Rojava

Az egyezmény, amely megszüntette a szíriai kurd enklávét, az aláírók részéről pragmatikus rendezésként került bemutatrásra. Valójában azonban a megállapodás jelentős politikai vereség a szíriai kurd politikai formációk számára. 

Kétségtelen, hogy Ahmad al-Sharaa elnök hűséges szíriai fegyveres csoportjainak gyors előretörése megtörte a Szíriai Demokratikus Erők (SDF) ellenállását, amelynek zöme kurd volt. Ez az előretörés azonban csak az Egyesült Államok teljes körű támogatásával érthető meg, amelyet a szíriai kormánynak nyújtott az SDF-fel szemben. Az SDF légi támogatás nélkül maradt és alulmaradt a tűzerőben – ellentétben az Iszlám Állam elleni háborújuk idején élvezett előnyökkel. Az SDF részéről Mazlum Abdi írta alá a tényleges kapitulációt pártja és hadserege nevében. Az amerikai nagykövet, Tom Barrack tweetje (túlzásai ellenére) utalt a „Rojava” néven ismert szíriai kurd kísérlet végére (a „Rojava” kifejezés a naplementére, illetve a kurd területek nyugati részére utal).

A megállapodás csupán hivatalossá tette azt, amit a hónapok óta tartó katonai nyomás már egyértelművé tett. A szíriai állami intézmények visszatértek az északkeleti régióba, de nem mint partnerek, hanem mint az erős, központosított államra törekvő, al-Sharaa-hoz hű hatóságok. Az elmúlt év során a különböző csoportok kezében lévő határátkelők visszakerültek a központi kormány irányítása alá, és Damaszkusz elkezdte begyűjteni a kőolajbevételeket is. A Szíriai Demokratikus Erők, amelyek az arab szíriai hadsereg szétzúzása után az egyik utolsó független katonai kihívóerőt jelentették al-Sharaa-val szemben, beleegyeztek a hadsereg központi parancsnoksága alá való beosztásba, de nem akarták, hogy alegységeiket felszámolják; más szóval, az SDF meg akarta tartani saját struktúráit a szíriai fegyveres erőken belül. Ez volt az a megállapodás, amelyet Abdi és mások a kurd vezetésben, mint például Ilham Ahmed (az SDF korábbi társelnöke) támogatott, de a szíriai kurd vezetés azon szakaszaival szemben, amelyek nem akarták elveszíteni a kurd enklávé autonómiáját, nem tudtak érvényesülni. Most azonban a kurd politikai irodák bezárnak, a zászlókat leszedik, és az autonómia nyelvét eltávolították a hivatalos dokumentumokból.

Al-Sharaa az al-Kaida szíriai frontjain történt politizálása révén került Szíria elnöki székébe. Bár a turbánt öltönyre cserélte, vannak jelek arra, hogy követői megfelelőnek tartják az al-Kaida és az Iszlám Állam ideológiáját és kapcsolatait, és üdvözlik mind az Egyesült Államokkal, mind az Izraellel való szövetséget. A tűzszünet és a megállapodás előtti napokban az SDF-tisztek arról számoltak be, hogy a szíriai fegyveres erők az SDF által fogvatartott Iszlám Állam-harcosok börtöneire összpontosították figyelmüket; súlyos harcokról számoltak be a shaddadi (Haszaka) és az al-Aqtan (Rakka) börtön közelében. Az SDF szerint ezek a támadások „rendkívül veszélyes fordulatot” jelentettek, mivel azt sugallták, hogy a kormányerők ki akarják szabadítani az Iszlám Állam harcosait a börtönökből, és vissza akarják őket juttatni a csatatérre az olyan csoportok ellen, mint az SDF. Most az állam irányítja ezeket a börtönöket, és azt tehet a foglyokkal, amit akar.

Rojava hajnala

2012-ben Bashar al-Asszad kormánya kivonta csapatait az északkeleti régióból, hogy védelmezhesse az ország délnyugati részét a felkelések hullámától. Ez a kivonulás lehetőséget adott a szíriai kurdoknak, akik évtizedek óta harcoltak egy független Kurdisztánért, vagy autonómiáért Szírián belül. A Demokratikus Unió Párt (PYD) vezetője, Salih Muslim 2013-ban azt mondta nekem, hogy a kurd politikai és katonai erők pótolták az űrt. „Megszerveztük társadalmunkat, hogy ne uralkodjon a káosz.” Muslim három pontot fogalmazott meg: Szíriának egységesnek kell maradnia, Szíria minden lakójáé kell, hogy legyen, és Szíriának decentralizálttá kell válnia. A damaszkuszi kormány elfogadta ezt a három pontot, és hallgatólagos megállapodás jött létre a szíriai kurd politikai erők, Szíria más kisebbségei és al-Asszad kormánya között. Ez volt a lehetőség, amely lehetővé tette Rojava megszületését.

A 2012 óta eltelt évtizedben a rojavai enklávét súlyos támadások érték az Iszlám Állam részéről (2014-15-ben), a török fegyveres erőktől (2018-ban), valamint különféle kisebb csoportok folyamatos támadásaitól. Ebben az évtizedben az SDF, a Népi Védelem Egységek (YPG), az iraki kurd peshmerga, valamint a Kurdisztán Munkáspárt (PKK, Törországból) fegyveres erői védték ezt az enklávét, legdrámaibb módon az Iszlám Állam előretörésével szemben. Amikor az Iszlám Állam 2014 augusztusában elfoglalta Szindzsárt és elkezdte a jeziditák etnikai tisztogatását a térségben, a YPG és szövetségesei kezdték meg a terület hosszú ostromát, amit végül 2015 novemberében, nagy áron nyertek meg. Az amerikai légi támogatás elkezdett segíteni a YPG-nek és az SDF-nek küldetésében, hogy legyőzzék az Iszlám Államot és Damaszkusztól független enklávéként létezzenek. Sem Salih Muslim, sem a szíriai kurd csoportok más vezetői nem helyezték teljes szívükből hitüket az Egyesült Államokba, bár az erőviszonyok olyan szövetséget indítottak el, amely mindig is az áruláshoz vezetett.

Salih Muslim és Mazlum Abdi kijelentései, miszerint a hallgatás a 2018-as afrini török invázióról „Szíria egységébe kerülne„, vagy hogy a YPG volt az egyetlen „akadály a török megszállással szemben”, nem számítottak sokat. Asszad nem akarta ekkor dühbe hozni a török kormányt (sőt, ebben az időszakban Vlagyimir Putyin orosz és Recep Tayyip Erdoğan török elnök aláírt egy megállapodást Idlib demilitarizálásáról, lehetővé téve az al-Kaida utódainak, köztük al-Sharaa Hay’at Tahrir al’Sham (HTS) csoportjának, hogy békében erősödjenek és várják a szerencse fordulását). Talán, ha Asszad jobb sakkjátékos lett volna, provokálta volna Törökországot a szíriai kurdok védelmével, ezzel megakadályozva egy megállapodást és kényszerítve orosz szövetségeseit, hogy légi támogatást nyújtsanak, miközben az arab szíriai hadsereg bevonul Idlibbe, hogy harcoljon a megmaradt HTS erők és szövetségesei ellen. De Asszad elkezdte hagyni, hogy az oroszok végezzék a stratégiai gondolkodást helyette, és így feladott egy erős pozíciót abban a reményben, hogy a török kormány abbahagyja a kormánya megdöntésére irányuló kísérletét.

Erdoğan török elnök a szíriai kurd lázadást semmi másnak nem tartotta, mint a törökországi PKK harcának kiterjesztésének. 2020-ban azt mondta pártkádereinek egy gyűlésen: „Törökország soha nem engedi meg egy terrorista állam létrehozását a határai mellett. Megteszünk minden szükségest, és kiitatjuk ennek a terrorizmusnak a mocsarát.” Ennek egyértelműnek kellett volna lennie Asszadnak és a szíriai kurdoknak egyaránt: nem lesz támogatás Törökországtól, és nem szűnik meg a destabilizálási kísérlet Törökország NATO-partnere, az Egyesült Államok részéről. Az elmúlt öt évben Erdoğan a PKK politikai vezetésére gyakorolt nyomást, hogy fejezze be lázadását és gyakorlatilag kapituláljon. 2025-ben, törökországi cellájából, a PKK vezetője, Abdullah Öcalan bejelentette „a fegyveres harc módszerének végét”. A PKK-hoz kapcsolódó szíriai kurd projekt elvesztette tágabb stratégiai mélységét. A török oldalról növekedett a nyomás, hogy a szíriai kurdok befejezzék „fegyveres autonómia” projektjüket, ahogyan török hivatalnokok fogalmaztak. A török katonai nyomás folytatódott csökkent nemzetközi elítéléssel, sőt figyelemmel, és csökkent kurd legitimitással.

Izrael rejtélyes szerepe ebben az egész fiaskóban még nem került megfelelően leírásra.

Asszad bukása

Izrael és az USA légicsapásainak teljes súlyával az Ahmad al-Sharaa vezette Hay’at Tahrir al’Sham erői berontottak Damaszkuszba. Ez a győzelem döntő törést jelentett a szíriai kurdok számára. Al-Sharaa, az új elnök azt mondta, hogy kormánya visszaveszi az északi területeket (de nem szólt arról, hogy Izrael megszállta Golán-fennsíkot, és semmit sem mondott a több száz négyzetkilométeres ENSZ pufferzónáról sem, amelyet Izrael foglalt el, miután al-Sharaa elfoglalta Damaszkuszt). Damaszkuszból érkező nyilatkozatok figyelmeztetést intéztek a kurdokhoz, bár a kurd vezetés minden logika ellenére remélte, hogy az Egyesült Államok megvédi őket (2024 decemberében Abdi azt mondta, hogy a szíriai kurdok „folyamatos kommunikációban állnak amerikai barátainkkal, akik támogatják erőfeszítéseinket a feszültség csökkentésére és minden szíriai résztvevő jogainak garantálására, beleértve a kurdok jogait is egy egységes állam keretein belül”). Az Egyesült Államok elkezdte a kivonulást, és a szíriai kurdok elkezdték hangoztatni reménytelenségüket. Egy SDF-tiszt azt mondta nekem, hogy erőik harcoltak az Iszlám Állam ellen és hatalmas veszteségeket szenvedtek, de most, az ő szavaival élve, „semmik sem vagyunk”. Szíriai erők özönlötték el az északi területeket. „Szíriának nincs szüksége erőszakkal kényszerített kísérletekre,” mondta al-Sharaa. Rojava a célkeresztjében volt. Nem tartott sokáig a munka befejezése. „Elhatároztuk, hogy megvédjük a forradalom vívmányait,” mondta Abdi, de ez inkább ábrándnak tűnik.

Szíria példája hideget fújt át a határon az iraki északi kurd autonóm régióba. Az iraki vezető, Muqtada al-Sadr egy üzenetet posztolt X-re, amelyben figyelmeztetett, hogy ami Szíriában történt, „nem szabad naivan értelmezni”. „A veszély közvetlen,” írta, „és a terrorizmust a globális gőg támogatja.” A törökországi PKK stratégiaváltozásával és a szíriai kurdok vereségével minden hit Erbilben (Irak) abban, hogy a kurd autonóm régió örök, most elhalványul. Al-Sadr az egységet javasolta a külső agresszióval szemben. Ez egy olyan javaslat, amit nehéz lenne elutasítani ezekben az időkben.

Rojava összeomlása nem csupán egy helyi lázadás fenntartásának kudarca volt. Egy politikai tét veresége volt: hogy a decentralizáció és a fegyveres önvédelem támaszkodhat az Egyesült Államok támogatására. A demokrácia és a méltóság nyelve talán megfoghatott egy-egy amerikai diplomátát, de Washingtonban semmit sem jelentett. „Mocsárra építettük Rojavát,” mondta nekem egy szíriai kurd hivatalnok a megállapodást követő néhány órával.

Írta: Vijay Prashad indiai történész, szerkesztő és újságíró. Írói ösztöndíjas és főmunkatárs a Globetrotternél. Szerkesztő a LeftWord Books kiadónál és igazgatója a Tricontinental: Institute for Social Research intézetnek. Több mint 20 könyv szerzője, köztük a The Darker Nations és a The Poorer Nations. Legújabb könyvei: On Cuba: Reflections on 70 Years of Revolution and Struggle (Noam Chomskival), Struggle Makes Us Human: Learning from Movements for Socialism, és (szintén Noam Chomskival) The Withdrawal: Iraq, Libya, Afghanistan, and the Fragility of US Power. Chelwa és Prashad idén később közli az Inkani Books kiadónál a How the International Monetary Fund is Suffocating Africa című könyvet.

Ezt a cikket a Globetrotter készítette