neokolonializmus – A MI IDŐNK

Háború Afrikában: a világ leggazdagabb kontinensének politikai gazdaságtana

2026. november 5.

Afrika háborúiról rendszeresen úgy számolnak be, mint elszigetelt törzsi erőszakkitörésekről, államok összeomlásáról és korrupcióról. De együtt szemlélve őket egyetlen, egymással összefüggő térkép rajzolódik ki az erőforrásokról, fegyverekről és külföldi érdekekről. A média tudósításának túl kell lépnie ezen az elkoptatott retorikán, és meg kell neveznie azokat a történelmeket, profitokat és hatalmakat, amelyek életben tartják ezeket a háborúkat.

A mainstream hírek újra felfedezték Afrikát, és a régi narratívákat ismételgetik: fegyveres konfliktus, államok összeomlása és humanitárius katasztrófa. Tigré ismét háborúban áll. Darfúr és Kordofán a Gyors Támogató Erők (RSF) alatt vérzik. Az M23 felosztja Kelet-Kongót. Észak-Mozambik még mindig kiüríti falvait. A Száhel-övezetben dzsihadista támadások és blokádok fojtják meg az egész városokat, és Szomália háborúja a negyedik évtizedébe húzódik. Mindez valós. Emberek halnak meg, és milliók kényszerülnek lakóhelyük elhagyására. De miért mesélik el a történetet mindig ugyanúgy, ahogy az 1990-es években és a 2000-es évek elején mesélték, egy káosz és éhség kontinenseként, elrettentő példaként, arra példaként, hogy minek nem szabadna megtörténnie? Afrikai tudósítóként, aki ezekről a háborúkról tudósít, olvasom a világnak küldött tájékoztatókat és magyarázatokat, és gyakran nehezen ismerem fel azokat a helyeket, amelyeket leírnak.

Nézzük Szudánt. Most a világ egyik legnagyobb lakóhelyelhagyási válsága, amelyet rendszeresen „elfeledett háborúnak” neveznek, mintha a felejtés a sajtóval történt volna, nem pedig a sajtó tette volna. Kongóról úgy számolnak be, mint „évtizedes etnikai erőszakról” és „fegyveres csoportok összetett hálójáról”, miközben azok az ásványi anyagok, amelyekért a lázadók harcolnak, és akik megvásárolják azokat, ritkán kerülnek be az elemzésbe. Etiópia háborúi etnikai csoportok közötti konfliktusokká válnak – amharák a tigréiek ellen, tigréiek az eritreaiak ellen –, mintha a történelem az etnicitással véget érne. Hasonlítsuk ezt össze azzal a figyelemmel, azokkal a térképekkel, szakértői panelekkel és stratégiai magyarázatokkal, amelyeket az ukrajnai háború minden héten kap.

Ez a keretezés három dolgot tesz. Különböző történelmeket lapít egyetlen „afrikai erőszak” képévé. A politikát etnicitássá változtatja. És egy állítólagosan egyedülálló afrikai korrupciót hibáztat, mintha a korrupció nem lenne globális iparág.

Amit elrejt, az az, hogy a természeti erőforrásokban egyik leggazdagabb kontinens a világ legszegényebb embereinek ad otthont. Ez nem a kultúra véletlene. Ez az imperializmus eredménye – egy szó, amely túl gyakran hiányzik ezekből a beszélgetésekből.

A hírek külön történetekbe sorolják Afrika háborúit. Együtt olvasva egyetlen térképet rajzolnak. Szudánban az RSF által ellenőrzött bányákból származó arany az Egyesült Arab Emírségekbe áramlik. Kelet-Kongóban az ENSZ szakértői ruandai csapatokat helyeznek az M23 mellé, és a Rubaya és hasonló bányákból származó koltán Ruandán keresztül a telefonok és elektromosautó-akkumulátorok ellátási láncaiba kerül. Mozambikban ruandai katonák – az Európai Unió finanszírozásával – őrzik a Cabo Delgado régiót, ahol a TotalEnergies fejleszti gázprojektjét. A Vörös-tengeren Egyiptom, az Öböl-államok és Washington verseng azért a partvidékért, amelyért Etiópia és Eritrea harcol, és szeptemberben az Egyesült Államok feloldotta az Eritrea elleni szankciókat, hogy előmozdítsa ottani érdekeit. Még a béke is követi a mintát; amikor Kongó és Ruanda 2025 decemberében aláírta a Washingtoni Megállapodásokat, Donald Trump amerikai megállapodásokat jelentett be a régió kritikus ásványi anyagainak megnyitására.

És a fegyverek? E fegyveres csoportok egyike sem gyártja a saját fegyvereit. A Nyugat – és egyre inkább az Öböl – állandó háborús gazdaságának piacokra és csataterekre van szüksége. Afrikát mindkettővel ellátja.

Az „identitás” fedőtörténet

Ennek a struktúrának szüksége van egy fedőtörténetre, és a „törzs” a legrégebbi. Az identitás valós, és az emberek valóban mozgósítanak általa. Mégis sokatmondó, hogy a „törzs” az a címke, amelyhez e háborúk elemzésekor még mindig nyúlnak.

Nézzük azokat az erőforrásokat, amelyekért harcolnak. Az etnicitás megmondhatja, ki kivel harcol. Nem magyarázza meg, miért kifizetődő a harc. A ma ősi gyűlöletekként bemutatott identitások közül sok a gyarmati uralom által megszilárdult, és néha létrehozott. Ruandában a belga adminisztrátorok a hutu és tuszi folyékony kategóriáit faji osztályozásokká alakították, amelyeket az 1930-as évektől személyazonosító kártyákra nyomtattak, mindegyikhez jogokat és kiváltságokat rendelve. Szudánban Darfúr „arab” és „afrikai” felosztása legalább annyit köszönhet Kartúmnak a dzsandzsavídek 2000-es évekbeli felfegyverzésének, mint bármely korábbi történelemnek. A gyarmati és posztkoloniális államok az etnicitáson keresztül kormányoztak, és utódaik még mindig így tesznek.

Tehát amikor a tudósítás a „törzs” után nyúl, nem csak leegyszerűsít. A birodalom politikai termékét veszi, és a háborúk okaként mutatja be, amelyekből a birodalom örökösei most profitálnak.

Hogyan távozik a vagyon?

Az „imperializmus” szó mechanizmus nélküli vádnak hangozhat. De a mechanizmus nem rejtett. Hétköznapi csatornákon keresztül működik. Az UNCTAD becslése szerint évente közel 89 milliárd dollár hagyja el Afrikát illegális tőkekimenekítésként, kereskedelmi számlahamisításon, adóelkerülésen és kitermelő áruk exportján keresztül. Ez majdnem annyi, mint amennyit a kontinens segélyben és külföldi befektetésben együtt kap. Adjuk hozzá a multinacionális cégek által évente hazaküldött nyereséget, és Afrika karitatív esetként való képe a feje tetejére fordul. A kontinens nettó hitelezője a világnak, amely kioktatja.

Az adósság befejezi a munkát. Nyomás alatt felvett hitelek, gyakran korábbi hitelek törlesztésére, most olyan költségvetéseket emésztenek fel, amelyeknek klinikákra és iskolákra kellene menniük. A kontinens nagy részén a kormányok többet fizetnek kamatban külföldi hitelezőknek, mint amennyit saját népük egészségére költenek. Az az állam, amely nem tud kifizetni katonákat, ápolókat vagy tanárokat, „törékenynek” neveztetik, és törékenysége a következő beavatkozás ürügyévé válik.

Hogyan kellene tehát Afrika háborúiról tudósítani?

Nem úgy, hogy elfordulunk a szenvedéstől, hanem úgy, hogy megtagadjuk azt természetesként vagy történelem nélküliként kezelni. Minden Darfúrban elkövetett mészárlásról szóló cikknek meg kellene mondania, hová megy Darfúr aranya. Minden M23-ról szóló jelentésnek meg kellene neveznie az általa ellenőrzött bányákat és azokat az országokat, amelyeken ásványai áthaladnak. Minden békeegyezményről szóló cikknek meg kellene kérdeznie, ki fér hozzá mihez. Nevezzen meg konkrét történelmeket, konkrét cégeket és konkrét fővárosokat, ne egy arctalan „Afrikát”. Ezek azok a kérdések, amelyeket igyekszem saját tudósításaimba bevinni, és amelyeket minden olyan szerkesztőségnek feltennék, amely a kontinensről tudósít.

A fiatal afrikaiak körében népszerű érzés a méltóság és a szuverenitás. És a szuverenitás az embereket illeti meg, nem pedig azt a tábornokot, aki éppen a fővárost birtokolja. Ezért azok, akik alulról szerveződnek, még inkább figyelmünkre érdemesek. A népi mozgalmak és szervezetek, amelyek a háború alatt életben tartották az élelmiszert, a gyógyszereket és a politikai életet, valamint a Száhel-övezet népszerű mozgalmai, amelyek a külföldi megszállás végét követelték.

Írta: Nicholas Mwangi
forrás: BreakThrough News

Brazília nem adhatja fel kritikus ásványi anyagait

2026. szeptember 1.

Számos külföldi multinacionális vállalat jelezte érdeklődését a ritkaföldfémek brazíliai kitermelése iránt, noha az ország még nem rendelkezik a feldolgozásukhoz szükséges technikai kapacitással.

Minaçuban, Goiás brazil állam északi részén, a táj őrzi egy korábbi ásványi láz nyomait. Évtizedeken át a város a Cana Brava azbesztbányától függött, melynek virágkora elválaszthatatlan volt a halálos betegségektől és a környezeti károsodások hosszú történetétől. Most Minaçut egy újabb ígért jövőbe sorozták be. A Pela Ema bányában a Serra Verde nyeri ki a villanymotorokhoz, szélturbinákhoz, fejlett elektronikához és fegyverrendszerekhez szükséges ritkaföldfémeket. Az ásvány megváltozott, de a veszély az, hogy a függőség régi struktúrája érintetlen marad.

Brazília a világ ismert ritkaföldfém-készleteinek körülbelül 23%-ával rendelkezik, ezzel Kína után a második. Mégis alig termeli meg a világtermelés 1%-át, és hiányzik belőle az az integrált ipari lánc, amely képes a ritkaföldfémek szétválasztására, fémekké és ötvözetekké alakítására, valamint végleges mágnesek gyártására. Az ország birtokolja a geológiai gazdagságot, míg mások a technológia, a finanszírozás, a feldolgozás és a piacok ellenőrzésére törekszenek.

Ez az ellentmondás áll Brazília kritikus ásványi anyagokkal kapcsolatos vitájának középpontjában. A kérdés nem az, hogy egyáltalán ki kell-e termelni ezeket az ásványokat, bár minden javasolt bányának komoly környezeti és társadalmi vizsgálaton kell átesnie. A közvetlen politikai kérdés az, hogy Brazília ezeket az erőforrásokat szuverén technológiai és ipari kapacitás kiépítésére fogja-e használni, vagy ismét csak könnyen feldolgozott nyersanyagok exportőrévé válik.

A nyomás gyorsan növekszik. Az Egyesült Államok által támogatott USA Rare Earth cég végleges megállapodást kötött a Serra Verde felvásárlására mintegy 2,8 milliárd dollárért. Az amerikai kormány 750 millió dollárt biztosított az ügylethez, és elkötelezte magát több száz millió dollárnyi jövőbeli termelés megvásárlása mellett. A Serra Verde Pela Ema bányája különösen vonzó, mert ionos agyagai diszpróziumot és terbiumot tartalmaznak, amelyek nehéz ritkaföldfémek, nélkülözhetetlenek a nagy teljesítményű mágnesekhez és katonai felszerelésekhez. Washington nem normál kereskedelmi befektetésként tekint erre; inkább úgy látja a Serra Verdét, mint egy Kínán kívüli ellátási lánc kiépítésére irányuló állami irányítású stratégia részét.

Eközben az ausztrál bányavállalatok kiterjedt bányászati jogokat halmoztak fel Minas Geraisban és Bahiában. A Viridis Mining and Minerals a Poços de Caldas körüli Colossus projektet ellenőrzi, míg a Meteoric Resources ugyanebben a geológiai régióban a hatalmas Caldeira projektet birtokolja. Bahiában a Brazilian Rare Earths – neve ellenére egy ausztrál tőzsdén jegyzett vállalat – fejleszti a Borborema projektet. Ma már jól dokumentált, hogy a külföldi cégek rohannak megszerezni a jogokat, mielőtt az ország szigorúbb szabályokat állítana fel a stratégiai ásványokra vonatkozóan.

Ennek a rohamnak a földrajzi helyszíne nem üres. A Observatório da Mineração vizsgálata 187 ritkaföldfém-bányászati kitermelést talált, amelyek öt államban 96 agrármegújítási településsel fedtek át. A Serra Verde önmagában 37 aktív kitermelést folytatott, amelyek Goiásban nyolc települést érintettek. Nova Romában a kanadai tőzsdén jegyzett Aclara Resources Carina projektje kezdetben átfedésben volt a Família Magalhães quilombola közösség területével. A közelben található a Kalunga terület, amely körülbelül 5000 ember otthona, és Brazília legnagyobb quilombola területeként ismert. A bányászati engedélyek a Kalunga földekkel is átfedtek.

A Pela Ema környékén vidéki családok számoltak be a patakok színének és vízhozamának megváltozásáról, a halállomány csökkenéséről és a szarvasmarhák szaporodási problémáiról. Az állami és szövetségi környezetvédelmi ügynökségek ellenőrzései igazolták a Córrego Areia szennyezettségét és az ivóvíz-szabványokat meghaladó anyagok – köztük mangán – koncentrációját. A patak a Cana Brava rendszerbe folyik, amely Minaçut látja el vízzel, és fenntartja a halászatot, a mezőgazdaságot és a turizmust.

Ezeket a költségeket szembe kell állítani azzal, ami Brazíliánál marad. A Serra Verde kevert ritkaföldfém-karbonátot termel, amelyben az értékes elemek egyesítve maradnak. A technológiailag nehéz szakaszok – az egyes oxidok szétválasztása, fémek és ötvözetek előállítása, valamint mágnesek gyártása – külföldön zajlanak. Brazília kap egy bányát, kotrógépeket, feldolgozóberendezéseket, némi foglalkoztatást, adókat és környezeti terheket. A magasabb hozzáadott értékű iparágak, szabadalmak, szakképzett műszaki foglalkoztatás és stratégiai ellenőrzés az Egyesült Államokba és Európába vándorol.

Ez nem csupán egy hiányzó gyárról szól. A szétválasztás a ritkaföldfém-ipar csúcspontja. Mivel a tizenhét ritkaföldfémelem hasonló kémiai tulajdonságokkal rendelkezik, szétválasztásuk összetett hidrometallurgiai rendszereket, ismételt oldószeres extrakciós lépéseket, speciális ismereteket, valamint a víz- és vegyi maradványok szigorú kezelését igényli. A mágnesgyártás további kohászati és mérnöki akadályokat állít fel. Egy olyan ország, amely kevert karbonátot exportál, de mágneseket importál, nem biztosított ritkaföldfém-ellátási láncot. Csak a lánc leginkább környezetromboló és technológiailag leggyengébb szegmensét biztosította.

A külföldi cégek hangsúlyozzák, hogy a brazil ionos agyagok viszonylag olcsó gépekkel megmunkálhatók. A felszínhez közeli lelőhelyeket ki lehet termelni a más bányák által megkövetelt tőkeigényes földalatti infrastruktúra nélkül. Az ércet kiássák, mozgatják, mossák, kilúgozzák és részben dúsítják. Az ilyen projektek éppen azért vonzóak, mert a vállalatok kihasználhatják a bőséges földet és vizet, miközben a technológiailag kifinomultabb szakaszokat máshová helyezik át.

Az „olcsóság” részben számviteli fikció. A gépek olcsók, mert a vállalat nem fizeti meg a sérült víztartó réteg, a szennyezett patak, az erodált domboldal, a kitelepített mezőgazdasági közösség vagy az évtizedes közegészségügyi monitoring teljes költségét. Ezek externaliták: a vállalati mérlegből kikerülő, a családokra, önkormányzatokra és jövő generációkra hárított költségek. A vizet ipari inputként kezelik, még akkor is, ha az egy teljes társadalmi ökológia alapja.

Hogyan csinálta Kína?

Ez a modell még csak nem is technológiailag elkerülhetetlen. Kína ritkaföldfém-ágazatbeli felemelkedése erősen káros bányászati gyakorlatokkal kezdődött, beleértve a kiterjedt ammóniumsó-kilúgozást. A kínai kutatók és állami intézmények azóta beruháztak e károk csökkentésébe. Egy kínai tudóscsapat kifejlesztette az elektrokinetikus bányászatot, amely szabályozott elektromos mezőket használ a ritkaföldfém-ionok mállott agyagon keresztül történő mozgatására. A kezdeti kísérletek 2,6-szor nagyobb kitermelést, 80%-os csökkenést a kilúgozószerekben és 70%-kal kevesebb fém szennyeződést jelentettek a hagyományos technikákhoz képest.

A technika azóta túllépett a laboratóriumon. Egy 5000 tonna ércen végzett ipari méretű kínai kísérlet 95%-os ritkaföldfém-kitermelést ért el, miközben az ammónia-kibocsátás 95%-kal csökkent. Fejlesztői azt is megállapították, hogy a módszer gazdaságilag életképesebb a hagyományos kitermeléshez képest.

Az elektrokinetikus kitermelés nem hatástalan, és nem helyettesíti a további szétválasztási és mágnesipari folyamatokat. De rámutat egy fontos szempontra: nincs műszaki indok arra, hogy Brazília elfogadja a tegnapi vízigényes és vegyszerpazarló kitermelési rendszereket, miközben a külföldi tulajdonosok fenntartják maguknak a fejlett kutatást, finomítást és gyártást. A bányához választott technológia politikai döntés arról, hogy ki viseli a költségeket és ki szerzi meg a tudást.

Lula terve

Luiz Inácio Lula da Silva elnök sürgette a Kongresszust, hogy gyorsítsa fel a kritikus és stratégiai ásványokra vonatkozó nemzeti politika megteremtéséről szóló törvényhozást. A javasolt keret létrehozna egy nemzeti tanácsot, kiterjesztené az állam hatáskörét a külföldi befektetések felülvizsgálatára, és ösztönözné a hazai feldolgozást. Ezek szükséges kezdetek, de az ösztönzés önmagában nem lesz elég.

Lula elnök kijelentette, hogy Brazíliának szüksége van: állami ellenőrzésre az ásványi információk és stratégiai lelőhelyek felett; korlátozásokra a külföldi felvásárlásokra; kötelező hazai szétválasztásra és finomításra; technológiatranszfer-követelményekre; állami beruházásokra a BNDES-en, egyetemeken, a Petrobrason, a Geológiai Szolgálaton és szakosodott kutatóintézeteken keresztül; valamint kötelező célkitűzésekre a brazil oxid-, ötvözet-, mágnes-, akkumulátor- és egyéb késztermék-gyártásra vonatkozóan. A környezetvédelmi engedélyezésnek tartalmaznia kell a vízgyűjtőkre gyakorolt kumulatív hatásokat is, nem csupán az egyes bányák ökológiai lábnyomát. A quilombola, őslakos és agrármegújítási közösségeknek rendelkezniük kell az előzetes, szabad és tájékozott beleegyezésük érvényesíthető jogával. Brazília kiépítheti saját állami kutatását, technológiai tanulását és ipari kapacitását olyan országok intézeteivel és vállalataival, mint például Kína, valódi együttműködés révén.

A kritikus ásványokat azért nevezik kritikusnak, mert a kortárs ipari hatalom középpontjában állnak. Ha Brazília megengedi a külföldi vállalatoknak, hogy birtokolják a lelőhelyeket, elavult kitermelési technológiákat válasszanak, kevert koncentrátumokat exportáljanak, és megtartsák a szabadalmakat és a gyártást külföldön, akkor semmi alapvető nem változott a gyarmati idők óta. A szuverenitás ott kezdődik, ahol a brazil föld alatti gazdagság tudássá, iparrá és a fölötte élő emberek méltó életévé alakul.

Írta: Vijay Prashad indiai történész és újságíró. Negyven könyv szerzője, köztük a Washington Bullets, a Red Star Over the Third World, a The Darker Nations: A People’s History of the Third World, a The Poorer Nations: A Possible History of the Global South, valamint a Grieve Chelwával írt How the International Monetary Fund Suffocates Africa. A Tricontinental: Institute for Social Research ügyvezető igazgatója, a Globetrotter vezető tudósítója és a LeftWord Books (Újdelhi) főszerkesztője. Szerepelt a Shadow World (2016) és a Two Meetings (2017) című filmekben is.

Ezt a cikket a Globetrotter készítette.

Franciaország szemet vetett Kenyára

2026. május 15.

Mivel a francia befolyást olyan országokból, mint Mali, Burkina Faso és Niger, kiűzték, Párizs kétségbeesetten keres új stratégiai horgonypontot Afrikában.

Amit Emmanuel Macron Nairobiban bemutat, az nem „gazdasági együttműködés”, hanem a diplomáciai nyelvbe csomagolt, jól ismert imperialista menedzsment arrogancia. A kifényesített beszédek és beruházási fórumok mögött ugyanaz a gyarmati logika rejlik, amelyet Európa évszázadok óta alkalmaz Afrikával szemben.

Mint mindig, afrikai uralkodók sora gyűlt köré Nairobiban, hogy tapsokkal és ceremoniális mosolyokkal dicsőítsék jelenlétét.

Nairobi – Dedan Kimathi, Makan Singh, Kago tábornok és Muthoni wa Kirima tábornagy földje – egykor a Windsor-ház imperialista gépezete elleni ellenállás lángoló központja volt. Ebből a talajból indult ki a Mau Mau, amely fegyveres harcával és kompromisszumok nélküli dacával megingatta a brit gyarmati uralom alapjait.

A függetlenség utáni időszakban azonban Nairobit átalakítják Kelet-Afrika újbóli imperialista penetrációjának ugródeszkájává.

Macron – a hanyatló és válsággal sújtott francia imperialista rend főképviselője – kenyai látogatására azután kerül sor, hogy Franciaország megalázó kudarcokat szenvedett el a Száhel-övezetben, ahol politikai befolyása és katonai dominanciája a népi ellenállás és az antiimperialista átcsoportosulás nyomására összezsugorodik. Évtizedekig Franciaország destabilizálta a régiót katonai megszállással, gazdasági kényszerítéssel, komprádor elitcsoportokkal és proxy-erőszak hálózataival, mindeközben a „biztonság” és „demokrácia” védelmezőjeként tüntetve fel magát.

Most, hogy a francia befolyást olyan országokból, mint Mali, Burkina Faso és Niger, kiűzték, Párizs kétségbeesetten keres új stratégiai lábnyomot Afrikában. William Rutonak köszönhetően úgy tűnik, Franciaország készséges partnerekre talált a kontinens keleti frontján.

Kenya közelmúltbeli kijelölése az Egyesült Államok jelentős, nem NATO-tag szövetségesévé – olyan államok által is birtokolt státusz, amelyek mélyen beágyazottak a nyugati katonai struktúrákba, beleértve Izraelt is – felfedi, hogy a kenyai uralkodó osztály milyen irányba kormányozza az országot. Az Egyesült Államok és az Egyesült Királyság már most is kiterjedt katonai és hírszerző műveleteket folytat Kenyában. Ilyen körülmények között a francia katonai létesítmények kenyai földön való megjelenésének kilátása már nem tűnik távolinak.

Miért ne erősítené meg az imperializmus erőit ott, ahol komprádor rezsimek készségesen befogadják?

Macron habozás nélkül használta afrikai körútját arra, hogy nyíltan támadja és aláássa a feltörekvő száheli politikai projektet, különösen Mali, Burkina Faso és Niger növekvő közeledését egy föderáció felé, amely – legalábbis retorikailag – az antiimperialista szuverenitáson és a pánafrikai önrendelkezésen alapul. Párizs nagyon is jól érti, hogy minden olyan komoly regionális blokk, amely képes megszabadulni az újgyarmati függőségtől, veszélyezteti a nyugati dominancia teljes afrikai struktúráját.

Így Macron nairobi küldetése nem pusztán diplomáciai; ellenforradalmi. Szövetséges afrikai rezsimeket mozgósít a száheli államok ellen, és megpróbál elszigetelni minden olyan politikai formációt, amely kihívást jelent a francia, európai vagy NATO-érdekeknek a kontinensen.

A történelem megtanította, hogy a legtöbb afrikai uralkodó osztály ritkán okoz csalódást az imperializmusnak, amikor a külföldi tőke védelmére szólítják fel őket az afrikai felszabadítással szemben.

Macron milliárdokat ígér „beruházásként” Afrikába – több mint 20 milliárd dollárt, mondják –, ám Franciaország nem hajlandó elengedni az afrikai nemzetekre kényszerített gyarmati adósságokat. Franciaország nem hajlandó felszámolni katonai bázisait a kontinensen. Franciaország nem hajlandó kivonni csapatait afrikai földről. Franciaország nem hajlandó beszüntetni beavatkozásait és destabilizációs kampányait a Száhel-övezetben.

Már ez önmagában leleplezi ezeknek az úgynevezett partnerségeknek a csalárd jellegét.

Az imperializmus nem azért fektet be Afrikába, hogy felszabadítsa az afrikaiakat. Azért fektet be, hogy biztosítsa a piacokat, kinyerje az erőforrásokat, fegyelmezze a kormányokat, és újratermelje a függőséget modern pénzügyi és katonai berendezkedések útján.

A kenyai nép azonban megtagadta a meghunyászkodást.

Dacolva az állami elnyomással, a hétköznapi kenyaiak az utcákra vonultak, hogy ellenálljanak a Macron–Ruto-spektákulumnak – a fejlesztési diplomáciának álcázott imperialista partnerség koreografált ünneplésének. A tüntetők megpróbálták megzavarni a Kenyatta Nemzetközi Konferenciaközpontban tartott összejövetelt, ahol Macront, afrikai uralkodók, politikai opportunisták és neoliberális hívek sora kíséretében William Ruto egyre inkább autoriter hatalmi rendszere látta vendégül.

A kenyai biztonsági apparátus válasza kiszámítható volt: durva erőszak, letartóztatások, megfélemlítés és eltűnések – mindez az imperialista presztízs védelmét és a véleménynyilvánítás elfojtását szolgálta.

Több tüntetőt állítólag őrizetbe vettek. Másokról továbbra sincs információ.

Mindez annak biztosítására, hogy Macron mosolyogva hagyhassa el Nairobit.

Az afrikaiaknak – különösen a munkásoknak, parasztoknak, diákoknak és a szélesebb alárendelt osztályoknak – nem szabad félvállról venniük ezeket a fejleményeket. Az, ami a szemünk előtt játszódik le, az imperialista hatalom agresszív visszagyökerezése afrikai földön a „beruházás”, a „biztonság” és az „együttműködés” nyelvébe csomagolva.

A neokolonialista uralom elleni harc nem ért véget a gyarmati zászlók bevonásával. Csak formát változtatott.

Ma, akárcsak a Mau Mau idején, az ellenállás történelmi szükségszerűség marad.

Tisztelet a kenyai testvéreknek és nővéreknek, akik Nairobiban szilárdan helytállnak, és az afrikai elnyomott népek nevében szembeszállnak az imperialista behatolással.

Írta: Muhemsi Mwakihwelo író és a Tanzániai Szocialista Fórum tagja
forrás: Peoples Dispatch

Az új-régi kolonializmus

2026. május 6.

Most, hogy a kapitalizmus visszatér a gyarmatosítás brutális módjaihoz, szükség lehet annak a népek számára legyőzőbb aspektusainak újravizsgálatára, hogy ne tévesszünk össze semmit, és ami a legfontosabb, hogy túllépjünk a rendszer propagandagépezetén. A többé-kevésbé leplezett reklám gyakran elfedi a gyarmatosítás bűneit, és gyakran civilizációs vállalkozásoknak álcázza őket, kiemelve a demokráciát és a fejlődést, amelyet a harmadik világ meghódítása állítólag magával hozott.

Rafael Poch nemrég megjelent cikke a CTXT-ben, „Az erényes birodalom” címmel, abban a rendkívüli érdemben jár el, hogy leírja a gyarmati atrocitásokat, és összekapcsolja azokat európai, illetve a globális Észak álláspontjával a palesztin népirtással kapcsolatban. Továbbá kiemeli, hogy „azt a szerepet, amelyet a 19. században a ‘vadakra’ kényszerített ‘civilizáció’, a ‘kereskedelem’ és ‘kereszténység’ játszott, most az emberi jogok, a nemek közötti egyenlőség és más nemes célok ideológiája tölti be”.

Egy kettős médiaművelet lehetővé teszi a mészárlások eltitkolását, és egyúttal a gyarmati hódítás álcázását az azt igazoló fogalmakkal, egy állítólagosan magasabb rendű jó érdekében, amelyet a meghódítottak soha nem osztottak.

Az első kiemelendő kérdés, hogy a gyarmatokon soha nem létezett semmi a demokráciához hasonló, mivel azokat a hódítók vaskézzel kormányozták, a legkisebb engedmény nélkül a népek felé, amelyeket brutálisan elnyomtak. Poch emlékeztet rá, hogy India feldolgozóipari szektorának lerombolásában döntő szerepet játszott a brit textíliák vámjainak eltörlése, miközben az indiai textíliák eladását adókkal és akadályokkal sújtották.

A második kérdés a gyarmataikon alkalmazott közvetlen és közvetett erőszak. Az 1846 és 1847 körüli írországi éhínség, amelyet „ír holokausztnak” nevez, az éhség és következményei miatt egymillió és kétmillió közötti áldozatot követelt egy nyolcmilliós lakosságból. Míg más európai országok, amelyek szintén szenvedtek a burgonyavész-járványtól, leállították az élelmiszerexportot a veszteségek kompenzálására, a britek nemcsak hogy nem tették ezt, hanem kihasználták az éhínséget a szabadpiaci reformok bevezetésére.

Amint látható, Naomi Klein „sokk-doktrínájának” hosszú múltja van, miközben rettentően időszerű maradt egészen a mai napig. Még ma is, a média szépíti a katasztrófát, akár a népek sértegetésével, akár a „haladást” ígérő intézkedések dicsőítésével.

A harmadik kérdés központi jelentőségű: az emberiség elleni bűncselekmények. Csak Indiában 1880 és 1920 között 100 millió ember halt meg egy alig több mint 200 milliós lakosságból az éhínségek és az elszegényedés miatt. Bengáliában 10 évvel korábban az éhínség a népesség egyharmadát, 10 millió embert ölt meg.

A latin-amerikaiak, és különösen az őslakos és fekete népek ismerjük ezt a történetet, mivel földrészünk egy valódi holokausztot szenvedett el, amely majdnem kiirtotta a nem fehér lakosságot. Ehhez hozzáadhatók olyan borzalmak, mint az ópiumháborúk, amelyek Kínában 150 millió kábítószerfüggőt termeltek, a lakosság minden harmadik tagját.

A negyedik kérdés a rabszolgák felszabadítása, hogy őket munkaerőként használják fel a népek ellen, különösen Nagy-Britannia részéről. Az adatok nagyon beszédesek. Az 1776-ot megelőző 30 évben minden negyedik, Marylandbe érkező bevándorló elítélt volt. 1840-ben Tasmania (Ausztrália déli része) lakosságának a fele rab volt. 1788 és 1868 között (nyolc évtized) 162 ezer elítéltet küldtek Ausztráliába, „deportálva őket, hogy tetszés szerint ölhessék az őslakosokat”.

Bár Poch nem említi, párhuzam vonható a raboknak a gyarmati vállalkozás élharcosaként való felhasználása és a kábítószer-kereskedők által a társadalmi mozgalmak és az ellenálló népek elleni támadásokra kapott jelenlegi ösztönzés között. Egyrészt nyilvánvaló, hogy a narkó nem tud prosperálni vagy fennmaradni állami támogatás nélkül, legyen szó igazságszolgáltatásról, fegyveres testületekről vagy a kormányzat különböző szintjeiről.

Másrészt a tények azt mutatják, hogy egy sokkal kifinomultabb társadalmi mérnöki munkával állunk szemben, mint a gyarmatosítás idején, amely a kábítószer-kereskedelmet a kormányokkal szembenállók ellen igyekszik irányítani. Nem véletlen, hogy egész Latin-Amerikában a kartellek a társadalmi mozgalmakat és vezetőket támadják, általánosítva azokat a módszereket, amelyek láthatóan Kolumbiából indultak. Az a képesség, hogy a kartellek erőszakát az alsóbb osztályok mozgalmai ellen irányítsák, pusztító hatású a népekre nézve, és felbecsülhetetlen segítséget jelent a kapitalizmus megszilárdításához az állítólagos „drogellenes háborúk” révén.

Egy 2025. augusztusi rendezvényen Subcomandante Moisés, az EZLN szóvivője beszélt a kartellekkel szembeni magatartásról. Azt mondta, hogy általában ők is olyan szegények, mint ők, és nincs értelme egy alsóbb osztályok közötti háborút elkezdeni. Fontosnak tűnik ezt megvitatni, hogy állást foglalhassunk egy ilyen jelenvaló és gyötrő valósággal kapcsolatban.

Írta: Raul Zibechi
forrás: La Jornada

Az Egyesült Államok katonai lábnyomának kiépítése Ghánában

2026. május 4.

Az Egyesült Államok jelenléte Afrikában jóval nagyobb egyetlen támaszpontnál. Ez egy hozzáférési pontokból álló hálózat, amely lehetővé teszi az amerikai csapatok gyors és rugalmas bevetését afrikai területen.

2008 februárjában, Accra tűző délutáni napja alatt George W. Bush, az Egyesült Államok elnöke egy kis újságírócsoport előtt állva nevetve utasította el a keringő pletykákat. Az Egyesült Államoknak – állította – nincs szándékában katonai támaszpontokat építeni Afrikában. „Badarság” – mondta. A hanyag, elutasító szó megmaradt, ahogyan az ilyen szavak gyakran megmaradnak, amikor a hatalom magaslataiból hangzanak el. Megjegyzésével le akarta zárni a kérdést, de a történelem, mint mindig, nem engedelmeskedik az ilyen utasításoknak.

Egy évtizeddel később, 2018 márciusában Ghána parlamentje megerősítette a védelmi együttműködési megállapodást az Egyesült Államokkal. Ezúttal nem volt nevetés. A terem előtt szakszervezeti tagok, diákok és ellenzéki politikusok álltak táblákkal: „Mit is fogadtak el?” A megállapodás teljes szövege részletekben keringett, összefoglalva a hivatalos közleményekben, amelyek „partnerségről” és „képességfejlesztésről” beszéltek. A teljes dokumentum elolvasása, amely ma már nyilvánosan hozzáférhető, olyan záradékokat tár fel, amelyek a diplomácia szép szavai mögé voltak rejtve. Gondos olvasásra a megállapodás sokkal beszédesebb történetet mesél el, mint az azt kísérő biztosítékok.

A megállapodás elég ártatlanul kezdődik az együttműködés nyelvén, de hamarosan megváltozik a hangneme. Ghána kormánya „akadálytalan hozzáférést és használati jogot biztosít az Egyesült Államoknak a megállapodás szerinti létesítményekhez és területekhez” (5. cikkely). A kifejezés megtévesztően nyugodt. A Kotoka Nemzetközi Repülőtéren, ahol az amerikai erők működnek, ez a záradék anyagi formát ölt: repülőgépek érkeznek és távoznak, felszereléseket raknak ki, és a személyzet olyan helyeken mozog, amelyek Ghánához tartoznak, de a gyakorlatban az Egyesült Államok irányítja őket. A megállapodás nem nevezi ezt támaszpontnak, mert nem kell. Ezt a szuverenitásról való lemondást tisztázza a megállapodás, amikor lehetővé teszi az amerikai katonai és polgári személyzet számára, hogy „az Egyesült Államok kormánya által kiállított igazolvánnyal” lépjenek be Ghánába és hagyják el azt – vagyis vízum nélkül –, és engedélyezi számukra, hogy fegyvereket vigyenek be az országba és onnan ki (3. cikkely), miközben mentesíti őket minden adó fizetése alól (9. cikkely). Ezenkívül az amerikai repülőgépek és járművek „mentesülnek minden ellenőrzés alól” a ghánai hatóságok részéről (11. cikkely). A felszínen Ghána szuverenitásának visszavonása az amerikai szükségletekkel szemben a régi gyarmati szerződéseket idézi, amelyek gyarmati hatalmaknak kiváltságos övezeteket biztosítottak afrikai földeken.

Amikor a megállapodást 2018-ban a parlament elé terjesztették, a kisebbségi frakció azzal érvelt, hogy a kormány beleegyezett, de „az ország gyakorlatilag semmit sem nyer belőle”. Dominic Nitiwul, Ghána védelmi minisztere azt mondta a parlamentnek, hogy az Egyesült Államok 20 millió dollárt fizet a ghánai fegyveres erőknek cserébe. A kisebbségi frakció válaszolt: „Nem látjuk, hogy ez az összeg hogyan minősülhet közvetlen haszonnak, amelyet nemzetként ebből a megállapodásból merítünk, amely olyannyira aránytalanul az USA javára tolja el.” Az akkori, Nana Akufo-Addo elnök (2017–2025) vezette kormány – a Hazafias Párt (New Patriotic Party) – amellett érvelt, hogy az Egyesült Államok segíteni fog stabilitást hozni a Száhel-övezetbe és Nyugat-Afrikába. Ez lényegében azt jelentette, hogy az afrikai országok úgy döntöttek, hogy többé nem védik meg saját földjeiket, hanem átadják azokat külföldi katonai beavatkozásnak.

Új katonai beavatkozás

2008-ban Bush elnök azt mondta, hogy az Egyesült Államokat nem érdekli támaszpont építése. Ez nem volt teljesen téves. Az Egyesült Államok nem nagy, állandó létesítményeket épített, hanem egy hozzáférési pontokból álló hálózatot (repülőgépek, logisztikai központok, együttműködési biztonsági helyszínek), hogy lehetővé tegye az amerikai csapatok gyors és rugalmas afrikai bevetését.

A Száhel-övezetben, ahol a külföldi katonai jelenlét drámaian megnőtt az elmúlt évtizedben, az instabilitás nem csökkent. Ha valami, akkor ez elmélyült. A fegyveres csoportok elszaporodtak. A puccsok elterjedtek. A polgári lakosság viseli a terheket. A külföldi erők jelenléte nem kezelte a konfliktusok kiváltó okait (szegénység, egyenlőtlenség, a gyarmati határok öröksége, klímakatasztrófa). Ehelyett katonai megoldásokat rétegzett alapvetően politikai problémákra. Ghána, amelyet régóta a stabilitás szigetének tekintenek, most ennek a viharnak a szélén áll.

A katonai jelenlét e csendes konszolidációjával szemben a kontinensen átalakuló politikai táj áll. Nairobiban új beszélgetések bontakoznak ki. Franciaország, a nyugat- és közép-afrikai gyarmati hatalom régi őre, megpróbálta átnevezni a kontinenssel fenntartott kapcsolatát csúcstalálkozók és stratégiai átpozícionálás révén, miközben csapatokat von ki a Száhel-övezetből a jelenléte elleni népi felkelések hulláma után. A diplomáciai és stratégiai figyelem Kelet-Afrika felé való áthelyezése – amelyet Franciaország Nairobiban megrendezendő Afrika Előre Csúcstalálkozója (Africa Forward Summit) szimbolizál májusban – nem az imperialista érdekek visszavonulását, hanem átalakulását jelzi. Ugyanakkor az antiimperialista erők, szakszervezetek és népi mozgalmak saját találkozóikat szervezik ugyanabban a városban (a Pánafrikanizmus Csúcstalálkozója az Imperializmus Ellen – Pan-Africanism Summit Against Imperialism), eltökélten, hogy nevén nevezzék ezt a pillanatot: nem partnerség, hanem küzdelem. A hivatalos csúcstalálkozók árnyékában ezek az összejövetelek ragaszkodnak ahhoz, hogy Afrika nem csupán színtere a nagyhatalmi manőverezésnek, hanem a politikai küzdelem helyszíne is, ahol a szuverenitás nyelvét alulról írják újra.

Ami tehát előttünk áll, az nem egy elszigetelt megállapodás Ghánában, hanem egy kontinentális minta, amely a Száhel-övezettől egészen Guineáig, és most Kelet-Afrika felé húzódik. Ugyanazok az érvek ismétlődnek a biztonságról, stabilitásról és partnerségről. Ugyanazok a záradékok jelennek meg: hozzáférés, mentesítések, kivételek. De az ellenállás is ugyanúgy jelen van. Niamey utcáitól Ouagadougou-n át Accráig Dakarig egy új nemzedék kezdte megkérdőjelezni a külföldi hadseregek állandó jelenlétét afrikai földön. A közelgő nairobi antiimperialista összejövetel nem csupán egy találkozó; ez egy kísérlet arra, hogy ezt a szétszórt elégedetlenséget egy politikai projektbe tömörítse. Feltesz egy kérdést, amely messze túlmutat Ghánán: biztosíthatja-e Afrika önmagát anélkül, hogy feladná önmagát?

2018-ban a Nemzeti Demokratikus Kongresszus (NDC – National Democratic Congress) főtitkára, Johnson Asiedu Nketia azt mondta a sajtónak, hogy ha pártja hatalomra kerül, „felfüggeszti a megállapodást, és messzemenő felülvizsgálatot kezdeményez”. Pártjából Samuel Okudzeto Ablakwa, a parlament rangos tagja erőteljes hangnemű levelet írt az elnöknek: „A megállapodás kérdésében tanúsított hallgatása nagyon szokatlan, és őszintén tanácstalanok vagyunk.” Az NDC 2025-ben hatalomra került, Ablakwát pedig külügyminiszterré nevezték ki. Annak ellenére, amit Asiedu Nketia és Ablakwa mondott 2018-ban, az új kormány nem kezdeményezett nyilvános felülvizsgálatot, és nem vonult vissza a megállapodástól. Ghána Szocialista Mozgalma (Socialist Movement of Ghana, SMG), amely 2018-ban részt vett a megállapodás elleni küzdelemben, most kampányt indított annak hatályon kívül helyezésére. Kwesi Pratt Jr., az SMG főtitkára azt mondta nekem: „Az Egyesült Államok ghánai előretolt műveleti bázisa (Forward Operation Base) elleni fokozódó küzdelem nem a 2018-ban elfoglalt álláspontunk igazolása, hanem az imperialista erők és helyi ügynökeik megtévesztésének leleplezése. Egyben a Kwame Nkrumah, Ahmed Sékou Touré és Modibo Keita által megkezdett szuverenitási harc folytatása is.”

A 2008-as délután szelleme tovább kísért. „Badarság” – mondta Bush. Nem lesz támaszpont. Valójában nincs támaszpont, de van valami, ami ennél is nagyobb: egy nyitott ajtó a katonai beavatkozásra. Ma az olvasható dokumentumok beszédesebbek, mint Bush megjegyzései. Megmutatják a hozzáférés, kiváltságok és mentesítések mintáját, amelyek együttvéve valami vitathatatlant alkotnak. Afrika jövőjét nem az ilyen megállapodások záradékai fogják megírni, hanem az azokat megtámadó küzdelmek.

Írta: Vijay Prashad
forrás: Globetrotter

Tricontinental: Párbeszéd a civilizációk között, most éppen

2026. április 29.

Az, ahogyan Irán képes volt szembeszállni a Nyugattal, a korábban gyarmatosított világban csodálat tárgyává vált. Honnan ered ez az önbizalom?

Üdvözlet a Tricontinentális Társadalomkutató Intézet munkatársaitól.

Az Irán elleni illegális amerikai–izraeli háború legrosszabb napjainak egyikén olyan barátokkal beszélgettem, akik a bombázott civil területeken tartózkodtak. Néhányan közülük tudósok, mások költők és művészek, vannak, akik a kormányzatban dolgoznak, és olyanok is, akik különféle intézményekben. Mindannyian, függetlenül a kormányzathoz fűződő véleményüktől, dacosan kiálltak. Egyetlen ember sem érezte úgy, hogy a világa veszélyben lenne. Hősiesen kitartottak, bátorságuk abból a hatalmas hitből fakadt, hogy az iráni civilizáció ellenállóképes.

Abdel Hamed Ballbaki (Libanon) – *Háború* (1977)

A marxista és nemzeti felszabadító gondolkodás története meglehetősen összetett a „civilizáció” fogalmával kapcsolatban. A klasszikus marxizmus elutasította azt, mivel a kulturális homogenitás leplével elfedhette a társadalmi megosztottságot, és ezzel tagadhatta az osztályharc szükségességét. Ám ahogy a marxizmus alapvető keretrendszerré vált a második világháborús antifasiszta korszakot követő nagy antikoloniális küzdelmekben, a civilizáció eszméje más jelentéssel tért vissza. A civilizációt az imperializmus elleni kulturális harc értékes terepeként kezdték értelmezni. Eszközzé válhatott a nemzeti folytonosság és a politikai legitimitás számára, nem csupán az osztályuralom ideológiai maszkjává. Ám a civilizációnak ezt az újraértelmezését egy olyan felszabadítási projekt szemszögéből kellett elvégezni, amely hajlandó volt szakítani a civilizáción belüli bizonyos reakciós örökségekkel.

Kína esetében például a kínai marxizmus – amelyet Mao Ce-tung szintetizált a legjobban – ragaszkodott a forradalom előtti Kína legrosszabb örökségeihez, mint a konfuciánus hierarchia és a szexizmus, valódi elszakadáshoz, miközben az osztályharc és az ideológiai átalakulás révén magát a „kínai civilizáció” eszméjét is felhasználta az imperializmus elleni védekezésre és a nemzeti hazaszeretet fejlesztésére.

Az iráni forradalmat (1978–1979) különböző politikai erők vívták, köztük marxisták, akik közül sokat később az újonnan létrejött Iszlám Köztársaság üldözött és megölt. Elnyomásuk ellenére számos marxista eszme bekerült az Iszlám Köztársaság ideológiai keretrendszerébe, akár olyan gondolkodók munkásságán keresztül, akiknek saját kapcsolatuk volt a marxizmussal, mint Ehsan Tabari (1917–1989), Dzsalál Ále Ahmad (1923–1969), Ali Sariati (1933–1977), Bijan Dzsazani (1938–1975) vagy Khoszro Golszorki (1944–1974). Bárcsak többet írhatnék ezekről a gondolkodókról, de ehhez egy egész könyv kellene. A leglenyűgözőbb Golszorki volt, akit a fénykorában öltek meg. A tárgyalásán egy összezavarodott bírónak ezt mondta:

„Szavaimat Mowla [Imám] Hosszein, a Közel-Kelet népei nagy vértanújának egy mondásával kezdem. Én, aki marxista–leninista vagyok, először az iszlám iskolájában kerestem a társadalmi igazságosságot, és onnan jutottam el a szocializmushoz. Ezen a bíróságon nem fogok alkudozni az életemért, de még az élettartamomért sem. Csekély csepp vagyok Irán harcoló népeinek küzdelmeiből és nélkülözéséből… Igen, nem alkudozom az életemért, mert egy harcoló és bátor nép gyermeke vagyok. Iszlámmal kezdtem a szavaimat. Az igazi iszlám Iránban mindig visszafizette adósságát Irán felszabadító mozgalmainak. A Behbahanik, a Kijabánik e mozgalmak igazi megtestesítői. És ma is az igazi iszlám visszafizeti adósságát Irán nemzeti felszabadító mozgalmainak. Amikor Marx azt mondja: »Osztálytársadalomban a vagyon az egyik oldalon halmozódik fel, a másikon pedig a szegénység, az éhség és a nyomor, miközben azok, akik a vagyont termelik, maguk vannak megfosztva tőle«, és Mowla [Imám] Ali azt mondja: »Nincs palota építve anélkül, hogy ezrek szegényednének el«, ott mély hasonlóság van. Tehát nevezhetjük Mowla [Imám] Alit a történelem első szocialistájának, és hasonlóképpen a Szalmán Farszikat és az Abu Dharr Ghaffárikat is.”

A forradalom idejére az iráni baloldal – megosztva a Fedájin gerillák, a kommunista Tudeh Párt és az iszlamista–forradalmi Mudzsahedinek között – megértette, hogy nem döntheti meg a sah uralmát a vallási erők nélkül. De alábecsülték a papság befolyását az iráni társadalomban, beleértve a munkásosztályt is. Ez a téves számítás eredményezte, hogy az iráni forradalom egy éven belül az Iszlám Köztársasággá alakult. Ám ahelyett, hogy egy hétköznapi teokráciát hozott volna létre, a forradalom utáni Irán egy sokkal régebbi civilizációs örökségre támaszkodott, amely egészen Nagy Kürosz (i.e. 559–530) uralmáig és az Akhaimenida Birodalomig (i.e. 550–330) nyúlik vissza – nagyjából kétezer évvel azelőtt, hogy a síizmus a Szafavida Birodalom idején (1501–1736) államvallássá vált Iránban. Ez a régebbi civilizációs örökség játszik alapvető szerepet az iráni társadalomban, lehetővé téve számára a belső különbségek befogadását, és egy mélyebb történelmi legitimitás előhívását a súlyos válságok idején a szuverenitás védelmének alapjaként. 1971-ben a sah hatalmas eseményt rendezett Perszepoliszban, hogy megünnepelje Nagy Kürosz óta fennálló 2500 éves folyamatos civilizációt. Később, Irak 1980 és 1988 közötti iráni agressziós háborúja során, amikor Szaddám Huszein megpróbálta arabok perzsák elleni háborújaként beállítani a konfliktust, az Iszlám Köztársaság elutasította ezt a keretet, és ragaszkodott hozzá, hogy ez inkább a haza védelme (دفاع از وطن, defá az vatan), egy olyan meghódítatlan és nem gyarmatosított föld eszméjére támaszkodva, amelyet népének mindenáron meg kell védenie.

Azok számára, akik nem gyarmatosított társadalmakból származnak, nehéz megérteni az olyan kijelentéseket, mint a „haza védelme” és a civilizációs örökség eszméjének erejét. A gyarmatosítás által az oly sok társadalmi formációban okozott kár hatalmas. A gyarmatosítás ellopja a vagyont, és máshová fekteti be más népek fejlődése érdekében; lekicsinyli a gyarmatosított népek kultúráját, és gyakran megtagadja tőlük saját nyelvüket és saját történelmi küldetésük tudatát. Ezért van az, hogy a globális Dél oly sok embere ámulattal nézi, hogy Irán képes volt szembeszállni az Egyesült Államokkal, és stratégiai értelemben megnyerni a jelenlegi konfliktust.

Azok számára, akik osztoznak ebben a megsemmisülés történetében, látni azt a fajta méltóságot, amelyet olyan társadalmak mutatnak fel, mint Kína vagy Irán, ahol kisebb szükség van arra, hogy kulturális büszkeséget hallucinációkból (kitalált múltak létrehozásával) vagy mások (akár kisebbségek, akár külföldiek) démonizálásával faragjanak maguknak, egyszerűen inspiráló. Az, hogy a kultúra nem semmisült meg teljesen a gyarmatosítás által az ilyen helyeken, lehetővé teszi saját történelmük újraértelmezését és újraépítését anélkül, hogy teljesen belemerülnének a Nyugat hamis ellentétébe (ami gyakran egyaránt tartalmazza az elutasítást és a majmolást). Ez az a fajta önbizalom, amely méltósággal néz szembe az Egyesült Államok pusztító erejével, és bátorsága van visszaküldeni Trumpról és társairól készült Lego-mémeket, amelyek nem üres gúnyolódásról, hanem valódi megvetésről árulkodnak.

1997 decemberében az Iszlám Konferencia Szervezete (OIC) kiadta a teheráni nyilatkozatot, amely előmozdította a „Civilizációk Párbeszéde” eszméjét. Ez közvetlen válasz volt Samuel Huntington 1993-as esszéjére és 1996-os könyvére, A civilizációk összecsapása és a világrend átalakulása című művére. Ebben a kezdeti, a Foreign Affairs-ben megjelent esszében Huntington megjósolta, hogy „a civilizációk közötti konfliktus lesz a konfliktus legújabb fázisa a modern világ alakulásában”. Huntington szerint a történelem az ideológiák (kommunizmus versus kapitalizmus) összecsapásától a civilizációk összecsapása felé mozdult el (amelyeket vallási-kulturális értelemben „nyugati, konfuciánus, japán, iszlám, hindu, szláv-ortodox, latin-amerikai és afrikai civilizációként” határozott meg). Huntington figyelmeztetett, hogy az új törésvonalak e tengelyek mentén alakulnak ki. Az OIC arra intett, hogy ez a világlátás éppen azt a konfliktust termelheti ki, amelyet állítólag leír, ahelyett, hogy megelőzné, és jobb lenne a civilizációk párbeszédét folytatni, mint a köztük lévő összecsapásra várni.

A teheráni nyilatkozatot az Egyesült Nemzetek Szervezetében (ENSZ) felkarolták, de a nyugati fővárosok termeiben nem, ahol a terrorizmus elleni háború retorikája – amely 2001 előtti – kontrollálhatatlanul fokozódott. A félelem az iszlámtól megszokottá vált, és hamarosan összekapcsolódott a bevándorlóktól való félelemmel, egy kettős félelemmel, amely továbbra is megbénítja Európát és Amerikát. 1998-ban az ENSZ 2001-et a Civilizációk Közötti Párbeszéd Évének nyilvánította, és az ENSZ Nevelésügyi, Tudományos és Kulturális Szervezetének 2001. október 15. és november 3. között Párizsban tartott 31. Általános Konferenciáján Ahmad Dzsalali iráni filozófust és diplomatát választotta elnökévé, és meghívta Irán elnökét, Szejjed Mohammad Khatamit, hogy szóljon a testülethez. A konferenciára alig több mint egy hónappal az Egyesült Államok elleni szeptemberi támadások után, valamint az Afganisztán elleni amerikai invázió idején került sor, a globális terrorizmus elleni háború részeként. Khatami beszéde ma is erőteljes, arra kérve a világot, hogy ne engedjen a „hamis politikai polarizációknak és megosztottságoknak”. A terrorizmus „a vak türelmetlenség és a brutális erő alattomos egyesülésének eredménye, egy olyan illúzió szolgálatában, amely a maga egész propagandája ellenére nem más, mint a tudat káros tartalmainak kivetülése”.

Amikor terrortámadás történik, Khatami szerint a legrosszabb válasz a bosszú. „A bosszú olyan, mint a sós víz: bár víznek tűnik, inkább fokozza a szomjat, mintsem oltaná, ezzel állandó erőszak-, gyűlölet- és bosszúkitörésekbe bonyolítva a világot.” A bosszú helyett Khatami ragaszkodott hozzá, hogy a párbeszéd „a nemzetközi közösség alapvető szükséglete”.

A párbeszéd felhívása fontos és szükséges, mert a másik lehetőség a megsemmisülés felé sodor minket – egyrészt a kapitalizmus rendszerén keresztül, amely elmélyíti az egyenlőtlenséget és a bolygó pusztulását okozza, másrészt az imperializmus rendszerén keresztül, amely háborúval emészti fel a társadalmakat. De sem a civilizáció, sem a párbeszéd nem fogja önmagában az emberi emancipáció felé terelni a történelmet. Ehhez idővel az osztályharcnak fokozódnia kell, az emberi szükségleteknek felül kell kerekedniük az anyagi egyenlőtlenségeken és hatalmi viszonyokon, és a globális rendszert át kell alakítani ahhoz, hogy megfeleljen összetett sorsunknak, ahelyett, hogy egymás ellen fordítana minket.

Carlos Gutiérrez Cruz (1897–1930) költői érzékenységét a forradalom utáni Mexikó irodalmi áramlatai között fejlesztette ki, beleértve a hazafias Contemporáneos csoportot is, de később szakított velük, ahogy radikálisabbá vált. 1923-ban publikálta a Cómo piensa la plebe, folleto de propaganda libertaria en haikais (Hogyan gondolkodik a csőcselék: Szabadelvű propaganda haikukban) című művét, amely a Mexikóban José Juan Tabladához (1871–1945) köthető haiku formát a kommunista költészet hajtóerejévé tette. Gutiérrez Cruz megértette, hogy nincs értelme megvédeni a nemzetet, ha a dolgozó tömegek semmit sem nyernek belőle. Ezt a gondolatot itt érdemes megismételni: egy civilizációt nem lehet elvontságként védeni. Ha bármit is jelent, akkor a történelmet formálók élő dokumentumaként kell megvédeni. Ahogy az egyik haikujában fogalmazott:

Labriego, la tierra da ciento por uno
y tú ganas uno por ciento.

(Ugaros földműves, a föld százat ad egyből
te meg egyet keresel százból.)

Írta: Vijay Prashad
forrás: Tricontinental

Meggyilkolták Mali védelmi miniszterét egy összehangolt terrortámadásban

2026. április 27.

Mali szombat reggel terrortámadások hullámával szembesült, meglepő és összehangolt akciók során, amelyek több várost is célba vettek. A hadsereg aktívan reagál, ellentámadásokat indítva a támadók visszaverésére.

Országos támadás több város ellen

Mali szombat reggel koordinált terrortámadások hullámával szembesült, amikor fegyveres csoportok közel egy időben támadást indítottak több város, köztük a főváros, Bamakó ellen. A katonai létesítményeket és stratégiai pontokat célzó támadások az erőszak eszkalációját jelentik az országban az elmúlt hónapokhoz képest.

Több forrásból származó jelentések szerint heves lövöldözés és robbanások voltak hallhatók katonai bázisok és laktanyák közelében, amire a mali biztonsági erők gyorsan reagáltak. Hasonló eseményeket rögzítettek az ország más részein is, ami egy jól megtervezett és összehangolt műveletre utal a szélsőséges csoportok részéről. A támadásokat különböző csoportok hajtották végre, köztük a tuareg vezetésű Azawadi Felszabadítási Front (FLA) és az al-Kaidához kötődő Jama’at Nusrat ul-Islam wa al-Muslimin (JNIM).

Jelentések szerint a JNIM-hez köthető fegyveresek összecsapásokban vettek részt a Kidal régióban, ami rávilágít az északi térség folyamatos instabilitására.

Vasárnap, miközben a támadások az ország különböző részein folytatódtak, hírek érkeztek arról, hogy Mali védelmi miniszterét, Sadio Camara tábornokot megölték egy közös FLA és JNIM támadásban Katiban, abban a városban, ahol Mali ideiglenes elnöke, Assimi Goita is él. Camara vezető szereplő volt a Goita-kormányban, halálát jelentős csapásként értékelik.

A hadsereg válaszol, állítása szerint kézben tartja a helyzetet

Szombaton a mali fegyveres erők „azonosítatlan fegyveres terrorszervezetekként” írták le a támadókat, akik „pontokat és laktanyákat” céloztak a fővárosban és azon kívül. A Fegyveres Erők vezérkari főnöke megerősítette, hogy a támadások április 25-én kora reggel kezdődtek, és azonnali, erőteljes válaszlépéseket váltottak ki.

„A terrorista fegyveres csoportok támadásokat kíséreltek meg az ország egyes városaiban. A FAMa professzionalizmusának és elkötelezettségének köszönhetően azonnal súlyos kudarcokat szenvedtek” – áll a közleményben.

A hadsereg szerint a Forces Armées Maliennes (FAMa) által végrehajtott ellentámadások során több támadót semlegesítettek és felszereléseket semmisítettek meg. A hatóságok állítják, hogy a helyzet mostanra nagyrészt kézben van, bár az érintett területeken biztonsági átfésülések és stabilizációs erőfeszítések folynak.

A hadsereg nyilvános figyelmeztetést is kiadott, amelyben az állampolgárok nyugalmának megőrzésére és a nem ellenőrzött információk, különösen a félelmet kelthető vagy szélsőséges csoportok propagandájaként szolgáló videók vagy üzenetek terjesztésének elkerülésére szólít fel. Mindazonáltal jelentések szerint Mali északi részén a harcok továbbra is zajlanak, és a részletek folyamatosan bővülnek a helyzet alakulásával. A hatóságok továbbra is magas készültségben vannak, miközben országszerte folytatódnak a műveletek.

forrás: Peoples Dispatch

A rabszolgaságért járó jóvátétel: egy legitim küzdelem

2026. április 23.

A jóvátételi igazságosságért folytatott küzdelem összeköti a globális dél népeit a gyarmatosítás közös történelmében, és egyesíti a világ rasszizált és diszkriminált népeit

Amikor egy ember megbánt egy másikat, a józan ész azt diktálja, hogy a személynek bocsánatot kell kérnie, és lehetőleg jóvá kell tennie az általa okozott károkat. Bocsánatot kérni, jóvátenni, és biztosítani, hogy nem történik meg újra. Ezek alapvető együttélési szabályoknak tűnnek. Együttélés emberek között, de egy társadalom csoportjai és egész nemzetek között is. A történelem azt mutatja, hogy az együttélés nem a norma. A gyarmatosítás és a kizsákmányolás mindig is jelen volt, de e bűncselekmények elkövetői ritkán ismerik el azokat.

A mai Amerika néven ismert terület gyarmatosítása (1492-től kezdődően) egy példa erre. Európaiak betörtek, kisajátították a számukra nem járó földeket, megölték a lakosok millióit, a többieket pedig szolgaságra kényszerítették. Szinte azonnal megkezdődött afrikaiak elrablása; rabszolgamunkára kényszerítették őket, ami hatalmas nyereséget termelt, amely előállította azt a „primitív felhalmozást”, amelyről Karl Marx a „Tőké”-ben írt, és megnyitotta az utat a kapitalizmus fejlődése előtt.

Európa lett a domináns hatalom, és az az életszínvonal, amelyet ma élvez, a földjeinkről, Afrikából, majd később a világ többi részéről erőszakkal kivont gazdagság terméke. Valódi fosztogatás, amelyhez később az Egyesült Államok is csatlakozott. Ahogy a forradalmár Thomas Sankara mondta: vérrel tartoznak a világ népeinek.

Az Egyesült Nemzetek Közgyűlése nemrég elfogadta az A/80/L48 számú határozatot, 2026. március 25-én, amely „kijelenti, hogy a rabszolgasorba hurcolt afrikaiak kereskedelme és az afrikaiak faji alapon történő, ingóságként való rabszolgasorba taszítása az emberiség elleni legsúlyosabb bűncselekmény”. A határozat túlmutat a szimbolikus jellegén, és kiemeli a bűncselekmény természetét a világtörténelemben okozott törés, a bűncselekmény mértéke és időtartama, rendszerszerű jellege (intézményi, normatív, logisztikai), brutalitása, valamint tartós következményei szempontjából, amelyek „a munka, a tulajdon és a tőke faji alapú rendszereiben” nyilvánulnak meg.

Ez a határozat egy olyan kardinális kérdést hoz a felszínre, mint a jóvátételi igazságosság, mivel felszólítja a rabszolgaságból hasznot húzó államokat, hogy konkrét intézkedéseket hozzanak, amelyek nemcsak a formális bocsánatkérést foglalják magukban, hanem a pénzbeli kártérítést és a kulturális javak, műalkotások, kéziratok, dokumentumok, tárgyak stb. azonnali, akadálymentes és a származási országok számára ingyenes visszaszolgáltatását is. A határozat megerősíti, hogy súlyossága miatt ez a bűncselekmény nem évül el.

A határozatot 123 igen szavazattal fogadták el – elsősorban Afrikából, Latin-Amerikából és a Karib-térségből – 3 nem szavazattal (USA, Izrael, valamint Argentína szégyenletes voksával) és 52 tartózkodás mellett, köztük az egész Európai Unió, Kanada, Ausztrália és Japán [Magyarország is – a szerk.]. Ahogy várható volt, a gyarmatosítók a történelem sötét oldalára helyezték magukat. Európa különösen azzal érvelt, hogy nem lehet jóvátételt követelni valamiért, ami abban az időben nem volt illegális.

Nincs nagyobb cinizmus, mint azoké az országoké, amelyek a történelem során teljes tudatában voltak a fogalomnak, mégis az elkövető javára cselekedtek – amit „fordított igazságszolgáltatásnak” nevezhetnénk. A 19. században például Anglia két háborút provokált Kínában, amelyeket ópiumháborúkként ismerünk. Lényegében Anglia kábítószerekkel akarta elárasztani Kínát, hogy meggyengítse népét, és gazdasági haszonra tegyen szert. Ennek ellenére a háborúk után Anglia, az agresszor ország, arra kényszerítette Kínát, hogy „jóvátételt” fizessen – ami mai értéken 736 millió dollárnak felel meg – a háború költségeinek fedezésére. A jóvátétel egy részét a kínai hatóságok által megsemmisített ópium kompenzációjára és a kereskedők – azaz a drogdílerek – kártalanítására is szánták az általuk elszenvedett veszteségekért.

Egy másik, ugyancsak felháborító eset az a fizetés, amellyel Franciaország arra kényszerítette Haitit, hogy kompenzálja a Franciaországnak a gyarmata elvesztése miatt okozott károkat. Haiti 1825-től 1947-ig fizetett egy egyértelműen illegális adósságot. 2003-ban Jean Bertrand Aristide akkori elnök követelte, hogy Franciaország 21,7 milliárd dollárt fizessen vissza Haitinek. A következő évben egy Franciaország és az USA által támogatott katonai puccs távolította el hatalmából.

Az A/80/L48 határozat elismeri a bűncselekményt, az áldozatokat és az elkövetőket, és felszólítja az elkövetőket, hogy tegyenek jóvátételt az elkövetett bűncselekményért. Valódi helyreállító igazságosság elérésére szólít fel. Ez nem új fejlemény, hiszen az ilyen elismerésért folytatott küzdelem évtizedek óta érlelődik különböző fórumokon, beleértve a multilaterálisakat is. Így 1973-ban az Egyesült Nemzetek (ENSZ) kihirdette a Faji Megkülönböztetés Felszámolásának Évtizedét, amelyet 1983-ban és 1993-ban meghosszabbítottak. Ez alatt az évtizedek alatt kevés konkrét előrelépés történt, ezért 2011-ben az ENSZ megszervezte a Rasszizmus, Faji Megkülönböztetés, Idegengyűlölet és az Egyéb Intolerancia Elleni Világkonferenciát a dél-afrikai Durban városában. A konferencia létrehozott egy Zárónyilatkozatot és egy Cselekvési Tervet, amelyek átfogó keretet biztosítanak a rasszizmus és megkülönböztetés kezelésére, és intézkedéseket tartalmaznak a leküzdésükre, kezdve a jogszabályok reformjára való felhívástól, a rasszizmus és megkülönböztetés áldozatainak védelmét szolgáló konkrét intézkedéseken, oktatási és egészségügyi terveken, a szegénység elleni intézkedéseken, az áldozatok számára nyújtott forrásokon át még sok másig.

2013-ban, mivel a Cselekvési Tervben kitűzött célok nem valósultak meg, az ENSZ a 68/237 számú határozatában (december 23-án) kihirdette a Afrika Származásúak Nemzetközi Évtizedét, amely 2015. január 1-jétől 2024. december 31-ig volt hatályban, majd további 10 évvel, 2034-ig meghosszabbították (A/79/193 határozat).

Kifejezetten a jóvátétel tekintetében fontos fejlemény volt 2013-ban a CARICOM Jóvátételi Bizottság létrehozása, amely elkészített egy 10 pontos tervet, amely konkrét intézkedéseket vázol fel a jóvátétel követelésére az európai kormányoktól a Karib-térség 15 millió őslakosával szemben elkövetett népirtásért, valamint a rabszolgasorba hurcolt fekete vagy afrikai emberekkel szemben elkövetett „emberiség elleni bűncselekmények”, a rabszolgaság és annak öröksége sokaságáért.

Ebben az összefüggésben 2018. március 24-én Caracasban megrendezték az Afro-leszármazottak Évtizedének Nemzetközi Találkozóját, ahol a venezuelai kormány aláírta a Nemzeti Évtized az Afro-leszármazottak Népeiért rendeletet, annak érdekében, hogy intézkedéseket hajtsanak végre e téren. 2018 májusában megszervezték a Jóvátétel Első Nemzetközi Találkozóját, ahol Venezuela vállalta, hogy előmozdítja a kérdés jogi, multilaterális, politikai, történelmi és filozófiai vonatkozásait vizsgáló kutatásokat. Ezt követően Venezuela három Nemzetközi Jóvátételi Szemináriumot szervezett, és a Népi Hatalom Tudományos és Technológiai Minisztériuma finanszírozott kutatási projekteket, amelyek ezzel a kérdéssel foglalkoznak.

A jóvátételi igazságosságért folytatott küzdelem legitim küzdelem, amely összeköti a globális dél népeit a gyarmatosítás közös történelmében, és egyesíti a világ rasszizált és diszkriminált népeit. Ghána előmozdította a transzatlanti rabszolga-kereskedelmet az emberiség elleni legsúlyosabb bűncselekménnyé nyilvánító határozat elfogadását. A CARICOM egy 10 pontos tervet javasolt a jóvátétel végrehajtására; Venezuela előrelépést tett a jogért küzdő intézmények létrehozásában, és előmozdította a kutatásokat, hogy tájékoztassa a közpolitikákat e kérdésben. E tapasztalatok megosztása létfontosságú. A jóvátétel követelése – azaz a bűncselekmény elismerése, bármilyen formában történő kártalanítás, valamint az ismétlés elkerülésének garanciái – a globális dél ügye, és egy olyan ügy, amelyért érdemes harcolni.

Írta: Guillermo R. Barreto venezuelai kutató, Ph.D. fokozattal rendelkezik a tudományok területén (Oxfordi Egyetem). Nyugalmazott professzor a Simón Bolívar Egyetemen (Venezuela). Korábban a Tudományos és Technológiai Minisztérium miniszterhelyettese, a Nemzeti Tudományos és Technológiai Alap elnöke, valamint az Ökoszocializmus és Vízügyi Miniszter (Venezuelai Bolivári Köztársaság). Jelenleg kutató a Tricontinental Társadalomkutató Intézetben (Tricontinental Institute for Social Research) és vendégmunkatárs a Társadalmi Átalakulások Kutatóközpontjában (Center for the Study of Social Transformations-IVIC).

Ezt a cikket a Globetrotter készítette.

Julius Malema: a Trump által támogatott fehér felsőbbrendűségi lobbi legújabb célpontja

2026. április 22.

Míg a dél-afrikai, kormányzó ANC elítélte „az Apartheid unokái” Malema elleni kampányát, addig a kormányzó koalíciós partnere üdvözölte az ítéletet egy szélsőjobboldali lobbi által indított ügyben, amely megalkotta a „Fehér népirtás” narratíváját, amelyet Trump Dél-Afrika ellen használt fel.

Április 16-án egy dél-afrikai bíróság öt év börtönbüntetésre ítélte Julius Malemát, a parlament negyedik legnagyobb pártjának, a Gazdasági Szabadságharcosok (EFF) elnökét, mert 2018-ban, a párt ötödik alapítási évfordulójára rendezett gyűlésen ünnepi lövéseket adott le.

Ha a felsőbb bíróságokon benyújtott fellebbezései nem tudják megdönteni ezt az ítéletet, az Malema parlamenti karrierjének végét jelentené, mivel a törvény tiltja, hogy bárki, akit több mint egy év börtönbüntetésre ítéltek, törvényhozó lehessen.

A fekete hatalom érvényesítésének szószólójaként népszerű Malema ellen az AfriForum adott be keresetet, amely egy dél-afrikai szélsőjobboldali, fehér felsőbbrendűségi csoport, amely kapcsolatban áll európai és amerikai társaival.

Az AfriForum központi szereplője volt annak a dezinformációs kampánynak is, amely kitalált történeteket terjesztett a dél-afrikai fehér lakosság elleni népirtásról.

Lobbi Trumppal

Az Egyesült Államok elnöke, Donald Trump – bosszantva Dél-Afrika Nemzetközi Bíróságon (ICJ) benyújtott keresete miatt, amely Izrael gázai népirtásának leállítását célozta – fegyverként használta fel ezt a „Fehér népirtás” narratívát, és az ellenséges gazdasági és diplomáciai akciók sorozatát indította el, amelyekért az AfriForum régóta lobbizott.

A Cyril Ramaphosa dél-afrikai elnökkel 2025 májusában folytatott feszült ovális irodai megbeszélés során Trump véletlenszerű, összefüggéstelen képeket mutatott be a „Fehér népirtás” „bizonyítékaként”. Malemáról egy politikai gyűlésen lejátszott felvételeken, amint a népszerű, apartheid-ellenes „Öld meg a Búrt” (Kill the Boer) ellenállási dalt énekli, Trump követelte a dél-afrikai elnöktől: „miért nem tartóztatják le azt az embert?”

Korábban azonban, még abban az évben márciusban, Dél-Afrika Alkotmánybírósága már döntött egy AfriForum által Malema ellen benyújtott ügyben, kimondva, hogy a dal – amelyben a „Búr” az apartheid rendszert irányító fehér kisebbségi földtulajdonos osztályra utalt – nem minősül „gyűlöletbeszédnek„.

„A dél-afrikai történelemben soha egyetlen pillanatig sem voltak a fehér emberek fekete emberek áldozatai. Már maga a feltételezés is sérti az igazságot és az igazságosságot. Az igazi áldozatok ebben az országban mindig is a feketék voltak: rabszolgasorba taszítva, kisajátítva, lemészárolva és évszázados intézményesített rasszizmusnak alávetve. És mégis, a fehér felsőbbrendűek, mint az AfriForum, megpróbálják eltörölni saját és őseik bűneit, miközben hamisan üldöztetésre hivatkoznak” – közölte az EFF Malema felmentő ítélete után.

Egy ünnepi lövés, nyolc évvel ezelőtt

De csak hónapokkal később, 2025 októberében ítélte el a bíróság a dél-afrikai East London városában Malemát egy másik, az AfriForum által ellene benyújtott ügyben.

Malema 2018 júliusának végén a levegőbe lőtt testőre puskájával, egy gyűlésen, amely pártja ötödik évfordulóját ünnepelte; a pártot 2012-ben alapította, miután szakított a kormányzó Afrikai Nemzeti Kongresszussal (ANC), amelynek ifjúsági szövetségét vezette.

Az AfriForum gyorsan feljelentést tett Malema ellen, míg az EFF azzal védekezett, hogy a lövések „gyarmati és apartheid időkbeli harcunk emlékére és ünneplésére” történtek.

Több mint hét évvel később, az ovális irodai váltás és az Egyesült Államokkal való kapcsolatok romlása után a bíróság Malemát öt vádpontban találta bűnösnek, beleértve a fegyver indokolatlan elsütését, valamint lőfegyver és lőszer jogellenes tartását.

Malema azonban nem volt a fegyver tulajdonosa. Maga a bíróság is megállapította, hogy a fegyver a testőréé, egyben vádlott-társáé, Adriaan Snymané volt. Snyman-t ennek ellenére felmentették. Fegyverét visszaadták neki.

„A bíró„, aki Malemát öt évre ítélte, maga sem „volt tisztában ezzel a ténnyel” – közölte az EFF. A vádat vezető Nemzeti Vádhatóság (NPA) „hiányos volt a bizonyítékok kezelésében, miközben paradox módon a lehető legszigorúbb büntetést követelte Malemára”.

Az NPA valójában 15 év börtönt kért, amit „jogi mértékletességgel kell fogadni” – érvelt Mametlwe Sebei, a Dél-afrikai Egyetem (UNISA) Jogtudományi Tanszékének oktatója.

Bár elismerte Malema „gondatlanságát„, amiért „zsúfolt stadionban, még ha a levegőbe is, de elsütött egy lőfegyvert”, hozzátette: „De a büntetőjog különbséget tesz a kockázatteremtés és a kár bekövetkezte között. Utóbbit súlyosabban bünteti, előbbit pedig csak arányosan. Senki sem sérült meg. Nem keletkezett anyagi kár. A vád érve teljes egészében egy hipotetikus katasztrófán alapul – ez olyan logika, amely az ország felét börtönbe zárná a majdnem-balesetekért.”

Sebei, aki a Dél-afrikai Általános Ipari Munkások Szakszervezetének (GIWUSA) elnöke is, felhívta a figyelmet „a vád politikai jellegére, amelyet az AfriForum kezdeményezett”. Érvelése szerint annak elfogadása az állam részéről növekvő egyetértést mutat a szegény fekete lakosság elleni imperialista érdekekkel.

„Az Apartheid unokái”

A kormányzó ANC főtitkára, Fikile Mbalula azonban „túl szigorúnak” nevezte az ítéletet. Ez az AfriForum által indított ügy, érvelt, része egy tágabb kampánynak, amelyet „az apartheid unokái” folytatnak azok ellen a vezetők ellen, akik „mernek kiállni” a „marginalizált” feketék jogaiért.

Még évtizedekkel az apartheid rendszer bukása után is a fehér kisebbség, amely a lakosság alig több mint 7%-át teszi ki, továbbra is birtokolja az ország mezőgazdasági területének 72%-át, amelyet a gyarmatosítás és az apartheid idején sajátítottak el a fekete afrikaiaktól. A lakosság 81,4%-át kitevő fekete lakosság a földterületnek csak 4%-át birtokolja.

A kudarc orvoslásának nagyrészt „szimbolikus gesztusaként”, hogy korrigálják a fekete afrikaiak európai telepesek általi történelmi kisajátítását, Dél-Afrika 2025 januárjában elfogadta a Kisajátítási Törvényt (Expropriation Act).

Az EFF bírálta ezt a törvényt, mert túl gyenge, „az ANC jogalkotási kibúvójának” nevezve, „hogy becsapják népünket, hogy azt higgye, a párt tesz valamit a földkérdés csaknem zsarnoki elhanyagolásáért ebben az országban”.

Ennek ellenére az AfriForum gyorsan dezinformációs kampányt indított a törvény ellen, félelmet keltve a fehér földtulajdonosoktól való tömeges földelkobzás lehetőségétől. Az AfriForum kampányát megerősítve Trump, aki éppen akkor kezdte meg második ciklusát a Fehér Házban, a közösségi médiában azt állította, hogy „Dél-Afrika elkobozza a földeket, és egyes embercsoportokkal NAGYON ROSSZUL bánik.”

Képeket téve közzé a Fehér Házban látogatói jelvényt viselő tisztségviselőiről, az AfriForum ünnepelte Trump döntését, hogy „felfüggeszt minden további dél-afrikai finanszírozást, amíg a helyzet teljes kivizsgálása be nem fejeződik.”

Cyril Ramaphosa dél-afrikai elnök egy bejegyzésben kifejtette, hogy a „Kisajátítási Törvény nem egy elkobzási eszköz, hanem egy alkotmányosan előírt jogi folyamat, amely biztosítja a lakosság számára a földhöz való hozzáférést méltányos és igazságos módon, az alkotmány által vezérelve.” Hozzátette, hogy az Egyesült Államoknak is vannak „olyan kisajátítási törvényei, amelyek egyensúlyt teremtenek a föld közcélú használatának szükségessége és a tulajdonosok jogainak védelme között.”

Mindazonáltal Trump továbbra is a földelkobzás és a fehér népirtás hamis állításaival érvelt a Ramaphosával 2025 májusában tartott ovális irodai megbeszélésen, miközben az AfriForum pontosan aznap jogi keresetet nyújtott be a Pretoriai Felsőbíróságon, kérve, hogy nyilvánítsák alkotmányellenesnek a törvényt.

Az ügyet „legfontosabb hazai csatánknak” nevezve, szóvivője, Ernst van Zyl üdvözölte „azt a reflektorfényt, amelyet Donald Trump elnök eddig erre a jogszabályra helyezett”. Ramaphosa elnök bírálta az AfriForumot, amiért az amerikai kormányt használja fel belföldi érdekei előmozdítására.

A kormányzó ANC, amelynek Ramaphosa az elnöke, többször is „hazafiatlannak és veszélyesnek” minősítette az AfriForumot. Az ANC azonban már nem az egyetlen kormányzó párt.

Ellentétes irányokba mutatnak az államhatalmi ellentmondások

Miután a 2024-es választásokon – először az 1994-es, apartheid utáni választás óta – nem szerezte meg a parlamenti többséget, az ANC ahelyett, hogy közös ügyet talált volna a baloldali ellenzéki pártokkal, jobbra fordult, és Nemzeti Egységkormányt (Government of National Unity) alakított a Demokratikus Szövetséggel (DA).

A DA mint történelmileg fő ellenzéki erő, amelyet széles körben a fehér kiváltságokat védő pártnak tartanak, ellenezte az ANC kormány azon döntését, hogy még abban az évben a Nemzetközi Bíróság elé viszi Izraelt a gázai népirtás miatt.

Még az Egységkormány megalakulása után is a DA több közös ügyet talál az AfriForummal, mint az ANC-vel. A Kisajátítási Törvényt „alkotmányellenesnek” nevezve a DA jogi keresetet nyújtott be a Nyugat-Fokföldi Felsőbíróságon, hónapokkal azelőtt, hogy az AfriForum megkereste volna a pretoriai bíróságot.

A DA gyakorlatilag Dél-Afrika saját „munkaügyi törvényeit” és az általa „faji jogszabályoknak” tekintett pozitív megkülönböztetési politikákat okolja az Egyesült Államokkal való kapcsolatok romlásáért.

Míg az ANC főtitkára az AfriForum Malema elleni ügyét „az Apartheid unokái” kampányaként jellemezte, addig a DA üdvözölte az ellene hozott ítéletet, látszólagos okként a fegyveres erőszak visszaszorításának szükségességére hivatkozva.

Az ilyen ellentmondások hátterében – amelyek a kormányzó koalíción belül ellentétes irányokban fejtik ki az állami hatalmat – az AfriForum Malema elleni ügyét a Nemzeti Vádhatóság (NPA) agresszívan vitte előre.

„Harcolunk az ellenséggel, és az ellenség a Fehér Felsőbbrendűség„

Az NPA, amely „rendszeresen képtelen elítéléseket elérni erőszakos bűncselekmények – köztük gyilkosság, nemi erőszak és fegyveres rablás – ügyeiben, ahol az áldozatok helyrehozhatatlan károkat szenvednek”, mégis „mozgósította teljes kapacitását Malema bebörtönzésének biztosítására” – közölte az EFF.

„Ezt az ügyet mindig is erősen politizált környezetben vitték előre, egyértelmű szándékkal, hogy kriminalizáljanak egy forradalmi politikai hangot, amely az elnyomottak és marginalizáltak törekvéseit képviseli” – tartja a párt.

A bíróság előtt szolidaritásból tüntető EFF Vörös Barettsapkásaihoz szólva Malema, aki óvadékért fellebbezett, „kimondottan rasszistának” és „valószínűleg az AfriForum tagjának” nevezte Twanet Olivier bírónőt, aki kiszabta rá az ítéletet. Felidézte, hogy a bírónő tiltakozott az AfriForum említése ellen, miközben az AfriForum által benyújtott ügy érveit hallgatta.

Továbbá felidézve az érvelés során számos állítólagos esetet, amikor a bírónő az ügy alapvető tényeinek ismeretének hiányáról tett tanúbizonyságot, azt állította, hogy az általa kihirdetett ítéletet valójában „egy láthatatlan kéz írta, amely irányította az eljárást”.

Megerősítve szándékát, hogy ezt magasabb bírói szinteken – egészen az Alkotmánybíróságig – megtámadja, Malema kijelentette: „Harcolunk az ellenséggel, és az ellenség a Fehér Felsőbbrendűség.”

forrás: Peoples Dispatch

Az amerikai bázisok Németországban a neokolonializmus helyőrségei

2026. március 16.

A ramsteini amerikai és NATO-támaszpont az amerikai katonai politika egyik központi csomópontja Európában. Innen irányítanak olyan háborúkat, amelyek nemcsak a nemzetközi jogot sértik, hanem politikailag és biztonságpolitikai szempontból is felelőssé teszik Németországot.

A Ramstein körüli vita ezért egy alapvető kérdést vet fel: Mi a szerepe az amerikai katonai támaszpontoknak és a NATO-nak az amerikai globális hatalmi rendszerben – és milyen következményekkel jár ez a németországi békére és biztonságra nézve?

Ramstein és Németország felelőssége

Az USA a rajnai-pfalzi ramsteini NATO-támaszpontot használja többek között arra, hogy Izraellel közösen végrehajtsa agresszív, nemzetközi jogba ütköző háborúját Irán ellen. Bár az USA német Alaptörvény békerendelkezésének nyilvánvaló megsértése szembetűnőnek tűnik, a német szövetségi kormány nem lát jogsértést Washington részéről.

Pedig az Alaptörvény 26. cikkének (1) bekezdése kristálytiszta: „Törvényellenes minden olyan, a békés egymás mellett élés megzavarására irányuló, különösen a támadó háború előkészítését célzó tevékenység.”

A Németországban lévő amerikai katonai támaszpontok ugyan formálisan a német Alaptörvény hatálya alá tartoznak, de facto enklávék. A Szövetségi Alkotmánybíróság Második Szenátusa 2025. július 15-i, a ramsteini drónműveletekkel kapcsolatos ítéletének irányadó elveiben kifejezetten kimondta, hogy a Németországi Szövetségi Köztársaságnak „általános védelmi kötelezettsége van annak biztosítására, hogy az alapvető emberi jogok védelme és a nemzetközi humanitárius jog alapvető normái még a külföldi kapcsolódású esetekben is érvényesüljenek”.

A bíróság megállapította az „Alaptörvény 2. cikk (2) bekezdés 1. mondatából eredő védelmi kötelezettséget”, amely „az élet védelmére vonatkozó, alkalmazandó nemzetközi jog betartására vonatkozik”.

Ez a védelmi kötelezettség Karlsruhe [a Szövetségi Alkotmánybíróság székhelye] szerint „kiterjed a más államtól, nevezetesen az USA-tól származó veszélyekre” is.

Míg a New York Times arról számol be, hogy az USA megtámadott egy iráni leányiskolát, megölve 170 gyermeket, ezt súlyos háborús bűncselekménynek kell tekinteni. Ramstein mégis gerincét képezi az USA agressziós háborús bűntettének, valamint a nemzetközi jog szerint jogtalan, ártatlan civilek meggyilkolásának.

Ahogyan az egész NATO esetében, úgy a németországi amerikai támaszpontokkal kapcsolatban is tartja magát az a narratíva, hogy ezek a bázisok egy értékközösség védelmét szolgálják. A NATO-val kapcsolatban Mark Rutte főtitkár már szétfoszlatta ezt a mítoszt: „A NATO egy platform az USA számára, hogy kivetítse hatalmát” – fogalmazott az őszinte Mr. Rutte. Ennek a megállapításnak különösen igaznak kell lennie az USA világszerte található támaszpontjaira. A NATO-nak azonban egészen különleges szerep jut ebben.

NATO: Az amerikai hatalom infrastruktúrája

A NATO-n keresztül az USA garantált hozzáférést szerez légi, tengeri és szárazföldi támaszpontok hálózatához Európa-szerte. Ezek „ugródeszkaként” szolgálnak az USA afrikai, közel-keleti és közép-ázsiai műveleteihez, mivel Európa földrajzilag közelebb van a globális válságövezetekhez.

E stabil jogi keret nélkül az USA-nak kétoldalú megállapodásokat kellene kötnie, amelyek kiszolgáltatottak lennének a helyi politikának, és gyakran „bérleti díj” fizetését tennék szükségessé.

Németországban Berlin közvetett kifizetésekkel fedezi az állomásoztatási költségek akár 40 százalékát; csupán Ramstein esetében a költségeket évi 80 millió euróra becsülik. Ramstein jogbiztonsága nemcsak a NATO-kiegészítő megállapodásból, hanem az 1954-es haderő-státusz megállapodásból is ered.

Kiemelkedően fontos, hogy a NATO „erő-erősítőként” működik, jelentősen növelve az USA katonai képességeit anélkül, hogy az USA-nak egyedül kellene viselnie a teljes költséget. Emlékezzünk, hogyan sikerült az USA-nak különösen Németországot egyre több közös költséggel megterhelnie. A Trump-kabinet teljes célkitűzése, hogy a NATO-n belül is további költségekkel terhelje meg az európaiakat.

A katonai szövetség olyan közös parancsnoki és irányítási struktúrákat is lehetővé tesz, amelyek kiterjesztik az USA képességeit világszerte. Az USA NATO-költségvetéshez való hozzájárulása csupán töredéke az amerikai védelmi költségvetésnek (0,074 százalék 2025-re), mégis hatalmas előnyökhöz juttatja a megosztott erőforrások révén.

Ramstein, az Európai Amerikai Légierők – Afrikai Légierők parancsnokságának és a Ramsteini Szövetséges Légierők Parancsnokságának – egy NATO légierő-parancsnokságnak – a székhelyével kiváló példája az amerikai hadviselési képességek ilyen jellegű kiterjesztésének.

NATO nélkül az amerikai támaszpontrendszer drágább, instabilabb és kevésbé hatékony lenne, mivel kétoldalú ügyletekre támaszkodna. A NATO elengedhetetlen a támaszpontrendszer Európában és az amerikai globális hatalom kivetítéséhez.

Érdemes itt megjegyezni, hogy a NATO és az amerikai támaszpontrendszer az USA olyan koloniális világrendszerének része, amely válságokra is reagál. Például, ha az Öböl-államokbeli amerikai támaszpontok egyre fenyegetettebbé válnak, törekvések irányulnak arra, hogy a ciprusi brit támaszpontokat – amelyeket az amerikaiak már most is használnak – a sziget NATO-csatlakozásán keresztül tényleges NATO-támaszpontokká alakítsák át.

Ez az USA javát szolgálná azáltal, hogy a finanszírozás nagyobb részét harmadik felekre hárítaná, és utat nyitna a hatalmas támaszpont-bővítések előtt. Ciprus esetében a NATO-csatlakozás szinte biztosan a sziget felosztásához vezetne, mivel a NATO-partner Törökország – amely Ciprus 37 százalékát megszállva tartja – nagy valószínűséggel magas árat követelne Ciprus NATO-belépésének jóváhagyásáért, például a török megszállás amerikai elismerését.

Amerikai támaszpontok: Neokoloniális háborús enklávék

Egy kérdést gyakran feltettem magamnak, különösen Marco Rubio amerikai külügyminiszter müncheni beszéde után: Nem kellene-e az amerikai katonai támaszpontokat az USA koloniális – vagy inkább neokoloniális – világrendszerének részeként tekintenünk?

A mintegy 800 amerikai katonai támaszpont több mint 80 országban egyedülálló egyetlen ország esetében.

Először is, fennáll a funkcionális hasonlóság a klasszikus gyarmatokkal. Az amerikai támaszpontok a hatalom kivetítését, az erőforrások ellenőrzését, az elrettentést és a beavatkozást szolgálják. Lehetővé teszik az USA számára, hogy fenntartsa globális hegemóniáját közvetlen területi annexió nélkül – akárcsak a Brit Birodalom az előretolt helyőrségeivel (Gibraltár, Szingapúr, Málta).

Chalmers Johnson amerikai politológus professzor joggal nevezte az amerikai támaszpontokat „Amerika gyarmat-változatának”.

Az amerikai támaszpontok számos neokoloniális jellemzőt mutatnak. Sokuk egyenlőtlen szerződések, nyomásgyakorlás vagy függőségi viszonyok révén jön létre (az USA-barát rezsimekkel rendelkező országokban). Gyakran okoznak környezetpusztítást, a lakosság elűzését, bűnözést, prostitúciót és szuverenitás-sértéseket – hasonlóan a gyarmati uralomhoz.

Okinawán, Guamon vagy Diego Garcián erős helyi ellenállási mozgalmak léteznek ezzel a „katonai megszállással” szemben.

Az 1954-es megállapodás az amerikai hadsereg németországi állomásoztatásáról egy ilyen egyenlőtlen szerződés, nem utolsósorban azért, mert nincsenek összehasonlítható német támaszpontok az USA-ban.

Arisztotelészi értelemben itt egy eredendően akaratlan önkéntességről kell beszélnünk, ami a Német Szövetségi Köztársaság részéről a szerződés megkötését kikényszerítette.

Az 1954. október 23-i, a külföldi fegyveres erők Németországi Szövetségi Köztársaságban való jelenlétéről szóló megállapodással Németország nyolc NATO-tagállamnak (Belgium, Dánia, Franciaország, Kanada, Luxemburg, Hollandia, Nagy-Britannia és az USA) adja meg nemzetközi jogi hozzájárulását állomásoztatott erőik állandó jelenlétéhez.

E szerződési keretrendszeren keresztül, még a Német Szövetségi Köztársaság NATO-csatlakozása előtt, a szövetséges csapatok megszállási jogait egy általános hozzájárulási törvény révén folytatták, míg a NATO-haderő-státusz megállapodás vázolja fel a jelenlét konkrét részleteit.

Ezt a haderő-státusz megállapodást 1990-ben az egész Németországra vonatkozóan megerősítették a három nyugati szövetséges hatalommal folytatott jegyzékváltás útján, bár az új szövetségi tartományokban nem alkalmazható.

A haderő-státusz megállapodás a hidegháború maradványa. E szerződés következtében az amerikai támaszpontok extraterritoriális enklávék jellegével bírnak. A hozzáférést kizárólag az USA ellenőrzi. Az amerikai akciókra ténylegesen a büntetlenség vonatkozik, mivel a szövetségi kormánynak láthatólag nincs akarata érvényt szerezni az Alaptörvénynek és a nemzetközi jognak ezekben az enklávékban.

Szerződéses lehetőségek német csapatok jelenlétére mondjuk kiképzés céljából nem hasonlíthatók össze a haderő-státusz megállapodással. A szerződés klasszikus példája annak, hogyan használnak fel egy hidegháborús struktúrát az USA globális háborúinak folytatására.

De minél inkább folytat az USA nemzetközi jogba ütköző háborúkat németországi támaszpontjairól világszerte – és még amerikai rakétákat is tervez telepíteni ezekre a támaszpontokra, olyan rakétákat, amelyek percek alatt elérik Moszkvát, más országokat fenyegetve német földről –, annál instabilabbá válik a biztonsági helyzet az itteni lakosság számára.

Németország gyakorlatilag felelősségre vonható lesz az amerikai háborús döntésekért, amelyek német földről születnek. Most már sokkal többről van szó, mint annak az elvnek az érvényesítéséről, hogy német földről ne induljon háború. A németországi lakosság biztonságáról van szó, amelyet egy amerikai kormányzat kész óriási mértékben kockáztatni azáltal, hogy Németországból kiindulva megsérti a nemzetközi jogot, és rakétáival más államokat vesz célba.

Bezárni és kilépni: a béke és biztonság érdekében

Aki ma valóban törődik Németország békéjével és biztonságával, annak szorgalmaznia kell az amerikai katonai támaszpontok bezárását és a NATO-ból való kilépést is.

A Bundestag Kutatószolgálatának a kilépés kérdéséről készült szakvéleményében az utolsó mondat beszédesen nyíltan fogalmaz: „Mind a Haderő-státusz Megállapodás, mind a NATO-haderő-státusz megállapodás felmondható. Az 1990. szeptember 25-i Megállapodás 3. pontja értelmében a külföldi fegyveres erők Németországi Szövetségi Köztársaságban való jelenlétéről szóló szerződéshez kapcsolódóan a Németországi Szövetségi Köztársaság a haderő-státusz megállapodást egy vagy több szerződő fél vonatkozásában két év felmondási idővel felmondhatja. A NATO-haderő-státusz megállapodás XIX. cikkének (1) és (3) bekezdése alapján bármely szerződő fél egyéves felmondási idővel felmondhatja a megállapodást, miután a felmondásról szóló értesítést az USA kormánya kézhez vette. Bár a felmondás lehetősége jogilag fennáll, ennek megvalósulása politikailag nem reális.”

Spanyolország megmutatta, hogy lehetséges megtagadni az USA-tól a támaszpontjai használatát a nemzetközi jogot sértő háborúkhoz.

Itt az ideje, hogy Németországban is megerősítsünk egy mozgalmat ezen amerikai háborús enklávék bezárásáért és egy olyan katonai szövetségből való kilépésért, amely kizárólag az amerikai hegemónia biztosítását szolgálja a mi rovásunkra.

Írta: Sevim Dagdelen, aki 2005 és 2025 között a die Linke képviselője volt a német parlamentben.

forrás: Morning Star

Tricontinental: Optimizmussal köszöntjük az új évet

2026. január 5.

Ahogy belépünk az új évbe a háborúk és a mélyülő gazdasági és környezeti válságok közepette, a frusztrációt a lehetőségek politikájává kell alakítanunk. Új Fejlődési Elméletünk kijelöli az előre vezető utat.

Az ENSZ határozatot megszegve folytatja az USA a venezuelai olajtankerek megszállását

2025. december 28.

Amerikai ellenségeskedése a Karib-tengeren folytatódik. A harmadik „prédára” is vadászik a parti őrség nemzetközi vizeken.

Terror elleni háború, drogok elleni háború és más esti mesék felnőtt nemzeteknek

2025. december 19.

Ha mindaz, amit a terrorküzdelemről tudni véltél, nem lett volna több, mint egy délibáb (a geopolitikai bábmesterek színpadra állított extravagáns árnyjátéka), tényleg meglepődnél?

Óriásiak a vagyoni egyenlőtlenségek az ENSZ legújabb jelentése szerint

2025. december 19.

A neoliberális szabadpiaci gazdaságpolitika példa nélküli vagyon- és hatalomkoncentrációt idéz elő kevesek kezében, miközben a világ lakosságának többsége alig vagy egyáltalán nem rendelkezik eszközzel a tisztességes élet fenntartásához, és szinte semmi beleszólása nincs sorsa alakításába – állítja a hónapban publikált Világ Egyenlőtlenségi Jelentés 2026.

Először véget kell vetnünk a háborúnak, azután újra kell indítanunk a gyárakat

2025. december 18.

2025 november közepén, a Szaúd-Arábiában tartott ENSZ Ipari Fejlesztési Szervezetének (UNIDO) konferenciáján Bashír Abdullah, Szudán Ipar- és Kereskedelmi Minisztériumának tanácsadója azt nyilatkozta: „Először véget kell vetnünk a háborúnak, azután újra kell indítanunk a gyárakat.”

A Világbank elismerte a nigériai nyomor növekedését, majd megduplázta az azt okozó neoliberális reformokat

2025. október 13.

A Világbank előrejelzése szerint ezen év végére 139 millió nigériai fog szegénységben élni, ami közel 60%-os növekedést jelent a 2023-as 87 millióhoz képest, amikor Bola Tinubu elnök hivatali idejének első napján kezdte megvalósítani a bank által előírt reformokat.