Kurdisztán

Az EU ösztönözhetné a demokráciát Törökországban – de vajon megteszi-e?

A Baloldal frakció által szervezett, az Európai Unióról, Törökországról és a kurdokról szóló nemzetközi konferencia 20. kiadása

Huszadik éve folyamatosan fogadta a Baloldal frakció Törökország és Kurdisztán demokratikus képviselőit az Európai Parlamentben, hogy megvitassák a régió népe előtt álló utat.

Az idei konferenciára a Közel-Kelet szempontjából kritikus pillanatban kerül sor, a változó geopolitikai dinamika, a folyamatos demokratikus kihívások és a békéről szóló megújult viták közepette. Mivel a törökországi kurd kérdés döntő fordulóponthoz érkezett, ez a régóta futó konferenciasorozat platformot biztosít a párbeszéd, a demokratizálódás, a jogállamiság és a kurd nép önrendelkezésének kilátásairól szóló vitához.

A mai konferencián felszólaló Li Andersson baloldali EP-képviselő így nyilatkozott: „Az európai progresszív baloldali erők számára prioritás a demokrácia és az emberi jogok előtérbe helyezése. A Parlamentnek szerepe van abban, hogy szorgalmazza, hogy Törökország demokrácia és emberi jogok iránti elkötelezettsége az EU és Törökország közötti kapcsolat középpontjába kerüljön. Az EU-nak minden rendelkezésére álló eszközt fel kell használnia a demokratikus fejlődés ösztönzésére ott. Az EU rendelkezik ezekkel az eszközökkel, de hajlandó-e használni őket?”

EP Baloldal frakció

Az Európai Baloldali Párt szolidáris a rojavai nőkkel

JIN, JIYAN, AZADÎ – AZ EBP FEMINISTÁINAK SZOLIDARITÁSA A ROJAVAI NŐKKEL

A Női Jogok Nemzetközi Napja alkalmából, az Európai Baloldal feministáiként fejezzük ki legmélyebb szolidaritásunkat a kurd nőkkel és a rojavai forradalom minden elvtársával, akik évek óta az emancipáció, az önkormányzás és a szabadság élő példáját valósítják meg.

Még mindannyian emlékszünk Kobanê első ostromára 2014-ben, amikor az egész világ megismerte a Női Védelmi Egységek (YPJ) elvtársait és hősies ellenállásukat az Iszlám Állammal (DAESH/ISIS) szemben. A kurd nők továbbra is egy egyedülálló politikai tapasztalatot védenek: a Demokratikus Konföderalizmust.

Rojava / Északkelet-Szíria városaiban és falvaiban, Qamishlótól Deriken át, Raqqáig és Kobanêig a lakosság napról napra épített egy demokratikus autonómián, ökológián és a nők felszabadításán alapuló társadalmat. Ez a politikai kísérlet, amely a háború és az elnyomás hamvaiból született, közvetlen kihívást jelent a patriarchátus, a kapitalizmus és a nemzetállamok számára, amelyek továbbra is tagadják a népek és identitások létjogosultságát.

2026 februárjában Kobanê helyzete kritikus egy körülbelül négy hete tartó, fullasztó ostrom miatt. A Szíriai Demokratikus Erők (SDF) és a központi kormány között létrejött elméleti megállapodások ellenére a város továbbra is elszigetelt az Ahmed al-Sharaa (korábbi nevén Abu Mohammed al-Jolani) vezette ideiglenes kormányhoz kötődő erők részéről.

Ez egy valódi, középkori és folyamatos ostrom, amely több mint félmillió embert érint. Ide tartoznak a város eredeti lakói, valamint azok az elmenekült családok, akik Afrinból, Seikh Maqsoud és Ashrafieh negyedeiből, Tabqából, Raqqából és a környező vidéki területekről találtak itt menedékre. Ezt az ostromot az áram- és vízszolgáltatás szándékos felfüggesztése, valamint az orvosi ellátmányok, élelmiszer, üzemanyag és más alapvető javak bejutásának korlátozása kíséri. Ennek következtében a város humanitárius és egészségügyi körülményei riasztó mértékben romlottak.

A nők, akik képesek voltak katonailag legyőzni az ISIS-t, most a nemzetközi közömbösség közepette védelmezik saját forradalmukat. Ebben a küzdelemben a nők teste – és ma is – csatatér volt. Amikor néhány hete egy ISIS-harcos által közzétett videó egy hajfonatot mutatott be hadizsákmányként, a képek mélyen megrendítettek minket. Ez a fonat számunkra az emlékezet és az erő fonalává válik. Egy olyan nő fonata, aki a szabadságot választotta, és aki abban a szabadságban tovább él a többiekben: azokban a társakban, akik a frontra indulás előtt befonják a hajukat, a Jin, Jiyan, Azadî dal visszhangjában, amely eljut a tereinkre.

Mi, európai feministák, amikor Európában új nacionalizmusok, fundamentalizmusok és a nők elleni erőszak növekszik, a március 8-a közeledtével szimbolikusan összefonjuk a fonatainkat az övékkel, mint a női szolidaritás és a közös elköteleződés gesztusaként egy, a patriarchális és gyarmati uralom minden formájától mentes világért.

Jin, Jiyan, Azadî – Nők, Élet, Szabadság.

Az összes reakciósok papírtigrisek

Mao személyével, politikájával most nem foglalkozunk, sem a fura fordítással a címben szereplő mondat kapcsán, amely ikonikusan így maradt fenn.

„Látszatra félelmetesek, de valójában korántsem olyan erősek. Hosszú távlatból nézve az igazán hatalmas erő nem a reakciósoké, hanem a népé” – nyilatkozta Mao 1946-ban Anna Louise Strong amerikai tudósítónak.

Azóta számos esetben beigazolódott, hogy az amerikai imperializmus is csak papírtigris. Nem tudták megszállni Koreát, agyonverték őket Vietnámban. A XXI. században sikerült már eljutniuk Irak és Afganisztán megszállásáig, amelyet több tízezer amerikai hulla árán sem tudtak stabilizálni és megtartani. Afganisztánból csúfosan kivonultak, Irak helyén pedig felütötte a fejét – meglepetés! – a Szaddamnál sokkal súlyosabb iszlamofasizmus az Iszlám Állam képében, amit a nemzetközi baloldal a kurdok segítségével tudott csak szárazföldön semlegesíteni, az Egyesült Államok itt sem volt másra képes, csak légicsapásokra.

Ukrajnában szintén proxyháborúra futotta egy vállalhatatlan fasisztoid rezsim kiépítése után, ami már négy éve kvázi állóháború, minden komoly előernyomulás nélkül. Itt a putyini imperializmusról is kiderült, hogy papírtigris. A háromnapos háborúból most négy év lett.

Az Egyesült Államok Grönland ásványkincseit sem tudta végül lerabolni a nemzetközi tiltakozás ellenére. Kubában emberiség ellenes bűncselekménynek számító blokádot tart fenn, amit újabb bűncselekménnyel felérő szankciókkal spékelt meg. Elvégre egy szocialista sziget több százmilliárd dollárokat okozó blokád ellenében jobb csecsemőhalandóságot produkál és jobb egészségügyi rendszerrel rendelkezik, mint az amerikai kapitalizmus, amely csak úgy képes alapvetően szarul működni, hogy ezen országok olaját és ásványkincseit lerabolja.

Aztán jöttek a további országok, amiknél szintén csak légi csapásokra futotta: Venezuela, Jemen és most Irán. Nincs már szárazföldi megszállás sehol. Még Magyarországot is képtelenek lennének rendesen megszállni, nemhogy a 90 milliós Iránt, akik tömegesen küldenék haza hullazsákban a megszálló erők katonáit, pont mint Irakban és Afganisztánban. Ezt pedig még az amerikai elmebeteg demens tömeggyilkosok sem vállalnák be, mert drága szavazatokba kerül.

„Hosszú távon az igazán hatalmas erő nem a reakciósoké, hanem a népé.”  

Öcalan: Feltételeket kell teremteni a folyamat második szakaszához

Mithat Sancar az imrali, Abdullah Öcalannal folytatott találkozóról beszélt, hangsúlyozva a kurd nép vezetőjének szavait, aki azt mondta: „Az első szakasz véget ért. Ez a találkozó a demokratikus integrációs szakasz nyitó ülése.”

A DEM Párt Imrali delegációjának tagja, Mithat Sancar, a mai imrali találkozót követően az İlke TV-nek nyilatkozva elmondta, hogy Öcalan első megjegyzései a következők voltak: „Ez a találkozó a demokratikus integrációs szakasz nyitó ülése.” Sancar hozzátette, hogy a megbeszélés valamivel több mint három órán át tartott és nagyon intenzív volt. Sancar szerint Öcalan általában egy előre meghatározott napirenddel készült, körülbelül tíz megvitatandó témát felsorolva, és a találkozó ezen keretek között zajlott.

Sancar elmondta, hogy Öcalan az első szakaszt befejezettnek tekinti, kifejtve, hogy az a szervezeti lét és a fegyveres harc befejezéséről szóló döntést érintette. „Az első szakasz lényege a PKK önmaga feloszlatása és a fegyverek letétele volt. Ez egy stratégiai döntés” – mondta Öcalan, hangsúlyozva, hogy ez személyesen és szervezetileg is stratégiai döntés. Hozzátette, hogy az első szakaszban jelentős lépések történtek, és most áttértek a második szakaszra, amelynek legfontosabb kérdése az integráció. A vita nagyrészt ebben a keretben folyt, beleértve annak általános értékelését, hogy a második szakasznak hogyan kellene alakulnia.

A párbeszéd az egyetlen út

Sancar elmondta, hogy az integrációról szóló megbeszéléseken a fő napirendi pont a Törökországban zajló folyamat volt, de a szíriai fejlemények is e címszó alatt kerültek elő. Emlékeztetett arra, hogy Öcalan korábban a „demokratikus integrációt” javasolta megoldásként Szíria számára is, hangsúlyozva, hogy bár a két ország folyamatai eltérőek, kölcsönösen hatással vannak egymásra.

A szíriai fejleményekre utalva Sancar elmondta, hogy a január 17-i találkozón Öcalan hangsúlyozta: az összecsapásokat le kell állítani, és a kérdést tárgyalások útján kell megoldani. Figyelmeztetett, hogy ha a támadások elmélyülnek és a konfliktus áthelyeződik, különösen az Eufrátesztől keletre, az súlyos áldozatokat és sok évig tartó instabilitást eredményezhet. Sancar szerint Öcalan erőteljesen hangsúlyozta a párbeszédet és a politikát, mint az egyetlen kiutat, figyelmeztetve, hogy ellenkező esetben a régió „a szakadék szélére” sodródhat.

„Rendkívüli erők” szabotálhatják a folyamatot

Sancar emlékeztetett arra, hogy a december 2-i találkozón, még az Aleppó elleni támadások megkezdése előtt, Öcalan úgy értékelte, hogy bár a fegyveres konfliktus valószínűsége alacsony, „rendkívüli erők” megkísérelhetik szabotálni a folyamatot. Úgy vélte, hogy ilyen erők beavatkozhatnak Szíriában, pusztítást okozva a régióban, és végső soron a folyamatban lévő rendezési törekvések megzavarására törekednek.

Öcalan visszaterelte a folyamatot a tárgyalásokhoz

Sancar kijelentette, hogy Öcalan a szíriai március 10-i megállapodást a tárgyalások alapvető keretének tekinti, és ezeket a nézeteket állami tisztviselőkkel is megosztották. Megjegyezte, hogy január 6-a után komoly szakadási aggodalmak merültek fel, és különböző szereplők játszottak szerepet a tárgyalóasztalhoz való visszatérésben, köztük Masoud Barzani és Bafel Talabani. Azonban szerinte a főszereplő, akiről sokáig nem beszéltek nyilvánosan, Öcalan volt, aki aktív kezdeményezésekkel jelentős mértékben hozzájárult ahhoz, hogy a folyamat „a szakadék széléről” visszatérjen a tárgyalásokhoz.

Sancar hangsúlyozta, hogy az integráció nem csupán egyszerű egyesülést jelent, hanem magában foglalja a lét és a jogok elismerését is. Elmondta, hogy a rojavai kurd nép más közösségekkel együtt elért vívmányait ezen keretek között kell értékelni.

Nemzetközi tárgyalások az SDF által

Sancar kijelentette, hogy a Szíriai Demokratikus Erők (SDF) képviselői a szíriai kurd és más közösségekkel együtt különböző megbeszéléseket folytattak a Müncheni Biztonsági Konferencia keretében, és jelentős figyelmet kaptak. Elmondta, hogy a tárgyalóasztalhoz való visszatérés értelmezhető az első jelek egyikeként, hogy a kurdok és az SDF közös szereplőként vesznek részt Szíria jövőjének alakításában. Hozzátette, hogy a jelenlegi szakasz nemcsak Rojava és a kurdok, hanem egész Szíria és a régió számára kritikus.

Feltételeket kell teremteni a második szakasz megkezdéséhez

Sancar tolmácsolta, hogy Öcalan erős akarattal rendelkezik a folyamathoz való hozzájáruláshoz, de hangsúlyozta a szükséges feltételeket is: „Öcalan azt mondta: ‘Meg fogom tenni, ami tőlem elvárható ebben a kérdésben. Megvan hozzá az elméleti és gyakorlati képességem és erőm. De meg kell teremteni a feltételeket ahhoz, hogy ezt az erőt a gyakorlatba is átültethessem. Nem magamért, hanem a folyamatért, a megoldásért, és azért, hogy felépíthessük és előrevihessük a második szakasz struktúráját.'”

Sancar hozzátette, hogy a folyamat súlyára és fontosságára való tekintettel elkerülhetetlenek a javulások Öcalan élet- és kommunikációs körülményeiben, és ez a folyamat természetes következménye lenne.

A találkozó fő témái

Sancar folytatta: Öcalan azt mondta: ‘Alapvető referenciám és alapelvem a demokratikus integrációs folyamat előmozdítása és a demokratikus köztársaság felépítése.’ Az első szakaszt a ‘negatív dimenzióként’, a konfliktus befejezésének szakaszaként írja le. A fegyveres konfliktus befejezéséhez tett lépések ehhez a szakaszhoz tartoznak. Most a pozitív szakasszal állunk szemben. Az integrációs szakasz a pozitív szakasz; az építkezés szakasza. Az általános referencia természetesen a demokratikus köztársaság, amelynek alapja a szabad állampolgár. A szabad állampolgár az, aki szabadon kifejezheti identitását, hovatartozását, nézeteit és gondolatait. Az identitások szabadok lesznek, a hitek szabadok lesznek, a hovatartozás szabad lesz. De mindez Törökország egységén belül és egy demokratikus köztársaságba való integrációval fog haladni. Ezek azok az alapvető címek és fogalmak, amelyeket ma megvitattunk.

Ennek alapja a demokratikus köztársaság. Az egyéneknek képesnek kell lenniük arra, hogy kultúrájukon, nyelvükön, nézeteiken és hitükön keresztül megszervezzék magukat. Egy olyan terepen, ahol ezek a szabadságok léteznek, a kurdok is szabadon megszervezhetik magukat kultúrájukkal, nyelvükkel és hitükkel. Ez a demokratikus köztársaságba való integráció alapja. Ez vonatkozik minden népre, minden hitre és minden nézetre.

Másodszor, ez egy olyan kérdés, amelyet a politika szféráján belül kell kezelni, és a lehető legszélesebb konszenzussal kell folytatni. Nem sorolunk fel egy katalógust, hogy ‘ezt meg kell tenni, azt meg kell tenni’. Vázoljuk az alapelveket, kereteket és fogalmakat. A közigazgatási gyakorlattól a jogi szabályozásig, és végül, amikor a terep kialakul, az alkotmányos kérdésekig, egy átfogó folyamatról beszélünk.

Ha visszatekintünk, a 2013–2015-ös időszakban és a BDP és HDP alatti korábbi időszakokban demokratizálási programokat és ütemterveket készítettünk. Nem csak mi; az AKP és a CHP is bejelentett programokat a múltban és nemrégiben. A szabad állampolgáron alapuló demokratikus köztársaság felé vezető út megköveteli, hogy a demokratikus politikának a lehető legszélesebb szabadsága és garanciái legyenek. Ha a harcok véget érnek, a politika lép a helyükbe. És ahhoz, hogy a politika elbírja ezt a terhet, csak szabadsággal és garanciákkal képes rá.

Bizottsági jelentés

Nyilvánvaló, hogy a bizottsági jelentés fontos. Azonban egy jelentés egy perspektívát mutat be; nem készít teljes programot. Remélem, teljes konszenzussal kiadják, és a szakaszok gyorsan haladnak majd előre. Az első kérdés, ami elénk kerül, világos: azok jogi helyzete, akik leteszik a fegyvert, vagy egy önmagát feloszlató szervezet tagjai. Itt egy széles körről beszélünk. Nem csak azokról, akik fegyvert fogtak; vannak börtönben lévők, külföldön lévők, maxmuriak. Mindezek a konfliktusos folyamat következményei. Ha befejezzük a konfliktusos folyamatot, meg kell találnunk a módját is, hogy orvosoljuk az általa okozott problémákat és pusztítást. Ez volt az egyik kérdés, amelyet ma megvitattunk. Itt az idő, hogy helyrehozzuk a folyamat által okozott károkat, és megteremtsük az együttélés alapelveit. Ezért a kerettörvény fontos, de a folyamat nem csak ebből áll. Ebben a szakaszban ez az egyik legfontosabb cím. Jogi szabályozások elengedhetetlenek a fegyvert letevők integrációjához. Azonban néhány gyakorlati lépés nem igényel jogszabály-módosítást. Mi a várakozás a bebörtönzött politikusokkal és a vagyonkezelők kinevezésével kapcsolatban? Milyen képpel találkozik az ember a témával kapcsolatos megbeszéléseken? Itt a várakozás egyértelmű. Néhány lépést adminisztratív döntésekkel meg lehet tenni. Azonban késések történnek. A folyamat kezdete óta a társadalomban elvárás van a jóakaratú gesztusok és a bizalomépítő lépések iránt.

A jelentést a hónap vége előtt kiadják

Válaszul a kérdésre: „Vannak olyan megjegyzések, hogy Devlet Bahçeli folyamattal kapcsolatos kijelentései nem tükröződnek a gyakorlatban. Van Abdullah Öcalannak értékelése erről? Lát ellenállást?” Sancar azt mondta: „Azt mondhatom, hogy nem bocsátkozik ilyen spekulatív értékelésekbe. Inkább az alapvető különbségtételekre és a folyamat fő elveire összpontosít. Különbséget tesz, mint a ‘normál állapot’ és a ‘rendkívüli erők’. Ezért nincs olyan megközelítés, hogy ‘Bahçeli úr ezt mondta, de nem történt meg. Vajon történt valami más?’ Ilyen olvasat nem készül. Ami a másik dimenziót illeti, ezeket a dolgokat a kezdetektől fogva mondjuk. Elmondjuk a találkozókon, és pártunk, különösen társelnökeink, szóvivőink és felhatalmazott képviselőink nyíltan kifejezik ezeket. Az a nézetünk, hogy ezeket a lépéseket meg kell tenni, egyértelmű. Azt is mondjuk, hogy nem szabad késlekedni. Úgy tűnik, hogy a bizottsági jelentés tartalmazni fog megállapításokat ezekről a kérdésekről. Sok címszó a bizottság munkájához van kötve; ez a helyzet a kormány és az állam oldalán is. Ezt a közös jelentést hamarosan kiadják. Nem tudom pontosan megmondani, hány nap múlva, de ma volt egy találkozó. A következő találkozó időpontja még nem végleges. Azonban most már világos, hogy a jelentést a hónap vége előtt kiadják. A bizottságnak is van egy munkavégzési időszaka; szükség esetén meghosszabbítható. A bizottság kéthónapos időszakokkal meghosszabbíthatja a mandátumát; ezzel nincs probléma. Ha szükséges, meg fogják hosszabbítani. Ezt követően, különösen ha a bizottság ajánlásokat tesz ezekben a kérdésekben, e lépések megtétele ellentétes lenne az ott kialakult nagy többség akaratával. Bárcsak korábban megtörtént volna; követeltük és világosan kifejeztük ezt az összes Ön által említett kérdésben. Nem csak mi, hanem sok más kör is amellett érvelt, hogy konkrét lépéseket kell gyorsan tenni, és felhívásokat tettek. Nem történt meg, de most ott tartunk, hogy hamarosan meg kell történnie, és úgy tűnik, meg is fog történni. Nem vagyok felhatalmazva további részletek megadására, mert van egy bizottsági akarat. Itt van a bizottság elnöke, a parlamenti elnök, Numan Kurtulmuş úr, egy szerkesztőbizottság és egy 51 tagú bizottság. Azokon a címeken túl, amelyekre nyíltan válaszolhatok, a részletek a megbeszélések utolsó körében fognak tisztázódni. Lehet, hogy nem ‘reményjognak’ hívják, de úgy tűnik, hogy a tartalmára vonatkozó szabályozás vagy ajánlás bekerül a bizottsági jelentésbe.”

Hidak a fegyverektől a politikáig

Válaszul a kérdésre: „Van-e tisztánlátás a különleges törvény kereteit illetően? Kit fog lefedni, és milyen szabályozásnak kell lennie? Mi az elvárása a konfliktusrendezés tartósságát illetően?” Sancar azt mondta: „Ha csak jogászként és akadémikusként válaszolnék ezekre a kérdésekre, kényelmesebben megválaszolhatnám őket. De van egy folyamat, szereplők vannak ebben a folyamatban, és a terepe a Török Nagy Nemzetgyűlés. A demokratikus politika is a tárgyalás és párbeszéd kérdése. Mi is vállaltunk bizonyos feladatokat és felelősségeket ebben a folyamatban. Általánosságban ezt mondhatom: a technikai részletekről még nincs konkrét kép. A szabályozásnak azonban inkluzívnak kell lennie, összhangban kell lennie a folyamat szellemével, és olyan ajtókat és utakat kell teremtenie, amelyek megnyitják az utat a haladás előtt. Ebben a szakaszban nem lehet olyan részletekbe menni, mint ‘ennyi ember, ekkora kör’. Különösen hangsúlyoznám a demokratikus politikába való átmenet kérdését. Ezt mondom akadémikusként és jogászként is. Ha egy struktúra, amely ilyen széles körű elterjedtséget ért el, és hosszú ideig használta a fegyveres harcot módszerként, leteszi a fegyvert, két pontot világosan ki kell mondani. Először is, amikor ez a struktúra létrejött és az idők során, politikai célokat tűzött ki; programja változott, céljait újrafogalmazták, de egyértelműen volt politikai karaktere. Másodszor, egyértelmű, hogy azok, akik csatlakoztak ehhez a struktúrához, politikai célokkal cselekedtek. Ezért ha a harcok véget érnek, meg kell teremteni a szükséges feltételeket ahhoz, hogy ezeket a politikai célokat egy demokratikus terepen lehessen kifejezni és védeni. A fegyverektől a politikáig vezető hidakat és utakat pontosan ebben a keretben kell kezelni.”

Müncheni Biztonsági Konferencia

Sancar folytatta: „Mazloum Abdi és Ilham Ahmed részvétele a Müncheni Biztonsági Konferencián, külön találkozóik és közös üléseik a szíriai delegációval fontosak. Történelmi perspektívából kell nézni. Körülbelül 110 évvel ezelőtt, 1916-ban, a sokat vitatott Sykes–Picot-rendszer lényegében a kurdok tagadására és kirekesztésére épült. Ez volt a célja. Ma a Közel-Kelet újraformálódik és újjáépül. Valójában sok kapcsolódó téma van, amiről hosszan beszélhetnénk. A globális rendszer is átalakulóban van. A kérdésére térek, de előbb hasznosnak tartok hivatkozni egy dokumentumra. Az Egyesült Államok Nemzetbiztonsági Stratégiai dokumentuma, amelyet 2025 decemberében tettek közzé, nagyon komoly értékeléseket tartalmaz az új globális rendszerről. Vannak jelek arra, hogy az 1945 utáni időszak nagyrészt véget ért. Világos, hogy egy igazán új korszakba lépünk. A Müncheni Biztonsági Konferencia érzékeny időpontban és jelentős részvétellel zajlott. Marco Rubio amerikai külügyminiszter záráshoz közeli beszéde rendkívül fontos volt. El kell olvasni, meg kell vizsgálni és alaposan értékelni. Nagyon világos jeleket tartalmaz arról, hogy a következő időszakot hogyan kívánják alakítani, és az USA ehhez való hozzáállásáról. Ahogy egy új rend bontakozik ki a Közel-Keleten, a Münchenben kirajzolódó kép fontos abból a szempontból, hogy utat nyit a kurdok létének, jogainak és státuszának elismerése felé. Ez a részvétel, ezek a találkozók és a kapott figyelem garancia mindenre? Természetesen nem. Mert a kialakuló világrendben a nagyhatalmak érdekei sokkal meghatározóbbá válnak. Egy olyan időszakról beszélünk, amelyben a nyers erő, a katonai erő, a gazdasági erő és a hatalom más dimenziói kerülnek előtérbe. A szövetségek és a különböző garanciák természetesen fontosak, de a diplomácia nem egy elhagyható terület. Valójában világosan meg kell mondani: a kurd nép hatékony diplomáciai szereplőként való jelenléte a világ színpadán régen esedékes. Ez a jelenlét létfontosságú annak megakadályozásában, hogy a kurdokat figyelmen kívül hagyó közel-keleti rend alakuljon ki. Természetesen óvatosnak kell lenni. De ahogy az új közel-keleti rend és az új globális rend formálódik, fel kell mérnie azokat a csatornákat és lehetőségeket, amelyeken keresztül megőrizheti és megvalósíthatja létét, identitását, értékeit és céljait. E tekintetben a müncheni kép fontos. Ma globálisan erősödik egy hatalomközpontú, nemzetállam-központú tendencia, amely populizmussal párosul. Pontosan ezért létfontosságú jelentőséggel bír a diplomáciában való láthatóság, a hely az asztalnál, és a közös szereplőként való elfogadottság.

Belépünk egy olyan időszakba is, amikor a nacionalizmus kerül előtérbe, de az állammal integrált nacionalizmus. Ilyen időszakban világos, hogy meg kell keresni azokat az utakat, módszereket és lehetőségeket, hogy a védett értékeket az együtt élő népekkel együtt valósítsa meg. Tisztában vagyok a felmerülő kérdésekkel, de anélkül, hogy odáig mennék, ezt próbálom mondani: ez a rend jelenleg épül. Talán sok lépését már végre is hajtották. Még nem teljesen formálódott ki, de iránya kezd világossá válni. Ahogy az 1916-os rend a kurdok tagadására és kirekesztésére épült, a 2026-ban és azután kialakítandó rendnek olyannak kell lennie, amelyben a kurd nép elfoglalja helyét létével, jogaival és státuszával. Ellentétben a mai világ általános irányával, meg kell védenünk a békét és az egyenlő és szabad együttélést. Olyan szemléletet hirdetnek, amely a nőket helyezi középpontba, mint alapító alanyokat, előtérbe helyezve a nőket. Minél inkább ki tudja terjeszteni és megvalósítani ezt a szemléletet, annál meghatározóbb lesz, nemcsak a kurdok, hanem az összes nép számára, akikkel együtt élnek…

Meg akarjuk menteni a történelmet, és ez nem megy kurdok nélkül

Még egy dolgot szeretnék hozzáfűzni. Lehet, hogy néha tévedek, de lehet, hogy nem vagyunk eléggé tudatában annak, hogy egy nagyon kritikus, történelmi folyamaton megyünk keresztül. Az egyes eseményeknek óriási hatásuk lehet. Történik egy esemény, és hirtelen egy vereséghangulat alakul ki; történik egy másik, és hirtelen egy nagy győzelem érzése kerül előtérbe. Valójában az ilyen helyzetek az átmeneti időszakok hétköznapi eredményei, amikor sok minden változik. Nem mindig könnyű látni a teljes képet. És amikor azt mondod az embereknek, hogy ‘nézzék az egészet’, tudjuk, hogy ennek nem feltétlenül van nyugtató hatása. De meg kell érteni, hogy ez egy hosszú távú folyamat, amely a következő évtizedeket, talán egy évszázadot is meghatározza majd. Törökországban ezt ‘Törökország évszázadának’ hívják.

Tegnap [vasárnap 15-én] Marco Rubio beszédében a ‘Nyugat évszázada’ kifejezés hangzott el. Mindenki egy évszázad építéséről beszél. Szeretném ezt megosztani nézőinkkel és népeinkkel. Öcalan azt mondta: ‘A demokratikus köztársaság építése egy nagyon fontos és nagyon komoly dolog. Az integráció csak demokratikus köztársasággal lehetséges. Egy hosszú életű új évszázad építéséről beszélünk. Nem a nap megmentéséről beszélünk, hanem a történelem megmentéséről. És ez nem megy a kurdok nélkül.’ Pontosan ezekkel a szavakkal fejezte ki.”

forrás: ANF News

Bealkonyult a kurd lázadás felett

Az egyezmény, amely megszüntette a szíriai kurd enklávét, az aláírók részéről pragmatikus rendezésként került bemutatrásra. Valójában azonban a megállapodás jelentős politikai vereség a szíriai kurd politikai formációk számára. 

Kétségtelen, hogy Ahmad al-Sharaa elnök hűséges szíriai fegyveres csoportjainak gyors előretörése megtörte a Szíriai Demokratikus Erők (SDF) ellenállását, amelynek zöme kurd volt. Ez az előretörés azonban csak az Egyesült Államok teljes körű támogatásával érthető meg, amelyet a szíriai kormánynak nyújtott az SDF-fel szemben. Az SDF légi támogatás nélkül maradt és alulmaradt a tűzerőben – ellentétben az Iszlám Állam elleni háborújuk idején élvezett előnyökkel. Az SDF részéről Mazlum Abdi írta alá a tényleges kapitulációt pártja és hadserege nevében. Az amerikai nagykövet, Tom Barrack tweetje (túlzásai ellenére) utalt a „Rojava” néven ismert szíriai kurd kísérlet végére (a „Rojava” kifejezés a naplementére, illetve a kurd területek nyugati részére utal).

A megállapodás csupán hivatalossá tette azt, amit a hónapok óta tartó katonai nyomás már egyértelművé tett. A szíriai állami intézmények visszatértek az északkeleti régióba, de nem mint partnerek, hanem mint az erős, központosított államra törekvő, al-Sharaa-hoz hű hatóságok. Az elmúlt év során a különböző csoportok kezében lévő határátkelők visszakerültek a központi kormány irányítása alá, és Damaszkusz elkezdte begyűjteni a kőolajbevételeket is. A Szíriai Demokratikus Erők, amelyek az arab szíriai hadsereg szétzúzása után az egyik utolsó független katonai kihívóerőt jelentették al-Sharaa-val szemben, beleegyeztek a hadsereg központi parancsnoksága alá való beosztásba, de nem akarták, hogy alegységeiket felszámolják; más szóval, az SDF meg akarta tartani saját struktúráit a szíriai fegyveres erőken belül. Ez volt az a megállapodás, amelyet Abdi és mások a kurd vezetésben, mint például Ilham Ahmed (az SDF korábbi társelnöke) támogatott, de a szíriai kurd vezetés azon szakaszaival szemben, amelyek nem akarták elveszíteni a kurd enklávé autonómiáját, nem tudtak érvényesülni. Most azonban a kurd politikai irodák bezárnak, a zászlókat leszedik, és az autonómia nyelvét eltávolították a hivatalos dokumentumokból.

Al-Sharaa az al-Kaida szíriai frontjain történt politizálása révén került Szíria elnöki székébe. Bár a turbánt öltönyre cserélte, vannak jelek arra, hogy követői megfelelőnek tartják az al-Kaida és az Iszlám Állam ideológiáját és kapcsolatait, és üdvözlik mind az Egyesült Államokkal, mind az Izraellel való szövetséget. A tűzszünet és a megállapodás előtti napokban az SDF-tisztek arról számoltak be, hogy a szíriai fegyveres erők az SDF által fogvatartott Iszlám Állam-harcosok börtöneire összpontosították figyelmüket; súlyos harcokról számoltak be a shaddadi (Haszaka) és az al-Aqtan (Rakka) börtön közelében. Az SDF szerint ezek a támadások „rendkívül veszélyes fordulatot” jelentettek, mivel azt sugallták, hogy a kormányerők ki akarják szabadítani az Iszlám Állam harcosait a börtönökből, és vissza akarják őket juttatni a csatatérre az olyan csoportok ellen, mint az SDF. Most az állam irányítja ezeket a börtönöket, és azt tehet a foglyokkal, amit akar.

Rojava hajnala

2012-ben Bashar al-Asszad kormánya kivonta csapatait az északkeleti régióból, hogy védelmezhesse az ország délnyugati részét a felkelések hullámától. Ez a kivonulás lehetőséget adott a szíriai kurdoknak, akik évtizedek óta harcoltak egy független Kurdisztánért, vagy autonómiáért Szírián belül. A Demokratikus Unió Párt (PYD) vezetője, Salih Muslim 2013-ban azt mondta nekem, hogy a kurd politikai és katonai erők pótolták az űrt. „Megszerveztük társadalmunkat, hogy ne uralkodjon a káosz.” Muslim három pontot fogalmazott meg: Szíriának egységesnek kell maradnia, Szíria minden lakójáé kell, hogy legyen, és Szíriának decentralizálttá kell válnia. A damaszkuszi kormány elfogadta ezt a három pontot, és hallgatólagos megállapodás jött létre a szíriai kurd politikai erők, Szíria más kisebbségei és al-Asszad kormánya között. Ez volt a lehetőség, amely lehetővé tette Rojava megszületését.

A 2012 óta eltelt évtizedben a rojavai enklávét súlyos támadások érték az Iszlám Állam részéről (2014-15-ben), a török fegyveres erőktől (2018-ban), valamint különféle kisebb csoportok folyamatos támadásaitól. Ebben az évtizedben az SDF, a Népi Védelem Egységek (YPG), az iraki kurd peshmerga, valamint a Kurdisztán Munkáspárt (PKK, Törországból) fegyveres erői védték ezt az enklávét, legdrámaibb módon az Iszlám Állam előretörésével szemben. Amikor az Iszlám Állam 2014 augusztusában elfoglalta Szindzsárt és elkezdte a jeziditák etnikai tisztogatását a térségben, a YPG és szövetségesei kezdték meg a terület hosszú ostromát, amit végül 2015 novemberében, nagy áron nyertek meg. Az amerikai légi támogatás elkezdett segíteni a YPG-nek és az SDF-nek küldetésében, hogy legyőzzék az Iszlám Államot és Damaszkusztól független enklávéként létezzenek. Sem Salih Muslim, sem a szíriai kurd csoportok más vezetői nem helyezték teljes szívükből hitüket az Egyesült Államokba, bár az erőviszonyok olyan szövetséget indítottak el, amely mindig is az áruláshoz vezetett.

Salih Muslim és Mazlum Abdi kijelentései, miszerint a hallgatás a 2018-as afrini török invázióról „Szíria egységébe kerülne„, vagy hogy a YPG volt az egyetlen „akadály a török megszállással szemben”, nem számítottak sokat. Asszad nem akarta ekkor dühbe hozni a török kormányt (sőt, ebben az időszakban Vlagyimir Putyin orosz és Recep Tayyip Erdoğan török elnök aláírt egy megállapodást Idlib demilitarizálásáról, lehetővé téve az al-Kaida utódainak, köztük al-Sharaa Hay’at Tahrir al’Sham (HTS) csoportjának, hogy békében erősödjenek és várják a szerencse fordulását). Talán, ha Asszad jobb sakkjátékos lett volna, provokálta volna Törökországot a szíriai kurdok védelmével, ezzel megakadályozva egy megállapodást és kényszerítve orosz szövetségeseit, hogy légi támogatást nyújtsanak, miközben az arab szíriai hadsereg bevonul Idlibbe, hogy harcoljon a megmaradt HTS erők és szövetségesei ellen. De Asszad elkezdte hagyni, hogy az oroszok végezzék a stratégiai gondolkodást helyette, és így feladott egy erős pozíciót abban a reményben, hogy a török kormány abbahagyja a kormánya megdöntésére irányuló kísérletét.

Erdoğan török elnök a szíriai kurd lázadást semmi másnak nem tartotta, mint a törökországi PKK harcának kiterjesztésének. 2020-ban azt mondta pártkádereinek egy gyűlésen: „Törökország soha nem engedi meg egy terrorista állam létrehozását a határai mellett. Megteszünk minden szükségest, és kiitatjuk ennek a terrorizmusnak a mocsarát.” Ennek egyértelműnek kellett volna lennie Asszadnak és a szíriai kurdoknak egyaránt: nem lesz támogatás Törökországtól, és nem szűnik meg a destabilizálási kísérlet Törökország NATO-partnere, az Egyesült Államok részéről. Az elmúlt öt évben Erdoğan a PKK politikai vezetésére gyakorolt nyomást, hogy fejezze be lázadását és gyakorlatilag kapituláljon. 2025-ben, törökországi cellájából, a PKK vezetője, Abdullah Öcalan bejelentette „a fegyveres harc módszerének végét”. A PKK-hoz kapcsolódó szíriai kurd projekt elvesztette tágabb stratégiai mélységét. A török oldalról növekedett a nyomás, hogy a szíriai kurdok befejezzék „fegyveres autonómia” projektjüket, ahogyan török hivatalnokok fogalmaztak. A török katonai nyomás folytatódott csökkent nemzetközi elítéléssel, sőt figyelemmel, és csökkent kurd legitimitással.

Izrael rejtélyes szerepe ebben az egész fiaskóban még nem került megfelelően leírásra.

Asszad bukása

Izrael és az USA légicsapásainak teljes súlyával az Ahmad al-Sharaa vezette Hay’at Tahrir al’Sham erői berontottak Damaszkuszba. Ez a győzelem döntő törést jelentett a szíriai kurdok számára. Al-Sharaa, az új elnök azt mondta, hogy kormánya visszaveszi az északi területeket (de nem szólt arról, hogy Izrael megszállta Golán-fennsíkot, és semmit sem mondott a több száz négyzetkilométeres ENSZ pufferzónáról sem, amelyet Izrael foglalt el, miután al-Sharaa elfoglalta Damaszkuszt). Damaszkuszból érkező nyilatkozatok figyelmeztetést intéztek a kurdokhoz, bár a kurd vezetés minden logika ellenére remélte, hogy az Egyesült Államok megvédi őket (2024 decemberében Abdi azt mondta, hogy a szíriai kurdok „folyamatos kommunikációban állnak amerikai barátainkkal, akik támogatják erőfeszítéseinket a feszültség csökkentésére és minden szíriai résztvevő jogainak garantálására, beleértve a kurdok jogait is egy egységes állam keretein belül”). Az Egyesült Államok elkezdte a kivonulást, és a szíriai kurdok elkezdték hangoztatni reménytelenségüket. Egy SDF-tiszt azt mondta nekem, hogy erőik harcoltak az Iszlám Állam ellen és hatalmas veszteségeket szenvedtek, de most, az ő szavaival élve, „semmik sem vagyunk”. Szíriai erők özönlötték el az északi területeket. „Szíriának nincs szüksége erőszakkal kényszerített kísérletekre,” mondta al-Sharaa. Rojava a célkeresztjében volt. Nem tartott sokáig a munka befejezése. „Elhatároztuk, hogy megvédjük a forradalom vívmányait,” mondta Abdi, de ez inkább ábrándnak tűnik.

Szíria példája hideget fújt át a határon az iraki északi kurd autonóm régióba. Az iraki vezető, Muqtada al-Sadr egy üzenetet posztolt X-re, amelyben figyelmeztetett, hogy ami Szíriában történt, „nem szabad naivan értelmezni”. „A veszély közvetlen,” írta, „és a terrorizmust a globális gőg támogatja.” A törökországi PKK stratégiaváltozásával és a szíriai kurdok vereségével minden hit Erbilben (Irak) abban, hogy a kurd autonóm régió örök, most elhalványul. Al-Sadr az egységet javasolta a külső agresszióval szemben. Ez egy olyan javaslat, amit nehéz lenne elutasítani ezekben az időkben.

Rojava összeomlása nem csupán egy helyi lázadás fenntartásának kudarca volt. Egy politikai tét veresége volt: hogy a decentralizáció és a fegyveres önvédelem támaszkodhat az Egyesült Államok támogatására. A demokrácia és a méltóság nyelve talán megfoghatott egy-egy amerikai diplomátát, de Washingtonban semmit sem jelentett. „Mocsárra építettük Rojavát,” mondta nekem egy szíriai kurd hivatalnok a megállapodást követő néhány órával.

Írta: Vijay Prashad indiai történész, szerkesztő és újságíró. Írói ösztöndíjas és főmunkatárs a Globetrotternél. Szerkesztő a LeftWord Books kiadónál és igazgatója a Tricontinental: Institute for Social Research intézetnek. Több mint 20 könyv szerzője, köztük a The Darker Nations és a The Poorer Nations. Legújabb könyvei: On Cuba: Reflections on 70 Years of Revolution and Struggle (Noam Chomskival), Struggle Makes Us Human: Learning from Movements for Socialism, és (szintén Noam Chomskival) The Withdrawal: Iraq, Libya, Afghanistan, and the Fragility of US Power. Chelwa és Prashad idén később közli az Inkani Books kiadónál a How the International Monetary Fund is Suffocating Africa című könyvet.

Ezt a cikket a Globetrotter készítette