új hidegháború

A NATO főtitkára szerint „nincs közvetlen veszély”, de Európa újrafelfegyverzése teljes gőzzel folytatódik

A fegyverkezési tárgyalások folytatódnak Brüsszelben, miközben az európai vezetők egyre feszültebb Oroszország-ellenes diskurzust folytatnak, és „hibrid fenyegetésekre” hivatkoznak.

További újrafelfegyverzési tárgyalások vannak folyamatban Brüsszelben, miközben az európai politikusok egyre feszültebb Oroszország-ellenes diskurzust építenek. Szeptember 30-án, szerdán védelmi miniszterek és iparági képviselők csatlakoztak az Euronews Védelmi és Űrügyi Csúcstalálkozójához, amelynek középpontjában a blokk növekvő védelmi kiadásai és a tagállamok közötti együttműködés álltak.

A csúcstalálkozóra heteken át tartó, az EU-tagállamokat érő állítólagos hibrid támadások után került sor, amelyek még néhány fokozattal feljebb tolták az európai politikai establishmentet átható, amúgy is feszült újrafelfegyverzési narratívát. Mindössze néhány nappal korábban jelentette be az EU Tanács az öt Európai Védelmi Közös Érdekű Projekt (EDPCI) következő szakaszát – olyan projektekét, amelyek „lehetővé teszik az EU-országok számára, hogy együtt dolgozzanak olyan jelentős védelmi kezdeményezéseken, amelyek túl nagyok vagy túl összetettek ahhoz, hogy az egyes országok önállóan fejlesszék azokat.”

Bár különálló eseményekről van szó, a két esemény több közös pontot is mutatott, kezdve azzal, hogy az EU-országok közötti koordináció fokozására összpontosítottak a hatékonyabb fegyverkezés – és a következő évekre tervezett védelmi kiadásokra szánt milliárd eurók elköltése – érdekében. Hangsúlyozták továbbá a katonai szektor azon területeit, amelyek a legnagyobb figyelmet kapják majd – beleértve a drónokat és a katonai kapacitásokat Kelet-Európában.

Ez a földrajzi fókusz túlmutat az EU-tagállamokon, kiterjedve – legalábbis – Ukrajnára és Moldovára. A legtöbb EDPCI – mint a Drón és Drónellenes Európai Eltökéltség (DECODER) és a Keleti Flank Figyelő – Ukrajnát partnerként tünteti fel. Ukrán fegyveripari vállalkozók is jelen voltak a brüsszeli csúcstalálkozón, köztük a Fire Point, az ország egyik legprominensebb fegyvergyártó cégének vezető személyiségei.

Nagyon közeli fegyverkezési beruházások

Bár Mark Rutte NATO-főtitkár a csúcstalálkozón tett felszólalásában kijelentette, hogy „nincs közvetlen veszély” a szövetség tagjainak területeire, ő és mások sem fogták vissza magukat az instabil időszakra vonatkozó előrejelzésektől.

Theo Francken belga védelmi miniszter például „több hibrid fenyegetési akciót” és összességében „sötét telet Európa számára” jósolt – egy olyan forgatókönyvet, amelyet láthatóan több fegyverkezési kiadással és a szociális szolgáltatások leépítésével kíván kezelni, ahogyan azt számos alkalommal kifejezetten ki is jelentette.

„Európa nagyon jó volt a soft powerbe, a szociális biztonságba való befektetésben” – mondta Francken. „És gyönyörű dolog nyugdíjrendszerrel rendelkezni, szociális jóléti rendszerekkel, amikor valaki megbetegszik, amikor valaki elveszíti a munkáját – mindenünk megvan. De amikor háború van vagy hibrid fenyegetések, akkor nincs semmink.”

Tekintettel arra a jelentős összegre, amelyet az európai országok már fegyverkezésre fordítottak, az az értékelése, hogy „nincs semmink”, legjobb esetben is pontatlan.

Ez a megállapítás rendszeresen vitatott is számos európai város utcáin, ahol szakszervezetek, diákok és békemozgalmak továbbra is tiltakoznak a háborút szolgáló megszorítási költségvetések ellen.

Európának a szomszédaival együtt épített biztonságra van szüksége

Amellett, hogy Franciaország 2027-es költségvetési javaslata elleni, a szociális biztonságot és a munkaügyi cutokat ellenző nagyszabású tüntetések, valamint a németországi hadkötelezettség elleni diáksztrájkok zajlottak a múlt héten, a következő hónapokban a mozgalmak növekedése várható – beleértve egy nemzetközi ifjúsági sztrájkot novemberben.

„Elutasítjuk társadalmaink militarizálását, és támogatjuk azokat a fiatalokat, akik ezt visszautasítják” – írta a Stop ReArm Europe koalíció szeptember 23-án. „Európa-szerte több ezer középiskolás és egyetemi hallgató kel fel, hogy visszautasítsa a militarizálást és a hadkötelezettség visszatérését.”

„Az EU-ban közel 20 millió gyermek – minden negyedik – él szegénység vagy társadalmi kirekesztés kockázatának kitve” – tette hozzá a csoport. „Mindeközben a kormányok olyan katonai kiadásokat vállaltak, amelyeket az EU saját védelmi biztosa, Andrius Kubilius 2035-re 7000 milliárd euróra becsül.”

„A militarizált biztonságra elkülönített billiók egy fegyver csövével szemben hagynak minket, és a globális pénzügyi szereplőknek eladósodva” – írta a Stop ReArm, egy szolidaritáson és gondoskodáson alapuló alternatívát sürgetve. „Ennek kéz a kézben kell járnia egy el nem kötelezett külpolitikával, amely diplomácia útján oldja meg a konfliktusokat, tiszteletben tartja a nemzetközi jogot és az emberi jogokat, és közös biztonságot épít mindenki számára: biztonságot a szomszédainkkal, nem ellenük.”

Írta: Ana Vračar
forrás: BreakThrough News

Brazília választása regionális csatatér

Bolsonaro nemzetközi támogatása főként a Trump-kormányzattól és szélsőjobboldali kormányoktól – például Milei argentínai kormányától – érkezik. Ezzel szemben Lulát olyan kormányok támogatják, mint Mexikóé és Uruguayé, valamint nemzetközi munkásszervezetek.

Brazília elnökválasztása reakciókat vált ki szerte a régióban. E dél-amerikai óriás gazdasági (és ennek következtében geopolitikai) jelentősége egyetlen regionális politikust vagy társadalmi szervezetet sem hagy közömbösen, hiszen tudják, hogy a kontinens jövőjének nagy része a brazil urnáknál dől el.

Bolsonaro támogatása Washingtonból és Mileitől

Flávio Bolsonarót, a szélsőjobboldali korábbi elnök, Jair Bolsonaro fiát (aki jelenleg börtönben van, mert összeesküvést szőtt Lula da Silva elleni államcsíny végrehajtására) nyílt támogatásban részesítette Javier Milei argentin elnök – ez a lépés diplomáciai válságba sodorta Buenos Airest Brazíliával, az argentin vezető brazil földön tett Lula-ellenes kijelentései miatt.

Hasonlóképpen, Flávio Bolsonaro élvezi Donald Trump elnök közvetlen támogatását. Az amerikai elnök nemrégiben hagyományt teremtett (amelyet sokan erősen bírálnak) abból, hogy nyilvánosan támogat ezt vagy azt a szélsőjobboldali latin-amerikai jelöltet, aki a választás megnyerése után teljes mértékben Washington külpolitikájához igazítja országát, és csatlakozik az Egyesült Államok vezette katonai szövetséghez, amely az Amerikák Pajzsa néven ismert.

Trump közvetlen kereskedelmi szankciókat is kivetett Brazíliára Jair Bolsonaro elítélése miatt, akit Trump „barátjának” nevez. Emellett az Egyesült Államok szankciókkal sújtotta azt a bírót, aki elítélte Bolsonarót, Alexandre de Moraest, ezzel világos üzenetet küldve a brazil igazságszolgáltatás elítéléséről – ezt a lépést egyes politikai elemzők a brazil igazságszolgáltatási rendszerbe való külföldi beavatkozásnak nevezték.

A szakszervezetek és a latin-amerikai baloldal támogatja Lulát

Lula támogatást kapott a régió egy másik nagyon fontos női vezetőjétől is: Claudia Sheinbaumtól. Az elmúlt hetekben Mexikó elnöke többször is kiemelte Lula kormányzásának pozitívumait: „Úgy gondolom, hogy Lula elnök nagyon jó elnök volt… Rendkívüli munkát végzett Brazília vezetésében, és a mutatók ezt mutatják.” A jelöltsége melletti kiállás nyilvánvalóan közvetett volt, de Mexikó geopolitikai jelentőségét figyelembe véve a Munkáspártban sokan biztosan értékelik azt.

Lula támogatást kapott a déli szomszédos országoktól is. Uruguayban a kormányzó koalíció, a Frente Amplio (FA) közvetlen és militáns támogatást mutatott Lula kampánya mellett. Fernando Pereira, az FA elnöke kijelentette, hogy a brazíliai választási csata „a demokrácia és a barbárság között” zajlik. Figyelmeztetett az Egyesült Államok választásokba való beavatkozására is: „Brazília nem fogadja el az Egyesült Államok beavatkozását a választásba.”

Santiago Cafiero volt argentin külügyminiszter, aki jelenleg kongresszusi tag, szintén kifejezte támogatását Lula mellett: „Ha Lula nyer, ellenáramlatot teremt azzal szemben, ami a régióban tért hódított, és bebizonyítja, hogy van ellenállás ezekkel a jobboldali szelekkel szemben.”

forrás: BreakThrough News

Veszélyben a globális olajkereskedelem a stratégiai szaúdi vezeték elleni dróntámadások után

Az incidens a Brent nyersolaj árát 108 dollár fölé lökte, és veszélyezteti az Európába és Ázsiába irányuló szállítást, amelyeket már így is érintenek a Hormuzi-szorosban és a Bab-el-Mandeben zajló fejlemények.

A szaúdi energiaügyi minisztérium szeptember 11-én, pénteken bejelentette, hogy a Rijád és Medina régiókon áthaladó Kelet–Nyugati vezetéket egy nappal korábban több támadás érte, ami óvintézkedésként annak lezárásához vezetett.

A médiabeszámolók szerint a stratégiai vezeték naponta mintegy 4–5 millió hordó olajat szállít, ami a teljes globális olajellátás 4–5%-ának felel meg.

A szaúdi külügyminisztérium szeptember 12-én, szombaton kiadott nyilatkozatában tisztázta, hogy a támadásokat Irakból indították több drónnal, hozzátéve, hogy azok sérüléseket és bizonyos károkat okoztak a vezetékben. A támadásokért egyelőre egyetlen csoport sem vállalta a felelősséget.

A minisztérium azt is megerősítette, hogy Szaúd-Arábia ebben a szakaszban nem fog válaszolni a támadásokra, lehetővé téve az iraki kormány számára a szükséges intézkedések megtételét, hogy megakadályozza a „dél-iraki területekről kiinduló” Szaúd-Arábia és a szomszédos országok elleni támadásokat.

Irak azt mondta, hogy lefoglalta a támadásban használt dróntelepítő platformot

Részéről az iraki Biztonsági Médiasejt (SMC) vezetője, Saad Maan altábornagy szombaton megerősítette, hogy „egy hírszerzési és biztonsági munkacsoport jelentős erőfeszítést tett, és sikerült megtalálnia és lefoglalnia a kilövőt”, amely részt vett a szaúdi vezeték elleni támadásokban iraki területen.

Sőt, Maan megerősítette, hogy nyomozások és hírszerzési műveletek vannak folyamatban az elkövetők elfogására.

Hozzátette, hogy az iraki fegyveres erők jóváhagyták Irán azon kérését, hogy részt vegyen a szaúdi vezeték elleni támadásokkal és azok következményeivel kapcsolatos nyomozásban.

A támadások kihatásai a globális olajkereskedelemre

Szaúd-Arábia Kelet–Nyugati vezetéke egy alternatív olajszállítási útvonalat képvisel, amely megkerüli a ingatag Hormuzi-szorost.

Ezért a vezeték ideiglenes lezárása súlyosan korlátozta ezt a létfontosságú alternatívát, ami a Brent nyersolaj árát szeptember 14-én, hétfőn 108 dollárra hordónként emelte.

Továbbá a jelentések szerint az incidens hetekre megzavarja a nyersolaj Európába és Ázsiába irányuló szállítását, különösen miután az Ansar Allah vezette jemeni fegyveres erők kiterjesztették ellenőrzésüket a Bab-el-Mandeb-szoros körül.

forrás: BreakThrough News

Az amerikai hadsereg kiterjeszti hadműveleti övezetét Hegseth panamai látogatása során

Látogatása során a hadügyminiszter megállapodások aláírását és csapások végrehajtását jelentette be Latin-Amerikában és a Karib-térségben az Egyesült Államok biztonságát fenyegetőnek tekintett célpontok ellen.

Augusztus 12-én Pete Hegseth amerikai hadügyminiszter Panamába látogatott, ahol részt vett az Amerikák Kartellellenes Koalíciója (A3C) ülésén. Ott találkozott miniszterekkel, miniszterhelyettesekkel, biztonsági és védelmi vezetőkkel, valamint számos magas rangú katonai tiszttel az Amerika Pajzsa elnevezésű, Washington által vezetett új regionális koalícióból, amely a „kábítószer-kereskedelem elleni küzdelemre” összpontosít.

Az Egyesült Államokon kívül a tagországok közé tartozik Argentína, Bolívia, Costa Rica, Ecuador, El Salvador, Guyana, Honduras, Panama, Paraguay, Chile, Guatemala, Peru és a Dominikai Köztársaság (valamint a közelmúltban, a kormányváltást követően Kolumbia is), amelyek mindegyike kinyilvánította politikai és gazdasági elkötelezettségét Washington mellett.

Így Panama néhány napra a Trump-kabinet által vezetett új nemzetközi együttműködési kezdeményezés tervezési és megbeszélési központjává vált, amely elsődleges céljaként a szervezett bűnözés és a kartellek elleni küzdelmet jelölte meg.

Trump második ciklusának kezdetét követően José Raúl Mulino panamai kormánya Washington álláspontjához igazodott, sőt, még attól is elhatárolódott, hogy Kínával kötött megállapodásai legyenek a Panama-csatornáról, amelyet Trump maga fenyegetett meg, hogy „visszavesz”.

Ezzel kapcsolatban Hegseth, második miniszteri útján, a következőket mondta: „Várom, hogy megerősítsük partnerségünket a Panama-csatorna biztonságának megőrzése és a kartellműveletek megzavarása érdekében a régióban.”

Azonban nem minden panamai fogadta tárt karokkal Hegseth második látogatását. Az egyik ilyen csoport a Gazdasági és Szociális Jogok Védelmének Nemzeti Frontja (FRENADESO) volt, amely elutasította az amerikai katonai jelenlétet az országukban. „Panama nem válhat újra egyetlen hatalom katonai platformjává. Nem akarunk bázisokat, enklávékat vagy létesítményeket, amelyek területünket más népek és nemzetek elleni agresszió ugródeszkájaként használhatnák. Azt sem fogadjuk el, hogy mások által hozott döntések Panamát, annak népét vagy a Csatornát olyan konfliktusok katonai célpontjává tegyék, amelyek nem a mi konfliktusaink. Biztonságunk nem a militarizálásban vagy egy szuperhatalom geopolitikai érdekeinek való alárendelődésben rejlik” – áll a FRENADESO közleményében.

A nyilatkozatban a FRENADESO azt is mondta: „[Meg kell védenünk] szuverenitásunkat, semlegességünket, függetlenségünket és önrendelkezésünket, valamint tiszteletteljes és együttműködő kapcsolatokat kell fenntartanunk a világ minden népével. Panama, a béke és a szuverenitás földje! Sem agresszió platformja, sem katonai célpont! Tiszteletben a népek önrendelkezését!”

Új támadások bejelentése

Panamai látogatása során Hegseth beszámolt arról, hogy kormánya „földi” támadásokat tervez „kábítószer-kereskedők és terroristák” ellen az Amerika Pajzsa tagkormányainak jóváhagyásával. Ilyen típusú műveletekre már volt példa Ecuadorban, amikor az amerikai erők az ecuadori fegyveres erőkkel együttműködve állították, hogy támadást hajtottak végre ecuadori területen.

Továbbá fontos felidézni, hogy az Egyesült Államok már számos támadást végrehajtott a Karib-tengern és a Csendes-óceánon, ahol több mint 60, állítólag kábítószert szállító hajót süllyesztett el, ami több mint 200 ember halálát eredményezte.

Hegseth figyelmeztetett, hogy támadások „bárhol” előfordulhatnak, ahol kábítószer-kereskedő csoportok működnek. Kijelentette, hogy az amerikai erők szövetségeseikkel együtt „olyan műveleti képességet” kívánnak bevetni, „amilyet a kábítószer-szállító hajók elleni támadásoknál láttak [a Karib-térségben és a Csendes-óceánon]… Együttműködünk Ecuadorral, Kolumbiával és más partnerekkel, hogy szárazföldön vegyük fel a harcot a DTO-kkal (terrorszervezeteknek minősített szervezetekkel).”

Emellett Hegseth kijelentette, hogy a támadásokat pontosan azért hajtják végre, hogy elkerüljék a bírósági eljárást, és közvetlenül cselekedjenek: „Nem fogjuk átengedni őket egy bírósági eljáráson, ahol tudjuk, hogy szabadon engedik őket. Meg fogjuk semmisíteni ezeket a hálózatokat az Egyesült Államok kormányának minden képességét felhasználva” – mondta a Pentagon vezetője, talán válaszul azokra a kritikákra, amelyeket kormánya az állítólagos törvényen kívüli kivégzések miatt kapott.

A sajtó beszámolt arról, hogy Hegseth egyelőre megállapodásokat kötött Kolumbiával és Ecuadorral. Az előbbit illetően Kolumbia védelmi minisztere amerikai csapatok kolumbiai területen történő telepítését kérte.

„Az újonnan beiktatott elnökön keresztül… Kolumbia már kérte a Hadügyminisztériumot, hogy csatlakozzon Kolumbiához a kábítószer-ellenes terrorizmus elleni harcban, felhatalmazva a közös katonai műveleteket a terroristák és terrorista hálózatok megsemmisítésére” – mondta a Pentagon vezetője.

Az ecuadori Védelmi Minisztérium szerint az Ecuadorral kötött megállapodások – bár még mindig titkosak – arra irányulnak, hogy keretet hozzanak létre az amerikai erők dél-amerikai országban való részvételéhez.

Ily módon az Egyesült Államok nemcsak diplomáciai és gazdasági, hanem katonai eszközökkel is tervezi jelenlétének kiterjesztését Latin-Amerikában. Még várat magára, hogy milyen hatásai lesznek az amerikai katonai műveletek ezen új sorozatának a térségre, és a várakozást a puskapor szaga és nagyfokú ellentmondás fogja jellemezni.

forrás: BreakThrough News

21. századi mccarthyzmus: Kuba a célkeresztben

Ebben az évben ünnepeljük Fidel Castro főparancsnok születésének centenáriumát. Fidel – mint kevesen mások – megtestesíti az emberi méltóságot és az elvek védelmét, mint hajlíthatatlan értékeket annak a másik, lehetséges és szükséges igazságos, egyenlőségen és békén alapuló világnak a felépítéséhez.

2020. május 25-én történt Minneapolisban, az Egyesült Államokban. George Floydot (egy fekete férfit) azzal a gyanúval tartóztattak le, hogy egy hamis 20 dolláros bankjeggyel próbált kifizetni egy doboz cigarettát. Derek Chauvin rendőrtiszt (egy fehér férfi) a földre szorította, és több mint 9 percen át nyomta a térdét a nyakára. Hiába ismételte George Floyd több mint 20-szor, hogy „nem kapok levegőt”. Elvesztette eszméletét és fulladás következtében meghalt. Más szóval, a rendőrtiszt meggyilkolta. Ez az eset felháborodási hullámot és tiltakozásokat váltott ki, amelyek több mint 2000 városra terjedtek ki az Egyesült Államokban és azon túl is.

Az amerikai történelem hosszú múltra visszatekintő diszkriminatív politikák sorát tárja fel, amelyek egy strukturálisan rasszista rendszert tükröznek. A felháborodás egy fekete férfi kegyetlen meggyilkolása miatt egy fehér rendőr által elkerülhetetlen reakciónak tűnik. Ennek ellenére az Egyesült Államok Külügyminisztériuma nem talált jobb magyarázatot, mint hogy a tiltakozásokért a kubai kormányt tette felelőssé, amelynek – egy 2026. július 20-án közzétett, „Kuba. A 21. századi kommunizmus fővárosa” című hírhedt jelentés szerint – „alapító mítosza és központi elve az, hogy kitörölje az Egyesült Államokat a Föld színéről”.

A Külügyminisztérium jelentése, amely úgy tűnik, mesterséges intelligencia által készült, a klisék gyűjteménye, amelyek Joseph McCarthy republikánus szenátor korára emlékeztetnek, aki 1950 és 1954 között antikommunista kereszteshadjáratot indított, ami mindazok üldözéséhez, elbocsátásához vagy bebörtönzéséhez vezetett, akiket azzal vádoltak, hogy baloldali mozgalmakhoz tartoznak vagy azokkal szimpatizálnak – ezeket a cselekedeteket „amerikaellenes tevékenységként” értelmezték. Általában véve soha nem volt olyan bírósági vizsgálat, amely összekötötte volna a vádlottakat ilyen tevékenységekkel. Létrehoztak egy bizottságot, amely idézte a vádlottakat, akiktől megkövetelték, hogy ismerősöket nevezzenek meg, akik állítólag baloldali nézeteket vallottak. A zaklatás olyan szintet ért el, hogy a válasz megtagadása az önvád elleni alkotmányos jogra (V. kiegészítés) hivatkozva bűnösség bizonyítékának számított.

Most, 2026 közepén a Külügyminisztérium a félelemre apellál, hogy fantáziát gyártson, amely a kubai kormányt és hírszerző szolgálatait a világ legnagyobb katonai hatalmát fenyegető legnagyobb veszélyként ábrázolja, ezzel paranoia légkört teremtve az amerikai lakosság körében, ami táplálja a bizalmatlanságot és megalapozza a sziget elleni esetleges fegyveres támadást.

Ebben a jelentésben Kubát azzal vádolják, hogy támogatott ellenállási mozgalmakat diktatórikus és bűnöző rendszerekkel szemben, mint például a Tupamarosok, akik az 1970-es években az uruguayi diktatúra ellen harcoltak, a Sandinista Front, amely megdöntötte Somoza diktatúráját Nicaraguában, vagy az 1960-as évek venezuelai gerillái, akik Betancourt és Leoni szociáldemokrata kormányai ellen harcoltak – olyan rendszerek ellen, amelyek gyakorolták és tökéletesítették az erőszakos eltűnéseket, a kínzást és a törvényen kívüli kivégzéseket. Bár a jelentés – akárcsak McCarthy – nem szolgáltat bizonyítékot Kuba ellen, legalábbis kétségtelen, hogy a vád Kuba azon támogatásán alapul, amelyet azoknak nyújtott, akik ellenálltak a történelem által erősen bírált bűnöző kormányoknak. Úgy tűnik, a használt MI nem vette észre ezt a részletet.

A 99 oldalas jelentés felsorolja azokat a számos cselekményt, amelyeket – bizonyítékok nélkül – a kubai kormány állítólag végrehajt, hogy beszivárogjon nemcsak az amerikai kormányba, hanem társadalmi mozgalmakba, szakszervezetekbe, egyetemekbe, valamint tudományos és kulturális platformokba is. Ez egy olyan narratíva, amely néhány igazolt kémkedési elítélést kever össze ellenőrizhetetlen disszidens tanúvallomásokkal vagy a Kongresszus, a CIA vagy az FBI jelentéseivel, amelyek nem alátámaszthatók.

Amit a jelentés elhallgat, az az Egyesült Államok Kuba elleni több mint 60 éves agressziója, beleértve az illegális blokádot – amelyet az Egyesült Nemzetek Közgyűlése évente ismételten elítél, és amely kezdete óta 164 milliárd dollár kárt okozott –, fegyveres támadásokat, mint a Disznó-öbölbeli invázió, a több mint 600 merénylet Fidel Castro főparancsnok ellen, és a Cubana de Aviación 455-ös járatának 1976. október 6-i felrobbantása – amely 73 emberéletet követelt, és amelynek kitervelői, Orlando Bosch és Luis Posada Carriles halálukig az Egyesült Államok védelme alatt éltek.

A Külügyminisztérium ezt a jelentést használja fel arra, hogy az Egyesült Államokon belüli elégedetlenség minden formáját bűnösként tüntesse fel, összemosva különböző korszakokat és mozgalmakat (mint a Fekete Párducok, a Black Lives Matter, jogi egyesületek, egyetemek és szolidaritási brigádok) egy állítólagos, „amerikai értékeket” megsemmisíteni kívánó terv részeként. Hirtelen kiderül, hogy a Havannai Egyetem és amerikai egyetemek közötti akadémiai megállapodások egy kémkedési napirend részét képezik, hogy Kuba turizmusfejlesztési tervei egy indoktrinációs napirend részét képezik, és hogy a kubai orvosi brigád valójában a világ minden tájára szétszórt kémbrigád, amely a nyugati értékek elpusztítására törekszik.

A Külügyminisztérium jelentésének (amelyet jelenleg Marco Rubio vezet, egy hazug, opportunista és ambiciózus politikus) nincs tudományos vagy hírszerzési értéke. Nem ez a jelentősége. A jelentősége abban rejlik, hogy egyértelműen leleplez egy alapvetően fasiszta kormányt, amely erőszakkal, cenzúrával és félelemmel akarja magát rákényszeríteni a világra – és ez magában foglalja az amerikai népet is.

Julio Cortázar argentin író írta: „A fasiszta valót – még ha senki nem is határozta meg pontosan –, csak úgy kell megfigyelni, mint egy viselkedésformát, hogy érezzük: gyökere negatív, a félelemből fakad.” Pontosan ezt a félelmet használja fel a Trump-adminisztráció tekintélyelvű intézkedéseinek igazolására. A gonosz ellenséget először kommunistának nevezik, aztán terroristának, iszlamistának, drogbárónak, migránsnak, és most ismét kommunistának. Ez egy veszélyes cselekvési irány, amely egy megújított és megerősített Kondor-hadművelet mintájára egy nemzetközi elnyomási platformot kíván kiépíteni, kifinomult technológiai eszközöket használva Kuba kegyetlen megtámadására – de amely mindent el akar pusztítani, ami kihívást jelent számára.

Ebben az évben ünnepeljük Fidel Castro főparancsnok születésének centenáriumát. Fidel – mint kevesen mások – megtestesíti az emberi méltóságot és az elvek védelmét, mint hajlíthatatlan értékeket annak a másik, lehetséges és szükséges igazságos, egyenlőségen és békén alapuló világnak a felépítéséhez. Ahová Kuba orvosi brigádokat küld, oda az Egyesült Államok ölésre kiképzett katonákat. Ahová Kuba tanárokat küld, hogy írni-olvasni tanítsanak és fényt vigyenek a marginalizált közösségekbe, oda az Egyesült Államok média-szemetet, elidegenedést, sötétséget és halált küld. Kuba méltósággal állta ki az emberiség legnagyobb fenyegetését, és mindannyiunk kötelessége, hogy hangosan elítéljük az Egyesült Államok kormánya által folytatott politikákat (amelyeket ez a megvetendő jelentés is felvázol), és kifejezzük szolidaritásunkat – Fidel főparancsnok centenáriumán – ezzel a bátor néppel.

Írta: Guillermo R. Barreto venezuelai, tudományos doktor (Oxfordi Egyetem). Nyugalmazott professzor a Simón Bolívar Egyetemen (Venezuela). Volt tudományos és technológiai miniszterhelyettes, a Tudományos és Technológiai Nemzeti Alap elnöke, valamint az Ökoszocializmus és Vízügyi Minisztérium minisztere (Venezuelai Bolivári Köztársaság). Jelenleg a Tricontinentális Társadalomkutató Intézet kutatója és vendégkutató a Társadalmi Átalakulások Kutatóközpontjában-IVIC.

Ezt a cikket a Globetrotter készítette.

A neoliberalizmus és a militarizmus romjai Ázsiában

A „Hands Off Asia” (El a Kezekkel Ázsiától!) konferencián panelbeszélgetések folytak az adósságról, a szuverenitást aláásó pénzügyi rendszerekről, a militarizmusról, a jobboldal elleni küzdelemről és a Kuba iránti szolidaritásról.

„Srí Lanka partjainál végig régi erődöket láthatunk. Ezek a különböző gyarmati hatalmak – a portugálok, a hollandok és az angolok – erődítményei. Romokban vannak. Ma vannak tervek arra, hogy helyreállítsák és turisztikai célokra szépítsék őket. De valójában pontosan úgy kellene hagyni őket, ahogy vannak, romokban. Mert ez az egyetlen igazi örökség, amit a gyarmatosítás Srí Lankán megérdemel.” Dr. Ahilan Kadirgamar, a Srí Lanka-i Jaffnai Egyetem Szociológiai Tanszékének vezető oktatója ezt a megdöbbentő kijelentést tette a „Hands Off Asia” konferencián, Colombóban, Srí Lankán.

Dr. Kadirgamar az „Adósság, vámok és az új gazdasági ostrom: Szuverenitás támadás alatt” című panelbeszélgetésen szólalt fel, amelyen részt vett még Dél-Korea részéről Hwang Dzsongun a Nemzetközi Stratégiai Központból, Taimur Rahman a Pakisztáni Mazdoor Kisan Pártból, Jeff Hsziong a Kínai Globális Dél Tanulmányok Központjából és Nicholas Dobrijevic az Ausztráliai Red Sparktól. A szekciót Srujana Bodapati, a Tricontinental (India) munkatársa elnökölte.

A panel résztvevői arra reflektáltak, hogy a Globális Dél számos országának gazdaságpolitikáját nem azok területén, hanem Washington DC-ben határozzák meg. Az adósság- és vámrendszerek az Egyesült Államok vezette imperialista országok két leggyakoribb eszközei közé tartoznak a Globális Dél országaiból történő vagyonelszívásra. Taimur Rahman számszerűsítette ezt – 1960-tól napjainkig az elszívás mértékét körülbelül 152 billió dollárra becsülik. Ez évente több mint 2,3 billió dollárt jelent, így nem kétséges, hogy jelenleg miért van a világ 54 országa súlyos adósságválság miatti rendkívüli nehézségekben.

Ezt a szegényektől a gazdagok felé irányuló globális vagyonkivonási rendszert egyrészt a pénzügyi intézmények és bankok, másrészt az amerikai katonai bázisok összekapcsolt mátrixai kényszeríti ki – ezt Hwang Dzsongun világosan elmagyarázta. Beszélt arról, hogy Dél-Korea, a világ tíz legnagyobb gazdaságának egyike és az USA hűséges szövetségese, amelynek területén több mint 28 000 amerikai katona állomásozik, még mindig nincs védve Trump vámjainak nyomásától. Nicholas Dobrijevic kifejtette, hogy Ausztrália, amely maga is gyarmatosító telepes állam, hogyan vált a brit imperializmus ifjabb partneréből az amerikai imperializmus ifjabb partnerévé. Ma Ausztráliát az USA használja fel a Kína elleni nyomásgyakorlására. Ez önellentmondásos, mondta, mert Kína Ausztrália legnagyobb exportpiaca is egyben.

Ami egy lehangoló szekció is lehetett volna, Jeff Hsziong reményt adott. Az AI-ról beszélve elmagyarázta, hogy az USA félvezető alkatrészekre vonatkozó kínai blokádja kudarcot vallott. Ahelyett, hogy a kínai cégek, mint például a Huawei, megtörtek volna a blokád nyomása alatt, Kína bővítette termelőkapacitását, és valójában olyan AI-modelleket hozott létre, amelyek rendkívül olcsók – a Szilícium-völgyben kifejlesztett AI-modellek költségének csupán körülbelül 1%-át teszik ki. Példaként említve a brazil Föld Nélküli Munkások Mozgalmát (MST), amely kiképezte aktivistáit az AI mozgalom számára hasznos alkalmazására, felszólított az AI demokratizálására, „mezítlábas AI-fejlesztők” millióinak létrehozásával, hasonlóan a vidéki Kína „mezítlábas orvosaihoz”.

A nap folyamán volt egy szekció „A szélsőjobboldal, az autoritarizmus és a birodalom belföldi infrastruktúrája” címmel, amelyen részt vett Dr. Hilmar Farid az Indonéziai Megawati Intézetből; Fatima Shehzad a Pakisztáni Progresszív Diákszövetségből; Muhammad Zikri Bin Abdul Rahman a Pusat Serarah-ból, Malajziából; Aishe Ghosh, a Jawaharlal Nehru Egyetemről, Indiából; és Khyl Ashlee Ramos a Fülöp-szigeteki Dolgozó Tömegek Pártjából (PLM). A szekciót Ambedkar Pindiga, a Tricontinental (India) munkatársa elnökölte.

A panel résztvevői beszéltek a kényszer és a hegemónia azon architektúrájáról, amelyet a jobboldal saját országaikban igyekszik felépíteni; a szuverenitásukat érvényesíteni kívánó mozgalmak elleni puccsokról olyan országokban, mint Irán és Indonézia; a papság és a hadsereg szövetségéről olyan országokban, mint Pakisztán és Malajzia; a szélsőjobboldali erős férfiak (és nők) felemelkedéséről olyan országokban, mint a Fülöp-szigetek és India; valamint a népi mozgalmak, különösen a diákok és fiatalok részéről érkező ellenállásról.

A nap záró szekcióját a Kubával való szolidaritásnak szentelték. Kuba Srí Lanka-i nagykövete, Őexc. Patricia Pego Guerra volt a fő előadó. A többi felszólaló a Srí Lanka-i vezető politikus, Vasudeva Nanayakkara; Ramis Suhel a Pakisztáni Mazdoor Kisan Pártból; és R. Prasanth indiai újságíró volt. Patricia Pego Guerra asszony meggyőzően beszélt azokról az elképzelhetetlen kihívásokról, amelyekkel a kubai nép ma szembesül, miután a Trump-adminisztráció szigorította a blokádot, eddig soha nem látott szintre. „Ez kétségtelenül a legnehezebb időszak, amellyel történelmünk során szembekerültünk” – mondta. Ugyanakkor elmondta, hogy a kubai nép erőt merít abból a tényből, hogy a világ nemzeteinek túlnyomó többsége és a világ népességének döntő többsége szilárdan Kuba mellett áll.

A többi felszólaló meleg szavakkal méltatta a kubai forradalmat és a kubai nép internacionalista szellemét. Kétségtelen, hogy Kuba a remény és inspiráció jelképe a világ minden táján jogaikért küzdő emberek számára. A napot a résztvevők imperializmus elleni és a kubai nép melletti szolidaritási jelszavai zárták. Ahogy Dr. Ahilan Kadirgamar olyan meggyőzően megfogalmazta a nyitó szekcióban, a világ népei arra várnak, hogy az amerikai katonai bázisok is romokká váljanak, akárcsak Srí Lanka régi gyarmati erődítményei.

forrás: Breakthrough News

Kína felszólítja Japánt, hogy hagyjon fel nukleáris ambícióival és tartsa tiszteletben nemzetközi jogot

A kínai felszólításra azután került sor, hogy különböző japán hatóságok az ország három nukleáris alapelvének felülvizsgálatát és az Egyesült Államok nukleáris fegyvereinek „kiterjesztett elrettentésként” történő telepítésének szorgalmazását vetették fel.

Kína ismételten kifejezte aggodalmát a japán újrafegyverkezésről és nuklearizációról szóló egyre erősödő tárgyalásokkal kapcsolatban, egy nappal azután, hogy az ország védelmi minisztere arra utalt, hogy az ország nukleáris fegyverekkel kapcsolatos álláspontjának felülvizsgálata elkerülhetetlen.

Kína kijelentette, hogy egy ilyen lépés sérti a régióban meglévő megállapodásokat és Japán nemzetközi jogi kötelezettségvállalásait, és figyelmeztetett, hogy a régió instabilitásához vezethet.

Egy vasárnap sugárzott online hírműsorban Koizumi Sindzsiró japán védelmi miniszter, miközben párhuzamot vont Ukrajna helyzete és Kelet-Ázsia között, azt mondta: „bár ez egy nehéz kérdés… egy téma, amit nem kerülhetünk el, az a nukleáris fegyverek.”

Koizumi az ország pacifista alkotmánya és három nukleáris alapelve iránti tartós lakossági támogatásra reagált, annak ellenére, hogy kormánya ezek felülvizsgálatát szorgalmazza.

Vasárnap több ezer japán vonult az utcára Tokióban, hogy tiltakozzon a Takaicsi Sanae vezette szélsőjobboldali kormány alkotmány- és a három nukleáris alapelv felülvizsgálatára irányuló tervei ellen, amelyek lehetővé tennék amerikai nukleáris fegyverek japánba való telepítését és előmozdítanák az ország újrafegyverkezési napirendjét.

Japán három nukleáris alapelve – a nukleáris fegyverek birtoklásának, előállításának és behozatalának tilalma – 1967-ben fogalmazódott meg, és azóta minden egymást követő kormány követte az országban.

Japán tapasztalata, miszerint az egyetlen ország a világon, amely megtapasztalta a nukleáris fegyverek pusztító hatásait, meghatározó volt az ország nukleáris szemléletének és a közvéleménynek a kialakításában ebben a kérdésben.

Az ország politikájában azonban a jobboldal térnyerése és az Egyesült Államok növekvő nyomása a Kínával folytatott „új hidegháborújában” a „nemzeti újjászületésre” irányuló felhívásokhoz és az ország újrafegyverkezésére irányuló kísérletekhez vezetett, beleértve a saját nukleáris fegyverek kifejlesztéséről szóló tárgyalásokat is.

A Takaicsi-kormány előmozdította az Egyesült Államok narratíváját a Kínából a régió országaira leselkedő lehetséges fenyegetésekről, és nyitottságát fejezte ki amerikai nukleáris fegyverek országba telepítésére, ezt „kiterjesztett elrettentésnek” nevezve.

Erős közvélemény a nukleáris fegyverek ellen

A japán közvélemény azonban nagyrészt továbbra is ellenzi az újrafegyverkezést és a nuklearizációt.

Egy nemrégiben készült közvélemény-kutatásban az országban a válaszadók több mint 75%-a ellenezte a három nukleáris alapelv bármilyen módosítását. Ugyanebben a felmérésben a japánok több mint 67%-a ellenezte a Takacsi-kormány militarizációra irányuló törekvését is.

A Global Times múlt heti jelentése szerint Japánban 82 helyi gyűlés, köztük Hirosima és Nagaszaki gyűlései is írásbeli véleményt nyújtottak be a központi kormánynak, követelve, hogy ne módosítsák az ország nukleáris alapelveit.

A jelentés megjegyezte, hogy az ilyen követeléseket benyújtó helyi gyűlések száma jelentősen nőtt az idén, mivel egyre nagyobb a félelem a jelenlegi kormány ilyen lépésétől.

Japán az év eleje óta nagyszabású tiltakozások színhelye a Takaicsi-kormány politikája ellen. A július 19-i tiltakozásokat megelőzően májusban, júniusban és a hónap elején is voltak hasonló tüntetések.

Tisztelje a közvéleményt és az NPT-ben vállalt kötelezettségeket!

Lin Csien, a Kínai Külügyminisztérium hivatalos szóvivője a július 20-i, hétfői rendes sajtótájékoztatón a Takaicsi-kormány politikája elleni növekvő tömegmozgósításokat „egyértelmű jelnek nevezte, hogy az emberek békét akarnak”.

„Tokió sietős törekvése, hogy feladja a pacifista alkotmányt és gyorsabb ütemben újrafegyverezze az országot, nincs összhangban a közvéleménnyel. Felszólítjuk a japán hatóságokat, hogy hagyják abba a téves úton való továbbhaladást, és ne ragaszkodjanak makacsul a nukleáris kérdésben tapasztalható elsöprő tendencia ellenében” – hangsúlyozta.

„Ha a japán hatóságok ragaszkodnak téves számításaikhoz a nukleáris kérdésben” és szövetségeseik nukleáris fegyvereit telepítik, „nemcsak súlyosan kihívják a háború utáni nemzetközi rendet és a nukleáris fegyverek elterjedésének megakadályozására irányuló rendszert, hanem megsértik a békére tett ígéretet is” – mondta Lin, figyelmeztetve, hogy Japán „végül súlyos árat fizethet” az ilyen politikai döntésekért.

Lin emlékeztette a japán kormányt, hogy az ország az NPT aláírójaként „vitathatatlan, tagadhatatlan és nem tárgyalható kötelezettségekkel tartozik a nemzetközi jog alapján arra, hogy tartózkodjon a nukleáris fegyverek fogadásától, gyártásától, megszerzésétől vagy átadásától.”

Felszólította a nemzetközi közösséget és a japán népet, hogy további nyomásgyakorlásra késztesse a Takaicsi-kormányt, hogy tartsa tiszteletben az NPT-ben vállalt kötelezettségeit, és hagyjon fel az újrafegyverkezési tervekkel.

forrás: Breakthrough News

A brit „Munkáspárt” katonai kiadási terve akár 10 000 munkahelyet is veszélyeztet

A Transition Security Project kutatóinak elemzése szerint a védelmi beruházási terv 2029-30-ra 10 000 munkahelyet hozna létre. De a pénz más ágazatokból való elvonása közel kétszer ennyit fog megszüntetni – ami 10 000-es nettó veszteséget jelent.

A brit „Munkáspárt” kormányának terve, hogy 15 milliárd fontot öljenek „védelembe”, 10 000 munkahely megszűnésével fenyeget Nagy-Britanniában.

A Munkáspárt 6,8 milliárd fontot tervez elvonni más minisztériumoktól a hadigépezet táplálására – és további 4,7 milliárd fontot kell majd találnia.

A megszorítások várhatóan kezdetben a közlekedést, az energiát és az infrastruktúrát érintik. Két nagy útfelújítási projektet már leállítottak.

A Transition Security Project kutatóinak elemzése szerint a védelmi beruházási terv 2029-30-ra 10 000 munkahelyet hozna létre. De a pénz más ágazatokból való elvonása közel kétszer ennyit fog megszüntetni – ami 10 000-es nettó veszteséget jelent.

A jelentés társszerzője, Khem Rogaly elmondta: „Az az elképzelés, hogy a katonai kiadások védelmi osztalékot biztosíthatnak, félrevezető: munkahelyek megszűnését eredményezi ez a legújabb finanszírozási megállapodás, miközben a katonai kiadások alternatívaköltsége éles.

„Sokkal több munkahely jön létre, amikor a közszolgáltatásokba fektetünk be, mint például az egészségügy, az oktatás és a klímaválság kezelése. Ezek a legfrissebb adatok arra utalnak, hogy az autonóm fegyverek és a mesterséges intelligencia felé való elmozdulás azt is jelentheti, hogy a katonai kiadások fontonként még kevesebb munkahelyet teremtenek, mint korábban.”

Minden 1 millió fontnyi védelmi beruházás mindössze 2,4 munkahelyet teremt Nagy-Britanniában.

Ugyanez a kiadás a közlekedésben 11,5 munkahelyet teremtene, és ha az energiaágazatba fektetnék be, 10-et.

Ez részben annak köszönhető, hogy a védelemhez kapcsolódó ellátási és termelési láncok külföldön működnek.

Csak az Egyesült Államokban a brit katonai kiadások mintegy 200 000 munkahelyet finanszíroznak.

Andrea Egan, a Unison szakszervezet főtitkára elmondta: „Ez a költséges és pazarló terv extra pénzt jelent a háborúra és a külföldi beavatkozásokra, de kevesebbet az iskolákra és kórházakra.

„Ezek rossz prioritások. Háborút kell indítanunk a szegénység, az egyenlőtlenség és a klímaváltozás ellen.”

Sophie Bolt, a Nukleáris Leszerelésért Kampány (CND) főtitkára bírálta a finanszírozási terveket. „Ez egy pénzügyi fekete lyuk, amely generációkon át kimeríti a közforrásokat” – mondta.

„Ezek politikai döntések, és rossz döntések.”

A CND felszólítja a kormányt, hogy „inkább azokba fektessenek be, amelyek valóban biztonságban tartják az embereket – az egészségügybe, a lakhatásba, az oktatásba, a klímavédelembe”.

A szakszervezeteknek vissza kell ütniük a megélhetési válság ellen – és követelniük kell, hogy a kormány iskolákba és otthonokba fektessen, nem tankokba és drónokba.

forrás: Socialist Worker

Franciaország szemet vetett Kenyára

Mivel a francia befolyást olyan országokból, mint Mali, Burkina Faso és Niger, kiűzték, Párizs kétségbeesetten keres új stratégiai horgonypontot Afrikában.

Amit Emmanuel Macron Nairobiban bemutat, az nem „gazdasági együttműködés”, hanem a diplomáciai nyelvbe csomagolt, jól ismert imperialista menedzsment arrogancia. A kifényesített beszédek és beruházási fórumok mögött ugyanaz a gyarmati logika rejlik, amelyet Európa évszázadok óta alkalmaz Afrikával szemben.

Mint mindig, afrikai uralkodók sora gyűlt köré Nairobiban, hogy tapsokkal és ceremoniális mosolyokkal dicsőítsék jelenlétét.

Nairobi – Dedan Kimathi, Makan Singh, Kago tábornok és Muthoni wa Kirima tábornagy földje – egykor a Windsor-ház imperialista gépezete elleni ellenállás lángoló központja volt. Ebből a talajból indult ki a Mau Mau, amely fegyveres harcával és kompromisszumok nélküli dacával megingatta a brit gyarmati uralom alapjait.

A függetlenség utáni időszakban azonban Nairobit átalakítják Kelet-Afrika újbóli imperialista penetrációjának ugródeszkájává.

Macron – a hanyatló és válsággal sújtott francia imperialista rend főképviselője – kenyai látogatására azután kerül sor, hogy Franciaország megalázó kudarcokat szenvedett el a Száhel-övezetben, ahol politikai befolyása és katonai dominanciája a népi ellenállás és az antiimperialista átcsoportosulás nyomására összezsugorodik. Évtizedekig Franciaország destabilizálta a régiót katonai megszállással, gazdasági kényszerítéssel, komprádor elitcsoportokkal és proxy-erőszak hálózataival, mindeközben a „biztonság” és „demokrácia” védelmezőjeként tüntetve fel magát.

Most, hogy a francia befolyást olyan országokból, mint Mali, Burkina Faso és Niger, kiűzték, Párizs kétségbeesetten keres új stratégiai lábnyomot Afrikában. William Rutonak köszönhetően úgy tűnik, Franciaország készséges partnerekre talált a kontinens keleti frontján.

Kenya közelmúltbeli kijelölése az Egyesült Államok jelentős, nem NATO-tag szövetségesévé – olyan államok által is birtokolt státusz, amelyek mélyen beágyazottak a nyugati katonai struktúrákba, beleértve Izraelt is – felfedi, hogy a kenyai uralkodó osztály milyen irányba kormányozza az országot. Az Egyesült Államok és az Egyesült Királyság már most is kiterjedt katonai és hírszerző műveleteket folytat Kenyában. Ilyen körülmények között a francia katonai létesítmények kenyai földön való megjelenésének kilátása már nem tűnik távolinak.

Miért ne erősítené meg az imperializmus erőit ott, ahol komprádor rezsimek készségesen befogadják?

Macron habozás nélkül használta afrikai körútját arra, hogy nyíltan támadja és aláássa a feltörekvő száheli politikai projektet, különösen Mali, Burkina Faso és Niger növekvő közeledését egy föderáció felé, amely – legalábbis retorikailag – az antiimperialista szuverenitáson és a pánafrikai önrendelkezésen alapul. Párizs nagyon is jól érti, hogy minden olyan komoly regionális blokk, amely képes megszabadulni az újgyarmati függőségtől, veszélyezteti a nyugati dominancia teljes afrikai struktúráját.

Így Macron nairobi küldetése nem pusztán diplomáciai; ellenforradalmi. Szövetséges afrikai rezsimeket mozgósít a száheli államok ellen, és megpróbál elszigetelni minden olyan politikai formációt, amely kihívást jelent a francia, európai vagy NATO-érdekeknek a kontinensen.

A történelem megtanította, hogy a legtöbb afrikai uralkodó osztály ritkán okoz csalódást az imperializmusnak, amikor a külföldi tőke védelmére szólítják fel őket az afrikai felszabadítással szemben.

Macron milliárdokat ígér „beruházásként” Afrikába – több mint 20 milliárd dollárt, mondják –, ám Franciaország nem hajlandó elengedni az afrikai nemzetekre kényszerített gyarmati adósságokat. Franciaország nem hajlandó felszámolni katonai bázisait a kontinensen. Franciaország nem hajlandó kivonni csapatait afrikai földről. Franciaország nem hajlandó beszüntetni beavatkozásait és destabilizációs kampányait a Száhel-övezetben.

Már ez önmagában leleplezi ezeknek az úgynevezett partnerségeknek a csalárd jellegét.

Az imperializmus nem azért fektet be Afrikába, hogy felszabadítsa az afrikaiakat. Azért fektet be, hogy biztosítsa a piacokat, kinyerje az erőforrásokat, fegyelmezze a kormányokat, és újratermelje a függőséget modern pénzügyi és katonai berendezkedések útján.

A kenyai nép azonban megtagadta a meghunyászkodást.

Dacolva az állami elnyomással, a hétköznapi kenyaiak az utcákra vonultak, hogy ellenálljanak a Macron–Ruto-spektákulumnak – a fejlesztési diplomáciának álcázott imperialista partnerség koreografált ünneplésének. A tüntetők megpróbálták megzavarni a Kenyatta Nemzetközi Konferenciaközpontban tartott összejövetelt, ahol Macront, afrikai uralkodók, politikai opportunisták és neoliberális hívek sora kíséretében William Ruto egyre inkább autoriter hatalmi rendszere látta vendégül.

A kenyai biztonsági apparátus válasza kiszámítható volt: durva erőszak, letartóztatások, megfélemlítés és eltűnések – mindez az imperialista presztízs védelmét és a véleménynyilvánítás elfojtását szolgálta.

Több tüntetőt állítólag őrizetbe vettek. Másokról továbbra sincs információ.

Mindez annak biztosítására, hogy Macron mosolyogva hagyhassa el Nairobit.

Az afrikaiaknak – különösen a munkásoknak, parasztoknak, diákoknak és a szélesebb alárendelt osztályoknak – nem szabad félvállról venniük ezeket a fejleményeket. Az, ami a szemünk előtt játszódik le, az imperialista hatalom agresszív visszagyökerezése afrikai földön a „beruházás”, a „biztonság” és az „együttműködés” nyelvébe csomagolva.

A neokolonialista uralom elleni harc nem ért véget a gyarmati zászlók bevonásával. Csak formát változtatott.

Ma, akárcsak a Mau Mau idején, az ellenállás történelmi szükségszerűség marad.

Tisztelet a kenyai testvéreknek és nővéreknek, akik Nairobiban szilárdan helytállnak, és az afrikai elnyomott népek nevében szembeszállnak az imperialista behatolással.

Írta: Muhemsi Mwakihwelo író és a Tanzániai Szocialista Fórum tagja
forrás: Peoples Dispatch

A német diákok kiterjesztik a hadkötelezettség és a militarizáció elleni sztrájkjukat 150 városra

A német antimilitarista diákmozgalom kitartott követelései mellett a május 8-i újabb iskolai sztrájk során.

Május 8-án 45 000 diák csatlakozott a hadkötelezettség és a militarizáció elleni iskolai sztrájkhoz az ország 150 városában. A sztrájkot a győzelem napjának 81. évfordulóján tartották, amely békét hozott Európának a második világháború végén. Ez volt a harmadik iskolai sztrájk 2025. december 5. óta, amikor is a német parlament, a Bundestag egyhangúlag elfogadta az új hadkötelezettségi törvényt.

    Berlinben mintegy 7500 diák vonult a Brandenburgi kaputól a Kereszténydemokrata Unió (CDU) – a jelenlegi kancellár, Friedrich Merz pártja – székházához. A tüntetés elhaladt a második világháborúban elesett szovjet katonák egyik emlékműve mellett, ahol ukrán zászlókat tartó emberek gyűltek össze – miközben a szovjet zászlókat a rendőrség betiltotta. A diákok a nemzetközileg ismert „Mindannyian antifasiszták vagyunk” („Siamo tutti antifascisti”) jelszót skandálták, ezzel emlékezve a múlt antifasiszta mozgalmaira, miközben határozott állást foglaltak a mai Németországban és Európában terjedő fasizmussal szemben.

    A nagygyűlésen felléptek német rapperek, például a Guterzogene Asis, akik a mai fiatalok előtt álló kihívásokról – a lakhatás áráról, az iskolák, egyetemek és szociális programok finanszírozásának hiányáról, valamint a gyors ütemű militarizációról – énekeltek. Felszólaltak a Berlini Fegyverek Elleni Szövetség (Berliner Bündnis gegen Waffen) képviselői is, akik a diákokat és a résztvevőket a július 10-11-i eseményeken való részvételre buzdították, ahol a berlini lőszergyártás elleni stratégiákat vitatják meg. Egy diák felolvasta a görög dokkmunkásoktól kapott támogató üzenetet.

    A diákok úgynevezett „felvonuló tüntetéseket” (Zubringerdemos) szerveztek, amelyek Berlin különböző részeiről gyűjtötték össze a diákokat a fő tüntetés találkozópontjához. Az egyik ilyen, a kelet-berlini különböző iskolák diákjait összegyűjtő elnevezése „Kelet megtagadja” (Der Osten verweigert) – utalva a besorozás megtagadására, különösen a fiatal férfiak részéről a hadseregbe. Ez a szervezési megközelítés egységet és közösséget teremt a fiatalok körében a városukon belül.

    Németország újrafegyverkezése

    1945. május 8-9-én írta alá a Wehrmacht a feltétel nélküli kapitulációt a szövetséges erők előtt. Ezen a napon tartani a sztrájkot szándékos cselekedet volt: Németország felelőssége a második világháborúért hosszú ideig azt jelentette, hogy újrafegyverkezését a szomszédai kritikával szemlélték, és történelmileg is szankcionálták Európán belül.

    Az elmúlt években azonban a német kormány – a hírcsatornák és az oktatási rendszer segítségével – sikerrel minimalizálta a közvélemény tudatosságát a Szovjetuniónak Németország felszabadításában játszott szerepéről. Ennek az emlékezetnek az eróziója politikai dimenzióval bír: a Szovjetunió és a mai Oroszország összemosását használják fel az újrafegyverkezés sürgősségének igazolására, miközben a közös antifasiszta múltat, amely egykor a német önmérséklet alapját képezte, csendben eltörlik.

    E háttér előtt Németország újrafegyverkezése felgyorsul. Bár a katonai szolgálat hivatalosan még mindig önkéntes, a német kormány egyértelművé tette, hogy ez nem lesz elég: Boris Pistorius védelmi miniszter azt a célt tűzte ki, hogy 2029-re 460 000 katonát érjenek el, szemben a Németország újraegyesítésekor bevezetett 370 000 fős plafonnal. Ezenkívül a berlini Weddingben található Rheinmetall gyárat előkészítik a lőszergyártás újraindítására.

    Az iskolai sztrájk kihívásai

    A mozgalom egyik fő kihívása jelenleg a hadkötelezettség kérdése körül észlelt sürgősség hiánya. Bár a törvények léteznek, még nem hajtják végre őket. A mainstream média olyan narratívát terjeszt, amely igyekszik kisebbíteni a diákokat fenyegető veszélyt, és bizonyos esetekben hozzájárult a kötelező hadkötelezettség törvénye miatt felháborodott emberek demobilizálásához.

    Az állami elnyomás is jelentős szerepet játszott. Egy korábbi sztrájkon egy 18 éves fiatalt letartóztattak, mert egy „Merz nyalja a golyókat” („Merz leck Eier”) feliratú táblát vitt – ami bár kissé trágár, de gyakori ifjúsági szleng. A rendőrség reakciója széles körű médiafelháborodást váltott ki a vélt szabálysértés jelentéktelensége miatt. Az ifjúsági kultúra és nyelv szándékos félremagyarázása mélyíti a generációs szakadékot, és leleplezi a kormánynak a fiatalokkal és a jobb jövőért folytatott küzdelmükkel szembeni megvetését.

    A diákok üldözése a kancellár „megsértéséért” folytatódott. A május 8-i tüntetés előtt a rendőrség nyilvánosan bejelentette, hogy készen áll a békés tüntetés erőszakos felszámolására, ha a „Merz leck Eier” kiáltást hallják. Szerencsére nem hajtották végre – mivel a kiáltás a mozgalom egyik központi szlogenjévé vált. Ennek ellenére az ilyen bejelentések elriasztják a fiatalabb diákokat a részvételtől, és nemcsak bennük, hanem szüleikben is félelmet keltenek.

    Az elnyomás úgy tűnik, eszkalálódik. Néhány diákot kihallgattak a belbiztonsági szolgálat ügynökei és a szövetségi bűnügyi rendőrség tisztjei az iskolai sztrájkok tervezésében való részvételükről. Ugyanaz a félelem a jövőjükért, ami kezdetben vonzotta a diákokat a mozgalomba, most fegyverré válik ellenük. Sajnos úgy tűnik, ezek a taktikák hatásosak: a mozgalom már nem a korábbi ütemben növekszik. Az ijesztgetés láthatóan átformálja a résztvevők körét – az iskolai sztrájkot egyre inkább azok dominálják, akik már eleve politikai szervezetekben tevékenykednek, míg a diákság szélesebb rétege elidegenedik.

    Diákok 150 városban csatlakoztak a mozgalomhoz

    A kihívások ellenére valós okok vannak az optimizmusra. Bár összességében kevesebb diák vett részt a sztrájkokon, a bevont városok lényegesen nagyobb száma – 150 szerte Németországban – a mozgalom növekedési potenciáljának erőteljes jele. A szervezőknek sikerült egy decentralizált struktúrát kiépíteniük, amely országszerte együtt harcol, beleértve a kisebb városokat is, ahol a szélsőjobboldali Alternatíva Németországnak (AfD) erős támaszpontra tett szert.

    Ez a decentralizált modell kiválóan illeszkedik az elvégzendő feladathoz. Az iskola az a hely, ahol minden fiatal találkozik, földrajzi elhelyezkedéstől, háttértől vagy politikai meggyőződéstől függetlenül. Ezért egyedülállóan erős mozgósítási színtér – vidéki és városi fiatalokat egyaránt bevonva a harcba. Ahogy a mozgalom érik, és a törvényeket elkezdik végrehajtani, a 150 városban már kiépített infrastruktúra bizonyulhat a legnagyobb erősségének.

    Írta: Henriette Kleiner németországi középiskolás diák
    forrás: Peoples Dispatch

    Az évszázad tévedése: Trump iráni kalandja

    Ahogy Irán fenntartja feltételeit a háború befejezésére, az Egyesült Államoknak és Izraelnek kevés jó lehetősége marad. Folytathatják a bombázást, de továbbra is szembe kell nézniük az iráni eszkalációval, ami kárt okoz Izraelnek és az Egyesült Államok érdekeinek a régióban.

    Tavaly, júniusban, az Egyesült Államok és Izrael tizenkét napon át bombázta Irán nukleáris energiával és nukleáris kutatásokkal foglalkozó létesítményeit. Néhány nap elteltével a két háborús fél – amelynek nem volt ENSZ-engedélye erre a agresszív háborúra – megnyitotta az utat a tűzszünet előtt. Akkoriban, abban a hitben, hogy ez nagyon is alapja lehet egy teljes tárgyalásnak, az iráni kormány, amelyet Ali Hosseini Khamenei legfelsőbb vezető vezetett, elfogadta a meghatározott feltételeket: a támadások azonnali befejezése és a fokozódás elkerülése. A rakétaindítók elnémultak, de az egyezmény nagyon törékeny volt. Nem volt hosszú távú békemegállapodás, nem volt kötelező érvényű végrehajtási vagy ellenőrzési mechanizmus, nem született megállapodás a nukleáris kérdésekben, és nem volt megállapodás az Irán elleni amerikai és izraeli szabotázs és támadások befejezésére. Ez nem volt a háború befejezése, amit az Egyesült Államok és Izrael kényszerített volna Iránra, csupán egy megállapodás egy csata leállításáról. Khamenei az Egyesült Államok és Izrael agresszióját hiábavalónak nevezte, és azt mondta, hogy „semmit sem nyertek”, miközben azt is mondta, hogy Irán tűzszünetre kényszerítette őket, és „soha nem fogja megadni magát”.

    Omán évtizedek óta semleges közvetítőként ismert Irán és az Egyesült Államok között (Izrael a háttérben leselkedve). 2012 és 2013 között Omán adott otthont az amerikai-iráni tárgyalásoknak, amelyek 2015-ben az Irán és a P5+1 (USA, Egyesült Királyság, Franciaország, Kína, Oroszország + Németország) és az Európai Unió közötti Közös Átfogó Cselekvési Tervhez (JCPOA) vezettek – a szankciók csökkentésével cserébe bizonyos ígéretekért az urándúsításról. Biztonságos és diszkrét csatorna létezett Maszkat és Teherán, valamint Washington között, és ez a kommunikációs vonal június után aktívvá vált egy megfelelő tárgyalás érdekében, hogy tisztázzák a vörös vonalakat és csökkentsék a félreértés kockázatát. Valójában a beszélgetés kibővült, és Irán elfogadta, hogy urándúsítását korlátozni fogja, hogy a nagy dúsítású készleteit hígítani fogják, és hogy a Nemzetközi Atomenergia-ügynökség újra kiterjesztheti az ellenőrzést és az inspekciókat. Ez nem volt végleges megállapodás, hanem egy tárgyalási keret feltételes nukleáris korlátozással és a fokozódás folyamatos csökkentésének gyakorlatával. Mind Khamenei legfelsőbb vezető, mind Maszud Pezeshkian elnök politikai akaratot mutatott egy megállapodásra, amely nagyon is a látóhatáron volt. Irán külügyminisztere, Abbasz Arakcsi, kevesebb mint egy nappal az amerikai és izraeli támadás előtt azt mondta, hogy a megállapodás „elérhető közelségben van, de csak akkor, ha a diplomácia elsőbbséget élvez.”

    Valójában az Egyesült Államok és Izrael a másik utat választotta: egy agresszív háborút, amely megsértette az ENSZ Alapokmányát (2. cikk). Már az első napon, február 28-án az Egyesült Államok és Izrael meggyilkolta Khameneit, a Legfelsőbb Vezetőt, és 180 lányt ölt meg a minabi Shajareh Tayyebeh Általános Iskolában. Az Egyesült Államok és Izrael azt hitte, hogy a politikai vezetők, kulcsfontosságú infrastruktúra és civilek elleni támadások sorozata azonnal népfelkeléshez vezet majd, amely eltávolítja az Iszlám Köztársaságot. Az amerikai és izraeli hírszerzés túlbecsülte a 2025 decemberében kezdődő, a rial leértékelése és az infláció növekedése miatt kirobbant tüntetéseket. De hatalmas különbség van a gazdasági kérdések miatti tüntetések és a teljes rendszer megdöntésére való hajlandóság között. Amikor a rakéták megölték a Legfelsőbb Vezetőt – akit még kritikusai körében is tisztelete volt (1994-ben a Qomi Szemináriumi Tanárok Társasága Marja-e Taqlid, vagyis követendő példa forrásává emelte) – és amikor megölték az iskolás gyerekeket, a közvélemény a hazafiságtól volt felvillanyozva. Ebben a helyzetben lehetetlen volt az imperialista háború oldalára állni az ártatlan gyermekek ellen. Az amerikai és izraeli támadás természete, valamint az a tény, hogy Irán képes volt izraeli célpontokat is megtámadni, valamint az Egyesült Államok célpontjait az Arab-öböl államaiban, az iráni lakosságot saját túlélésére és önvédelmi képességére összpontosította.

    Az afganisztáni (2001) és iraki (2003) háborúk óta az amerikai haditervezők nem tették félre a fokozódási létra koncepcióját, és alkalmazták a gyors dominancia elvét (lefejező csapások, parancsnokság bénítása és az ellenfél haderejének teljes uralma révén). Ez működött Afganisztánban és Irakban, ahol az amerikai erőszak mértéke elpusztította a megtorlás képességét. Valóban „sokk és rettegés” volt. Egy ilyen katonai keret nem működött Iránnal. Az irániak évtizedek óta készültek egy teljes körű amerikai és izraeli támadásra. Politikai vezetésük értette a lefejező csapások sebezhetőségét, ezért a legfontosabb vezetők többségére nyolc szintű pótlást hoztak létre. A hadsereg gyorsan különböző fegyverrendszereket hozott létre, a hiperszonikus kazettás rakétáktól az öbölben rajtaktikát alkalmazó gyors parti támadó hajókig. Ezek, valamint a Libanonból Irakig terjedő Irán-barát milíciák a sok védelmi gyűrűt alkotják, amelyeket az irániak felépítettek. Ez azt jelenti, hogy míg az Egyesült Államok gyors dominanciával kezd és nincs fokozódási létrája, az iráni válasz az Egyesült Államok és Izrael ellen stratégiailag úgy épült fel, hogy a legegyszerűbb rakétákkal kezdjen és a bonyolultabb kazettás rakéták felé haladjon – miközben visszatartja a kis hajókat és milíciákat. Ezeket még nem vetették be, mivel Irán továbbra is rakétáira és a Hormuzi-szoros feletti ellenőrzésére támaszkodik (most már csak bizonyos országok hajóira nyitva).

    Irán intelligens válasza az Egyesült Államok és Izrael felé leszorította őket, és arra kényszerítette, hogy tűzszünetért könyörögjenek. Az iráni vezetés azt mondja, hogy nem érdekli a részleges tűzszünet, mint 2025 júniusában, ami egyszerűen lehetővé tenné Izrael és az Egyesült Államok számára a fegyverkezést és az újabb erőszakhullámot. Irán azt mondja, hogy egy nagyszabású megállapodást akar, amely Irán, Irak és Libanon bevonásával történik – nem csak Irán –, és teljes szankcióeltörlést, a palesztinok népirtásának befejezését, valamint az Egyesült Államok fenyegető bázisstruktúrájának eltávolítását követeli, amely körülveszi Iránt. Ha az Egyesült Államok és Izrael elfogadja ezeket a követeléseket, az Irán abszolút győzelmét jelentené – az emberéletek tragikus veszteségei ellenére, amelyeket Izrael és az Egyesült Államok kegyetlen támadásai okoztak.

    Miután meggyilkolták Ali Khameneit, aki 2025 júniusában a tűzszünetre törekedett, az Egyesült Államok és Izrael elvesztett valakit, aki talán újra a tűzszünet mellett érvelt volna. A jelenlegi vezetés, köztük az új Legfelsőbb Vezető, Mojtaba Khamenei, pontosan felmérte, hogy a tűzszünet nagyszabású megállapodás nélkül csupán időhúzás, nem pedig béke. Az irániak a régió békéjét akarják, nem a háborút, tűzszünetet, háborút – egy végtelen háborút, amely nyomorúsághoz és fájdalomhoz vezet.

    Az izraeliek nem nyilatkoztak sokat az iráni háborúról, inkább rakétáikkal támadtak, és blokkolták az iráni rakétatámadásokról szóló híradásokat Izraelben. A Trump által kötött békemegállapodás alá tartoznának? Valószínűtlen. Az izraelieknek eszkatológiai nézete van a Közel-Keletről, és készek a Nílustól az Eufráteszig terjedő föld megszerzésére, ami azt követelné, hogy elhallgattassák a régió legnagyobb és legfontosabb kritikusát, nevezetesen Iránt. Izrael számára ez a végsőkig tartó harc. Bevonták az Egyesült Államokat ebbe a csatába, bár az Egyesült Államok számára nincs reális nyereség az Iszlám Köztársaság létezése vagy nemléte tekintetében (amely egyáltalán nem fenyegette az Egyesült Államokat). Izrael látni akarja az Iszlám Köztársaság gyökeres eltávolítását, de ez valószínűtlen kimenetel, tekintve mély gyökereit az iráni társadalomban. Az Egyesült Államok ezzel szemben megelégedne az Iszlám Köztársaság irányításával egy engedelmes vezetés mellett. Egyetlen lehetőség a katonai fokozódásra az, ha az Egyesült Államok vagy Izrael nukleáris csapást mér Iránra – ami, tekintettel az iráni civilek életére gyakorolt súlyos hatásra, teljesen negatív nemzetközi reakciót váltana ki.

    Nincsenek jó lehetőségek az Egyesült Államok és Izrael számára. Folytathatják a bombázást, de továbbra is szembe kell nézniük az iráni eszkalációval, ami kárt okoz Izraelnek és az Egyesült Államok érdekeinek a régióban. Az Egyesült Államoknak és Izraelnek szembe kell néznie a világgal, ahogy az üzemanyag- és élelmiszerárak az egekbe szöknek. Ez volt az Egyesült Államok és Izrael tévedése. Irán nem fog ilyen könnyen engedni. Századok büszke civilizációja a tét. Vezetőik ezt tudják. Nem csupán az Iszlám Köztársaságért vagy az 1979-es iráni forradalomért állnak ki, hanem magáért Iránért. Nem fognak meghátrálni.

    Írta: Vijay Prashad indiai történész és újságíró. Negyven könyv szerzője, köztük a Washington Bullets, Red Star Over the Third World, The Darker Nations: A People’s History of the Third World, The Poorer Nations: A Possible History of the Global South, és a Grieve Chelwa-val közösen írt How the International Monetary Fund Suffocates Africa. A Tricontinental: Institute for Social Research ügyvezető igazgatója, a Globetrotter fő tudósítója, és a LeftWord Books (Újdelhi) főszerkesztője. Feltűnt a Shadow World (2016) és a Two Meetings (2017) című filmekben is.

    forrás: Globetrotter

    „Nem ehetjük meg a gránátokat, ha már nem nő a gabona”

    Szakszervezeti tagok, aktivisták, szervezők és politikusok gyűltek össze a régióból Brüsszelben március 14-én egy békekonferenciára, amelyet a Stop Militarization platform szervezett.

    Az EU fővárosának szívében tartott egynapos esemény 350 résztvevőt vonzott. A plenáris ülés felvázolta a konferencia középpontjában álló általános kérdéseket, ezt követően négy műhelymunka közül lehetett választani, amelyek az európai újrafelfegyverkezés, a fiatalok militarizáció elleni szerveződése, a katonai keynesianizmus hamis ígéretei, valamint a palesztinai népirtás témáit járták körül. A záró plenáris ülés a háborús ipar ellen szerveződő szakszervezetekre összpontosított.

    Ezzel párhuzamosan a konferencia ellenpontot kínált a brüsszeli BEDEX fegyverexpóval szemben, amelyet ugyanezen a napon rendeztek meg. Ez utóbbi olyan jelentős védelmiipari szereplőket vonultatott fel, mint a Rheinmetall és a Leonardo, és többek között az Európai Bizottság és a Belga Hadsereg szponzorálta.

    „Si vis pacem, para pacem”

    A konferencia egyik fő tanulsága az volt, hogy a jelenleg Európa-szerte felgyorsuló militarizáció célja nem az emberek védelme, hanem a jövő háborúira való felkészítésük. Ansje Vanbeselaere, az INTAL Belgium elnöke megnyitó beszédében megjegyezte: akik békét akarnak, azoknak a békére kell készülniük, nem a háborúra. Az Egyesült Államok és Izrael által vezetett imperialista agresszió Iránban, Izrael népirtása Palesztinában, Venezuela elnökének elrablása az USA által és az USA által Kuba ellen bevezetett üzemanyag-blokád mind destabilizálják a világot, miközben a közpénzeket a fejlesztésről a hadiipar zsebébe terelik át. A költségvetési megszorítások alulfinanszírozott közszférához vezetnek, ami pedig deindusztrializált társadalmakat és bizonytalan helyzetű, egészségtelen körülmények között élő, alulképzett lakosságot eredményez. Ezért minden háború valójában osztályháború.

    A militarizáció abszurditásának gyakran emlegetett példája Belgium döntése, miszerint milliárdokat fektet be további 11 darab F-35-ös vadászgép vásárlásába, miközben a szociális biztonság minden területén mélyreható megszorításokat hajt végre, a bérek indexálásától kezdve a nyugdíjkorhatáron át a munkanélküli segélyekig. Ahogy Andrew Feinstein a Shadow World Investigations szervezettől a konferencia során megjegyezte: „az F-35-ösök a legnagyobb, legdrágább vacakok, amelyeket egy vacakra szakosodott cég valaha gyártott.”

    Ennek ellenére Belgium ezt a modellt választotta, mert ez kompatibilis az országban állomásoztatott amerikai nukleáris robbanófejekkel. Ahogy a fegyvergyártók folyamatosan ismételgetik részvényeseiknek, a háborúk kiváló üzleti lehetőségeket jelentenek számukra. Emiatt a fegyverkereskedelem sokkal bizonytalanabbá teszi a világot, mivel az állandó háborúkra támaszkodik a profittermelés fenntartása érdekében.

    A munkavállalói jogok támadás alatt

    A felszólalók hangsúlyozták, hogy a militarizáció nem korlátozódik a védelmi iparra és a nemzeti hadseregek felszerelésére. A háborúra való felkészülés ürügyén a kormányok támadják a munkavállalói jogokat és lazítanak a klímavédelmi előírásokon. Németországban a katonai személyzet munkahete bizonyos feltételek mellett akár 54 órára is meghosszabbítható, és a hatalmon lévő koalíció jelenleg a 8 órás munkanap eltörléséről tárgyal, lehetővé téve akár napi 13 óra munkavégzést is. Ez a stratégia jól ismert: először egy szektorban vezetnek be új szabályokat, majd különböző taktikákkal kiterjesztik azokat minden más ágazatra. Ezért minden munkavállaló érdeke, hogy összefogjon és ellenezze az ilyen változtatásokat. Ahogy Laëtitia Sédou, a Fegyverkereskedelem Elleni Európai Hálózat munkatársa megjegyezte, bármilyen véleményen is legyen valaki a militarizációról, magát a folyamatot és annak a társadalom minden szektorára gyakorolt hatását akkor is elleneznie kell, mivel az egész folyamatból hiányzik az átláthatóság és a demokratikus felügyelet.

    A szakszervezeti képviselők elmagyarázták, hogy a jelenlegi geopolitikai válság hogyan kapcsolódik az ipari válsághoz. Az európai iparban gyors munkahelymegszűnés tapasztalható, és a militarizációt használják fel az újraiparosításra. Ez azt jelenti, hogy a civil termelést katonai termelésre állítják át, például az autóiparban. Azonban, ahogy Ulrike Eiffler, Németország legnagyobb szakszervezete, az IG Metall képviselője megjegyezte, a védelmi iparban lévő munkahelyek fenntarthatatlanok, és nem rendelkeznek hosszú távú perspektívával. Egy gazdaságnak az élet, nem pedig a halál számára kell munkahelyeket teremtenie.

    Hillal Sor, a belga Metallos FGTB-ABVV kohászati szakszervezet képviselője szintén hangsúlyozta a militarizáció középpontjában álló nagy ellentmondást: amikor a civil iparba történő közberuházásokról van szó, a kormányok azzal utasítják el azokat, hogy azok torzítanák a szabad piacot. De semmi gondjuk nincs támogatásokat adni a hadiiparnak. A hadiiparnak azonban nincs bevétele, ha a háborúk nem állandóak. Továbbá a hadiipar fejlesztése a közberuházások hiánya miatt minden más ágazatban elősegíti a deindusztrializációt.

    Hogyan beszéljünk a munkavállalókkal a békéről

    Arra a kérdésre, hogyan mozgósítják a szakszervezeti vezetők a védelmi ipar dolgozóit a militarizáció ellen, a felszólalók elismerték, hogy az antimilitarizmus nem mindig talál kedvező fogadtatásra az üzemekben, mivel az emberek félnek a munkahelyük elvesztésétől. A feladat különösen nehéz, mert a háborús propaganda mindenütt jelen van. De ha erős békemozgalom van az utcákon, ami kiegészül a sorozási törvények elleni iskolai sztrájkokkal, a szakszervezeti szervezők is erősebb érvekkel léphetnek fel a gyárakon belül. Sor hangsúlyozta, hogy a hangsúlyt a munkavállalói jogok eróziójára, a munkaidő meghosszabbítására, az egészségvédelem csökkenésére és a bérkiesésre kell helyezni. A baloldali pártoknak a maguk részéről egy virágzó polgári iparra vonatkozó politikai jövőképet kell kínálniuk a militarizáció alternatívájaként.

    Peter Mertens, testvérpártunk, a Belga Munkáspárt főtitkára felvette a kesztyűt, és emlékeztette a hallgatóságot, hogy jelenleg a hidegháborúhoz hasonló megrázkódtatások korát éljük, ami azonban sokkal veszélyesebb, mert nincs Szovjetunió, amely blokkolná a birodalom pusztító ambícióit. A jelenlegi militarizáció egyrészt a közvagyon hatalmas mértékű átcsoportosítását jelenti a hadiipar zsebébe, másrészt azonban egy új „versenyfutás Afrikáért” előkészítése is. Ahhoz, hogy visszatérhessenek az afrikai országok ásványkincseinek és egyéb nyersanyagainak kifosztásához, az imperialista blokknak katonai apparátusra van szüksége céljai támogatásához. De az ezzel szemben küzdő békemozgalom nem gyenge, és szorgalmasan építi saját infrastruktúráját.

    Mi a teendő?

    Katerina Anastasiou, a Stop ReArm Europe képviselője hangsúlyozta, hogy a kormányok „fegyverként használják az emberek biztonság iránti szükségletét, és ezt használják fel a militarizálásra„. Ez azt jelenti, hogy vissza kell szereznünk a biztonság fogalmát, és demilitarizálnunk kell azt, mind nemzeti kontextusunkban, mind nemzetközi együttműködés révén. Mertens arra biztatta a résztvevőket, olvassák Lenint és az Imperializmusról mint a kapitalizmus legfelsőbb fokáról szóló elemzését, majd hozzátette: „nem engedhetjük meg magunknak a pesszimizmus luxusát”.

    Feinstein arra is buzdította a hallgatóságot, hogy ne veszítsék el a reményt. Az erők, amelyekkel szemben állunk, legyőzhetetlennek tűnhetnek, de emlékeznünk kell Nelson Mandela példájára és meggyőződésére, miszerint valami csak addig lehetetlen, amíg meg nem csinálják. Ehhez Anastasiou hozzátette: „Úsznunk kell a zajban, beszélnünk kell a békéről, ki kell dolgoznunk egy békés jövő vízióját.”

    Az antimilitarista mozgósítás június 14-én folytatódik Brüsszelben a „Jólétet, NE HADVISELÉST!” elnevezésű, Európa-szerte meghirdetett tüntetéssel, amelyet a Stop Militarization platform és a Stop ReArm Europe kampány szervez. A békemozgalmak és szakszervezetek várhatóan egész Európából az EU fővárosába áramlanak, hogy kifejezzék az emberek militarizációval szembeni ellenállását, és megtervezzék a jövőbeli akciókat.

    forrás: Peoples Dispatch

    Az USA bombáz, Kína pedig humanitárius segélyt küld Iránnak, Jordániának, Libanonnak és Iraknak

    KÍNA humanitárius segélyt küld Iránnak, Jordániának, Libanonnak és Iraknak – jelentették be ma tisztviselők.

    Peking közölte, hogy 200 000 dollár értékű azonnali humanitárius segélyt utal az Iráni Vörös Félholdnak, kifejezetten azoknak a lányoknak a családjai számára, akik egy minábi általános iskola elleni támadásban vesztették életüket Hormozgán tartományban.

    Lin Csien, a kínai külügyminisztérium szóvivője elmondta: Kína „mindig is az emberiség sorsközösségének eszméjét gyakorolja”. Hozzátette, hogy a konfliktus súlyos humanitárius katasztrófát okozott Irán és a térség más országainak lakossága számára.

    Lin megígérte, hogy Kína „továbbra is erőfeszítéseket tesz a béke előmozdítása és a háború megállítása érdekében, törekedve a regionális béke és stabilitás mielőbbi helyreállítására, valamint a humanitárius válság további elmélyülésének megakadályozására.”

    Az Egyesült Államok és Izrael által február 28-án, Irán ellen indított jogellenes és provokáció nélküli támadás súlyos humanitárius helyzetet teremtett.

    Az Egyesült Nemzetek Menekültügyi Főbiztossága szerint Iránban több mint 1300 ember vesztette életét, köztük Ali Hamenei volt legfelsőbb vezető, miközben akár egymillió család is kénytelen volt elhagyni otthonát.

    Libanonban a Közegészségügyi Minisztérium szerint március 2. óta az izraeliek legalább 826 embert öltek meg és további 2000-et sebesítettek meg.

    A minisztérium jelentést tett továbbá 31 mentős és egészségügyi dolgozó meggyilkolásáról, valamint öt kórház kényszerű bezárásáról is. Több mint 830 000 ember kényszerült elhagyni otthonát.

    Lin úr kommentálta az Afganisztán és Pakisztán közötti eszkalálódó erőszakot is.

    A két ország közötti közvetlen párbeszédre szólított fel, mint „a kétoldalú kérdések rendezésének egyetlen hatékony módjára”.

    Peking felszólította mindkét országot, hogy biztosítsák a kínai személyzet, projektek és intézmények biztonságát területükön, és ígéretet tett arra, hogy továbbra is konstruktívan dolgozik a feszültségek csökkentésén.

    forrás: Morning Star

    Irán meg fogja nyerni a háborút: hat szempont, amit érdemes figyelembe venni

    Irán sérült infrastruktúrával, hatalmas gazdasági nyomás alatt, valamint életekben és testi épségben elszenvedett veszteségek miatt megtört családokkal kerül ki ebből a háborúból. A háborúkat azonban nem csupán a pusztítás alapján ítélik meg. Az alapján ítélik meg őket, hogy a politikai célok teljesülnek-e.

    A háborúkat ritkán döntik el egyedül a csatatéren. A katonai hadjáratok elpusztíthatnak városokat és megölhetnek nagy számú embert, de a politikai eredményeket a kitartás, a legitimitás és az azonnali erőszak alatt húzódó történelmi áramlatok határozzák meg. Bár a háború, amelyet Donald Trump amerikai elnök kényszerített Irán népére, hozhat taktikai győzelmeket Izraelnek és az Egyesült Államoknak, a politikai terep már most más történetet mesél el. Irán veszített infrastruktúrát és embereket, de valószínű, hogy Irán politikailag meg fogja nyerni a háborút.

    Első szempont: rendszerváltás. Az amerikai-izraeli katonai kampány központi célkitűzése a rendszer destabilizálása vagy megváltoztatása volt. Az amerikai hírszerző szervek korai értékelései azonban azt mutatják, hogy a magas rangú politikai vezetők meggyilkolása ellenére a politikai rendszer nem omlott össze. Sőt, a heves bombázások ellenére semmilyen belső lázadás nem történt. Valójában úgy tűnik, a háború megerősítette az Iszlám Köztársaságot és annak Iszlám Forradalmi Gárdáját (IRGC). A történelem azt mutatja, hogy amikor egy nemzetet, különösen egy olyat, amelynek történelme van a nemzeti büszkeségben, mint Iránnak, külső erők megtámadják, a belső politikai megfontolások átmenetileg háttérbe szorulnak, mivel a szuverenitás kérdése elsődlegessé válik. Ez azt jelenti, hogy sem az Egyesült Államoknak, sem Izraelnek nincs valódi politikai végjátéka a háborúhoz.

    Mikor hagyják abba a bombázást? Trump március 9-én azt mondta, hogy Iránnak „nincs haditengerészete, nincsenek kommunikációs rendszerei, nincs légiereje. Rakétái szétszóródtak. Drónjaikat mindenfelé felrobbantják.” Ha Iránnak nincs több katonai képessége, akkor miért nem invadálják Iránt és döntik meg az állam maradékát? Nyilvánvalóan ez nem opció. A rendszerváltás célja csak a száműzetésben élő egykori iráni oligarchia és az izraeli kormány álma marad.

    Második szempont: aszimmetrikus erő. A palesztin nép elleni népirtás során az izraeli hadsereg meggyengítette az „ellenállás tengelyének” erőit Libanonban és Szíriában (beleértve azt is, hogy lehetővé tette egy volt al-Kaida-vezér számára, hogy Szíria elnöke legyen, aki aztán átrepülési jogokat biztosított Izraelnek Irán bombázásához). Izrael és az Egyesült Államok egyaránt feltételezte, hogy ez azt jelenti, hogy Irán már nem rendelkezik az „ellenállás tengelye” nyújtotta előnnyel ahhoz, hogy az Irán bombázásáért válaszcsapásként Izraelt támadja. Az „ellenállás tengelye” azonban nem csupán katonai szövetség; politikai kultúrában is gyökerezik.

    Az elmúlt évtizedben a dél-libanoni és szíriai munkásosztálybeli – többnyire síita – negyedeken keresztül utazva (beleértve egy drámait Aleppo vidékén) megláttam, hogy ezek a területek erős kulturális kötődéssel bírnak az iráni vallási és politikai vezetéshez. Ez a kapcsolat Iránt egy szélesebb, Izrael és az Egyesült Államok elleni politikai küzdelembe ágyazza, ezzel bonyolítva a stratégiai környezetet és növelve az eszkaláció költségeit. A konfliktus nem egyszerű államok közötti háború, hanem része egy tágabb, Nyugat-Ázsia jövőjéről szóló versengésnek, amely számos politikai és társadalmi csoportot foglal magában, amelyek nem állnak készen arra, hogy hagyják az Egyesült Államokat és Izraelt győzedelmeskedni Iránban.

    Harmadik szempont: diplomáciai problémák. Az amerikai-izraeli háború egy általános iskola elleni támadással kezdődött, amely 165 lányt ölt meg. Az Amnesty International munkatársa, Erika Guevara-Rosas azt mondta, hogy ez a „szívbemarkoló támadás egy iskola ellen, ahol az osztálytermek tele voltak civilekkel, beteges illusztrációja annak a katasztrofális és teljesen előre látható árnak, amelyet a civilek fizetnek e fegyveres konfliktus során.” A támadások fontos polgári infrastruktúrát pusztítottak el, például kórházakat és energetikai létesítményeket, és súlyos problémákat okoztak a mindennapi életben Irán-szerte. Mivel az USA és Izrael éppen akkor kezdte ezt a bombázást, amikor úgy tűnt, áttörés van a tárgyalásokon, a világ kormányai és lakossága most újabb példát látnak arra, hogy az USA a diplomácia helyett elsöprő katonai erőt alkalmaz. Ez a felfogás azért fontos, mert a globális legitimitás most elmozdult, és olyan országok, mint Kína és Oroszország, megtagadják Irán elszigetelését. Oroszország – úgy tűnik – légi úton Moszkvába szállította Irán új legfelsőbb vezetőjét, Modzs taba Hámeneit, hogy a bombázás során szerzett sérüléseit kezeljék – ez a tartós országok közötti kapcsolatok jele.

    Negyedik szempont: stratégiai földrajz. Irán azon képessége, hogy lezárja a Hormuzi-szorost – amelyen keresztül a világ olaj- és földgázellátásának nagy része áthalad – most az egész globális gazdaságban zavarokhoz vezetett. A Brent nyersolaj, az olajárak indikátora 100 USD fölé szökött, az olajszállító tartályhajók fuvardíjai és a háborús kockázati biztosítási díjak gyorsan emelkedtek, és a szoroson áthaladó műtrágyák most ott rekedtek, ami óriási hatással lesz a globális mezőgazdaságra. Irán földrajzi képessége a szoros lezárására olyan befolyást biztosít számára, amellyel kevés állam rendelkezik. Az Egyesült Államok most kétségbeesetten próbál minden országot rávenni, hogy nyomást gyakoroljon Iránra – katonailag és diplomáciailag – a szoros újranyitása érdekében, de úgy tűnik, kevesen érdeklődnek. Kína például kétoldalú tárgyalásokat kezdeményezett Iránnal, hogy lehetővé tegye saját hajói áthaladását, majd a konfliktus enyhítésére szólított fel; az USA ázsiai szövetségesei, mint Japán és Dél-Korea, valamint európai országok nem voltak hajlandóak részt venni a katonai kalandban.

    Ötödik szempont: a katonai erő korlátai. Izrael és az Egyesült Államok lecsaphatnak iráni létesítményekre és infrastruktúrára, de nem invadálhatnak egy csaknem 100 milliós országot, amelynek sok lakosa aktívan ellenállna a megszállásnak. Egy ilyen szárazföldi invázió regionális összecsapást robbantana ki, amelybe bevonná Irakot és Jement is, ahol a helyzet nagyrészt nyugodt. Néhány támadás Irakban még nem mutatta meg azt a fajta támogatást, amelyet Irán ott kapna, ha amerikai és izraeli szárazföldi invázióra kerülne sor. Irak (2003) és Líbia (2011) tapasztalata azt mutatja, hogy könnyű elpusztítani az elnöki hivatalt, de nehezebb szétszedni a politikai rendszert káosz nélkül. A katonai fölény ütközik a politikai valósággal. A légierő elpusztíthat infrastruktúrát, de nem törölhet el egy politikai ideológiát, és nem szerelhet le egy olyan államot, amely megőrzi belső kohézióját.

    Hatodik szempont: a nukleáris fegyverek jövője. Az USA és Izrael 2025. júliusi támadása teljesen megsemmisítette Irán nukleáris létesítményeit; Trump akkor azt mondta: „A megsemmisítés pontos kifejezés!”. Amit azonban nem távolítottak el az országból, az a 440 kg dúsított uránból álló készlet volt. Ez alapot biztosít egy nukleáris fegyverprogramhoz, ha Irán úgy dönt, hogy meggondolja magát a nukleáris fegyverekkel való elrettentés szükségességéről. A nukleáris proliferáció közelmúltbeli története tanulságos: 1994-ben a Koreai Népi Demokratikus Köztársaság (KNDK vagy Észak-Korea) aláírta az Agreed Framework-ot (Megállapodott Keretrendszert) plutóniumos nukleáris programjának befagyasztására. Majd miután George W. Bush amerikai elnök 2001-ben fokozta a rendszerváltás retorikáját (a „gonosz tengelye” kifejezéssel), a KNDK 2003-ban kilépett a Nukleáris Fegyverek Elterjedésének Megakadályozásáról szóló Szerződésből (NPT). Diplomáciai áttörés történt a Hatoldalú Tárgyalásokon 2006-ban, amit az USA 25 millió dollárnyi KNDK-pénz befagyasztása követett, ami az 2006. októberi nukleáris kísérleti robbantáshoz vezetett. Ez a két Iránra kényszerített háború (2025 és 2026) megtörheti az ígéretet a nukleáris kísérletek mellőzésére, és iráni nukleáris fegyver kifejlesztéséhez vezethet.

    Irán sérült infrastruktúrával, hatalmas gazdasági nyomás alatt, valamint életekben és testi épségben elszenvedett veszteségek miatt megtört családokkal kerül ki ebből a háborúból. A háborúkat azonban nem csupán a pusztítás alapján ítélik meg. Az alapján ítélik meg őket, hogy a politikai célok teljesülnek-e. Az USA és Izrael egyetlen hadicélját sem fogja elérni. A történelem gyakran szolgáltat ilyen iróniákat. Birodalmak lépnek háborúba, bízva katonai fölényükben, csak hogy rájöjjenek: a politikai legitimitás, a nemzeti ellenálló képesség és a stratégiai földrajz olyan erők, amelyeket a bombák nem győzhetnek le könnyen.

    Írta: Vijay Prashad
    forrás: Globetrotter

    A spanyol baloldali kormány szembeszáll az amerikai fenyegetésekkel

    A testvérpártjainkat is tömörítő, spanyol kormány válaszolt Donald Trump amerikai elnök legutóbbi fenyegetéseire, kijelentve, hogy nem fogja megfélemlíttetni magát, és nem támogatja az Irán elleni háborút.

    Donald Trump amerikai elnök nemrégiben felvetette a Spanyolországgal fenntartott kereskedelmi kapcsolatok esetleges megnyirbálását, mert az ország nem támogatja az Egyesült Államok és Izrael Irán elleni illegális támadásait. „Nem akarunk semmit sem kezdeni Spanyolországgal” – mondta Trump, miközben a szomszédos széken Friedrich Merz német kancellár, egy másik uniós kormány feje csendesen ült.

    Míg a feltételezett szövetségesek nem mertek szembeszállni Trump elnök szidalmaival, Pedro Sánchez miniszterelnök maga kommentálta a megjegyzéseket, hangsúlyozva, hogy Spanyolország nem enged a megfélemlítésnek, és nem támogatja a háborús retorikát, valamint nem fogja megsérteni a nemzetközi jogot. „A spanyol kormány álláspontja ebben a helyzetben világos és következetes” – mondta Sánchez, utalva a Gázai övezetben zajló népirtással és az ukrajnai háborúval kapcsolatos állásfoglalásokra. „Három szóban összefoglalható: nem a háborúra.”

    A Sánchez vezette Spanyol Szocialista Munkáspárt (PSOE) koalíciós kormánya másként pozicionálta magát a világban zajló válságok tekintetében, mint más európai országok. 2023 októbere óta Spanyolország Szlovéniához és Írországhoz hasonlóan felszólalt Izrael Gázai övezet elleni támadásai ellen, és lépéseket tett a megszálló hatalomhoz irányuló fegyverszállítmányok korlátozására. A helyi szolidaritási mozgalmak figyelmeztetnek arra, hogy ezek a lépések gyakran túl lassúak és korlátozottak voltak, ám Spanyolország álláspontja a regionális vitákban a szükséges ellenállást biztosította az EU korlátlan Izrael-támogatásával szemben.

    Március 4-én, szerdán mondott beszédében a spanyol miniszterelnök arra szólította fel a nemzetközi közösséget, hogy ne ismételje meg „a múlt hibáit”, és ne higgye vakon, hogy az Irán elleni támadások nagyobb jólétet eredményeznének. Sánchez kijelentette, bár nem jósolhatja meg a jelenlegi helyzet végső kimenetelét, „azt viszont tudjuk, hogy ez nem fog igazságosabb nemzetközi rendhez vezetni, sem magasabb bérekhez, jobb közszolgáltatásokhoz vagy egészségesebb környezethez.”

    Ez a Trump fenyegetéseire adott válasz arra is rávilágított, hogy a háborúk milyen hatással vannak a nemzeti kormányok alapvető feladatára – a lakosság tisztességes életkörülményeinek biztosítására. „Teljességgel elfogadhatatlan, hogy azok a vezetők, akik képtelenek ellátni ezt a feladatot, a háború füstfüggönyét használják fel kudarcaik elfedésére, és ezzel közben néhány kiválasztott, mindig is ugyanazok zsebét tömjék” – mondta Sánchez. „Csak ők nyernek, amikor a világ kórházak építése helyett rakétákat gyárt.”

    Sánchez pozíciója jelentős eltérést mutat más magas rangú európai politikusokhoz képest, akiknek a második Trump-adminisztrációval kapcsolatos stratégiája abban merül ki, hogy megpróbálják az amerikai elnököt jobb belátásra bírni, és reménykednek a legjobbakban. A folyamat során a legtöbben lelkesen fokozták a további felfegyverkezés és háború melletti agitációjukat is.

    A spanyol kormány sok szempontból igyekezett elhatárolódni ettől a trendtől, és most ragaszkodik ahhoz, hogy teljesíteni fogja az emberekkel szembeni kötelezettségeit – biztosítja a Nyugat-Ázsiából való evakuálást azok számára, akik kérik, támogatja a helyi gazdaságot a válság idején, és védi a nemzetközi jogot – annak ellenére, hogy egyesek naivnak nevezik ezt a hozzáállást.

    „Az a naiv, aki azt hiszi, hogy az erőszak a megoldás” – vágott vissza Sánchez. „Naiv azt hinni, hogy a romokból demokráciák vagy a nemzetek közötti tisztelet születik, vagy hogy a vak és szolgai követés a vezetés egy formája.”

    „Nem leszünk részesei valaminek, ami rossz a világnak és ellentétes az értékeinkkel, pusztán attól való félelemben, hogy egyesek megtorlást alkalmaznak” – tette hozzá. Sánchez kijelentette, hogy a nemzetközi jog védelmében és a béke előmozdításában nem lesznek egyedül, hiszen emberek milliói Európában, Észak-Amerikában, Nyugat-Ázsiában és a világ többi részén „nem egy újabb háborúval és bizonytalansággal teli jövőt akarnak, hanem több békét és jólétet.”

    „Tisztában vagyunk a nehézségekkel, de abban is biztosak vagyunk, hogy a jövő még nem íródott meg, és az erőszak spirálja, amelyet sokan magától értetődőnek vesznek, teljesen elkerülhető” – mondta.

    forrás: Peoples Dispatch

    Gáza, Kuba és a népirtó blokád politikája

    Manapság gyakran eszembe jut egy szereplő a régi jugoszláv partizánfilmből, A sutjeszkai csatából. A film a hősies küzdelemről és Tito ragyogó taktikai manőveréről szól, amellyel kiszabadította a bekerített partizánegységeket.

    De nem ez a témám most, még ha jóval nagyobb bekerítésről is beszélünk, amely az emberiség körül szorul. Az egyik jelenetben a fiatal ápolónő, Dana megpróbál segíteni elesett bajtársain. Hullanak egyesével. Mindenfelől kiáltások hallatszanak: „Dana, ide!” „Dana, segíts!” Eszeveszetten rohangál. Nem tudja, hová forduljon először, nem tudja megmenteni a halálos sebesülteket. Esetleg nagyképűnek tűnhet, de egyre inkább azonosulok ezzel a szereppel, még ha csak értelmiségiként is, aki nem gyógyít, mégis a világ egyik végétől a másikig ugrál. Ha nem is segíthetek, legalább szólhatok, riadót fújhatok… De mi sül ki ebből? Mit érhetnek el valójában a leírt szavaink? Mintha Gáza nem lenne elég a lelkiismeret felébresztéséhez (mellesleg októberben zsűritag voltam a gázai törvényszék Lelkiismereti Zsűrijében)… Ugrálunk, mint Dana, egyik helyről a másikra, próbáljuk felhívni a figyelmet, figyelmeztetni újabb népirtásokra (Szudán, Kongó), újabb katonai beavatkozásokra (Irán), legitim politikusok elrablására (Venezuela), vámokra és másodlagos szankciókra – mindez illegális… A politikai eliteket ez hidegen hagyja.

    Miközben arra várunk, hogy valami „felrobbanjon” Iránban, figyelmeztetünk a lehetséges eszkalációra, mintha Gáza épp háttérbe szorulna. Pedig ott továbbra is halnak meg emberek, még akkor is, amikor az úgynevezett Trump-féle Béketanácsról tárgyalnak. Aztán Venezuela felbukkan, olyan jelenetekkel, melyek egy amerikai akciófilmből valók: nemcsak az elnököt rabolták el, hanem a feleségét is. Egy amerikai bíróság úgy pózol, mint amelyik igazságot szolgáltat egy külföldi államférfi felett, miközben az Epstein-iratok több érdeklődést és vitát generálnak (különösen a Chomsky és mások körüli csalódottság), mint a gyermekek, idősek, foglyok és betegek ellen elkövetett folyamatos bűntettek. Vajon a személyes kiábrándulásaink és tévedéseink valóban fontosabbak annál, ami a helyszínen történik?

    A világ összes gonoszsága mögött egyetlen szuperhatalom áll – az Egyesült Államok; mindenki tudja, mégsem tudja senki megfékezni. Csak az erkölcsi elítélés és a politikai támogatás szavai jutnak azoknak, akik ki vannak téve a különböző gyilkos módszereinek. Ez nem meglepő; a halálkultusznak az USA-ban bizarr a képzeletvilága. Elég csak olyan bűnügyi sorozatokra nézni, mint a „Helyszínelők” – minden változatában –, hogy lássuk, hányféleképpen lehet megölni egy embert. Az állam (a politikai, katonai és vállalati hatalom egyesítve) azonban ezt a képzeletet tökéletesítette egész nemzetekre és államokra. Úgy hullanak egymás után, mint a dominók, és senki egy ujját sem mozdítja. Vannak klasszikus és nem klasszikus módszereink egy állam megsemmisítésére. Mégis ma a leg”modernebbek” a népirtás, a kiéheztetés és a felőrlő háborúk – mindez a fosztogatásért, az őslakos népesség eltávolításáért és cselekvőképességének (szuverenitásának) megfosztásáért.

    Néhány évvel ezelőtt egy Belgrádból származó kolléganőm, aki épp Kubából tért vissza nyaralásból, azt mondta: ha látni akarod azt a gyönyörű országot, siess. Nemrég valaki úgy beszélt a helyzetről, hogy az órákig visszhangzott a fejemben: népirtó blokád. Valóban könnyű abba a hitbe ringatni magunkat, hogy akikkel szolidaritást vállalunk, azok bátrak, erősebbek mindennél, túlélők, akik sok viszontagságon átvergődtek már – és ők a mi inspirációnk. Az igazság az, hogy Kuba már régóta szembenéz a legrosszabbal; mi csak arra várunk, hogy az USA egy még szélsőségesebb lépésére figyeljünk fel. (Akárcsak Irán, Szíria vagy bármely más ország esetében…) Több mint hatvan éve él ostrom alatt, csak most szorul egyre jobban a hurok a nyaka körül. Marco Rubio igazolja a régi balkáni mondást: „A pogányból lett keresztény rosszabb, mint a török.” (Angolul úgy mondanák: nincs nagyobb zelóta a megtértnél.) Kubai szülők gyermekeként a konkvisztádorok és amerikai ragadozók dicsőségének szószólójává vált, akik nem tűrhetik az ellenállást vagy egy olyan társadalom felkínálását, amely különbözik az övékétől, amely gyökeréig beteg. Müncheni beszéde a neonácizmus és a neokolonializmus örököseihez volt méltó; de a kimondott szavaknál is rosszabb volt az európaiak tapsa.

    Befejezésül nyílt leszek (mert elég volt a bölcs elemzésekből és verbális akrobatikából). Először is, szégyellem az országomat, amely még csak meg sem említi Gáza nevét (még véletlenül sem); annyira kicsiszolt a szolgai retorikája a gazda előtt. Tavalyig legalább formálisan felemelte a kezét az ENSZ Közgyűlésében, hogy követelje a Kubával szembeni illegális szankciók feloldását. A túlnyomó többséggel tartottunk (még ha mindenki tudja is, hogy az ilyen szimbolikus szavazás hiábavaló). De 2025 októberében amerikaibbakká váltunk az amerikaiaknál, és mindössze HÉT állam közé kerültünk, amelyek a szankciók fenntartására szavaztak. Néhányan felszólaltunk: szégyen! És ennyi. Még „Danának” is más ügyekkel kellett foglalkoznia írásaiban. Az elnökasszonyunk továbbra is gyerekekkel pózol, illendően egy kedves nagymamához, de nem gondol Gáza vagy Kuba gyermekeire. Hallgat és élvezi azokat az üléseket, ahol kijelenti, hogy „a gólya nem hozza a babát” – anélkül, hogy megemlítené, ki öli meg a csecsemőket.

    Mit jelent ma a nemzetközi szolidaritás, amikor a félelem mindenkibe beleköltözött? Minden állam a saját létfontosságú és nemzeti – elsősorban gazdasági – érdekeit nézi. Mi van a BRICS-szel? Csak délibáb, a kívánságaink része? Nem látják, hogy a birodalom kardja a világ összes kulcspontján átvágja a Globális Többség artériáit? Tovább suttognak majd: nehogy rosszabb legyen, majd kibírjuk. Dantét parafrazálva: akik egy másfajta világra számítotok, hagyjatok fel minden reménnyel. Amíg a Globális Többség országai fel nem ismerik, hogy az új fasizmus epicentruma Európából Észak-Amerikába helyeződött át, addig nem fognak valódi antifasiszta szövetséget létrehozni – vagy legalábbis olyan szövetséget, amely ellenállna a terjedő barbarizmusnak.

    Írta: Biljana Vankovska, a politológia és nemzetközi kapcsolatok professzora a Szkopjei Szent Cirill és Metód Egyetemen, a svédországi Lundban működő Transznacionális Béke- és Jövőkutatási Alapítvány (TFF) tagja, valamint Észak-Macedónia legbefolyásosabb közértelmiségije. Tagja a No Cold War kollektívának.

    Ez a cikk a Globetrotter és a No Cold War együttműködésében készült.