Manapság gyakran eszembe jut egy szereplő a régi jugoszláv partizánfilmből, A sutjeszkai csatából. A film a hősies küzdelemről és Tito ragyogó taktikai manőveréről szól, amellyel kiszabadította a bekerített partizánegységeket.
De nem ez a témám most, még ha jóval nagyobb bekerítésről is beszélünk, amely az emberiség körül szorul. Az egyik jelenetben a fiatal ápolónő, Dana megpróbál segíteni elesett bajtársain. Hullanak egyesével. Mindenfelől kiáltások hallatszanak: „Dana, ide!” „Dana, segíts!” Eszeveszetten rohangál. Nem tudja, hová forduljon először, nem tudja megmenteni a halálos sebesülteket. Esetleg nagyképűnek tűnhet, de egyre inkább azonosulok ezzel a szereppel, még ha csak értelmiségiként is, aki nem gyógyít, mégis a világ egyik végétől a másikig ugrál. Ha nem is segíthetek, legalább szólhatok, riadót fújhatok… De mi sül ki ebből? Mit érhetnek el valójában a leírt szavaink? Mintha Gáza nem lenne elég a lelkiismeret felébresztéséhez (mellesleg októberben zsűritag voltam a gázai törvényszék Lelkiismereti Zsűrijében)… Ugrálunk, mint Dana, egyik helyről a másikra, próbáljuk felhívni a figyelmet, figyelmeztetni újabb népirtásokra (Szudán, Kongó), újabb katonai beavatkozásokra (Irán), legitim politikusok elrablására (Venezuela), vámokra és másodlagos szankciókra – mindez illegális… A politikai eliteket ez hidegen hagyja.
Miközben arra várunk, hogy valami „felrobbanjon” Iránban, figyelmeztetünk a lehetséges eszkalációra, mintha Gáza épp háttérbe szorulna. Pedig ott továbbra is halnak meg emberek, még akkor is, amikor az úgynevezett Trump-féle Béketanácsról tárgyalnak. Aztán Venezuela felbukkan, olyan jelenetekkel, melyek egy amerikai akciófilmből valók: nemcsak az elnököt rabolták el, hanem a feleségét is. Egy amerikai bíróság úgy pózol, mint amelyik igazságot szolgáltat egy külföldi államférfi felett, miközben az Epstein-iratok több érdeklődést és vitát generálnak (különösen a Chomsky és mások körüli csalódottság), mint a gyermekek, idősek, foglyok és betegek ellen elkövetett folyamatos bűntettek. Vajon a személyes kiábrándulásaink és tévedéseink valóban fontosabbak annál, ami a helyszínen történik?
A világ összes gonoszsága mögött egyetlen szuperhatalom áll – az Egyesült Államok; mindenki tudja, mégsem tudja senki megfékezni. Csak az erkölcsi elítélés és a politikai támogatás szavai jutnak azoknak, akik ki vannak téve a különböző gyilkos módszereinek. Ez nem meglepő; a halálkultusznak az USA-ban bizarr a képzeletvilága. Elég csak olyan bűnügyi sorozatokra nézni, mint a „Helyszínelők” – minden változatában –, hogy lássuk, hányféleképpen lehet megölni egy embert. Az állam (a politikai, katonai és vállalati hatalom egyesítve) azonban ezt a képzeletet tökéletesítette egész nemzetekre és államokra. Úgy hullanak egymás után, mint a dominók, és senki egy ujját sem mozdítja. Vannak klasszikus és nem klasszikus módszereink egy állam megsemmisítésére. Mégis ma a leg”modernebbek” a népirtás, a kiéheztetés és a felőrlő háborúk – mindez a fosztogatásért, az őslakos népesség eltávolításáért és cselekvőképességének (szuverenitásának) megfosztásáért.
Néhány évvel ezelőtt egy Belgrádból származó kolléganőm, aki épp Kubából tért vissza nyaralásból, azt mondta: ha látni akarod azt a gyönyörű országot, siess. Nemrég valaki úgy beszélt a helyzetről, hogy az órákig visszhangzott a fejemben: népirtó blokád. Valóban könnyű abba a hitbe ringatni magunkat, hogy akikkel szolidaritást vállalunk, azok bátrak, erősebbek mindennél, túlélők, akik sok viszontagságon átvergődtek már – és ők a mi inspirációnk. Az igazság az, hogy Kuba már régóta szembenéz a legrosszabbal; mi csak arra várunk, hogy az USA egy még szélsőségesebb lépésére figyeljünk fel. (Akárcsak Irán, Szíria vagy bármely más ország esetében…) Több mint hatvan éve él ostrom alatt, csak most szorul egyre jobban a hurok a nyaka körül. Marco Rubio igazolja a régi balkáni mondást: „A pogányból lett keresztény rosszabb, mint a török.” (Angolul úgy mondanák: nincs nagyobb zelóta a megtértnél.) Kubai szülők gyermekeként a konkvisztádorok és amerikai ragadozók dicsőségének szószólójává vált, akik nem tűrhetik az ellenállást vagy egy olyan társadalom felkínálását, amely különbözik az övékétől, amely gyökeréig beteg. Müncheni beszéde a neonácizmus és a neokolonializmus örököseihez volt méltó; de a kimondott szavaknál is rosszabb volt az európaiak tapsa.
Befejezésül nyílt leszek (mert elég volt a bölcs elemzésekből és verbális akrobatikából). Először is, szégyellem az országomat, amely még csak meg sem említi Gáza nevét (még véletlenül sem); annyira kicsiszolt a szolgai retorikája a gazda előtt. Tavalyig legalább formálisan felemelte a kezét az ENSZ Közgyűlésében, hogy követelje a Kubával szembeni illegális szankciók feloldását. A túlnyomó többséggel tartottunk (még ha mindenki tudja is, hogy az ilyen szimbolikus szavazás hiábavaló). De 2025 októberében amerikaibbakká váltunk az amerikaiaknál, és mindössze HÉT állam közé kerültünk, amelyek a szankciók fenntartására szavaztak. Néhányan felszólaltunk: szégyen! És ennyi. Még „Danának” is más ügyekkel kellett foglalkoznia írásaiban. Az elnökasszonyunk továbbra is gyerekekkel pózol, illendően egy kedves nagymamához, de nem gondol Gáza vagy Kuba gyermekeire. Hallgat és élvezi azokat az üléseket, ahol kijelenti, hogy „a gólya nem hozza a babát” – anélkül, hogy megemlítené, ki öli meg a csecsemőket.
Mit jelent ma a nemzetközi szolidaritás, amikor a félelem mindenkibe beleköltözött? Minden állam a saját létfontosságú és nemzeti – elsősorban gazdasági – érdekeit nézi. Mi van a BRICS-szel? Csak délibáb, a kívánságaink része? Nem látják, hogy a birodalom kardja a világ összes kulcspontján átvágja a Globális Többség artériáit? Tovább suttognak majd: nehogy rosszabb legyen, majd kibírjuk. Dantét parafrazálva: akik egy másfajta világra számítotok, hagyjatok fel minden reménnyel. Amíg a Globális Többség országai fel nem ismerik, hogy az új fasizmus epicentruma Európából Észak-Amerikába helyeződött át, addig nem fognak valódi antifasiszta szövetséget létrehozni – vagy legalábbis olyan szövetséget, amely ellenállna a terjedő barbarizmusnak.
Írta: Biljana Vankovska, a politológia és nemzetközi kapcsolatok professzora a Szkopjei Szent Cirill és Metód Egyetemen, a svédországi Lundban működő Transznacionális Béke- és Jövőkutatási Alapítvány (TFF) tagja, valamint Észak-Macedónia legbefolyásosabb közértelmiségije. Tagja a No Cold War kollektívának.
Ez a cikk a Globetrotter és a No Cold War együttműködésében készült.