusztítaná a világot a profitért, minthogy meggyógyítsa. Valójában maga a migráció is a kapitalista imperializmus eredménye, amely háború, adósság, szankciók és kizsákmányolás révén pusztítja el az élet alapját a globális Délben.

Sajnos a bevándorlóellenes diskurzus mindent átható természete könnyebbé tette egy elidegenedett munkás számára, hogy felégessen egy spaza boltot (kis élelmiszerbolt) Sowetóban, Dél-Afrikában, mint hogy a földtulajdon brutális aszimmetriájára gondoljon az országában. A fehér dél-afrikaiak a népesség körülbelül 7%-át teszik ki, de a mezőgazdasági és termőföld 72%-át birtokolják, míg a fekete dél-afrikaiak a népesség csaknem 82%-át teszik ki, és csak 4%-át birtokolják. A földreform elképzelése végtelenül nehezebb és bonyolultabb, mint egy Botswanából érkezett szegény bevándorló szatócs boltjának felgyújtása. A munkásosztály felvértezése az idegengyűlölet misztifikáló retorikája elleni tisztánlátással a baloldal egyik mai feladata. A Dél-afrikai Kommunista Párt a maga részéről erős és világos álláspontot foglalt el az idegengyűlölet ellen és a szolidaritás mellett.

Razieh Gholami (Afganisztán), A túlélés reményében, 2019.

A nagy karib–brit költő, Benjamin Zephaniah élete nagy részét származásáról és elvándorlásáról való elmélkedéssel töltötte. Két világ között élve megértette azokat a nagyon emberi küzdelmeket, valamint a magány és elszigeteltség érzéseit, amelyek a bevándorló lét velejárói. „We Refugees” (Mi menekültek, 2000) című versében Zephaniah melegséggel és egyszerűséggel ragadja meg az idegengyűlölet irracionalitását és embertelenségét:

Mindannyian lehetünk menekültek
Néha csak egy nap kell hozzá,
Néha csak egy kézfogás kell
Vagy egy aláírt papír.
Mindannyian menekültektől származunk
Senki sem csak úgy megjelent,
Senki sincs itt küzdelem nélkül,
És miért kellene félelemben élnünk
Az időjárástól vagy a bajoktól?
Mindannyian valahonnan jöttünk ide.

Írta: Vijay Prashad
forrás: Tricontinental

Irán megfordítja az aszimmetriát

A katonai bázisok és eszközök drága hálózata, amelyet az amerikai hatalom kivetítésére terveztek, célpontok gyűjteményévé vált.

Rakétacsapás éri az amerikai Ötödik Flotta bahreini bázisát az amerikai–izraeli iráni csapásokat követően, febr. 28. Fotó: ArcZeal Designs/X

Szeptember 2-án egy amerikai rakéta repeszei fúrták át egy esküvői ünnepség helyszínének tetejét Kuhestakban, Irán déli Szirik megyéjében. Négy ember meghalt, köztük egy gyermek, és 68-an megsebesültek. Az Egyesült Államok szokásává vált, hogy esküvőket bombáz – Afganisztánban, Irakban, Jemenben és most Iránban. Amikor JD Vance amerikai alelnököt a halottakról kérdezték, vállat vont: „Előfordulnak dolgok.” Ezt a mondatot fel kellene jegyezni ennek a háborúnak a krónikájába. Az imperializmus mások katasztrófáit szenvedő szerkezetbe helyezi.

Az esküvő elleni támadás az amerikai csapások újabb hullámának része volt Irán déli partjai és a Hormuzi-szoros környékén. Washington közölte, hogy rakétákat és aknarakó eszközöket vett célba. Teherán rakétákkal és drónokkal válaszolt az amerikai létesítmények ellen Jordániában, Bahreinben, Kuvaitban, Irakban és az Egyesült Arab Emírségekben. Ez nem egy tűzszünet volt, amelyet időnkénti megsértések zavartak meg – ahogy az észak-atlanti sajtó nagy része ragaszkodik hozzá, hogy nevezze. Hat hónapja a konfliktus egy felismerhető ciklust követ: az Egyesült Államok támad, Irán válaszcsapást mér, szünet következik és némi közvetett diplomácia, mindkét fél újra készülődik, majd Washington ismét támad. A csapások közötti szünet nem béke.

A Trump-kormányzat továbbra is azt állítja, hogy Irán haditengerészetét, rakétaképességeit és katonai infrastruktúráját megsemmisítették. Az iráni ismételt megtorlások bizonyítékai azonban cáfolják ezt a kérkedést. Irán rendszereit kétségtelenül megrongálta az erős bombázás, de a megrongálás nem jelenti a lefegyverzést. Szeptember 4-én Mohammad Akraminia dandártábornok, az iráni hadsereg szóvivője az IRNA-nak elmondta, hogy az első iráni rakétákat és drónokat az amerikai támadást követő tizenöt percen belül kilőtték. Elmondta, hogy a hadsereg négy amerikai bázisra csapott le három országban: kettőt az Egyesült Arab Emírségekben, a Sejk Isa Légibázist Bahreinben, és egy bázist Kuvaitban. Külön közleményekben Irán közölte, hogy műholdas kommunikációt, felszerelésraktárakat és repülőgép-hangárokat talált el a kuvaiti Ahmad al-Dzsaber Légibázison, valamint csapatokat és radarrrendszereket az Egyesült Arab Emírségekbeli Al Minhádban. A légvédelmi rendszerek aktiválása és a regionális kormányok ezen csapásokról szóló tájékoztatása megerősíti a központi tényt: Irán megőrizte mind a képességét, mind az akaratát, hogy elérje az amerikai bázisokat.

Ez a háború legfontosabb fejleménye. Az Egyesült Államok hatalmát Nyugat-Ázsiában egy aszimmetriára építette. Képes volt bombázni egy országot védett repülőterekről és parancsnoki központokból, amelyek szétszórva helyezkedtek el a régióban, míg a megtámadott ország nem volt képes, vagy nem volt hajlandó elérni ezeket a bázisokat. Irak 1991-ben Scud rakétákat lőtt ki Izrael felé, de nem támadta szisztematikusan az Öbölben található hatalmas amerikai katonai infrastruktúrát. Bagdad attól tartott, hogy az amerikai bázisok megtámadása még nagyobb pusztítást vonna maga után. A nagyobb pusztítás így is eljött. Irán levonta ebből a leckét.

Irán most megkezdte az aszimmetria megfordítását. A bázisok drága hálózata, amelyet az amerikai hatalom kivetítésére terveztek, célpontok gyűjteményévé vált. Az Al-Udeid Katarban, az amerikai légiműveletek regionális parancsnoksága; az Ötödik Flotta létesítményei Bahreinben; légibázisok és logisztikai központok Kuvaitban és az Egyesült Arab Emírségekben; a Camp Titin Jordániában; valamint az iraki és szíriai létesítmények többé nem tekinthetők biztonságos háttérnek. A legutóbbi támadások után megjelent arab nyelvű értékelés pontosan ezt írta le: a kuvaiti és egyesült arab emírségekbeli bázisok frontvonalbeli pozíciókká váltak, míg a csaló drónok, ballisztikus rakéták és cirkálórakéták egyesített hullámai a Patriot és THAAD védelmi rendszerek telítésére törekszenek, hogy aztán csapást mérjenek a parancsnoki, radar-, kommunikációs és logisztikai rendszerekre. A technika azért számít, mert egy több millió dollárba kerülő elfogórakéta odacsalható egy töredéknyi összegbe kerülő drónhoz.

A sebezhetőség politikai is, nem csak katonai. Minden amerikai létesítmény egy másik ország területén található. Az Öböl-menti kormányoknak fel kell tenniük a kérdést, hogy Washington katonai jelenléte pajzs-e vagy villámhárító. Iránnak nem kell minden bázist megsemmisítenie, csak azt kell bemutatnia, hogy a bázisok veszélyt jelentenek a befogadó államokra. Az Öböl-menti kormányok ezt követően korlátozhatják területük használatát amerikai támadásokhoz, az amerikai műveleteket távolabbi létesítmények – például Diego Garcia, a brit ciprusi bázis és az amerikai repülőgép-hordozók (amelyek egyre sebezhetőbbek a hosszú távú bevetési fáradtsággal szemben) – felé tolva.

Irán eszkalációs létrája

Irán ráadásul még nem lépett fel magasra az eszkalációs létrán. Növelhetné a kilövések mennyiségét, kiterjeszthetné célpontjait a logisztikai központokra, kikötőkre, felderítő rendszerekre és üzemanyagraktárakra, vagy ösztönözhetné szövetséges erőit Irakban, Libanonban és Jemenben, hogy teljes mértékben csatlakozzanak a konfliktushoz. Továbbá akadályozhatná a Vörös-tengeri hajózást, vagy lezárhatja a Hormuzi-szorost. Bármely lépés tovább mélyítené a háború által előidézett gazdasági válságot. Ezt Trump nem szeretné, aki novemberben időközi választásokkal néz szembe.

Irak különösen fontos csuklópont. Az arab nyelvű jelentések a kormány szeptember 30-i határidejét írják le, hogy minden fegyvert állami ellenőrzés alá vonjanak, valamint számos fegyveres frakció megtagadását, hogy letegyék a fegyvert, amíg amerikai és török csapatok maradnak az országban. A frakciók követelései nem marginálisak: az amerikai katonai jelenlét folytonosságát helyezik a vita középpontjába. Egy kísérlet e csoportok lefegyverzésre kényszerítésére belső iraki válságot idézhetne elő. A lefegyverzésük elmulasztása viszont tízezreket hagy fegyveres harcosokként, beleértve a rakétákkal és drónokkal rendelkező egységeket, mint az amerikai bázisok elleni lappangó frontot. Washington nem feltételezheti, hogy a konfliktus földrajzi területe ott marad, ahol ő szeretné meghúzni a határvonalat.

Aztán ott van a létra legfelső foka: a nukleáris kérdés. A Nemzetközi Atomenergia-ügynökség utolsó ellenőrzött adata szerint Irán 440,9 kilogramm 60%-ra dúsított uránnal rendelkezett, még azelőttről, hogy a felügyeleteket az iráni létesítmények elleni támadások megzavarták volna. Most rajtunk kívül senki sem tudja magabiztosan, hogy mindez az anyag hol van, milyen állapotban van, vagy hogy a dúsítás előrehaladt-e. Teherán nem jelentette be, hogy fegyvert fog előállítani. De augusztusban Ebrahim Rezaei, az iráni parlament Nemzetbiztonsági és Külpolitikai Bizottságának tagja amellett érvelt, hogy a Nukleáris Fegyverek Elterjedésének Megakadályozásáról szóló Szerződésből való kilépés lenne a legjobb válasz Trump fokozott gazdasági háborújára. A kilépésről szóló javaslat már a parlamentben van.

Ez a bizonytalanság önmagában is egyfajta elrettentés. Az amerikai tervezők, akik egy nukleáris vagy elsöprő erejű első csapáson gondolkodnak, nem lehetnek biztosak abban, hogy Irán nem rendelkezik kisebb fegyverrel vagy a képességgel annak összeállítására. Irán dönthet úgy, hogy 90% fölé dúsít, kísérleti robbantást hajt végre, és követeli a támadások beszüntetését – ezt az utat követte a Koreai Népi Demokratikus Köztársaság Irak és Líbia sorsát látva. Ez a döntés hatalmas veszélyekkel járna, és még nem született meg. De Washington háborúja elképzelhetővé teszi azt, amit évtizedes amerikai politika hivatott volt megakadályozni.

Irán előnye nem abban rejlik, hogy nagyobb robbanóereje lenne. Az Egyesült Államok továbbra is képes félelmetes pusztítást okozni. Irán előnye abban rejlik, hogy képes költségeket kényszeríteni ki, szétszórni erőit, bizonytalanságban tartani Washingtont, és elviselni a csapásokat anélkül, hogy feladná szuverenitását. Eközben az amerikai hadsereg fogyóban lévő elfogórakétákat és nagy hatótávolságú lőszereket fogyaszt, miközben fegyverzi Izraelt és Ukrajnát, védi a hatalmas ívben elhelyezkedő létesítményeket, és egy olyan választópolgársággal néz szembe, amely nem akar hullazsákokat vagy egy újabb végtelen háborút. Irán az Egyesült Államok földrajzi elérését előnyből kitettséggé változtatta.

Ez nem azt jelenti, hogy Irán győzött, vagy hogy az eszkaláció biztonságos. Egy sebesült birodalom rendkívül veszélyes. Trump egy iráni megadást szeretne, amelyet az amerikai időközi választások előtt fel akar mutatni, de a kényszerítés nem hozta meg ezt. A Fehér Ház rendelkezik erővel, de hiányzik belőle a szekvenált politikai stratégia: keményebben csaphat le, de minden csapás további iráni opciókat nyit meg. Ezzel szemben Teherán lépésről lépésre haladhat, miközben minden akcióját megtorlásként tünteti fel. Irán tájékoztatta az Egyesült Nemzetek Szervezetét, hogy az Egyesült Államok kezdte a támadásokat, és hogy saját műveletei kölcsönös önvédelmi cselekmények. Az esküvőn meghalt civilek tovább gyengítik Washington erkölcsi álláspontját.

A kivezető út nem rejtélyes. Ahhoz az szükséges, hogy az Egyesült Államok hagyjon fel Irán támadásával, vessen véget blokádjának és kényszerítő szankcióinak, és térjen vissza a júniusi memorandumon alapuló tárgyalásokhoz a kapituláció keresése helyett. Továbbá függne attól is, hogy a regionális államok megtagadják területük használatát további támadásokhoz. Egy hiteles diplomáciai folyamatot megerősítene egy ENSZ-vizsgálat az esküvő bombázásáról és a civilek elleni egyéb támadásokról. Ellenkező esetben az intézmény, amely új főtitkárt keres, kockáztatja, hogy olyan könyvelővé válik, aki csak azután érkezik, hogy az épület már leégett.

Trump csapdába esett egy olyan ellenfél között, amely nem fog kapitulálni, és egy olyan választási óra között, amely nem áll meg. Még elrendelhet egy újabb látványos csapást abban a reményben, hogy az erőszak győzelmet kovácsolhat. De Irán megmutatta, hogy az amerikai bázisok nem menedékhelyek, az amerikai fegyverek nem kimeríthetetlenek, és az amerikai eszkaláció nem rendelkezik az utolsó lépéssel. A régi aszimmetria megfordult. Washington továbbra is képes pusztítani. Már nem képes diktálni.

Írta: Vijay Prashad indiai történész és újságíró. Negyven könyv szerzője, köztük a Washington Bullets, a Red Star Over the Third World, a The Darker Nations: A People’s History of the Third World, a The Poorer Nations: A Possible History of the Global South, valamint a Grieve Chelwával írt How the International Monetary Fund Suffocates Africa. A Tricontinental: Institute for Social Research ügyvezető igazgatója, a Globetrotter vezető tudósítója, és a LeftWord Books (New Delhi) főszerkesztője. Szerepelt a Shadow World (2016) és a Two Meetings (2017) című filmekben.

Ez a cikk a Globetrotter megbízásából készült.

A USS Lincoln „pihenőútja” Thaiföldre: az amerikai neokolonializmus és a femicídium kikötői látogatása

Az a rendszer, amelyben a nőket a meglévő infrastruktúra és a szegénység miatt szisztematikusan a szexmunkába sodorják, ahol az amerikai katonai jelenlét megteremti a keresletet, és ahol a nyugati turizmus fenntartja a kínálatot – ez a femicídium.

A USS Abraham Lincoln (CVN-72) megérkezése egy „pihenőút” céljából Thaiföldre, mielőtt visszatérne pusztító hadjáratához Nyugat-Ázsia népei ellen, azonnali kihallgatást és ellenállást követel. Számunkra, thai emberek számára, és az amerikai fosztogatás helyszínein élők számára világszerte, ez az USA hidegháborús gyarmati láncainak csörgése a leghűségesebb kutyáján, miközben agressziós háborút folytat Iránban és folyamatban lévő népirtást Palesztinában. Azzal, hogy megengedték a USS Lincoln kikötését, a thai uralkodó elit ismét elősegíti a birodalmi erőszak egy olyan rendszerét, amely messze túlmutat Délkelet-Ázsia határain, egy olyan rendszert, amely a mi esetünkben a szexuális erőszakon és a femicídiumon alapul.

Thaiföld hosszú múltra tekint vissza az USA gyarmati vazallusaként, és ma, 2003 óta „fő nem-NATO szövetségese”. Bár Thaiföld az utóbbi években Kína felé nyitva próbálta egyensúlyozni kapcsolatait, az USA továbbra is jelentős erőforrásokat fektet be a thaiföldi politikai és katonai intézmények feletti befolyásának fenntartásába, stratégiailag létfontosságúnak tekintve a királyságot. A USS Lincoln látogatása tehát megerősíti a folyamatban lévő szövetség fenntartását: kínos emlékeztető a Thaiföldi Királyság uralkodóinak az amerikai katonai ambíciók iránti nyalizós hajlamára. Ez egy olyan hajlam, amelyet a thaiföldi nép, különösen az ország női, akik a legtöbbet szenvedtek az amerikai erőszaktól e kapcsolat során, nem osztanak.

Ez a birodalmi erőszak hosszú történetének folytatása, ahol a női testek szolgáltak fizetőeszközként Thaiföld nyugati kapcsolataiban. A USS Lincoln Thaiföld keleti tengerpartján található kikötőbe fog megérkezni, amelyet az 1960-as és 70-es években az amerikaiak vietnami támadásának elsődleges állomáshelyeként és pihenő-és-kikapcsolódási (R&R) helyszíneként hoztak létre. Ma Pattaya városa talán a világ legnagyobb szex-turizmusának, birodalmi erőszakának helyszíne, köszönhetően teljes mértékben az amerikai katonák befogadása történelmének. A háborús gépezet az amerikai neokolonializmus strukturális örökségéhez kötődik, egy olyan örökséghez, amely Thaiföldet a szexuális kizsákmányolás helyszínévé tette, és a nőgyilkos örökségéhez, ahol az állam és a tőke kéz a kézben járva szisztematikusan a nők életét feláldozhatóvá teszi a profit és az USA geopolitikai hegemóniája nevében.

A thaiföldi szuverenitás mítosza

A hivatalos thai történetírás a királyságot ritka délkelet-ázsiai nemzetként ünnepli, amelynek sikerült elkerülnie az európai gyarmatosítás karmait ragyogó uralkodóinak diplomáciai rátermettsége révén. Ez a narratíva azonban elhomályosítja az emberek valóságát. Ahogy a korai marxista thai történészek felismerték, Thaiföld „félgyarmati” állam volt, kezdve az 1855-ös Bowring-szerződéssel, amely joghatóságon kívüliséget biztosított a brit alattvalóknak és a kereskedelmet a gyarmatosítók kezébe monopóliumozta. A szerződést, amelyet ágyúnaszád-diplomácia keretében írtak alá – hasonlóan a Kínával kötött egyenlőtlen szerződésekhez – Sziámot ténylegesen ütközőállammá tette a brit és francia gyarmati érdekek között, így csak névleg szuverén.

„Thaiföld az USA 51. állama”

Az európai hatalmak távozása nem hozott valódi függetlenséget, hanem egyik urat a másikra cserélte. A második világháborút követően az Egyesült Államok vette át a birodalmi pártfogó szerepét, Thaiföldet létfontosságú védőbástyának tekintve a délkelet-ázsiai „kommunista agresszió” ellen. 1950-től kezdve a thaiföldi katonai fasiszta diktatúrák egymásutánja, kezdve Sarit Thanarat 1957-es, amerikai támogatással megszervezett puccsával, engedelmeskedtek Washington irányító hívásának. Az USA több mint 1,5 milliárd dollár katonai és gazdasági segélyt öntött az országba, beágyazva az amerikai érdekektől való függőség rendszerét a thaiföldi hadseregbe, miközben Thaiföld hét amerikai légitámaszpontnak és több százezer katonának adott otthont – elsősorban pihenés és kikapcsolódás céljából – az amerikai agressziós háború során Vietnámban.

A valóságban Thaiföldet nem közvetlen területfoglalással gyarmatosították, hanem gazdasági uralom, katonai jelenlét és politikai alárendeltség révén – a pénzügyi geopolitikai mechanizmusok összetett hálózatán keresztül. Ahogy a Tricontinental megfogalmazta 1969-ben: „Kétségtelen, hogy Thaiföld az egyik leghűségesebb Washington parancsainak végrehajtásában. Ezért kétségtelen, hogy Kittikachorn (Thanon) marsall teljesen őszinte volt, amikor kijelentette, hogy az Egyesült Államok Thaiföldet tekintheti az 51. államnak.”

Az amerikai hadsereg prostitúciós ipari komplexuma

A vietnámi agressziós háború Thaiföldet az amerikai hadsereg elsődleges pihenő-és-kikapcsolódási (R&R) központjává változtatta. A vietnámi emberek meggyilkolása és az ország Agent Orange-dzsel való elárasztása után szabadságon lévő katonákat thaiföldi bázisokra szállították, ahol a patriarchális erőszak és a femicídium intézményesült, mint jutalom és szükségszerűség. Sarit katonai állama például aktívan tervezte ezt nemzeti politikaként. 1959-ben, még a nagyobb csapatösszevonások előtt, 500 amerikai katonát szállítottak át a Nakhon Ratchasimában lévő bázisukról a – akkor még – kis halászfalu, Pattaya, Chonburi helyszínére, egy olyan utazásra, amelyet a helyi hatóságok segítettek elő, és amely gyakorlatilag a falut a katonák R&R helyszínéül jelölte ki. Ezt 1964-ben formalizálták, amikor a thai és az amerikai kormány hivatalos megállapodást írt alá R&R létesítmények biztosításáról a katonák számára, egy olyan egyezményt, amely Pattayát és más területeket hatalmas „szórakoztató” központokká változtatott. 1964 és 1976 között évente körülbelül 700 000 nemzetközi katona érkezett egyhetes tartózkodásra az USA indokínai támadása idején.

A thai nők testét nemzeti erőforrássá változtatták, kizsákmányolva őket a külföldi valuta vonzása és a gazdasági fejlődés elősegítése érdekében. Cynthia Enloe a Banánok, strandok és bázisok (1990) című művében ezt írja: ez a birodalmiság, a kapitalizmus és a patriarchátus logikája: a női test a tőkefelhalmozás eszközévé válik, és az állam elősegíti ezt a kivonást. Thaiföld szexipara egy nyilvános, intézményesített kizsákmányolási rendszert alkot, amelyet az állam legitimál, és amelyet a nemzetközi, különösen amerikai kereslet táplál a női munkaerő állandó utánpótlása iránt. Mind a fizetetlen (reproduktív) munka, mint a takarítók, szakácsok, szobalányok stb., mind a hiperkizsákmányoló szexuális munka terén.

Ma Pattaya városát a szexuális kereskedelem állandó övezeteivé alakították, amelyek a katonai személyzeten túlmutató nemzetközi szex-turizmust szolgálják. Gazdasági szempontból: az amerikai katonák olyan keresletet teremtettek, amely ösztönözte a szex „vállalkozókat” (kitartókat és emberkereskedőket) tevékenységük „profi” szintre emelésére. Miután 1975-ben (a militáns baloldali szervezők – diákok, parasztok és a thaiföldi munkásosztály – bátor munkájának köszönhetően) kiűzték az amerikai katonai bázist Chonburiból, ezek a kerületek megtartották a szex-turistákat vonzó infrastruktúrát és hírnevet, fenntartva egy ördögi kört. A volt bázisok körüli teljes területet ma luxus tengerparti szállodák foglalják el, mind külföldieknek forgalmazva, és mint az USS Lincoln esetében is látjuk, még mindig otthont adnak a nyugati imperialista hadseregnek, mint helyszínnek a nőink kizsákmányolására.

Az olyan osztálykollaboránsok, mint Pattaya polgármestere, Poramet Ngampichet, azt mondták, a város készen áll az amerikai katonai személyzet fogadására, akik hosszú agresszív bevetésük után pihenni és időt kívánnak eltölteni az üdülővárosban.

Délkelet-Ázsiában a szexuális erőszak ingadozásai kéz a kézben jártak az amerikai katonai jelenléttel. Ez mindig is a szexuális ellátási láncok szervezett iparága volt, amely a katonai keresletet elégítette ki. Végső soron a nők viselik ennek a birodalmi patriarchális erőszaknak a legnyersebb csapását. Ugyanazok a feltételek, amelyek lehetővé tették az olyan hálózatok működését, mint Epsteinéi – az áldozatok kiszolgáltatottsága, a hatalmi struktúrák bűnrészessége és a női testek áruvá tétele – tükröződnek azokban a strukturális feltételekben, amelyek Thaiföldet a szexuális kizsákmányolás globális célpontjává tették.

Femicídium: a strukturális nemi erőszak végső következménye

A femicídium túlmutat az egyéni gyilkosságokon, és magában foglal minden olyan strukturális feltételt, amely a nők életét eldobhatónak minősíti, csökkenti életesélyeiket és szisztematikus erőszaknak veti alá őket. Az a rendszer, amelyben a nőket szisztematikusan a szexmunkába sodorják a meglévő infrastruktúra és a szegénység miatt, ahol az állam elősegíti és profitál a kizsákmányolásukból, ahol az amerikai katonai jelenlét megteremti a keresletet, és ahol a nyugati turizmus fenntartja a kínálatot – ez a femicídium. Ez a nők fizikai és pszichológiai integritásának, autonómiájának és maguknak az életének szisztematikus feláldozása imperialista célok érdekében.

Thaiföld nőit nemcsak a szex-turizmus profitja miatt zsákmányolják ki, hanem azért is, hogy fenntartsák azt a geopolitikai szövetséget, amely Thaiföldet az imperialista háborúk állomáshelyévé teszi. A politikai stabilitás, amelyet az USA Thaiföldön fenn kíván tartani, részben azokon a gazdasági feltételeken alapul, amelyek a nőket továbbra is a szexuális kizsákmányolásban tartják. Ezek a politikai fenntartó rendszerek magukban foglalják az antikommunista halálosztagokat, a függő katonai kapcsolatok fenntartását, a gazdasági szuverenitás tilalmát és a határozottan antikommunista vezetés biztosítását. Amíg a turizmusfüggő gazdaságok megkövetelik a külföldi patriarchális fogyasztók folyamatos áramlását, és amíg az állam előnyben részesíti a tőkefelhalmozást a nők élethez való jogával szemben, addig Thaiföld női viselik az USA-Thaiföld szövetség emberi költségeit.

A hiper-szexualizáció tartós kultúrája

A közösségi médiában 5000 amerikai katona thaiföldi érkezését komikus poénként kezelik az amerikaiak számára. Ez felfedi, milyen mélyen gyökerezik a thaiföldi nők hiper-szexualizációja és testünk szisztematikus kizsákmányolása a férfi tudatban. Néhány hozzászólás: „Nagy fizetős nap ezeknek a lányoknak, talán megtalálják a férjüket”, „Több tonnányi sperma érkezik” és „Egyenesen Bangcockba; minden katona szex-izgulva várja a szex-gyakorlatokat” (szójáték: sexcited és sexercises – a szerk.). Ezek a kijelentések az amerikai katonák által hátrahagyott attitűdök összegzései. Ezek az érzelmek közvetlen leszármazottai annak az amerikai kultúrának, amely az ázsiai nőket hiper-szexualizáltként és engedelmesként ábrázolta az USA katonai agressziójának korszaka óta a régióban.

A thaiföldi nők kizsákmányolását szórakoztatónak tekintik, egy katonai kikötői látogatás eredményének. Ennek a kultúrának a létezése és fenntartása feltárja a neokoloniális rendszert, amely szisztematikusan áruvá tette a nőket a birodalom élvezete és profitja érdekében.

A USS Lincoln a folytatás

A USS Lincoln Thaiföldre érkezése csak a legújabb állomása egy olyan kapcsolatnak, amelyet birodalmi uralom formált és a thaiföldi nők szisztematikus kizsákmányolása tart fenn. Az USA aktívan és tudatosan hozta létre és alakította ki a szexuális erőszak gazdaságát, amely ma a thai társadalmi-gazdasági rendszer állandó jellemzőjeként maradt fenn. Amikor a hajó kiköt, annak a hidegháborús győzelmének gyümölcsét élvezi, jelezve a thai-amerikai kapcsolatok által lehetővé tett folyamatos strukturális femicídium folytonosságát.

Látnunk kell a nőket Pattayában, Nakhon Ratchasimában, Nakhon Phanomban, Takhliban, Ubon Ratchathaniban, Udon Thaniban és Thaiföld-szerte olyan egyénekként, akik a globális kapitalizmus, a birodalmi örökség és a patriarchális erőszak legnyersebb formájának elnyomó hálójába gabalyodtak. A megoldás nem a nyugat által vezetett emberkereskedelem-ellenes beavatkozások, amelyek tovább fosztják meg a thai nőket a hatalomtól, hanem azoknak a gazdasági és politikai berendezkedéseknek a forradalmi átalakítása, amelyek eleve nyereségessé tették a kizsákmányolásunkat.

A USS Lincoln látogatását a legélesebb ellenállással kell fogadni, a történelemtől kezdve, amelyet képvisel, egészen a jövőig, amelyet előrevetít. Amíg a szexuális kizsákmányolást előállító strukturális feltételeket nem számolják fel, addig minden kikötői látogatás erőszakot jelent földjeinken és testünkön.

Írta: Benyasiri Eimviriyapong szerkesztő, fordító és propagandista a Dindengnél, egy folyóirat- és kiadói kollektívánál, amely Thaiföld félfeudális, félkapitalista és félgyarmati valóságát igyekszik megfejteni. Szakmai fókusza az ökológia, az államhatalom és a forradalmi feminista politika mindennapi életben való alkalmazása.

Ezt a cikket a Globetrotter készítette.

Latin-Amerika dühös hullámának ocsmánysága

Latin-Amerika-szerte a dühös hullám magát a társadalmat próbálja átalakítani, nem csupán ezt vagy azt a törvényt elfogadni.

Augusztusban a jobboldali milliárdos, Abelardo de la Espriella lépett hivatalba Kolumbia elnökeként, és megfogadta, hogy szélsőjobboldali programot visz véghez, annak ellenére, hogy kevesebb mint egy százalékponttal győzte le a baloldali jelöltet, Iván Cepedát. Jellemző egy bizonyos típusú szélsőjobbra, hogy bármilyen felhatalmazást magáénak fogad el, és úgy tesz, mintha felhatalmazása lenne arra, hogy társadalmát mérgező mocsarukká alakítsák. A húsz államból, amelyet általában Latin-Amerika részének tekintenek, tizenegyben jelenleg szélsőjobboldali kormány van: Argentína (Javier Milei 2023 óta), Bolívia (Rodrigo Paz 2025 óta), Chile (José Antonio Kast 2026 óta), Kolumbia (de la Espriella 2026 óta), Costa Rica (Laura Fernández 2026 óta), Ecuador (Daniel Noboa 2023 óta), Salvador (Nayib Bukele 2019 óta), Honduras (Nasry Asfura 2026 óta), Panama (José Raúl Mulino 2024 óta), Paraguay (Santiago Peña 2023 óta) és Peru (Keiko Fujimori 2026 óta).

E vezetők többsége nem a régi konzervatív körökből származik, hanem egy új generáció része (Noboa a legfiatalabb a csoportban, 1987-ben született), átlagéletkoruk 52 év. Ezek a férfiak és nők Latin-Amerika régi oligarchiáit képviselik, a mély gyarmati gyökerekkel és hatalmas birtokokkal rendelkező régi családokat, de ezek a vezetők nem rendelkeznek arisztokratikus érzékenységgel, és nem a bevett konzervatív politikai pártokból származnak. Természetüknél fogva libertariánusok, nyílt hűséggel az Egyesült Államokhoz és annak programjához. Hazafiként tüntetik fel magukat, de a hazafiságot félreteszik a Washington és vállalatai iránti feltétlen lojalitásért.

Lőjetek halálra

A szélsőjobb az oligarchia törvénytelen erőszakának hosszú hagyományából ered, amely az őslakosok elleni népirtástól az Operación Cóndor-korszak katonai diktatúráiig nyúlik vissza. Az erőszak büntetlensége volt ezen osztály és politikai képviselői védjegye, így a jelenlegi szélsőjobb nem más, mint osztályához és elődeihez hű. Laura Fernández 1986-ban született, egy évvel azelőtt, hogy Costa Rica elnöke, Óscar Arias Nobel-békedíjat kapott a közép-amerikai konfliktusrendezésben végzett munkájáért (Costa Rica 1949-es alkotmányában megszüntette hadseregét). 2026 májusi beiktatásakor Fernández azt mondta, hogy „vasököllel” válaszol a bűnözésre, és hogy „a keze nem fog megremegni”. Gustavo Petro kísérletei után, hogy békés megoldásokat hozzon Kolumbia konfliktusaiba, de la Espriella azzal a nézettel lépett hivatalba, hogy „a bűnözők is kaphatnak golyót”, ami a hadiállapothoz való visszatérést sugallja.

Nayib Bukele keménykezű megközelítése a bűnözéssel szemben mélyen befolyásolta Latin-Amerika szélsőjobbját, és Salvador tömeges letartóztatásait, katonai bevetéseit, rendkívüli állapotát és óriásbörtöneit regionális politikai modelllé változtatta. Ecuador, Kolumbia, Costa Rica, Peru, Chile és más országok vezetői és jelöltjei egyre inkább háborúként mutatják be a bűnözést, amely rendkívüli állami hatalmat igényel, nem pedig hagyományos rendőri munkát és szociálpolitikát. Bukele népszerűsége segített normalizálni a militarizált utcák, a szigorúbb ítéletek, a bővített börtönök és a gyengébb eljárásjogi garanciák ígéreteit. Bár a kritikusok dokumentálják az önkényes letartóztatásokat és az emberi jogsértéseket, a csodálók úgy állítják be módszereit, mint bizonyítékot arra, hogy határozott, tekintélyelvű vezetés helyreállíthatja a rendet ott, ahol a demokratikus intézmények hatástalannak tűnnek. Eddig a szélsőjobb egy bizonyos típusa a bűnözéssel, sőt a szegénynegyedekkel szembeni illiberális megközelítését az egyetlen hatékony megoldásként mutatta be a drogmaffiák és a nyomornegyedek kisebb bűnözői ellen.

A társadalmi vívmányok visszafordítása

Latin-Amerika-szerte a dühös hullám megpróbálja visszafordítani a feminista vívmányokat az abortusz és a fogamzásgátlás korlátozásával, a nemi alapú erőszakkal foglalkozó intézmények felszámolásával, a szexuális nevelés támadásával, és a feminizmust a hagyományos család fenyegetéseként ábrázolva. Argentínában Javier Milei kormánya bezárta a Nőügyi Minisztériumot, leállította az abortuszgyógyszerek nemzeti szintű terjesztését, és csökkentette a fogamzásgátló és tinédzserterhességi programokat, ezáltal a formális jogok egyre kevésbé hozzáférhetővé váltak, különösen a szegény és munkásosztálybeli nők számára.

Chilében a szélsőjobboldali törvényhozók azt javasolták, hogy a szigorúan korlátozott abortusz előtt kötelezzék a nőket a magzati szívhang meghallgatására, míg több új törvényjavaslat büntetné az állítólagosan „hamis” vádakat, amelyek erőszakkal, szexuális erőszakkal és családon belüli erőszakkal kapcsolatosak. Ezek a javaslatok lehetővé tennék, hogy egy vádlott az ügy elutasítása után eljárást indítson a panaszossal, ezzel megfélemlítve a túlélőket; osztályszempontból ez a fenyegetés leginkább a munkásosztálybeli, vidéki, bevándorló és őslakos nőket sújtja, akiknek nincs ügyvédjük, pénzük és intézményi védelmük, erősítve a patriarchális ellenőrzést, miközben az igazságszolgáltatáshoz való hozzáférést veszélyesebbé teszi.

Vakság a népirtásra

A szélsőjobb nemcsak hogy a törvénytelen erőszakot tekinti mai fizetőeszközének, de rutinszerűen ünnepli a hódítók amerikai őslakosok elleni történetét, valamint a nyugati civilizáció teljes arzenálját (ahogy Milei tette 2024-es davosi beszédében). A népirtással szembeni vakság a szélsőjobb szokása, ezért nincs semmilyen lelkiismeretfurdalásuk az Egyesült Államokkal és annak politikájával való szoros kapcsolatukban, amely Amerika egész féltekéjének Washington érdekei alá rendelésére irányul. Amikor Washington azt mondja, hogy a hozzá való szoros kapcsolatok útjának Tel Aviven kell átvezetnie, a szélsőjobboldali kormányok sietnek szoros kapcsolatokat kiépíteni Izraellel – a palesztinok folyamatban lévő népirtása ellenére.

2025 júniusában Argentína izraeli nagykövete, Shimon Axel Wahnish rabbi bejelentette az Isaac-egyezményeknek nevezett kezdeményezést, amelynek célja, hogy Latin-Amerika országait szoros kapcsolatba hozza Izraellel. A bejelentés a népirtás megkezdése után közel két évvel történt, bár az Isaac-egyezményeket hivatalosan 2026 áprilisában hozták létre Jeruzsálemben. Míg Argentína és Izrael az egyetlen hivatalos aláíró, májusban egy Buenos Aires-i konferencián Bolívia, Brazília, Chile, Kolumbia, Costa Rica, Ecuador, Salvador, Guatemala, Honduras, Panama, Paraguay és Uruguay tisztviselői vettek részt, akik aláírtak egy nyilatkozatot az Isaac-egyezmények kiterjesztésére. Ennek hiányában Bolívia (2025) és Kolumbia (2026) helyreállította diplomáciai kapcsolatait Izraellel, Venezuela (2026) pedig megújította konzuli szolgáltatásait.

Az elmaradottság fejlesztése

Az elnöki palotákban és a törvényhozásokban a szélsőjobboldali kormányok a Nemzetközi Valutaalap (IMF) és az amerikai pénzügyminisztérium által kidolgozott gazdasági programokon dolgoznak. A program egyszerű: biztosítani, hogy a nyugati székhelyű multinacionális vállalatok könnyen hozzáférjenek Latin-Amerika nyersanyagaihoz, védeni ezen vállalatok befektetéseit, lehetővé tenni az oligarchia számára a társadalmi vagyon eltulajdonításában való részvételt, és fegyelmezni a szélesebb népességet az azonnali megszorítások valósága és a jövőbeli gazdagság ígérete révén.

A szélsőjobb által kormányzott országok többsége (Argentína, Chile, Ecuador, Salvador, Honduras és Paraguay) IMF-megállapodások alatt áll, más országok pedig az IMF jövőbeli programjainak látókörében vannak. A kulcs nem maga az IMF-program, hanem az IMF újabb törekvése a beruházásorientált liberalizáció biztosítására. Argentína 2024-ben törvénybe iktatott Nagyberuházás-ösztönzési Rendszere (RIGI) keretet biztosít azokhoz a törvényekhez, amelyeket Latin-Amerika-szerte elfogadnak – az IMF-hitelprogram, például Bolíviában, ezen törvények elfogadásától függ, hogy védjék a (többnyire külföldi) beruházásokat az országban. A RIGI, egy hosszú távú alkualku, nagy külföldi befektetéseket vonz azzal, hogy a vállalatoknak széles körű adó-, vám-, valuta- és szabályozási kiváltságokat biztosít akár 30 évre. Szocializálja a környezeti és gazdasági kockázatokat, miközben privatizálja a nyereséget, gyengíti a közbevételeket és korlátozza a jövőbeli kormányok képességét a tőke szabályozására. A munkavállalók nem kapnak ugyanilyen erős garanciákat a stabil foglalkoztatásra, jó bérekre, helyi termelésre vagy közjuttatásokra, miközben a multinacionális befektetők nagyobb hatalmat kapnak Argentína erőforrásainak kitermelésére és a nyereség külföldre vitelére.

A tesztoszteronvezetés visszatérése nem lesz képes megoldani Latin-Amerika népeinek problémáit; de képes megmérgezni a társadalmi kapcsolatokat azzal, hogy az embereket egymás ellen fordítja, ezáltal gyengítve képességüket saját társadalmuk felépítésére. Céljuk a teljes társadalmi átalakulás, nem csupán ezen vagy azon törvény elfogadása. Ez egy heves ellenforradalom a kubai forradalom és a bolivári áramlat hatására elért vívmányok ellen. Ellentmondások kétségtelenül felmerülnek majd, de lassan és óvatosan egy olyan népesség körében, amelyet a bizonytalanság és az újfajta társadalmi jámborság formái osztanak meg.

Írta: Vijay Prashad indiai történész és újságíró. Negyven könyv szerzője, köztük a Washington Bullets, a Red Star Over the Third World, a The Darker Nations: A People’s History of the Third World, a The Poorer Nations: A Possible History of the Global South és a How the International Monetary Fund Suffocates Africa című, Grieve Chelwával írt mű. A Tricontinental: Institute for Social Research ügyvezető igazgatója, a Globetrotter vezető tudósítója és a LeftWord Books (New Delhi) főszerkesztője. Szerepelt a Shadow World (2016) és a Two Meetings (2017) című filmekben.

Ezt a cikket a Globetrotter és a No Cold War készítette.

Az „El a kezekkel Ázsiától!” konferencia célja, hogy közös ellenállást építsen a régióban zajló hiperimperialista beavatkozásokkal szemben

A háromnapos konferenciát a Nemzetközi Népi Gyűlés (International Peoples Assembly) szervezi, együttműködésben a Tricontinental: Társadalomkutató Intézettel (Tricontinental: Institute for Social Research) Colomboban, Srí Lankán.

Számos politikai aktivista, tudós és diplomata gyűlik össze Colombo-ban, Srí Lankán, egy háromnapos konferencián, hogy felszólítsák az imperialista hatalmakat: tartsák távol magukat a régiótól, és hogy közös programot dolgozzanak ki a szuverenitásért és szolidaritásért.

A konferencia hivatalos címe: „El a Kezekel Ázsiától! – A nép szuverenitásért és szolidaritásért kiáltó felhívása”. Szervezője a Nemzetközi Népi Gyűlés (IPA), a Tricontinental: Társadalomkutató Intézet támogatásával, július 16-án, csütörtöktől július 18-án, szombatig.

Vijay Prashad (Tricontinental), Pushpa Kamal Dahal (Nepáli Kommunista Párt), Dr. Dammika Patabendi (Srí Lanka környezetvédelmi minisztere)

Az előadók különböző szakszervezeti szervezeteket, progresszív politikai pártokat és népi szervezeteket képviselnek a régióból és azon túlról; az előadók olyan országokból érkeznek, mint Kína, India, Pakisztán, Srí Lanka, Malajzia, Nepál, Dél-Korea, Ausztrália, Indonézia, Fülöp-szigetek, Japán, Irán, Banglades, Thaiföld és Kelet-Timor a régióból, valamint küldöttek Brazíliából és Kubából.

A kiemelt előadók között van Dammika Patabendi, Srí Lanka környezetvédelmi minisztere, Pushpa Kamal Dahal (Prachanda), Nepál volt miniszterelnöke, Patricia Lazara Pego Guerra, Kuba colombói nagykövete, valamint Vijay Prashad, a Tricontinental: Társadalomkutató Intézet igazgatója.

„A konferencia az ázsiai katonai konfrontáció, gazdasági kényszerítés és politikai destabilizáció fokozódásának időszakában zajlik” – áll az IPA által kiadott sajtóközleményben, hivatkozva a folyamatban lévő iráni, palesztin és libanoni háborúkra, a kelet-ázsiai katonai erőépítésre, a régió országaira nehezedő gazdasági nyomásra (adócsapda, kereskedelmi és vámháborúk formájában), valamint a közvetlen vagy közvetett politikai beavatkozásokra többek között Nepálban és Bangladesben.

Az imperialista ellenőrzés egymással összekapcsolt rendszerei

Ezek a válságok az „imperialista ellenőrzés egy egymással összekapcsolt rendszerének részét képezik, amely egyszerre alkalmaz katonai, gazdasági, politikai és ideológiai eszközöket” – folytatja a sajtóközlemény.

A szervezők célja, hogy „teret teremtsenek a mozgalmak és szervezetek számára” az imperialista nyomás vizsgálatára, mint közös válságra, nem pedig mint „elkülönült nemzeti válságokra”, és hogy „közös cselekvési programot” dolgozzanak ki a régió népi mozgalmai számára.

Annak ellenére, hogy Ázsia egyre központibb szerepet tölt be a globális politikában és gazdaságban – hiszen a világ népességének mintegy 60%-ának ad otthont, és itt találhatók a leggyorsabban növekvő gazdaságok, amelyek részesedése a globális gyártásban, termelésben és fogyasztásban rohamosan nő –, a régió számos országa továbbra is adócsapdában és a nemzetközi pénzügyi intézmények ellenőrzése alatt áll.

Az „El a Kezekkel Ázsiától!” konferencia egyik központi témája a Bretton Woods-i intézmények folyamatos dominanciájának ellentmondásai lesznek a régió országaiban, valamint külön megvitatják a növekvő katonai erőépítést, az imperialista beavatkozást a politikába, a szélsőjobboldal felemelkedését és az imperialista hatalmakkal való együttműködésüket.

A hiperimperialista beavatkozások vége

A folyamatban lévő háborúkról és a nyugat-ázsiai népírtásról, a szuverenitásért és multilateralizmusért folytatott küzdelemről a nemzetközi politikában, valamint a kulturális és ideológiai ellenállás formáiról szóló viták célja a globális szolidaritás és az imperialista ellenőrzéssel és beavatkozással szembeni közös ellenállási stratégia kiépítése.

A konferencia célja, hogy módokat dolgozzon ki a „külföldi katonai támaszpontok felszámolásának, az igazságtalan adósságok elengedésének, az IMF-feltételek elutasításának, a nemzetek önálló ipar- és kereskedelempolitikához való jogának, az azonnali és tartós palesztin tűzszünetnek, a gázai népírtás leállításának és az iráni háború befejezésének” előmozdítására – állítják a szervezők.

„Nagy reményeket fűzünk ahhoz, hogy ez az összejövetel tovább erősíti a lendületet az Egyesült Államok hiperimperialista katonai erőépítésének befejezéséhez a világ ezen részén” – hangsúlyozva az „El a Kezekkel Ázsiától!” Konferencia egyik célját – írta közösségi oldalán Vijay Prashad, történész és a Tricontinental: Társadalomkutató Intézet igazgatója.

forrás: Breakthrough News

Tricontinental: Elképzelni a Globális Délből jövő új fejlesztési elméletet

A Globális Észak fejlesztési receptjei, köztük az IMF elcsépelt dogmái, kudarcot vallottak. Itt az ideje egy új fejlesztési elméletnek, amely a Globális Dél tapasztalataiból gyökerezik.

2015-ben az ENSZ Kereskedelmi és Fejlesztési Konferenciája (UNCTAD) közzétette a befolyásos közgazdász, Robert H. Wade egy tanulmányát „Az iparpolitika szerepe a fejlődő országokban” címmel. Wade amellett érvelt, hogy gyakorlatilag minden sikeres késői iparosodási kísérlet (például Japánban és Dél-Koreában) intervencionista állami politikákat alkalmazott az ipari fejlődés és a technológiai fejlettség előmozdítására. 2024-ben, csaknem egy évtizeddel később, az ENSZ Iparfejlesztési Szervezete (UNIDO) kiadta zászlóshajó-jelentését „A kihívásokat fenntartható megoldásokká alakítani: Az iparpolitika új korszaka” címmel, amely amellett érvelt, hogy az iparpolitika kulcsfontosságú eszköz a fenntartható fejlődéshez. Wade 2015-ös cikkének és a 2024-es UNIDO-jelentésnek a megjelenése között a globális kontextus jelentősen megváltozott. Kína 2013-ban meghirdetett Övezet és Út Kezdeményezése (BRI) az infrastrukturális és ipari beruházások jelentős forrásává vált: 2013 és 2024 között a BRI kumulált részvételi értéke elérte az 1,175 billió dollárt, és csupán 2024-ben az előzetes adatok szerint mintegy 340 BRI-ügylet jött létre 87 országban. E részvétel nagy része építési szerződések formáját öltötte, beleértve a közlekedési és energia-infrastruktúrát is, amelyek továbbra is az ipari fejlődés alapját képezik.

A Nemzetközi Valutaalap (IMF) nem tagadhatta az iparpolitika fontosságát, de nem támogatta Wade tanulmányát vagy a UNIDO jelentését. Az IMF habozása megjelenik a közelmúltbeli blogbejegyzések címeiben is, mint például „Az iparpolitika növelheti a termelékenységet – de kockázatokkal és kompromisszumokkal jár” (2025) és „Az iparpolitika alkalmazkodik a válságokhoz, de továbbra is nehéz hatékonyan végrehajtani” (2026). Az IMF álláspontja szerint a jövő receptje továbbra is egy kudarcot vallott múlthoz kötődik, amely ragaszkodott ahhoz, hogy a privatizáció és a liberalizáció biztosítja a fejlődés útját. Mindez annak ellenére van így, hogy az IMF saját kutatása is azt mutatja, hogy a szervezetet ellenőrző Globális Észak államai nagyobb mértékben alkalmaznak iparpolitikát, mint a Globális Dél országai. Mégis, a központi bankokban és multilaterális intézményekben egy fáradt szakpolitikai elemzői establishment – amelyet az agyi befolyásoltság (brain capture), a gondolkodás beszűkítése az IMF ortodoxiája által – elfojtotta azt a vitát, amelyet a UNIDO zászlóshajó-jelentésnek ki kellett volna váltania.

A Globális Dél nagy részében azonban az IMF-dogmák régi bizonyosságai elpárologtak, ahogy a szervezet megszorítási modellje hitelét vesztette. De hogy mi váltja fel, az továbbra is bizonytalan. Politikai pártok nyertek választásokat e megszorításvezérelt modell megkérdőjelezésével és alternatívák ígéretével. Néhány ilyen kormány azonban nem tudott valódi alternatívát megfogalmazni, és visszatalált az IMF felé, mint Srí Lankán, amely folytatta IMF-programját, vagy Szenegálban, amely új tárgyalásokat kezdett a felfüggesztett megállapodása után.

Ez a dilemma – az IMF-modell hitelvesztése, de az alternatíva hiánya – áll a Wenhua Zongheng legújabb számának középpontjában. Az „Új fejlesztési elmélet építése a Globális Délből” címet viselő szám egy megtévesztően egyszerű kérdést tesz fel: ha az elmúlt évszázad fejlődését irányító elméletek kudarcot vallottak, honnan származnak majd az új elméletek? A cím ragja számít: -ből, nem -re. Ez nem egy máshol készített és a Globális Délre ráerőltetett elmélet, hanem olyan, amely népei kísérleteiből fakad.

A fejlesztési elméletek többet tesznek, mint hogy megmagyarázzák a világot. Alakítják a politikai várakozásokat azáltal, hogy meghatározzák, mit tartanak lehetségesnek a kormányok és a társadalmi intézmények. A jövőről alkotott képzeletünkből születnek, és viszont befolyásolják, hogy a társadalmak hogyan törekszenek arra a jövőre. A szám nyitó esszéjében a Csinghua Egyetemről Hin Bei-csen és Jing Jun azzal érvel, hogy az elméletek segítenek kijelölni a politikai cselekvés horizontját. Amikor egy társadalom elveszíti a képességét, hogy elképzelje az előre vezető útját, csapdába esik az örökölt struktúrákban, még akkor is, ha azok a struktúrák már nem működnek. Ez a korunk mélyebb válsága. A világ nagy részén elterjedt az a képtelenség, hogy elképzeljük a jövőt. A politikai diskurzus az eltűnt múlt nosztalgiája és a közelgő katasztrófától való félelem között ingadozik. A jövő – ahogyan azt a 100. számú dossziéban bemutattuk – vagy a jelenlegi egyenlőtlenségek folytatásaként, vagy válságok sorozataként jelenik meg. Ami hiányzik, az egy lenyűgöző fejlesztési képzelet, amely az emberi szükségleteket helyezi a megszorítások elé.

Ahhoz, hogy visszanyerjük a fejlesztési elméletek és modellek iránti képzeletünket, vissza kell térnünk néhány alapvető kérdéshez, például:

  • Hogyan építenek a társadalmak termelőkapacitást?
  • Hogyan teremtenek értelmes foglalkoztatást?
  • Hogyan tesznek szert az államok arra a képességre, hogy javítsák népük életét?
  • Hogyan menekülhetnek meg az országok a nemzetközi munkamegosztásban számukra kijelölt pozíciókból?

Ezen kérdésekre adott válaszok nem az absztrakt fejlesztési modellekben rejlenek, hanem azokban az elméletekben, amelyek a jobb jövő építésére irányuló konkrét kísérletekből fakadnak.

Li Hszi-ang és Feng CSao – mindketten a Shanghai International Studies University professzorai – tanulmányai tanulságosak abban a tekintetben, ahogyan részletezik a Pakisztánban, illetve Vietnámban elért előrelépéseket. Mindkét szerző ragaszkodik ahhoz, hogy ezek az előrelépések mutatják a dél-déli együttműködés központi fontosságát. Li Hszi-ang vizsgálja Pakisztán energia-rendszerét, és azzal érvel, hogy a fejlődést nem pusztán gazdasági növekedésként, hanem az állami kapacitás bővüléseként kell érteni. A nagyszabású infrastrukturális projektek, az elektromos hálózatok és az olyan új technológiák, mint az elosztott napenergia, nem csupán technikai vívmányokként jelennek meg, hanem olyan mechanizmusokként, amelyek révén a társadalmak kiépítik a modernizáció új típusához szükséges intézményi kapacitást. A kérdés nem csupán az, hogyan termeljünk áramot, hanem az, hogy az infrastruktúra hogyan alakítja át a társadalmi viszonyokat és erősíti meg az államok azon képességét, hogy közjavakat szolgáltassanak.

Feng Csao eközben a Selyemút-gyártást – a BRI keretében működő ipari együttműködés új modelljét – vizsgálja a kínai ipari beruházások vietnámi tapasztalatán keresztül. Ahelyett, hogy a globalizációt a piaci erők által irányított elkerülhetetlen folyamatként kezelné, Feng Csao úgy tekint az ipari integrációra, mint ami tudatosan szervezhető a termelő képességek több országon átívelő bővítése érdekében. A hangsúly a technológiatranszferen, az ipari fejlesztésen, a munkaerő-fejlesztésen és a regionális termelési hálózatok kiépítésén van, amelyek erősítik, nem pedig gyengítik a részt vevő országok fejlődési kilátásait.

Évtizedekig a fejlődést nagyrészt az iparosodott Észak és az elmaradott Dél közötti kapcsolatként fogták fel. Az volt a törekvés, hogy a máshol már kijelölt utakat kövessék. Mégis, a szerzők által feltárt tapasztalatok arra utalnak, hogy a legfontosabb újítások ma már maguknak a Globális Dél országai közötti cserékből fakadhatnak. Kína iparosodási, infrastruktúra-fejlesztési, szegénységcsökkentési és államépítési folyamatait nem univerzális sablonként mutatják be. Inkább a kollektív tanulás és kísérletezés erőforrásaiként kezelik őket. Amit ezek a tudósok végső soron javasolnak, az nem a globális tudás elutasítása, és nem is egyetlen nemzeti modell ünneplése. Ehelyett egy valóban déli szellemi projekt felépítésére szólítanak fel.

Egy ilyen projekt azzal kezdődne, hogy felhagy azzal a feltételezéssel, miszerint a fejlesztési elméletnek mindig máshonnan kell érkeznie. A termelést helyezné a spekuláció, a foglalkoztatást az absztrakt hatékonyság, a közkapacitást pedig a piaci dogma elé. Tanulmányozná a történelmi tapasztalatokat Ázsiában, Afrikában, Latin-Amerikában és a Karib-térségben, nem mint az egyetemes normától való eltéréseket, hanem mint az elméleti innováció forrásait. Egy olyan időszakban, amelyet geopolitikai töredezettség, ökológiai válság és gazdasági bizonytalanság jellemez, ez lehet a szám legfontosabb hozzájárulása. A Globális Dél előtt álló kihívás nem csupán új infrastruktúra, új iparágak és új intézmények építése, hanem új gondolkodásmódok kialakítása is. Mielőtt a társadalmak egy másféle jövőt építhetnének, először vissza kell nyerniük a képességet, hogy elképzeljenek egyet.

Ahogy újraolvastam ezeket az esszéket, eszembe jutott a „Riding Chinese Machines” (Kínai gépeken lovagolni) című vers a fiatal etióp költőnőtől, Liyou Mesfin Libsekal-tól. A címe ellenére nincs utalás Kínára a versben. Afrikai politikusok tervezik a várost, amelyet Libsekal leír, és afrikai munkások építik. A vers nem ítéli el a modernizációt romantikus álláspontból; elismeri, hogy az ehhez hasonló változások nem járnak ár nélkül.

Vadak vannak ebben a városban
nyikorognak és zörögnek
és nyögnek kora hajnaltól
mikor afrikai nyelvű gazdáik ébrednek
hogy emberi kézzel, lazán vezessék őket
a késői rohanáson át
mikor leállítják és élettelenítik őket
még alszunk, magasodnak vagy meghajolnak
mindig nehezek

cementet öntünk a városokon,
városokon, a vadonon át
tovább, kifelé
mint mohó kezek ujjai
átnyúlnak a földön
beleásva

az oroszlánok vizsgálódnak
és az eltemetett csoda dübörög
előcsikarva a haladásért.

Az új vadak – a kínai gépek – benyomulnak a régi vadak, az afrikai oroszlánok világába, de a vers mindkettőt szem előtt tartja. Az új fejlesztési paradigmának nem szabad megismételnie a régi modellt, amely felemésztette a természetet és az embereket a profitért. Ehelyett meg kell próbálnia beépíteni a régiek jó aspektusait, és gondosan kezelnie kell a természet és az emberek közötti kapcsolatot a társadalom érdekében. Ezt az ethoszt hirdeti Hin és Jing az esszéjükben, és ez a kiindulópontja minden, a Globális Délhez méltó fejlesztési elméletnek.

Írta: Vijay Prashad
forrás: Tricontinental

Tricontinental: A világnak élő baloldalra van szüksége

Miközben a hanyatló imperialista rendszer csapkodva próbálja fenntartani hanyatló rendjét, a munkásosztály szerveződése nem csupán szükségessé, hanem az emberiség túlélése szempontjából nélkülözhetetlenné válik.

Május 29. és 31. között a dél-afrikai baloldal erői Johannesburgban gyűltek össze a Baloldali Konferencián. Fontos megérteni a találkozó kontextusát. Több mint harminc évvel a formális apartheid vége után Dél-Afrika népe még mindig küzd az alapvető szükségleteinek kielégítéséért; a hivatalos munkanélküliség 32,7%, ami a munkaképes, de már nem keresőket is beleszámítva 43,7%. Mindeközben az ország gazdagságát a multinacionális vállalatok szívják el. Ezen egyensúlytalanságok kezelésének elmulasztása a vagyon teremtése és elosztása során az Afrikai Nemzeti Kongresszus (ANC) – amely egykor a nemzeti felszabadítási harc fő járműve volt – széttöredezéséhez és a gazdagok pártjává válásához vezetett. Ezzel párhuzamosan a baloldali erők demoralizálódtak, miközben a jobboldal, beleértve a régi apartheid oligarchiát is, elszabadult.

Ebben a pillanatban gyűjtötte össze a Dél-afrikai Kommunista Párt (SACP) és a konferencia előkészítő bizottsága a politikai erők széles skáláját – közülük sokan az ANC-től kivált formációk –, hogy megvitassák a stratégia sürgető kérdéseit Dél-Afrika és a hasonló válsággal küzdő más országok számára.

Egy, a jelenlegi konjunktúráról szóló plenáris ülésen intézetünk nevében felszólaltam. Az alábbi gondolatok az akkori előadásomból származnak.

Amikor harcolunk, nyerünk. Ha túlságosan félünk a kudarctól, semmit sem teszünk.

Május 30-án van az Indiai Szakszervezeti Központ (CITU) megalakulásának 56. évfordulója; ez a szövetség több mint hétmillió munkást képvisel. 2026. február 12-én a CITU más központi szakszervezetekkel és gazdászervezetekkel együtt általános sztrájkban vett részt az új munka törvénykönyve ellen, amely gyengíti a munkások kollektív tárgyaláshoz való jogát, előmozdítja a béralkalmazotti formát, és megnyitja az utat a hosszabb munkaidő előtt. Becslések szerint mintegy 300 millió munkás, gazda és a munkásosztály más rétegei vett részt sztrájkakciókban és tömeges mozgósításokban országszerte. India munkásai továbbra is nehéz körülmények között küzdenek, követve a 2020–2021-es történelmi gazdafelkelés nyomdokait, amikor is százezrek tartottak fenn egy éves tiltakozó mozgalmat, amely országszerte több száz millió munkás és paraszt támogatását élvezte, és végül a kormányt a gazdaellenes törvények visszavonására kényszerítette.

Amikor harcolunk, nyerünk, és még ha nem is érjük el azonnal céljainkat, önbizalmat és tapasztalatot szerzünk a következő csatához.

Dumile Feni: Afrikai Guernica (1967)

Több mint egy évszázadnyi szervezett munkás-, paraszt- és nemzeti felszabadítási harc vállain állunk. Ezek a küzdelmek kifejezésre jutottak a Párizsi Kommünben (1871), az Októberi Forradalomban (1917), a Vietnámi Forradalomban (1945), a Kínai Forradalomban (1949), a Kubai Forradalomban (1959) és a gyarmatosításellenes győzelmek sorában, beleértve a Száhel-övezetben zajló figyelemre méltó, de kevéssé ismert eseményeket is. A baloldal helyzetének megvitatása nem kell, hogy kétségbeeséssel kezdődjön. A munkásosztálynak és a parasztságnak büszkének kell lennie ezekben a harcokban játszott kulcsszerepükre, valamint a kapitalizmuson túlmutató és a szocialista társadalom formálására tett kísérletükre.

A 2008-as pénzügyi válság óta a világgazdaság lassú növekedést, magas adósságot, csökkenő termelő beruházásokat és mély társadalmi egyenlőtlenséget tapasztal. A legdrasztikusabb hanyatlás az Észak-Atlanti térség gazdaságaiban következett be, amelyek továbbra is szenvednek attól, amit mi a Harmadik Nagy Gazdasági Világválságnak nevezünk. Az Egyesült Államok és szövetségesei nem tudták megoldani ezeket a gazdasági problémákat, és nem tudtak hiteles társadalmi projektet felmutatni. Ahogy a pénzügyek, a technológia és a természeti erőforrások feletti ellenőrzésük gyengül, a dekadens és veszélyes elitek megerősítették ellenőrzésüket az információ felett és fokozták a hadviselést globális rendjük fenntartása érdekében. Ez a hiperimperializmus fázisa. E hiperimperialista támadások bizonyítékai egyértelműek: Kína, Kuba, Irán, Libanon, Palesztina, Venezuela és Jemen mind célpontok. Ezeket a dinamikákat fokozza a Hidegháború, amelyben az Egyesült Államok különösen Kína felemelkedését, valamint a súlypont Ázsiába való áthelyeződését igyekszik feltartóztatni.

Ezek a fejlemények világossá teszik, hogy korunk fő ellentmondása egy hanyatló imperialista rendszer, amely megpróbálja megőrizni dominanciáját, valamint a népek és nemzetek szuverenitásra, fejlődésre és társadalmi igazságosságra irányuló törekvései között húzódik.

Az imperialista hatalom gyengülése azonban nem automatikusan hozza létre a felszabadulást. A történelem nem kínál automatikus átmeneteket vagy győzelmeket. A régi rend széttöredezése réseket nyit, de veszélyeket is: tőkeérdekellentéteket, regionális háborúkat, mérgező politikai ideológiákat, és a gazdagság fokozott kiszívását a Globális Délről a Globális Észak felé. Ezért az emberiség előtt álló döntő kérdés a szervezettség. Képes-e a munkásosztály és az elnyomott népek kellően szervezett erőt felépíteni ahhoz, hogy önállóan avatkozzanak be ebbe a válságba? Ez korunk központi kihívása. Itt őszintén kell beszélnünk magának a baloldalnak a válságáról is. Sok országban a kommunista és munkásmozgalmak történelmi vereségeket szenvedtek a huszadik század végi neoliberális offenzíva idején. A szakszervezetek meggyengültek. A politikai oktatás hanyatlott. A választási politika felváltotta a tömegmozgósítást. Az NGO-k felváltották a népi struktúrákat.

Az elmúlt negyven évben a történelmi nemzeti felszabadítási pártok (mint az Indiai Nemzeti Kongresszus és az ANC) és a szociáldemokrata pártok kimerítették küldetésüket – már nem ragaszkodnak a szociális jólét alapvető követelményeihez. Ezek a pártok már nem hisznek az újraelosztásban, és magukévá tették a Nemzetközi Valutaalap megszorítási keretrendszerét. Az ilyen jellegű agyelfoglalás tönkretette a politikai tájképet, lehetővé téve a kormányok számára, hogy figyelmen kívül hagyják népeik azonnali szükségleteit, miközben támogatják a gazdagok, köztük a részvénytulajdonosok igényeit. A szociáldemokrácia összeomlása azt jelentette, hogy a baloldalnak ki kellett terjesztenie történelmi küldetését – a forradalmi átalakulásért való küzdelmet – a népek azonnali szükségleteiért folytatott küzdelemmel. Korlátozott erőforrásai ellenére a baloldal áll az élen a szociális jólét, élelem, víz és egészségügyi ellátás biztosításáért folytatott küzdelemben az egyre kétségbeesettebb populációk számára.

A jövőt nem az elitek számításai vagy az intézmények jóindulata fogja eldönteni. A szervezettség fogja eldönteni. Az uralkodó osztályok globálisan szerveződnek a vállalatokon, bankokon, médiarendszereken és katonai szövetségeken keresztül. A világ népeinek ugyanolyan komolysággal kell szerveződniük. Ez türelmet, ideológiai tisztaságot és bizalmat igényel a szocialista politikában – nem nosztalgiaként, hanem szükségletként. Az egység elengedhetetlen. Egy élő baloldal mindig tartalmazni fog különböző hagyományokat és vitákat, de fel kell ismernünk a fő ellentmondást a munka és a tőke, a társadalmi vagyont termelő túlnyomó többség és azt kisajátító apró kisebbség között. Ahogy Solly Mapaila, a SACP főtitkára mondta: „Nem vagyunk ellenségek, a különbségeink ellenére sem.” Amikor a baloldal széttöredezett, a reakciós erők kihasználják a kétségbeesést. De amikor a progresszív mozgalmak együtt cselekszenek politikai oktatással, tömegmozgósítással és konkrét harcokkal, a munkások kezdenek felismerni saját kollektív erejüket.

Ezért a munkáshatalom újjáépítése az előttünk álló stratégiai feladat. Ez nem csupán választási szövetségeket vagy zárt ajtók mögötti tárgyalásokat jelent az elitek között, hanem a munkások, munkanélküliek, nők, diákok, informális dolgozók, parasztok és közösségek körében gyökerező szervezést. A baloldalnak fel kell élesztenie a politikai oktatás, a demokratikus tömegszerveződés, a kollektív fegyelem és a nemzetköziség hagyományait. Ez utóbbi nem nemzetek közötti jótékonyság, hanem annak felismerése, hogy a világ munkásosztályai közös ellenséggel néznek szembe a tőkefelhalmozás és az imperialista uralom rendszerében.

A szocializmus már nem csupán egy törekvés. Ez az emberi túlélés feltétele. De a szocializmus nem jön spontán módon. Meg kell építeni harcok, népi hatalmi intézmények, és a nép mindennapi életében gyökerező szervezett mozgalmak révén. Vannak példáink ilyen építkezésre: a Kerala államban a baloldal által épített szövetkezetek, a Brazil Földnélküli Munkások Mozgalmának települései, és a Dél-Afrikai Kommunista Párt Vörös Karavánjai. Ezek a projektek a „még nem”-ek: egy olyan jövő töredékei, amely még nem érkezett el teljesen, de már a jelenben épül. Ezek a kísérletek azok, amiket Karl Marx „lehetséges kommunizmusnak” nevezett.

Ezért fontosak az ehhez hasonló összejövetelek. Nem tudnak minden stratégiai kérdést azonnal megoldani, de erőfeszítéseket jelentenek a kollektív politikai képesség rekonstruálására évtizednyi széttöredezettség után. Az előttünk álló út nehéz lesz. De a történelem nyitott marad. Az imperializmus erős, de nem legyőzhetetlen. A kapitalizmus erőszakos, de nem örök. A munkásosztályok és az elnyomott népek maradnak a történelem formálói. Feladatunk az, hogy segítsünk tudatosan, nemzetközileg és forradalmi türelemmel megszervezni ezt a történelmi erőt.

Dumile Feni: Hector Pieterson (1987)

Találkozónk nem messze Sowetótól zajlott, ahol ötven évvel ezelőtt, 1976. június 16-án reggel a fekete diákok tiltakozásba kezdtek a megaláztatás ellen, mivel megtagadták tőlük a jogot, hogy saját nyelveiken tanulhassanak, és arra kényszerítették őket, hogy afrikaans nyelven tanuljanak. Ahogy több ezer fiatal diák vonult, a rendőrség tüzet nyitott, megölve legalább 176 embert és megsebesítve több mint ezret. A tizenkét éves Hector Pieterson volt az egyik első lelőtt diák. Sam Nzima fényképész megörökítette a pillanatot, amikor Mbuyisa Makhubo diák a haldokló Hectort cipeli, Hector nővére, Antoinette pedig mellettük fut. A mostanra ikonikussá vált fénykép ihlette Dumile Feni fent látható, 1987-es festményét. A lövések nem szűntek meg.

Egy kis rémtett, mélyen a városban
Soweto blues
Soweto blues

Ezeket a szavakat énekelte Miriam Makeba, a dél-afrikai énekesnő és apartheid-ellenes aktivista a „Soweto Blues”-ban, a Hugh Masekela által a mészárlás után írt erőteljes dalban. Ötven évvel Soweto után Dél-Afrika gyermekeinek még mindig élő baloldalra van szükségük – és nekünk, a többieknek is.

Írta: Vijay Prashad
forrás: Tricontinental

Tricontinental: A szocializmus lassan érik

Míg a kapitalista rendszer a rövid távú ciklusokat jutalmazza, egy méltó jövő építése lassú feladat, amely fegyelmezett szervezettséget és kitartó küzdelmet igényel, hogy felszínre hozza egy új világ társadalmi erőit.

1921-ben, néhány évvel a szovjet kísérlet kezdete után V. I. Lenin egy tanulmányt publikált az Új idők, régi hibák új köntösben címmel. Ez az írás egy olyan kérdésfelvetés csíráját indította útjára, amely Lenint egészen három évvel későbbi haláláig elkísérte. Az foglalkoztatta, hogyan lehet szocializmust építeni egy háború sújtotta országban, minimális rendelkezésre álló tőkével, túlnyomórészt paraszti társadalomban, magas (mintegy 70%-os) írástudatlansági rátával, és olyan közigazgatás nélkül, amely képes lenne egy szocialista orientációjú államot irányítani. Lenin a tanulmányában ezt írta:

„A munkásosztálynak – egy kisparaszti, tönkrement országban –, amelynek soraiból nagyon sokan kiestek, miután hatalmas, példátlan erőfeszítést tett, időre van szüksége, hogy új erők nőhessenek és kerülhessenek a felszínre, a régi, elhasználódott erők pedig »talpra állhassanak«. […] Ezt meg kell érteni, és számolni kell a munkásosztály új erői növekedési ütemének szükségszerű – vagy inkább elkerülhetetlen – lassulásával.”

Ez a cikk az „időintervallum” gondolatával foglalkozik, amely egy „tönkrement ország” számára szükséges ahhoz, hogy elmaradottságából a szocializmus felé feltámadjon. (Ezen gondolkodtam, miközben újraolvastam 100. számú dossziénkat, A jövő címmel.) Ezt az eszmét a szocialista folyamat érési lassúsága szempontjából tárgyaljuk, miközben a kapitalista társadalom válságában remeg. A „lassan érik” fogalmát itt vezetjük be, és intézetünk munkájában tovább mélyítjük.

Douglas Pérez (Kuba): A jövő (2008)

A modern világ összes szocialista forradalma a szegényebb nemzetekben zajlott le, ahol a parasztság van túlnyomó többségben, és ahol a gazdagságot szisztematikusan kivonták területükről távoli országokba. Ezekben a szegényebb nemzetekben az új forradalmi kormányoknak – legyen szó a Szovjetunióról (1917), Vietnámról (1945), Kínáról (1949) vagy Kubáról (1959) – szinte a semmiből kellett kiépíteniük saját állami kapacitásukat, és tőkeállományt felhalmozniuk az infrastruktúra és az ipar építéséhez. Sem az állami kapacitás, sem a tőke nem jött könnyen ezekhez a forradalmi folyamatokhoz, ami arra kényszerítette őket, hogy olyan módszerekkel kísérletezzenek, amelyeket nem dokumentáltak megfelelően. Íme hat pont, amely az e folyamatokról szerzett ismereteinkre épül, és amelyek kiindulópontul szolgálnak a „lassan érik” fogalom elméletének kidolgozásához. Arra biztatunk benneteket, hogy írjátok meg nekünk saját gondolataitokat ezzel a fogalommal kapcsolatban, saját tapasztalataitok és tanulmányaitok alapján.

1. A bizalom lassan épül ki, a régi szokásokat pedig nehéz megváltoztatni.

A forradalmi kormányok olyan struktúrákat örökölnek, amelyeket generációkon át formáltak a földbirtoklási viszonyokat meghatározó, évszázados kaszt- és törzsi hierarchiák, a gyarmati megaláztatás és kisajátítás, valamint a teljes társadalmi nélkülözés. A bolsevikok a Szovjetunióban például hamar rájöttek, hogy a régi cári bürokratikus kultúra nem tűnt el 1917 októberében. A korrupció, a tekintélynek való behódolás és a kollektív intézményekkel szembeni bizalmatlanság évekig fennmaradt. Kínában az 1949-es forradalmat követően a Kínai Kommunista Párt ismételten szembesült a konfuciánus hierarchia, a regionális klientúrarendszerek és a paraszti túlélési szokások maradványaival, amelyek évszázados bizonytalanság során alakultak ki. Kubában 1959 után a forradalmi vezetés nyíltan beszélt az „új ember” megteremtéséről, mert megértették, hogy a szocialista tudatot nem lehet egyik napról a másikra törvénybe iktatni.

Azok az emberek, akik átélték a gyarmatosítás erőszakosságát és a kapitalizmus egyenlőtlenségeit, megtanulják egyénileg vagy családi hálózatokon keresztül megvédeni magukat. Ahhoz, hogy egy szocialista projekt sikeres legyen, az embereknek meg kell tanulniuk megbízni a kollektív rendszerekben. Ez a bizalom tapasztalatok útján lassan nő: olyan iskolákon keresztül, amelyek működnek, klinikákon, amelyek gyógyítanak, lakásokon, amelyek menedéket nyújtanak, és intézményeken, amelyek tartósak. Egy forradalom gyorsan elfoglalhatja az államhatalmat, de nem képes gyorsan átalakítani a társadalomlélektant.

2. A kereskedelem és a pénzügyi hálózatok a fennálló globális rendet részesítik előnyben.

A kapitalizmus nem csupán ideológián keresztül dominál, hanem a kereskedelem és a pénzügy beágyazott hálózatain, valamint a közlekedési és kommunikációs infrastruktúrán keresztül is. A szocialista átalakulásra törekvő országok egy olyan világba lépnek, amely már a tőkefelhalmozás köré szerveződött. Az orosz forradalom után a Szovjetunió azért küzdött, mert az ipari ellátási láncok, a bankhálózatok és a kereskedelmi útvonalak ellenséges kapitalista hatalmak ellenőrzése alatt álltak. Kuba tapasztalata a Szovjetunió 1991-es összeomlását követően élesen megmutatta ezt: a sziget szinte egyik napról a másikra elveszítette a hozzáférést az üzemanyaghoz, pótalkatrészekhez, hitelekhez és kereskedelmi kapcsolatokhoz, mivel a világgazdaság olyan rendszerek köré szerveződött, amelyekből Kuba nagyrészt ki volt zárva (és amelyekből jelenleg az Egyesült Államok által irányított illegális olajembargó következtében még jobban kizárják). Vietnám az 1975-ös újraegyesítés után hatalmas nehézségekkel szembesült a háború által tönkretett gazdaság újjáépítése során, miközben a domináns pénzügyi és kereskedelmi körökön kívül maradt. A meglévő rendszerek azért reprodukálják önmagukat, mert minden intézmény – a kikötőktől a valutákon át a szoftverszabványokig – az ő javukra működik. Alternatív hálózatok kiépítése évtizedeket vesz igénybe, nem csupán éveket.

3. A tőke- és infrastruktúraköltségek hatalmasak a gyarmatosítás által elszegényített országokban.

Amikor a vietnámi forradalmárok legyőzték az amerikai imperializmust, egy bombázásokkal fizikailag tönkretett és az Agent Orange-zsal vegyileg mérgezett országot örököltek. Kuba egy szinte kizárólag az Egyesült Államokhoz kötött, monokulturális cukorgazdaságot örökölt. Kína 1949-ben egy évszázados megaláztatás és hadurak uralma, a japán imperializmus és a polgárháború után került ki, alacsony várható élettartammal, tömeges írástudatlansággal és gyenge ipari kapacitással.

Ezeknek a forradalmaknak szinte a semmiből kellett vasutakat és kikötőket, iskolákat és tudományos intézményeket, elektromos hálózatokat és acélgyárakat építeniük. Az észak-atlanti kapitalista országok évszázadok alatt iparosodtak, amelyet rabszolgaság, gyarmati fosztogatás és birodalmi adóztatás finanszírozott. Az elszegényedett, egykori gyarmati országok szocialista állami intézményeinek ezt a folyamatot néhány évtizedbe kellett volna belesűríteniük, miközben blokád vagy katonai fenyegetés alatt álltak – majd ezután államcsőddel vádolták őket. A puszta anyagi teher lassította az átalakulást.

4. Külső nyomások – mint a szankciók, szabotázs, diplomáciai elszigetelés és háború – lassítják a fejlődést.

A Harmadik Világ minden forradalmi állama szembesült katonai bekerítéssel vagy gazdasági büntetéssel. A Szovjetuniót 1917 után több mint egy tucat külföldi ország katonái szállták meg, majd később szembesült a náci invázióval, amely legalább huszonhét millió szovjet polgár életét követelte, és tízezreket pusztított el a falvak és városok közül. Kuba évtizedekig elviselte az Egyesült Államok kifejezetten a hiány és a társadalmi elégedetlenség megteremtésére tervezett szankcióit. Chile Népi Egység kormánya strukturális átalakulást kísérelt meg, de azonnali gazdasági destabilizációval, elitellenállással és külső beavatkozással szembesült, mielőtt a hosszú távú reformok megszilárdulhattak volna volna. Nicaragua szandinista kormánya szembesült az Egyesült Államok által finanszírozott Contra-háborúval és az ország kikötőinek (köztük Corinto kikötőjének) aláaknázásával. Vietnám 1945-től 1975-ig folytatta a függetlenségi háborút.

Ezek a nyomások olyan erőforrásokat emésztettek fel, amelyeket a társadalmi fejlődésre lehetett volna fordítani. A szankciók növelik a tranzakciós költségeket, korlátozzák a technológiához való hozzáférést, és krónikus hiányt teremtenek. A háború tönkreteszi az infrastruktúrát, és a munkaerőt a védelemre irányítja. Ezen a zord körülmények között a hatékonysághiány nem ideológiából vagy tervezési hibákból fakad, hanem az ellenséges hatalmak által kikényszerített állandó szükségállapotból.

5. A korai szakaszban minden folyamat hatástalan.

A forradalmi államok megpróbálnak új közigazgatási rendszereket létrehozni miközben egyidejűleg bővítik az oktatást és az egészségügyet, valamint földreformot és ipari fejlesztést hajtanak végre. A hibák, bürokratikus zűrzavar, szűk keresztmetszetek és hiányok elkerülhetetlenek. A korai szovjet tervgazdálkodás a koordináció hiányával küzdött, mivel nem volt történelmi precedens egy kontinentális gazdaságnak a profit helyett a társadalmi igazságosságon alapuló igazgatására. Kína kommünjei és ipari kísérletei gyenge szaktudástól és egyenetlen helyi végrehajtástól szenvedtek. Kubában a képzett szakemberek hiánya felerősödött, amikor sokan a forradalom után Miamiba menekültek.

A közigazgatás a gyakorlatban tanul. Az intézmények a próba és a hiba útján érnek meg. A szegényebb nemzetek szocialista adminisztrációitól azt várják el, hogy azonnal hatékonyak legyenek, miközben embargókkal, alacsony írástudási rátával és technológiai hiánnyal néznek szembe. A korai hatástalanság tehát nem kivételes, hanem jellemzője minden nagyszabású társadalmi átalakulásnak.

6. A rövid választási ciklusok akadályozzák a társadalmi átalakulást.

A társadalmi átalakuláshoz évtizedekben – nem pedig a négy- vagy ötéves választási ciklusokban – mért tervezési horizontokra van szükség, amelyek a hosszú távú újjáépítés helyett az azonnali fogyasztást jutalmazzák. A forradalmi kormányoknak türelemre van szükségük, mielőtt látható eredmények jelentkeznének. Még a kifejezetten szocialista államokon kívül is, a redisztributív vagy fejlesztő programokat megkísérlő kormányok gyakran szembesülnek szabotázzsal a választásokon keresztül, mielőtt a projektjeik beérnének. Az átalakító politikák folyamatosságot követelnek meg, de a média ciklusai és a pénzügyi nyomások által formált választási rendszerek a rövid távú menedzsmentet jutalmazzák. A szocialista kísérletek ezért ismételten szembesültek a történelmi idő (a társadalom átformálásához szükséges hosszú időtartam) és a választási idő (a modern politika összesűrített ritmusa) közötti ellentmondással.

Bertolt Brecht Az anya (1931) című művében a főszereplő, Pelagea Vlasszova egyik tragédiából a másikba vonszolja magát, amíg az orosz forradalom be nem sodorja a cselekvésbe. Amikor egy konyhában találja magát több nővel, akik közül az egyik azt panaszolja, hogy hallja, a kommunizmus nem más, mint bűnözés, így válaszol énekelve:

»Ésszerű – bárki megértheti. Egyszerű.
Ha nem vagy kizsákmányoló, felfoghatod.
Neked jó. Nézz utána.
A buta butaságnak nevezi, a romlott pedig romlottnak.
A romlott ellen van és a butaság ellen.
A kizsákmányolók bűnténynek nevezik.
De mi tudjuk,
ez a bűnök vége.
Nem őrültség, hanem
az őrület vége.
Nem káosz, hanem
rend.
Ez az egyszerű dolog,
amit oly nehéz létrehozni.«

Amikor a „lassan érik”-en gondolkodtam, eszembe jutott Vlasszova dala. Vlasszova egész életében dolgozott, de a méltóságán kívül nem sok mindent tudott felmutatni. Lehet, hogy nem volt teljes körű iskolázottsága, de volt esze. Tudta, hogy a kommunizmus egy „egyszerű dolog”, de nem élt álomvilágban. Egyszerű, de „oly nehéz létrehozni”.

Írta: Vijay Prashad
forrás: Tricontinental

Tricontinental: Párbeszéd a civilizációk között, most éppen

Az, ahogyan Irán képes volt szembeszállni a Nyugattal, a korábban gyarmatosított világban csodálat tárgyává vált. Honnan ered ez az önbizalom?

Üdvözlet a Tricontinentális Társadalomkutató Intézet munkatársaitól.

Az Irán elleni illegális amerikai–izraeli háború legrosszabb napjainak egyikén olyan barátokkal beszélgettem, akik a bombázott civil területeken tartózkodtak. Néhányan közülük tudósok, mások költők és művészek, vannak, akik a kormányzatban dolgoznak, és olyanok is, akik különféle intézményekben. Mindannyian, függetlenül a kormányzathoz fűződő véleményüktől, dacosan kiálltak. Egyetlen ember sem érezte úgy, hogy a világa veszélyben lenne. Hősiesen kitartottak, bátorságuk abból a hatalmas hitből fakadt, hogy az iráni civilizáció ellenállóképes.

Abdel Hamed Ballbaki (Libanon) – Háború (1977)

A marxista és nemzeti felszabadító gondolkodás története meglehetősen összetett a „civilizáció” fogalmával kapcsolatban. A klasszikus marxizmus elutasította azt, mivel a kulturális homogenitás leplével elfedhette a társadalmi megosztottságot, és ezzel tagadhatta az osztályharc szükségességét. Ám ahogy a marxizmus alapvető keretrendszerré vált a második világháborús antifasiszta korszakot követő nagy antikoloniális küzdelmekben, a civilizáció eszméje más jelentéssel tért vissza. A civilizációt az imperializmus elleni kulturális harc értékes terepeként kezdték értelmezni. Eszközzé válhatott a nemzeti folytonosság és a politikai legitimitás számára, nem csupán az osztályuralom ideológiai maszkjává. Ám a civilizációnak ezt az újraértelmezését egy olyan felszabadítási projekt szemszögéből kellett elvégezni, amely hajlandó volt szakítani a civilizáción belüli bizonyos reakciós örökségekkel.

Kína esetében például a kínai marxizmus – amelyet Mao Ce-tung szintetizált a legjobban – ragaszkodott a forradalom előtti Kína legrosszabb örökségeihez, mint a konfuciánus hierarchia és a szexizmus, valódi elszakadáshoz, miközben az osztályharc és az ideológiai átalakulás révén magát a „kínai civilizáció” eszméjét is felhasználta az imperializmus elleni védekezésre és a nemzeti hazaszeretet fejlesztésére.

Az iráni forradalmat (1978–1979) különböző politikai erők vívták, köztük marxisták, akik közül sokat később az újonnan létrejött Iszlám Köztársaság üldözött és megölt. Elnyomásuk ellenére számos marxista eszme bekerült az Iszlám Köztársaság ideológiai keretrendszerébe, akár olyan gondolkodók munkásságán keresztül, akiknek saját kapcsolatuk volt a marxizmussal, mint Ehsan Tabari (1917–1989), Dzsalál Ále Ahmad (1923–1969), Ali Sariati (1933–1977), Bijan Dzsazani (1938–1975) vagy Khoszro Golszorki (1944–1974). Bárcsak többet írhatnék ezekről a gondolkodókról, de ehhez egy egész könyv kellene. A leglenyűgözőbb Golszorki volt, akit a fénykorában öltek meg. A tárgyalásán egy összezavarodott bírónak ezt mondta:

„Szavaimat Mowla [Imám] Hosszein, a Közel-Kelet népei nagy vértanújának egy mondásával kezdem. Én, aki marxista–leninista vagyok, először az iszlám iskolájában kerestem a társadalmi igazságosságot, és onnan jutottam el a szocializmushoz. Ezen a bíróságon nem fogok alkudozni az életemért, de még az élettartamomért sem. Csekély csepp vagyok Irán harcoló népeinek küzdelmeiből és nélkülözéséből… Igen, nem alkudozom az életemért, mert egy harcoló és bátor nép gyermeke vagyok. Iszlámmal kezdtem a szavaimat. Az igazi iszlám Iránban mindig visszafizette adósságát Irán felszabadító mozgalmainak. A Behbahanik, a Kijabánik e mozgalmak igazi megtestesítői. És ma is az igazi iszlám visszafizeti adósságát Irán nemzeti felszabadító mozgalmainak. Amikor Marx azt mondja: »Osztálytársadalomban a vagyon az egyik oldalon halmozódik fel, a másikon pedig a szegénység, az éhség és a nyomor, miközben azok, akik a vagyont termelik, maguk vannak megfosztva tőle«, és Mowla [Imám] Ali azt mondja: »Nincs palota építve anélkül, hogy ezrek szegényednének el«, ott mély hasonlóság van. Tehát nevezhetjük Mowla [Imám] Alit a történelem első szocialistájának, és hasonlóképpen a Szalmán Farszikat és az Abu Dharr Ghaffárikat is.”

A forradalom idejére az iráni baloldal – megosztva a Fedájin gerillák, a kommunista Tudeh Párt és az iszlamista–forradalmi Mudzsahedinek között – megértette, hogy nem döntheti meg a sah uralmát a vallási erők nélkül. De alábecsülték a papság befolyását az iráni társadalomban, beleértve a munkásosztályt is. Ez a téves számítás eredményezte, hogy az iráni forradalom egy éven belül az Iszlám Köztársasággá alakult. Ám ahelyett, hogy egy hétköznapi teokráciát hozott volna létre, a forradalom utáni Irán egy sokkal régebbi civilizációs örökségre támaszkodott, amely egészen Nagy Kürosz (i.e. 559–530) uralmáig és az Akhaimenida Birodalomig (i.e. 550–330) nyúlik vissza – nagyjából kétezer évvel azelőtt, hogy a síizmus a Szafavida Birodalom idején (1501–1736) államvallássá vált Iránban. Ez a régebbi civilizációs örökség játszik alapvető szerepet az iráni társadalomban, lehetővé téve számára a belső különbségek befogadását, és egy mélyebb történelmi legitimitás előhívását a súlyos válságok idején a szuverenitás védelmének alapjaként. 1971-ben a sah hatalmas eseményt rendezett Perszepoliszban, hogy megünnepelje Nagy Kürosz óta fennálló 2500 éves folyamatos civilizációt. Később, Irak 1980 és 1988 közötti iráni agressziós háborúja során, amikor Szaddám Huszein megpróbálta arabok perzsák elleni háborújaként beállítani a konfliktust, az Iszlám Köztársaság elutasította ezt a keretet, és ragaszkodott hozzá, hogy ez inkább a haza védelme (دفاع از وطن, defá az vatan), egy olyan meghódítatlan és nem gyarmatosított föld eszméjére támaszkodva, amelyet népének mindenáron meg kell védenie.

Azok számára, akik nem gyarmatosított társadalmakból származnak, nehéz megérteni az olyan kijelentéseket, mint a „haza védelme” és a civilizációs örökség eszméjének erejét. A gyarmatosítás által az oly sok társadalmi formációban okozott kár hatalmas. A gyarmatosítás ellopja a vagyont, és máshová fekteti be más népek fejlődése érdekében; lekicsinyli a gyarmatosított népek kultúráját, és gyakran megtagadja tőlük saját nyelvüket és saját történelmi küldetésük tudatát. Ezért van az, hogy a globális Dél oly sok embere ámulattal nézi, hogy Irán képes volt szembeszállni az Egyesült Államokkal, és stratégiai értelemben megnyerni a jelenlegi konfliktust.

Azok számára, akik osztoznak ebben a megsemmisülés történetében, látni azt a fajta méltóságot, amelyet olyan társadalmak mutatnak fel, mint Kína vagy Irán, ahol kisebb szükség van arra, hogy kulturális büszkeséget hallucinációkból (kitalált múltak létrehozásával) vagy mások (akár kisebbségek, akár külföldiek) démonizálásával faragjanak maguknak, egyszerűen inspiráló. Az, hogy a kultúra nem semmisült meg teljesen a gyarmatosítás által az ilyen helyeken, lehetővé teszi saját történelmük újraértelmezését és újraépítését anélkül, hogy teljesen belemerülnének a Nyugat hamis ellentétébe (ami gyakran egyaránt tartalmazza az elutasítást és a majmolást). Ez az a fajta önbizalom, amely méltósággal néz szembe az Egyesült Államok pusztító erejével, és bátorsága van visszaküldeni Trumpról és társairól készült Lego-mémeket, amelyek nem üres gúnyolódásról, hanem valódi megvetésről árulkodnak.

1997 decemberében az Iszlám Konferencia Szervezete (OIC) kiadta a teheráni nyilatkozatot, amely előmozdította a „Civilizációk Párbeszéde” eszméjét. Ez közvetlen válasz volt Samuel Huntington 1993-as esszéjére és 1996-os könyvére, A civilizációk összecsapása és a világrend átalakulása című művére. Ebben a kezdeti, a Foreign Affairs-ben megjelent esszében Huntington megjósolta, hogy „a civilizációk közötti konfliktus lesz a konfliktus legújabb fázisa a modern világ alakulásában”. Huntington szerint a történelem az ideológiák (kommunizmus versus kapitalizmus) összecsapásától a civilizációk összecsapása felé mozdult el (amelyeket vallási-kulturális értelemben „nyugati, konfuciánus, japán, iszlám, hindu, szláv-ortodox, latin-amerikai és afrikai civilizációként” határozott meg). Huntington figyelmeztetett, hogy az új törésvonalak e tengelyek mentén alakulnak ki. Az OIC arra intett, hogy ez a világlátás éppen azt a konfliktust termelheti ki, amelyet állítólag leír, ahelyett, hogy megelőzné, és jobb lenne a civilizációk párbeszédét folytatni, mint a köztük lévő összecsapásra várni.

A teheráni nyilatkozatot az Egyesült Nemzetek Szervezetében (ENSZ) felkarolták, de a nyugati fővárosok termeiben nem, ahol a terrorizmus elleni háború retorikája – amely 2001 előtti – kontrollálhatatlanul fokozódott. A félelem az iszlámtól megszokottá vált, és hamarosan összekapcsolódott a bevándorlóktól való félelemmel, egy kettős félelemmel, amely továbbra is megbénítja Európát és Amerikát. 1998-ban az ENSZ 2001-et a Civilizációk Közötti Párbeszéd Évének nyilvánította, és az ENSZ Nevelésügyi, Tudományos és Kulturális Szervezetének 2001. október 15. és november 3. között Párizsban tartott 31. Általános Konferenciáján Ahmad Dzsalali iráni filozófust és diplomatát választotta elnökévé, és meghívta Irán elnökét, Szejjed Mohammad Khatamit, hogy szóljon a testülethez. A konferenciára alig több mint egy hónappal az Egyesült Államok elleni szeptemberi támadások után, valamint az Afganisztán elleni amerikai invázió idején került sor, a globális terrorizmus elleni háború részeként. Khatami beszéde ma is erőteljes, arra kérve a világot, hogy ne engedjen a „hamis politikai polarizációknak és megosztottságoknak”. A terrorizmus „a vak türelmetlenség és a brutális erő alattomos egyesülésének eredménye, egy olyan illúzió szolgálatában, amely a maga egész propagandája ellenére nem más, mint a tudat káros tartalmainak kivetülése”.

Amikor terrortámadás történik, Khatami szerint a legrosszabb válasz a bosszú. „A bosszú olyan, mint a sós víz: bár víznek tűnik, inkább fokozza a szomjat, mintsem oltaná, ezzel állandó erőszak-, gyűlölet- és bosszúkitörésekbe bonyolítva a világot.” A bosszú helyett Khatami ragaszkodott hozzá, hogy a párbeszéd „a nemzetközi közösség alapvető szükséglete”.

A párbeszéd felhívása fontos és szükséges, mert a másik lehetőség a megsemmisülés felé sodor minket – egyrészt a kapitalizmus rendszerén keresztül, amely elmélyíti az egyenlőtlenséget és a bolygó pusztulását okozza, másrészt az imperializmus rendszerén keresztül, amely háborúval emészti fel a társadalmakat. De sem a civilizáció, sem a párbeszéd nem fogja önmagában az emberi emancipáció felé terelni a történelmet. Ehhez idővel az osztályharcnak fokozódnia kell, az emberi szükségleteknek felül kell kerekedniük az anyagi egyenlőtlenségeken és hatalmi viszonyokon, és a globális rendszert át kell alakítani ahhoz, hogy megfeleljen összetett sorsunknak, ahelyett, hogy egymás ellen fordítana minket.

Carlos Gutiérrez Cruz (1897–1930) költői érzékenységét a forradalom utáni Mexikó irodalmi áramlatai között fejlesztette ki, beleértve a hazafias Contemporáneos csoportot is, de később szakított velük, ahogy radikálisabbá vált. 1923-ban publikálta a Cómo piensa la plebe, folleto de propaganda libertaria en haikais (Hogyan gondolkodik a csőcselék: Szabadelvű propaganda haikukban) című művét, amely a Mexikóban José Juan Tabladához (1871–1945) köthető haiku formát a kommunista költészet hajtóerejévé tette. Gutiérrez Cruz megértette, hogy nincs értelme megvédeni a nemzetet, ha a dolgozó tömegek semmit sem nyernek belőle. Ezt a gondolatot itt érdemes megismételni: egy civilizációt nem lehet elvontságként védeni. Ha bármit is jelent, akkor a történelmet formálók élő dokumentumaként kell megvédeni. Ahogy az egyik haikujában fogalmazott:

Labriego, la tierra da ciento por uno
y tú ganas uno por ciento.

(Ugaros földműves, a föld százat ad egyből
te meg egyet keresel százból.)

Írta: Vijay Prashad
forrás: Tricontinental

A rabszolgaságért járó jóvátétel: egy legitim küzdelem

A jóvátételi igazságosságért folytatott küzdelem összeköti a globális dél népeit a gyarmatosítás közös történelmében, és egyesíti a világ rasszizált és diszkriminált népeit

Amikor egy ember megbánt egy másikat, a józan ész azt diktálja, hogy a személynek bocsánatot kell kérnie, és lehetőleg jóvá kell tennie az általa okozott károkat. Bocsánatot kérni, jóvátenni, és biztosítani, hogy nem történik meg újra. Ezek alapvető együttélési szabályoknak tűnnek. Együttélés emberek között, de egy társadalom csoportjai és egész nemzetek között is. A történelem azt mutatja, hogy az együttélés nem a norma. A gyarmatosítás és a kizsákmányolás mindig is jelen volt, de e bűncselekmények elkövetői ritkán ismerik el azokat.

A mai Amerika néven ismert terület gyarmatosítása (1492-től kezdődően) egy példa erre. Európaiak betörtek, kisajátították a számukra nem járó földeket, megölték a lakosok millióit, a többieket pedig szolgaságra kényszerítették. Szinte azonnal megkezdődött afrikaiak elrablása; rabszolgamunkára kényszerítették őket, ami hatalmas nyereséget termelt, amely előállította azt a „primitív felhalmozást”, amelyről Karl Marx a „Tőké”-ben írt, és megnyitotta az utat a kapitalizmus fejlődése előtt.

Európa lett a domináns hatalom, és az az életszínvonal, amelyet ma élvez, a földjeinkről, Afrikából, majd később a világ többi részéről erőszakkal kivont gazdagság terméke. Valódi fosztogatás, amelyhez később az Egyesült Államok is csatlakozott. Ahogy a forradalmár Thomas Sankara mondta: vérrel tartoznak a világ népeinek.

Az Egyesült Nemzetek Közgyűlése nemrég elfogadta az A/80/L48 számú határozatot, 2026. március 25-én, amely „kijelenti, hogy a rabszolgasorba hurcolt afrikaiak kereskedelme és az afrikaiak faji alapon történő, ingóságként való rabszolgasorba taszítása az emberiség elleni legsúlyosabb bűncselekmény”. A határozat túlmutat a szimbolikus jellegén, és kiemeli a bűncselekmény természetét a világtörténelemben okozott törés, a bűncselekmény mértéke és időtartama, rendszerszerű jellege (intézményi, normatív, logisztikai), brutalitása, valamint tartós következményei szempontjából, amelyek „a munka, a tulajdon és a tőke faji alapú rendszereiben” nyilvánulnak meg.

Ez a határozat egy olyan kardinális kérdést hoz a felszínre, mint a jóvátételi igazságosság, mivel felszólítja a rabszolgaságból hasznot húzó államokat, hogy konkrét intézkedéseket hozzanak, amelyek nemcsak a formális bocsánatkérést foglalják magukban, hanem a pénzbeli kártérítést és a kulturális javak, műalkotások, kéziratok, dokumentumok, tárgyak stb. azonnali, akadálymentes és a származási országok számára ingyenes visszaszolgáltatását is. A határozat megerősíti, hogy súlyossága miatt ez a bűncselekmény nem évül el.

A határozatot 123 igen szavazattal fogadták el – elsősorban Afrikából, Latin-Amerikából és a Karib-térségből – 3 nem szavazattal (USA, Izrael, valamint Argentína szégyenletes voksával) és 52 tartózkodás mellett, köztük az egész Európai Unió, Kanada, Ausztrália és Japán [Magyarország is – a szerk.]. Ahogy várható volt, a gyarmatosítók a történelem sötét oldalára helyezték magukat. Európa különösen azzal érvelt, hogy nem lehet jóvátételt követelni valamiért, ami abban az időben nem volt illegális.

Nincs nagyobb cinizmus, mint azoké az országoké, amelyek a történelem során teljes tudatában voltak a fogalomnak, mégis az elkövető javára cselekedtek – amit „fordított igazságszolgáltatásnak” nevezhetnénk. A 19. században például Anglia két háborút provokált Kínában, amelyeket ópiumháborúkként ismerünk. Lényegében Anglia kábítószerekkel akarta elárasztani Kínát, hogy meggyengítse népét, és gazdasági haszonra tegyen szert. Ennek ellenére a háborúk után Anglia, az agresszor ország, arra kényszerítette Kínát, hogy „jóvátételt” fizessen – ami mai értéken 736 millió dollárnak felel meg – a háború költségeinek fedezésére. A jóvátétel egy részét a kínai hatóságok által megsemmisített ópium kompenzációjára és a kereskedők – azaz a drogdílerek – kártalanítására is szánták az általuk elszenvedett veszteségekért.

Egy másik, ugyancsak felháborító eset az a fizetés, amellyel Franciaország arra kényszerítette Haitit, hogy kompenzálja a Franciaországnak a gyarmata elvesztése miatt okozott károkat. Haiti 1825-től 1947-ig fizetett egy egyértelműen illegális adósságot. 2003-ban Jean Bertrand Aristide akkori elnök követelte, hogy Franciaország 21,7 milliárd dollárt fizessen vissza Haitinek. A következő évben egy Franciaország és az USA által támogatott katonai puccs távolította el hatalmából.

Az A/80/L48 határozat elismeri a bűncselekményt, az áldozatokat és az elkövetőket, és felszólítja az elkövetőket, hogy tegyenek jóvátételt az elkövetett bűncselekményért. Valódi helyreállító igazságosság elérésére szólít fel. Ez nem új fejlemény, hiszen az ilyen elismerésért folytatott küzdelem évtizedek óta érlelődik különböző fórumokon, beleértve a multilaterálisakat is. Így 1973-ban az Egyesült Nemzetek (ENSZ) kihirdette a Faji Megkülönböztetés Felszámolásának Évtizedét, amelyet 1983-ban és 1993-ban meghosszabbítottak. Ez alatt az évtizedek alatt kevés konkrét előrelépés történt, ezért 2011-ben az ENSZ megszervezte a Rasszizmus, Faji Megkülönböztetés, Idegengyűlölet és az Egyéb Intolerancia Elleni Világkonferenciát a dél-afrikai Durban városában. A konferencia létrehozott egy Zárónyilatkozatot és egy Cselekvési Tervet, amelyek átfogó keretet biztosítanak a rasszizmus és megkülönböztetés kezelésére, és intézkedéseket tartalmaznak a leküzdésükre, kezdve a jogszabályok reformjára való felhívástól, a rasszizmus és megkülönböztetés áldozatainak védelmét szolgáló konkrét intézkedéseken, oktatási és egészségügyi terveken, a szegénység elleni intézkedéseken, az áldozatok számára nyújtott forrásokon át még sok másig.

2013-ban, mivel a Cselekvési Tervben kitűzött célok nem valósultak meg, az ENSZ a 68/237 számú határozatában (december 23-án) kihirdette a Afrika Származásúak Nemzetközi Évtizedét, amely 2015. január 1-jétől 2024. december 31-ig volt hatályban, majd további 10 évvel, 2034-ig meghosszabbították (A/79/193 határozat).

Kifejezetten a jóvátétel tekintetében fontos fejlemény volt 2013-ban a CARICOM Jóvátételi Bizottság létrehozása, amely elkészített egy 10 pontos tervet, amely konkrét intézkedéseket vázol fel a jóvátétel követelésére az európai kormányoktól a Karib-térség 15 millió őslakosával szemben elkövetett népirtásért, valamint a rabszolgasorba hurcolt fekete vagy afrikai emberekkel szemben elkövetett „emberiség elleni bűncselekmények”, a rabszolgaság és annak öröksége sokaságáért.

Ebben az összefüggésben 2018. március 24-én Caracasban megrendezték az Afro-leszármazottak Évtizedének Nemzetközi Találkozóját, ahol a venezuelai kormány aláírta a Nemzeti Évtized az Afro-leszármazottak Népeiért rendeletet, annak érdekében, hogy intézkedéseket hajtsanak végre e téren. 2018 májusában megszervezték a Jóvátétel Első Nemzetközi Találkozóját, ahol Venezuela vállalta, hogy előmozdítja a kérdés jogi, multilaterális, politikai, történelmi és filozófiai vonatkozásait vizsgáló kutatásokat. Ezt követően Venezuela három Nemzetközi Jóvátételi Szemináriumot szervezett, és a Népi Hatalom Tudományos és Technológiai Minisztériuma finanszírozott kutatási projekteket, amelyek ezzel a kérdéssel foglalkoznak.

A jóvátételi igazságosságért folytatott küzdelem legitim küzdelem, amely összeköti a globális dél népeit a gyarmatosítás közös történelmében, és egyesíti a világ rasszizált és diszkriminált népeit. Ghána előmozdította a transzatlanti rabszolga-kereskedelmet az emberiség elleni legsúlyosabb bűncselekménnyé nyilvánító határozat elfogadását. A CARICOM egy 10 pontos tervet javasolt a jóvátétel végrehajtására; Venezuela előrelépést tett a jogért küzdő intézmények létrehozásában, és előmozdította a kutatásokat, hogy tájékoztassa a közpolitikákat e kérdésben. E tapasztalatok megosztása létfontosságú. A jóvátétel követelése – azaz a bűncselekmény elismerése, bármilyen formában történő kártalanítás, valamint az ismétlés elkerülésének garanciái – a globális dél ügye, és egy olyan ügy, amelyért érdemes harcolni.

Írta: Guillermo R. Barreto venezuelai kutató, Ph.D. fokozattal rendelkezik a tudományok területén (Oxfordi Egyetem). Nyugalmazott professzor a Simón Bolívar Egyetemen (Venezuela). Korábban a Tudományos és Technológiai Minisztérium miniszterhelyettese, a Nemzeti Tudományos és Technológiai Alap elnöke, valamint az Ökoszocializmus és Vízügyi Miniszter (Venezuelai Bolivári Köztársaság). Jelenleg kutató a Tricontinental Társadalomkutató Intézetben (Tricontinental Institute for Social Research) és vendégmunkatárs a Társadalmi Átalakulások Kutatóközpontjában (Center for the Study of Social Transformations-IVIC).

Ezt a cikket a Globetrotter készítette.

A kirekesztés architektúrája: A migrációhoz való jog elleni globális offenzíva

Míg a különböző országok gazdaságát a bevándorlók munkája tartja fenn, a bevándorlási politika „ICE-osodása” szerte a világon bűncselekménnyé nyilvánítja a létezésüket.

Az Egyesült Államok Bevándorlási és Vámügyi Végrehajtó Hivatalának (ICE) amerikai repülőtereken végrehajtott rajtaütéseitől a vitatott Visszatérési Rendelet Európai Unióbeli jóváhagyásáig a világ a bevándorlási politikák „ICE-osodásának” tanúja. Ezt az „ICE-osodást” a határok externalizációja (kiszervezése), a hosszadalmas fogvatartás és az irreguláris személyek bűnözővé nyilvánítása jellemzi, ami példátlan emberi jogi válságot generál, amely már halálos áldozatokhoz és nemzetközi szervekhez benyújtott panaszokhoz vezetett.

Paradox módon ez a szigorítás abban az időszakban történik, amikor a migráció életbevágóbb, mint valaha a globális pénzügyi stabilitás szempontjából. Míg a globális jobboldal falakat emel (fizikaiakat és jogiakat egyaránt), addig a globális Dél országaiba irányuló hazautalások 2024-ben elérték a 905 milliárd amerikai dollárt, messze meghaladva a közvetlen külföldi befektetéseket (FDI) ezen országok közül sokban. Egy paradoxonnal állunk szemben: sok nemzet gazdasága függ a bevándorlók erőfeszítéseitől, mégis a globális politika arra irányul, hogy megfossza őket méltóságuktól.

Chile: a visszalépés José Antonio Kast alatt

Chilében José Antonio Kast elnök teljesítette egyik legagresszívabb kampányígéretét: felfüggesztette 182 000 bevándorló regularizációját. Ezt a folyamatot, amelyet a volt elnök, Boric indított el, azon személyek integrációját célozta, akik már teljesítették az állami követelményeket, beleértve a biometrikus adatok és a lakcímek leadását. A Migráns Akció Mozgalom figyelmeztet ennek a „sikertelen regisztrációs” politikának a veszélyére, amelyen keresztül több ezer ember van most már teljesen azonosítva és követhető egy olyan kormány számára, amely megfogadta, hogy kiutasítja őket. Rámutat arra is, hogy a bevándorlást a káosszal összekötő új hivatalos narratíva ellenére a gazdasági valóság ellentmond ennek a diskurzusnak: a bevándorló népesség a chilei GDP 10 %-ához járul hozzá.

Argentína és Milei DNU-ja

2025 májusában Javier Milei szélsőjobboldali kormánya véget vetett Argentína bevándorlókat befogadó hagyományának egy Szükségesség és Sürgősség Rendelettel (DNU), amely korlátozza a külföldiek hozzáférését az alapvető közszolgáltatásokhoz, mint az egészségügy és az oktatás, miközben veszélyes diszkrimináció lappang a háttérben.

A DNU használatával Milei megkerülte a törvényhozási vitát, hogy a szisztematikus gyanú politikáját kényszerítse ki. Argentína, egy olyan ország, amely a migrációs áramlatokra épült, most azt látja, hogy az egészségügyhöz való jog a tökéletes dokumentációtól függő kiváltsággá változik, összetörve azt a modellt, amely évtizedekig meghatározta a nemzetet.

A CECOT leleplezi El Salvador szerepét az emberi jogi jogsértésekben

A 250 venezuelai közül tizennyolcan, akiket illegálisan tartottak fogva a Terrorelhárítás Központjában (CECOT), hivatalos panaszt nyújtottak be az Emberi Jogok Amerikai Bíróságához (IACHR). Őket tárgyalás nélkül szállították át az Egyesült államokbeli bevándorló fogdákból a CECOT-ba, állítólagosan rendkívül veszélyes, salvadori származású bandatagokkal együtt, egészen 2025 júliusi szabadon bocsátásukig és Venezuelába történő hazaszállításukig. Ez ráadásul nem egy jogi hiba beismerése volt, hanem a Nicolás Maduro és Donald Trump kormányzat közötti diplomáciai tárgyalások eredménye, El Salvador kormányának részvétele nélkül, amelynek intézkedései megerősítik azt az érvet, hogy egy olyan rendszer alakult ki, amely a migráció üldözését üzletté változtatta, amelyben az országok erőforrásokat és politikai legitimitást kapnak cserébe a bevándorlók területen kívüli bebörtönzésének kezeléséért, az emberi mobilitást geopolitikai alkufolyamat eszközévé téve.

Mexikó és panasz az ICE halálossága ellen

Claudia Sheinbaum, Mexikó elnöke határvonalat húzott az ICE intézményes erőszakával szemben. A mexikói kormány bejelentette, hogy az IACHR elé viszi azon mexikói állampolgárok eseteit, akik őrizetben vagy műveletek során haltak meg, amelyek jelenleg összesen 14 áldozatot tesznek ki.

Az állandó diplomáciai panaszok ellenére az Egyesült Államok Külügyminisztériumának válaszai kitérőek voltak. A keményvonalas retorika átitatta a műveleti erőket, ami olyan eljárásokhoz vezetett, ahol a bevándorló élete másodlagos a fogvatartás céljához képest. Mexikó azt szeretné elérni, hogy ezeket a műveleteket ne tekintsék többé belső biztonsági akcióknak, hanem szisztematikus emberi jogsértésekként ítéljék meg őket.

Európa és a „Visszatérési Rendelet”

Európában a történelmének legjobboldalibb parlamentje ratifikálta a Visszatérési Rendeletet, egy szabálygyűjteményt, amely az európai liberális értékek feladását jelenti.

A legfontosabb pontok:

  • Visszatérési központok: A fogvatartás kiszervezése nem EU-tag országokba, átláthatatlan felügyelettel.
  • 24 hónapos fogva tartások: Az irreguláris helyzetű személyek fogvatartásának meghosszabbítása akár két évig.
  • Jogok megvonása: Szociális juttatások megszüntetése és életre szóló belépési tilalmak.
  • Szövetségek emberi jogi jogsértésekkel vádolt kormányokkal: A kitoloncolásokat olyan rezsimű országokkal fogják tárgyalni, mint a tálibok Afganisztánban.

Olyan szervezetek, mint a PICUM, figyelmeztetnek a „jogi fekete lyukak” létrejöttére, valamint az olyan gyakorlatok beépülésére, mint a tömeges razziák és kitoloncolások, amelyek Trump ICE-stílusú megközelítését jellemzik, azzal indokolva, hogy a kiutasítási parancsoknak csak 20%-át hajtják végre ténylegesen.

Az összeomlás az Egyesült Államokban: ICE a repülőtereken

2026 márciusában az ország a Belbiztonsági Minisztérium (DHS) részleges leállásával szembesült a bevándorlás végrehajtásával kapcsolatos költségvetési viták miatt. Ez oda vezetett, hogy ICE-ügynökök vették át a repülőterek biztonságát a Közlekedésbiztonsági Hivatal (TSA) ügynökeinek lemondását követően. Az ICE mostantól minden utazó első kapcsolattartójaként működik, elmosva a határt a repülőtéri biztonság és az etnikai-faji üldözés között.

A bevándorlógazdaság: a figyelmen kívül hagyott valóság

Míg a globális jobboldal az ellenségeskedést szorgalmazza, a 2024-es adatok egy elkerülhetetlen gazdasági valóságot tárnak fel. Az alacsony és közepes jövedelmű országokba (LMIC-k) irányuló hazautalások elérték a 656 milliárd amerikai dollárt.

Olyan országokban, mint Tonga (a GDP 41%-a), Tádzsikisztán (39%) és Nicaragua (27%), a migráció a gazdaság egyik mozgatórugója a hazautalásoknak köszönhetően.

Mexikó és India esetében 120 milliárd dollárt, illetve 66 milliárd dollárt kaptak. Ezek a számok messze meghaladják a fogadó országoknak nyújtott Hivatalos Fejlesztési Támogatást (ODA).

A kapitalizmus kétségtelenül felismeri fontosságukat és kizsákmányolja őket: a bevándorlóknak minden egyes hazautalás után díjat kell fizetni (globális átlag 6,4%) .

Az újonnan kezdődött 2026-os év tájképe azt mutatja, hogy egy mélyreható globális változással állunk szemben – és nem a jobbik fajtával. Az ICE-műveletek során bekövetkezett halálesetek és az EU új jogi keretei egy olyan világot alakítanak ki, ahol az emberi mobilitást soha nem látott szinten kriminalizálják. Ez a globális szélsőjobboldal sikerét követi abban, hogy ideológiáját a jogi és politikai keretekbe kényszerítse, egy stratégián keresztül, amely a bevándorló munkások életének bizonytalanná tételére irányul; azok életéről van szó, akiket a hazautalásaik és fogyasztásuk utáni díjakon keresztül erőforrásokért kizsákmányolnak, mégis üldözik őket, és korlátozzák jogaikat azokban az országokban, ahol termelnek.

Ami a bevándorlást illeti, olyan erőkkel állunk szemben, amelyek el akarják temetni az egyetemes emberi jogok fogalmát, pontosan úgy, ahogyan a nemzetközi joggal és a szabályokon alapuló világrenddel is teszik.

Írta: Carmen Navas Reyes venezuelai politológus. Mesterfokozata van az Emberi Fejlődés Ökológiájából (UNESR). Jelenleg latin-amerikai tanulmányokból doktorál a venezuelai Rómulo Gallegos Latin-amerikai Tanulmányok Központja Alapítványnál (CELARG). Tagja a Tricontinental Társadalomkutató Intézet Nemzetközi Tanácsadó Testületének.

forrás: Globetrotter

A drogok vagy a szegények elleni háború??

Az amerikai diskurzus állandó erőltetése a drogellenes háborúról úgy tűnik arról szól, mintha az egymást követő amerikai kormányzatok erkölcsi keresztes hadjáratot folytatnának az ország megtisztításáért a droghasználattól.

Az igazság azonban messze áll ettől a tömegmédia által gyakran terjesztett leegyszerűsítő elképzeléstől. A valóságban az, amit „drogellenes háborúnak” neveznek, amint azt régiónk történelme is bizonyítja, egy álca az imperialista beavatkozás különböző mechanizmusainak kidolgozásához, amelyek az 1970-es évek óta magukban foglalják a módszerek együttesét, a térség országainak nyújtott katonai finanszírozástól kezdve a katonai támaszpontok telepítésén át egészen bizonyos jelöltek választási versenyekben való nyílt támogatásáig.

A Tricontinental Intézet által összeállított legfrissebb dokumentum azt a fő hipotézist dolgozza ki, hogy az úgynevezett „drogellenes háború” valójában a szegények ellen irányul, akik a kábítószerhez vezető termelési lánc leggyengébb láncszemét képezik. Valójában a drogok és azok hatalmas profitja kevéssé aggasztja az amerikai uralkodó osztályt és a globális tőke pénzügyi köreit, annak ellenére, hogy minden erőfeszítést megtesznek azok elválasztására a kapitalizmus „legitim” gyakorlataitól.

A valóságban a kábítószer-kereskedelem bűnszervezete – mint bűnözői transznacionális vállalkozás – alapvető eleme a kapitalizmus globális szintű felhalmozási köreinek. A Tricontinental dokumentuma kijelenti, hogy „a drogellenes háború csupán egy kísérlet a kapitalista államok részéről annak biztosítására, hogy ezek a kábítószer-áramlási körök a föld alatt maradjanak, hogy az illegális kereskedelemből kiszivattyúzott pénz továbbra is fenntarthassa azt a bankrendszert, amely nélküle nem működne.”

Latin-Amerikában és a Karib-térségben, az úgynevezett „háború” által leginkább sújtott régióban, a kolumbiai eset kiemelkedik, paradigmaként szolgálva ezen amerikai politika különböző következményeinek megértéséhez: a parasztgazdák kriminalizálásától kezdve a népi osztályok elleni háborús és elnyomó apparátus finanszírozásáig, beleértve az Egyesült Államok által az ország katonai erőinek nyújtott kiképzést és finanszírozást egy olyan felkelésellenes doktrínával, amely a drogellenes háborúban találta meg tökéletes igazolását.

A kutatás rámutat, hogy az illegális javak iránti kereslet nem változik számottevően az árváltozások ellenére sem, tekintettel a kereslet függőségi szintjeiből fakadó természetére, ami táptalajt biztosít olyan bűncselekményeknek, mint a kisebb lopások a fogyasztás bármi áron történő finanszírozása érdekében.

„Az erőszak a drogfarmoktól az utcákig vezető útján, valamint a túladagolások erőszaka ritkán zavarja meg akár a termelést, akár a piacot.”

Ily módon életeket lehet feláldozni anélkül, hogy megszakadna a tőkefelhalmozás folyamata a formális gazdaságban. Az illegális javak gazdasága, a munkavállalók szélsőséges kizsákmányolásával, hatalmas mennyiségű tisztára mosott készpénzt termel, amely megolajozza a pénzügyi rendszert. Ez lehetővé teszi a marginalizált közösségek ellenőrzését társadalmi demoralizáció és rendőri beavatkozás révén.

A kokaintermelési folyamat áttekintésével a dokumentum arra törekszik, hogy rávilágítson, hogyan koncentrálódnak a nyereségek a növénytermesztéstől legtávolabbi láncszemekben, azzal a paradoxonnal, hogy éppen ezen illegális növények munkásai a leginkább kriminalizáltak és üldözöttek a drogkereskedelem elleni állítólagos „háború” során.

A parasztgazdák szerepe a kutatás egyik fő aggálya, kiemelve, hogy a kolumbiai parasztság perspektívájából nézve a drogellenes háború politikai gazdaságtana egy összetett kapcsolatra reagál a növények, a vidékfejlesztés hiánya és az ország agrár történelmét jellemző fegyveres konfliktus között.

A kolumbiai eset a kontinensen a paradigmája annak, ami ezen úgynevezett „háború” leegyszerűsített narratívája mögött áll. Ez a mezőgazdaságban alkalmazott neoliberális modell elmélyítése, amely felgyorsította a kisbirtokos parasztgazdák eltűnését. A parasztok szembesülnek a földhöz jutás és földtulajdonlás hiányával, valamint a társadalmi és gazdasági kirekesztéssel, munkanélküliséggel, elnyomással és marginalizációval, amelyeket súlyosbítanak a gyenge állami politikák, a nem megfelelő vidéki egészségügyi ellátás és oktatás, valamint a tisztességes lakhatáshoz való hozzáférés lehetetlensége. Kolumbiában a válságot tovább fokozza a földfoglalás, a bitorlás és a legalizáció. Az illegálisan eltulajdonított földek „rendezése” egy olyan félkatonai modellen keresztül valósul meg, amelyet az állam finanszíroz és hagy jóvá a nagy transznacionális vállalatok szolgálatában.

Túl azon, hogy egy olyan média által közvetített moralizáló narratíva célpontjai, amely figyelmen kívül hagyja gazdasági és társadalmi valóságukat, a parasztok részesednek a legkevésbé a drogkereskedelem hasznából. Ezzel szemben a nagy nyereségeket a nagytőkésék aratják le, akik, ahogy Gustavo Petro elnök többször is mondta, olyan helyeken működnek, mint Florida. Ezek az egyének jól ismertek az amerikai hatóságok előtt, és ugyanazokban a társadalmi körökben élnek, ahol a kokaint, amelyre oly gyakran mutogatnak, fogyasztják, ami csaknem egymillió latin-amerikai halálát eredményezte.

Másrészt fontos megjegyezni, hogy a kolumbiai parasztmozgalom eszközöket is kidolgozott a kokaintermesztő területeken való szerveződésre.

Az 1990-es évek közepén tartott történelmi parasztfelvonulásoktól napjainkig a kokalevelet termelő paraszti közösségek azt követelik az államtól, hogy önkéntes növényváltást alkalmazzon, és hagyjon fel a glifozáttal végzett kényszerű irtási módszerekkel, amelyek csak a katonai jelenlét növekedését hozták a területekre, erőszakot és kisajátítást generálva.

„A probléma nem a kokacserje, hanem a gazdasági rendszer, amely kriminalizálja a vidéki szegényeket, miközben elnyeli és újrahasznosítja az illegális piacok által termelt hatalmas likviditást. A pénzügyi szektor függ ezektől az áramlatoktól. A globális bankok szívesen fogadják őket. És a gazdagabb nemzetek, amelyek előmozdítják az irtást, egyidejűleg támaszkodnak arra a stabilitásra, amelyet ez a rejtett tőke biztosít. A parasztot ellenségként kezelni annyit tesz, mint elrejteni a drogkereskedelem valódi felépítését, amely felfelé nyúlik a legális pénzügyek, a globális árupiacok és az államhatalom köreibe” – áll a kutatásban.

Ha a cél az erőszak és a kokaintermesztéstől való gazdasági függőség megszüntetése, akkor a kiindulópont nem a militarizáció vagy az irtás lehet, hanem a vidéki élet újjáépítése: agrárreform, garantált árak a legális növényekre, infrastruktúra, közszolgáltatások és politikai jogok azok számára, akik a földet művelik. Anélkül, hogy átalakítanák azokat a társadalmi és gazdasági feltételeket, amelyek a családokat illegális mezőgazdaságba kényszerítik, a ciklus egyszerűen megismétlődik. Anélkül, hogy szembesítenék azokat a pénzintézeteket, amelyek tisztára mossák a nyereséget, a globális droggazdaság továbbra is a kapitalista likviditás nem hivatalos pilléreként fog működni.

Írta: Laura Capote, aki a Buenos Aires-i Egyetemen szerzett diplomát társadalmi kommunikáció tudományokból, és mesterképzésben vesz részt nemzetközi kapcsolatok szakon a La Plata-i Nemzeti Egyetemen. A Tricontinental Intézet kutatója, Latin-Amerika és a Karib-térség politikai és társadalmi valóságát tanulmányozza.

forrás: Globetrotter

A TRICONTINENTAL e cikkben említett tanulmánya elérhető magyar nyelven oldalunkon

Nem vagyunk megszállva Venezuelában

Ezeket a sorokat Caracasból, Venezuela fővárosából írom, néhány nappal azután, hogy María Corina Machado, a frissen kinevezett Nobel-békedíjas, december 11-én az oslói (Norvégia) sajtótájékoztatóján a következőket nyilatkozta egy újságíró arra vonatkozó kérdésére, hogy elfogadna-e egy katonai inváziót Venezuelában:

Először véget kell vetnünk a háborúnak, azután újra kell indítanunk a gyárakat

2025 november közepén, a Szaúd-Arábiában tartott ENSZ Ipari Fejlesztési Szervezetének (UNIDO) konferenciáján Bashír Abdullah, Szudán Ipar- és Kereskedelmi Minisztériumának tanácsadója azt nyilatkozta: „Először véget kell vetnünk a háborúnak, azután újra kell indítanunk a gyárakat.”