Jövő héten, az Európai Parlament októberi második plenáris ülésén a képviselők szavaznak az Európai Unió 2027-es költségvetéséről.
1993 óta a „Fortress Europe” (Erőd-Európa) több mint 40 000 ember halálát okozta. Férfiakét, nőkét, gyermekekét – vízbe fulladva, visszatoloncolva, a tengeren magukra hagyva vagy a sivatagban meghalni hagyva. A Baloldal frakció számára nagyon egyszerű a dolog: egyetlen fillér közpénz sem mehet egy olyan ügynökséghez, amely nem tartja tiszteletben az emberi jogokat.
A Frontexet nemcsak számos NGO vádolta meg emberi jogi jogsértésekkel a határokon, köztük visszatoloncolásokkal, hanem komoly aggodalmak övezik volt igazgatóját, Fabrice Leggerit is, aki ma a szélsőjobboldali PfE csoport EP-képviselője. A Ligue des droits de l’Homme és az Utopia 56 feljelentést tett ellene emberiség elleni bűncselekményekben való bűnrészesség miatt.
Damien Carême, a Baloldal frakció EP-képviselő (Engedetlen Franciaország) így nyilatkozott: „A Frontex finanszírozása nem jelenti bárki biztonságának garantálását. Azt jelenti, hogy közpénzből finanszírozunk egy rendszert, amely öl és semmibe veszi a jogállamiságot. Ezért azt javasoljuk, hogy vegyük el a pénzt egy olyan ügynökségtől, amely visszatoloncol és öl, és adjuk mindannak, ami véd, befogad és életet ment. Ez a költségvetés nem csupán egy elszámolási tétel. Politikai döntés: az élet védelme és a halál megszervezése között. Ezért felszólítok minden európai parlamenti képviselőt, hogy a következő plenáris ülésen szavazzon ezekre a módosításokra. Ez nem pártpolitikai kérdés. Ez az emberi méltóság kérdése.”
Ez a finanszírozás 2027-re 1 milliárd eurót tesz ki. Ezt a pénzt fel tudjuk és fel is kell használnunk életek megmentésére. A Baloldal frakció ezen alapok újraelosztását követeli: 40%-ot az Európai Polgári Védelem Mechanizmusának, 15%-ot a LIFE programnak, 15%-ot az Európai Unió Menekültügyi Ügynökségének, 10%-ot az alapvető jogokra és a demokráciára, további 10%-ot az ezeket védelmező civil társadalmi szervezeteknek, és 10%-ot a békére és a konfliktusmegelőzésre.
Nem engedhetjük meg magunknak, hogy a szélsőjobboldal rasszista és idegengyűlölő napirendjébe húzzanak bele minket – egy napirendbe, amely embertelenít és öl. A Baloldal frakció felszólítja az Európa-párti csoportokat, hogy mozgósítsanak és védjék meg azt, ami európai méltóságunkból még megmaradt.
Dél-Korea legnagyobb, amerikaiak által támogatott civil mészárlás áldozatainak családjai évtizedek óta küzdenek az igazság napvilágra hozataláért. Még mindig várják a teljes körű kivizsgálást.
Első pillantásra a Sannae Gollieongeol nevű helyszín nem tűnik másnak, mint egy újabb kis völgynek a Dél-Koreai Köztársaságban, a Daejeon városához közeli hegyek között. Az út egy kis tisztásba kanyarodik, amelyet egy fából készült pajta jelöl. A mező szélén a helyiek egy kis zsinórkerítést állítottak fel, amelyre fehér és sárga szalagokra írt üzeneteket akasztottak, amelyek lustán lengenek a szélben. A kerítésen túl sötétzöld levelek labirintusában kanyarognak a hegyi növények, felfelé egy erdővel borított, meredeken emelkedő domboldalig. És mindez alatt fekszik a világ leghosszabb sírja.
Csin Mi-Kiu, a mészárlásban áldozatai leszármazottak képviselője
Sannae Gollieongeol része a Daejeoni Mészárlás helyszínének, ahol 1950. június 28-tól július 17-ig dél-koreai rendőrök és katonai egységek 1800 és 7000 közötti számú politikai foglyot hurcoltak el, sorba állították őket tömegsírokban, és azonnal kivégezték őket. A húsz napnyi gyilkosság során ásott tömegsírok együttes hossza meghaladja az egy kilométert. Az amerikai hadsereg tisztjei és személyzete jelen volt a helyszínen, megfigyelték, dokumentálták és lefényképezték a gyilkosságokat. Ezeket az iratokat a Védelmi Minisztérium 1999-ig titkosította, ezalatt az idő alatt az USA és a Koreai Köztársaság hivatalosan a Koreai Népi Demokratikus Köztársaságot (Észak-Koreát) tette felelőssé a mészárlásért.
A daejeoni gyilkosságok a Bodo-liga Mészárlásaként ismert, tágabb háborús atrocitássorozat részét képezték. A koreai háború 1950. június 25-i hivatalos kezdete előtt évekig tartó népi háború folyt Dél-Koreában. A gerillaharc 1948-ban Jeju szigetén kezdődött, a Koreai Köztársaság létrehozására irányuló választások előkészületei során – ez a lépés, amelyet a koreai nép széles körben ellenzett, és amelyet az USA a Szovjetunióval kötött megállapodásainak megsértésével erőltetett keresztül az Egyesült Nemzetek Szervezetében.
Az USA és a Koreai Köztársaság Jejuban brutális felperzselt föld hadjárattal válaszolt, de nem sikerült megfékezniük a felkelést. Ahogy a partizánok fegyvert fogtak a félszigeten, egy elkeseredett ellenfelkelő háború söpört végig Dél-Koreán, amely 1948 és 1950 között talán több mint 100 000 ember halálát okozta. Több százezer feltételezett kommunistát és szimpatizánst regisztráltak egy Bodo-liga néven ismert átnevelési és politikai átállítási program keretében. További legalább 20 000 embert gyűjtöttek össze és zártak börtönökbe országszerte, köztük a Daejeoni Börtönbe, amely Dél-Korea egész területéről tartott fogva partizánokat, köztük legalább 300 jejui embert.
1950. június 25-én a Koreai Népi Hadsereg átlépte a 38. szélességi kört, és megkezdte déli menetelését az ország egyesítésére. Bár ezt gyakran a koreai háború kezdeteként tartják számon, ezt megelőzték az évekig tartó gerillaharcok és ellenfelkelő hadműveletek délen, valamint a Koreai Köztársaság és a Koreai Népi Demokratikus Köztársaság erői közötti több száz összecsapás a határ mentén az előző években. A Koreai Köztársaság védelme gyorsan összeomlott a kormány népszerűtlensége miatt. A gyorsan eszkalálódó válság közepette Szingman Rhee elnök aláírta az 1. számú rendkívüli parancsot, amely felhatalmazta az államot, hogy rögtönítélő bírósági eljárások útján kivégzéseket rendeljen el. Parancsot adtak a Bodo-liga felszámolására, ami atrocitássorozatot indított el Dél-Korea szerte, beleértve a Daejeoni Mészárlást is, és amely hetek alatt akár 200 000 áldozatot is követelhetett. Akárcsak Daejeonban, az amerikai katonai tisztek jelen voltak a Bodo-liga gyilkos mezőin szerte az országban, gyakran felügyelve a kiirtást.
Csun Mi-Kiu édesapját a Daejeoni Mészárlás során ölték meg, amikor ő még csak két éves volt. Ma 78 éves, és az elmúlt 18 évet azzal töltötte, hogy harcolt a történtek igazságának feltárásáért.
Évtizedekig a Daejeoni Mészárlás eseményeit állami cenzúra övezte. Dél-Korea katonai diktatúrái alatt a polgári mészárlások túlélőit és családtagjait kollektív büntetés és megfigyelés sújtotta. Akik mertek az igazságról beszélni, azt kockáztatták, hogy az antikommunista Nemzetbiztonsági Törvény értelmében eljárást indítanak ellenük.
Ezen elnyomó politikai környezet miatt Csun csak 60 éves korában tudta meg az igazságot arról, hogy mi történt az édesapjával. Felnőve abban a reményben élt, hogy egy nap találkozhat vele.
„Egész életemben naplót írtam, hogy egy nap odaadhassam neki” – mondta a BreakThrough News-nak. „Azt sem tudom, milyen volt az arca.”
Miután megtudta az igazságot a családjáról, Chun a Daejeoni Mészárlás Gyászoló Családjainak Szövetsége elnöke lett. Felidézte, hogy az igazság és a családtagok vallomásainak elnyomása mellett a helyi hatóságok megpróbálták fizikailag eltüntetni és meggyalázni a tömegsír helyszínét. Sannae Gollieongeol egyes részeit helyi gazdáknak adták művelésre. Egy másik részéből kutyatenyésztő telep lett, ahol állati ürüléket hagytak a sírok tetején. Heves esőzések után a kimosódott talajból előbukkantak a csontok.
Dél-Korea Igazságügyi és Megbékélési Bizottsága 2007-ben kezdte meg a maradványok exhumálását Sannae Gollieongeolban. A mai napig 1472 egyén maradványait tárták fel. Ennek ellenére genetikai vizsgálatokkal csak öt maradványt sikerült azonosítani.
Csun rámutatott, hogy bár Dél-Korea bocsánatot kért más atrocitásokért, mint például a Kvangjui Mészárlásért és a Jejui Mészárlásért, a Daejeoni Mészárlás hivatalosan továbbra is elismeretlen. Bár az érintett családok érdekérvényesítésének köszönhetően ígéreteket kaptak egy béke park létesítésére a mészárlás helyszínén, az építési tervek nem valósultak meg. Csun szerint a kormány szándékosan halogatja a park építésének, valamint a maradványok exhumálásának és genetikai vizsgálatának befejezését.
Csun szerint amíg a Daejeoni Mészárlás összes áldozatának maradványait nem sikerül azonosítani, a családok megmaradnak a gyász alapvető méltóságának hiányában. Csun számára az a tét, hogy ez az egyetlen esélye arra, hogy valamit megőrizzen az apjából. „Csak szeretnék legalább egy szilánkot tartani a maradványaiból, mielőtt meghalok.”
A kínai felszólításra azután került sor, hogy különböző japán hatóságok az ország három nukleáris alapelvének felülvizsgálatát és az Egyesült Államok nukleáris fegyvereinek „kiterjesztett elrettentésként” történő telepítésének szorgalmazását vetették fel.
Kína ismételten kifejezte aggodalmát a japán újrafegyverkezésről és nuklearizációról szóló egyre erősödő tárgyalásokkal kapcsolatban, egy nappal azután, hogy az ország védelmi minisztere arra utalt, hogy az ország nukleáris fegyverekkel kapcsolatos álláspontjának felülvizsgálata elkerülhetetlen.
Kína kijelentette, hogy egy ilyen lépés sérti a régióban meglévő megállapodásokat és Japán nemzetközi jogi kötelezettségvállalásait, és figyelmeztetett, hogy a régió instabilitásához vezethet.
Egy vasárnap sugárzott online hírműsorban Koizumi Sindzsiró japán védelmi miniszter, miközben párhuzamot vont Ukrajna helyzete és Kelet-Ázsia között, azt mondta: „bár ez egy nehéz kérdés… egy téma, amit nem kerülhetünk el, az a nukleáris fegyverek.”
Koizumi az ország pacifista alkotmánya és három nukleáris alapelve iránti tartós lakossági támogatásra reagált, annak ellenére, hogy kormánya ezek felülvizsgálatát szorgalmazza.
Vasárnap több ezer japán vonult az utcára Tokióban, hogy tiltakozzon a Takaicsi Sanae vezette szélsőjobboldali kormány alkotmány- és a három nukleáris alapelv felülvizsgálatára irányuló tervei ellen, amelyek lehetővé tennék amerikai nukleáris fegyverek japánba való telepítését és előmozdítanák az ország újrafegyverkezési napirendjét.
Japán három nukleáris alapelve – a nukleáris fegyverek birtoklásának, előállításának és behozatalának tilalma – 1967-ben fogalmazódott meg, és azóta minden egymást követő kormány követte az országban.
Japán tapasztalata, miszerint az egyetlen ország a világon, amely megtapasztalta a nukleáris fegyverek pusztító hatásait, meghatározó volt az ország nukleáris szemléletének és a közvéleménynek a kialakításában ebben a kérdésben.
Az ország politikájában azonban a jobboldal térnyerése és az Egyesült Államok növekvő nyomása a Kínával folytatott „új hidegháborújában” a „nemzeti újjászületésre” irányuló felhívásokhoz és az ország újrafegyverkezésére irányuló kísérletekhez vezetett, beleértve a saját nukleáris fegyverek kifejlesztéséről szóló tárgyalásokat is.
A Takaicsi-kormány előmozdította az Egyesült Államok narratíváját a Kínából a régió országaira leselkedő lehetséges fenyegetésekről, és nyitottságát fejezte ki amerikai nukleáris fegyverek országba telepítésére, ezt „kiterjesztett elrettentésnek” nevezve.
Erős közvélemény a nukleáris fegyverek ellen
A japán közvélemény azonban nagyrészt továbbra is ellenzi az újrafegyverkezést és a nuklearizációt.
Egy nemrégiben készült közvélemény-kutatásban az országban a válaszadók több mint 75%-a ellenezte a három nukleáris alapelv bármilyen módosítását. Ugyanebben a felmérésben a japánok több mint 67%-a ellenezte a Takacsi-kormány militarizációra irányuló törekvését is.
A Global Times múlt heti jelentése szerint Japánban 82 helyi gyűlés, köztük Hirosima és Nagaszaki gyűlései is írásbeli véleményt nyújtottak be a központi kormánynak, követelve, hogy ne módosítsák az ország nukleáris alapelveit.
A jelentés megjegyezte, hogy az ilyen követeléseket benyújtó helyi gyűlések száma jelentősen nőtt az idén, mivel egyre nagyobb a félelem a jelenlegi kormány ilyen lépésétől.
Japán az év eleje óta nagyszabású tiltakozások színhelye a Takaicsi-kormány politikája ellen. A július 19-i tiltakozásokat megelőzően májusban, júniusban és a hónap elején is voltak hasonló tüntetések.
Tisztelje a közvéleményt és az NPT-ben vállalt kötelezettségeket!
Lin Csien, a Kínai Külügyminisztérium hivatalos szóvivője a július 20-i, hétfői rendes sajtótájékoztatón a Takaicsi-kormány politikája elleni növekvő tömegmozgósításokat „egyértelmű jelnek nevezte, hogy az emberek békét akarnak”.
„Tokió sietős törekvése, hogy feladja a pacifista alkotmányt és gyorsabb ütemben újrafegyverezze az országot, nincs összhangban a közvéleménnyel. Felszólítjuk a japán hatóságokat, hogy hagyják abba a téves úton való továbbhaladást, és ne ragaszkodjanak makacsul a nukleáris kérdésben tapasztalható elsöprő tendencia ellenében” – hangsúlyozta.
„Ha a japán hatóságok ragaszkodnak téves számításaikhoz a nukleáris kérdésben” és szövetségeseik nukleáris fegyvereit telepítik, „nemcsak súlyosan kihívják a háború utáni nemzetközi rendet és a nukleáris fegyverek elterjedésének megakadályozására irányuló rendszert, hanem megsértik a békére tett ígéretet is” – mondta Lin, figyelmeztetve, hogy Japán „végül súlyos árat fizethet” az ilyen politikai döntésekért.
Lin emlékeztette a japán kormányt, hogy az ország az NPT aláírójaként „vitathatatlan, tagadhatatlan és nem tárgyalható kötelezettségekkel tartozik a nemzetközi jog alapján arra, hogy tartózkodjon a nukleáris fegyverek fogadásától, gyártásától, megszerzésétől vagy átadásától.”
Felszólította a nemzetközi közösséget és a japán népet, hogy további nyomásgyakorlásra késztesse a Takaicsi-kormányt, hogy tartsa tiszteletben az NPT-ben vállalt kötelezettségeit, és hagyjon fel az újrafegyverkezési tervekkel.
Kína felszólította az Egyesült Államokat, hogy hallgasson a döntő többség által hangoztatott igazságossági követelésre, amely a Kuba elleni blokád befejezését sürgeti.
Az ENSZ Közgyűlésének az Egyesült Államok Kuba elleni illegális blokádjáról szóló, e heti vitájában Kína csatlakozott a világ nemzeteinek többségéhez, követelve, hogy az USA azonnal szüntesse meg blokádját és vessen véget szankcióinak.
Az Egyesült Államoknak azonnal fel kell oldania blokádját és meg kell szüntetnie szankcióit, valamint más kényszerítő intézkedéseket, például a Kubára gyakorolt nyomásgyakorlást és katonai akciókkal való fenyegetést – követelte Kína a vitában.
Csütörtökön, július 9-én, egy rendszeres sajtótájékoztatón Mao Ning, a kínai külügyminisztérium hivatalos szóvivője felszólította az Egyesült Államokat, hogy „hallgasson a nemzetközi közösség igazságossági követelésére”, és hagyjon fel az „ENSZ Alapokmányának és a nemzetközi kapcsolatokat szabályozó egyéb alapvető normáknak a megsértésével”.
Annak ellenére, hogy Donald Trump adminisztrációja nyílt és titkos diplomáciai kísérleteket tett annak megakadályozására, hogy az ENSZ-ben akár csak vitát is tartsanak a Kubát sújtó politikájáról, a Közgyűlés a hét elején megtartotta a megbeszélést.
A vita során számos ország elutasította az Egyesült Államok kubai szocialista kormány elleni vádjait, amelyeket egy ország belügyeibe való beavatkozásnak neveztek. Rámutattak arra is, hogy az egyoldalú szankciók és a blokád amellett, hogy megsértik a kubai nép alapvető emberi jogait, visszaélnek Kuba szuverenitásával és polgárai önrendelkezési jogával is.
A vitában felszólalva Fu Cong, Kína állandó ENSZ-képviselője megismételte országa régóta hangoztatott álláspontját, miszerint az egyoldalú szankcióknak nincs jogalapjuk a nemzetközi jogban. Az ENSZ felhatalmazása nélkül az ilyen intézkedések „hegemóniának és hatalmi politikának” minősülnek – jelentette ki.
„Egyetlen ország sem nevezheti ki magát nemzetközi rendőrnek, és egyetlen ország sem állíthatja be magát nemzetközi bírónak” – mondta Fu Cong, rámutatva az Egyesült Államok ismételt igazolásaira a szankciók és a blokád kapcsán, és felszólította egyre több országot, hogy emeljen szót az ilyen magatartás ellen, mivel „egyetlen ország sem maradhat hosszú távon érintetlen” a hatásaitól.
Mao Ning hangsúlyozta, hogy a Közgyűlés Kubáról szóló szavazása további „bizonyíték arra, hogy az egyoldalú és önkényes lépések nem találnak támogatásra” a nemzetközi politikában.
Az Egyesült Államok intézkedései humanitárius válságot okoztak Kubában
Az Egyesült Államok régóta fennálló blokádja Kubával szemben, valamint annak Trump-kormányzat alatti közelmúltbeli fokozódása válságot okozott az energiaellátásban, és zavarokat idézett elő különböző alapvető szolgáltatásokban, beleértve az egészségügyi ellátást is.
Az amerikai intézkedések „súlyosan sértik Kuba túléléshez és fejlődéshez való jogát, és pusztítást okoztak a kubai nép körében” – hangsúlyozta Mao Ning.
Fu Cong rámutatott arra is, hogy „Kuba a blokád következtében összesen több mint 170 milliárd dollár veszteséget szenvedett el, miközben a kórházak, iskolák, vízellátó rendszerek, gabonatárolók és más, az emberek megélhetéséhez kapcsolódó infrastruktúra súlyos nyomás alá került.”
Az ENSZ-szavazás tükrözi a „kiterjedt nemzetközi támogatást a kubai nép számára a nemzeti szuverenitás védelme és a külső beavatkozás elleni küzdelem érdekében” belügyeikbe – ismételte Mao Ning.
„A kínai nép együttérez a kubai nép szenvedéseivel” – mondta Fu Cong, kijelentve, hogy „Kína mint mindig, támogatást és segítséget nyújt Kubának képességeihez mérten.”
Mao Ning megismételte, hogy Kína eltökélt szándéka, hogy „együttműködjön a nemzetközi közösséggel a nemzetközi igazságosság és méltányosság határozott védelmében, támogassa Kubát nemzeti szuverenitásának és méltóságának védelmében, valamint ellenezze a külső beavatkozást.”
Az Egyesült Nemzetek Független Nemzetközi Vizsgálóbizottsága a megszállt palesztin területeken arra a következtetésre jutott, hogy a gyerekek maguk váltak az izraeli katonai politika szándékos célpontjaivá.
Június 23-án az Egyesült Nemzetek Független Nemzetközi Vizsgálóbizottsága a megszállt palesztin területeken, beleértve Kelet-Jeruzsálemet és Izraelt, közzétette az egyik leglesújtóbb jelentést, amelyet valaha az ENSZ vizsgáló testülete készített az izraeli gázai népirtásról. Címe szinte elviselhetetlen: „A gyermekkor lényege elpusztult”. A cím mögött rendkívüli súlyú vád áll. A Bizottság arra a következtetésre jut, hogy az izraeli hatóságok és biztonsági erők szándékosan célozták meg a palesztin gyermekeket, és ezek a cselekmények népirtásnak, emberiesség elleni bűncselekményeknek és háborús bűnöknek minősülnek a Gázai övezetben, valamint háborús bűnöknek a megszállt Ciszjordániában.
A jelentés nem érzelmi felhívás. Gondosan kidolgozott jogi dokumentum, amely tanúvallomásokra, törvényszéki bizonyítékokra, műholdfelvételekre, katonai elemzésekre, orvosi feljegyzésekre és évekig tartó dokumentációra épül. Amit bemutat, az nem pusztán egy újabb jegyzék a polgári áldozatokról. Amellett érvel, hogy a palesztin gyermekek megölése, megcsonkítása, éheztetése, fogva tartása és pszichológiai lerombolása nem magyarázható járulékos veszteségként. Ehelyett a Bizottság arra a következtetésre jut, hogy a gyermekek maguk váltak az izraeli katonai politika szándékos célpontjaivá. Az ilyen megállapítás következményei messze túlmutatnak Gázán. Alapvető kérdéseket vetnek fel a nemzetközi jog jövőjét illetően.
Rendkívüli súlyú jelentés
A Bizottság becslése szerint 2023 októbere óta legalább 20 179 palesztin gyermeket öltek meg, és több mint 44 000-et sebesítettek meg. Az összes megölt palesztin hozzávetőleg 30%-a gyermek volt. Ezek az adatok önmagukban a gázai háborút a modern történelem egyik leghalálosabb konfliktusává teszik a gyermekek számára. A jelentés jelentősége azonban nem pusztán a számokban rejlik, hanem a szándékra vonatkozó következtetéseiben.
Dokumentálja azokat az ismétlődő eseteket, amikor gyermekeket mesterlövészek lőttek le, drónok támadtak rájuk, élelemért vagy vízért menet közben találták el őket, vagy akkor ölték meg, amikor nem jelentettek katonai fenyegetést – aminek nyilvánvalónak kellett volna lennie. Vizsgálja a nagy hozamú robbanószerek ismételt használatát sűrűn lakott polgári területeken, jóval azután, hogy a gyermekekre gyakorolt kiszámítható következmények tagadhatatlanná váltak. Részletezi a szülészeti kórházak, újszülöttosztályok, iskolák, árvaházak és menedékhelyek elleni támadásokat. Vizsgálja továbbá az élelmiszer-, víz- és gyógyszerblokádot, bemutatva, hogy az éhezés, a betegségek és az egészségügyi szolgáltatások összeomlása hogyan váltak egy egész polgári lakosság ellen irányuló háborús eszközökké, amelynek legfiatalabb tagjai a legsérülékenyebbek.
A Bizottság vizsgálja a palesztin kiskorúakat érintő izraeli fogva tartási gyakorlatokat. A Gázában és Ciszjordániában letartóztatott gyermekek kínzásról, szexuális erőszakról, megalázó bánásmódról és eltűnésről számolnak be fogva tartási létesítményekben anélkül, hogy családjaikat tájékoztatnák. Az ilyen visszaélések – állapítja meg a jelentés – részét képezik a palesztin társadalom ellen generációkon át irányuló átfogó kollektív büntetés rendszerének. Az ENSZ-bizottság jelentése e tekintetben nem újszerű, bár megállapításai lesújtóak. Megerősítik a Save the Children („Palesztin gyermekek izraeli katonai fogva tartásban – egyre erőszakosabb körülmények”, 2024. február 29.) és jóval a 2023-ban kezdődött népirtó kampány előtt az UNICEF („Gyermekek izraeli katonai fogva tartásban”, 2013. február) korábbi jelentéseit. Legutóbbi könyvében, a „Sötétség túlélői” címűben Wesam Afifa palesztin újságíró dokumentálja a palesztinok számára felállított izraeli koncentrációs táborok szörnyű erőszakát, beleértve a gyermekeket is.
A jelentés talán leghidegrázóbb következtetése, hogy a pusztítás túlmutat a fizikai halálon. Maga a gyermekkor vált csatatérré. A pszichológiai trauma, az árván maradás, az ismételt kitelepítés, az éhezés, a megszakított oktatás és a maradandó fogyatékosság együttesen jelentik a Bizottság leírása szerint „a gyermekkor lényegének” elpusztítását.
Hosszú ideje dokumentált minta
A Bizottság megállapításai nem hirtelen jelentkeztek. Közel két éven át palesztin újságírók dokumentálták az összeomlott épületek alól kihúzott gyermekeket, áram nélküli inkubátorokban haldokló csecsemőket, légicsapásokban megsemmisült családokat és élelem vagy víz beszerzése közben lelőtt gyermekeket. Ezen újságírók közül sokan az életükkel fizettek. Gáza „minden idők legveszélyesebb konfliktusává vált az újságírók számára” – jelentette ki Irene Khan, az ENSZ véleménynyilvánítási és véleménynyilvánítási szabadság jogának előmozdításával és védelmével foglalkozó különleges előadója. Ennek ellenére a rendkívüli veszély ellenére az újságírók továbbra is dokumentálták azokat az eseményeket, amelyeket a világ nagy része nem kívánt látni.
Nemzetközi emberi jogi szervezetek már jóval az ENSZ ezen legutóbbi jelentése előtt hasonló következtetésekre jutottak. A Save the Children ismételten figyelmeztetett, hogy Gáza a Föld egyik legveszélyesebb helyévé vált gyermeknek lenni. A Defense for Children International–Palestine dokumentálta a gyermekek ismételt lelövését olyan körülmények között, amelyek komoly kérdéseket vetettek fel a katonai szükségszerűséggel kapcsolatban. A Human Rights Watch vizsgálta az iskolák, kórházak és menekülttáborok elleni támadásokat. Az Amnesty International megvizsgálta az ismétlődő csapásokat, amelyek úgy tűntek, hogy sértik a nemzetközi humanitárius jog szerinti megkülönböztetés és arányosság elveit. A UNICEF ismételten figyelmeztetett, hogy a gyermekek példátlan mértékben pusztulnak és sebesülnek meg. Ezen szervezetek egyike sem írt le elszigetelt baleseteket. Ismétlődő mintázatokat azonosítottak, amelyek független vizsgálatot igényeltek. Az új ENSZ-jelentés lényegében egyetlen jogi értékelésbe sűríti ezt a hatalmas bizonyítékanyagot.
2024 januárjában a Nemzetközi Bíróság megállapította, hogy Dél-Afrika az Izrael által elkövetett népirtás ellen beterjesztett ügye valószínűsíthető, és ideiglenes intézkedéseket rendelt el, amelyek szerint Izraelnek meg kell akadályoznia a Népirtási Egyezményben tiltott cselekményeket, meg kell őriznie a bizonyítékokat, és elő kell segítenie a humanitárius segítségnyújtást. A későbbi végzések megerősítették ezeket a követelményeket, ahogy Gázában romlottak a körülmények. Bár a Bíróság még nem hozott ítéletet a népirtási ügy érdemében, ismételten elismerte a palesztin lakosságot fenyegető súlyos veszélyt és az Izraelre a nemzetközi jog alapján háruló folyamatos kötelezettségeket. Az új Bizottsági jelentés további bizonyítékanyagot szolgáltat, amely elkerülhetetlenül alakítja majd a jövőbeli jogi eljárásokat.
Az izraeli állam hallgatása
Talán ugyanilyen feltűnő az izraeli válasz természete. Ahelyett, hogy érdemben foglalkozott volna a Bizottság által összegyűjtött bizonyítékokkal, az izraeli tisztviselők ismét elutasították a jelentést, politikai indíttatásúnak és alapvetően elfogultnak nevezve azt. Teljes egészében elutasították következtetéseit anélkül, hogy érdemi cáfolatot adtak volna a vizsgálók által bemutatott konkrét eseményekre, tanúvallomásokra vagy törvényszéki bizonyítékokra. Minden államnak joga van védekezni a vádakkal szemben. De a súlyos vádak súlyos válaszokat igényelnek.
Ha a gyermekeket nem szándékosan célozták meg, akkor az izraeli hatóságokon a felelősség, hogy megmagyarázzák, miért halt meg több ezer gyermek olyan körülmények között, amelyeket újságírók, humanitárius szervezetek, egészségügyi személyzet és most már egy ENSZ-vizsgálóbizottság is ismételten dokumentált. Miért érték kórházakat, szülészeti osztályokat, iskolákat és menekültmenedékhelyeket újra és újra csapások? Miért kerültek humanitárius konvojok ismételten támadás alá? Miért halnak továbbra is gyermekek még a tűzszüneti megállapodások után is? Miért hoztak olyan kevés elszámoltathatóságot a katonai vizsgálatok? Az intézményes elfogultság vádjának puszta ismételgetése nem helyettesítheti a ténybeli magyarázatot. A bizonyítékokkal való foglalkozás megtagadása maga is a háború nyugtalanító jellemzőjévé vált.
A nemzetközi humanitárius jog azon az elven nyugszik, hogy az államok felelősséggel tartoznak tetteikért. Az elszámoltathatóság lehetetlenné válik, ha minden vizsgálatot elutasítanak, mielőtt annak bizonyítékait egyáltalán megvizsgálnák.
Justice S. Muralidhar és a bíró kötelessége
Az ENSZ-bizottság megállapításai egyúttal emlékeztetnek minket azoknak a bíráknak a fontosságára, akik értik, hogy a jog nem pusztán technikai eszköz, hanem védelem az önkényes hatalommal szemben. Kevesen testesítették meg ezt az elvet következetesebben, mint Justice S. Muralidhar, aki mint az ENSZ Emberi Jogi Bizottságának tagja, elnökölte ezen új jelentés bizottságát.
Justice Muralidhar évtizedeken át építette ki hírnevét India egyik legelismertebb alkotmányjogi bírájaként, különösen a polgári szabadságjogokkal, a közösségi erőszakkal és a sérülékeny közösségek védelmével kapcsolatos ügyekben. Ő volt az egyik fő bírói hang az 1984-es szikhek elleni pogrom utáni elszámoltathatóság megvalósításában, ragaszkodva ahhoz, hogy a büntetlenség ne válhasson normává pusztán azért, mert a bűncselekmények politikailag kényelmetlenek voltak. Alkotmányos kötelesség iránti elkötelezettsége nemzetközileg is ismertté vált a 2020 februári északkelet-delhi közösségi erőszak idején. Míg a kórházak küzdöttek az erőszak csapdájába esett áldozatok ellátásáért, Justice Muralidhar és Justice Anup J. Bhambhani rendkívüli éjféli tárgyalást tartott Justice Muralidhar otthonában. A Delhi Fővárosi Bíróság elrendelte a rendőrségnek, hogy biztosítsa a sérültek biztonságos kórházba jutását, és azonnali sürgősségi orvosi ellátást rendelt el. Még aznap Justice Muralidhar élesen megkérdőjelezte a Delhi Rendőrség mulasztását, hogy nem indítottak eljárást azon politikai vezetők ellen, akiknek uszító beszédeit széles körben terjesztették, emlékeztetve a hatóságokat, hogy az ország nem engedhet meg „egy újabb 1984-et”.
E tárgyalásokon belül órákkal az Indiai Kormány értesítette Justice Muralidhar áthelyezését a Punjab és Haryana Fővárosi Bírósághoz, bár az áthelyezésre vonatkozó javaslatot hivatalosan a Legfelsőbb Bíróság Kollégiuma tette meg a hónap elején. Az időzítés széles körű aggodalmat váltott ki ügyvédek, nyugalmazott bírák és civil szervezetek körében, akik az esetet a bírói függetlenséget érintő nyugtalanító kérdéseket felvetőnek tekintették.
Justice Muralidhar pályafutása illusztrálja a jogállamiság egyik alapvető elvét. A bíróságok nem azért léteznek, hogy jóváhagyják a kormányok tevékenységét. Feladatuk a bizonyítékok vizsgálata félelem és elfogultság nélkül, különösen akkor, amikor az áldozatok a legkevesebb politikai hatalommal rendelkeznek. Ugyanez az elv hatja át az ENSZ Vizsgálóbizottságának munkáját is. Következtetései vitathatóak lehetnek, de nem lehet egyszerűen elutasítani őket azért, mert politikailag kényelmetlenek. A súlyos bizonyítékokra adott helyes válasz a súlyos foglalkozás. Ez minden olyan állam első kötelezettsége, amely azt állítja, hogy tiszteletben tartja a jogállamiságot.
Az emberiség előtt álló próbatétel
Az ENSZ-bizottság jelentése végső soron nem csak Izraelről vagy Palesztináról szól.
Azt kérdezi, hogy a második világháború után létrehozott nemzetközi jogi rend rendelkezik-e még mindig azzal az erkölcsi tekintéllyel, hogy megvédje a gyermekeket a szervezett erőszaktól. Ha több mint 20 000 gyermeket meg lehet ölni miközben a nemzetközi diplomácia intézményei nagyrészt változatlanul működnek tovább, akkor a Népirtási Egyezményben, a Genfi Egyezményekben és a Gyermekek Jogairól szóló Egyezményben foglalt ígéret súlyosan csorbát szenved. A jelentés nem fog véget vetni a háborúnak. Nem hozhatja vissza az elveszett életeket. De létrehoz egy történelmi feljegyzést, amelyet egyre nehezebb lesz kitörölni. Jóval azután, hogy a kormányok megváltoznak és a katonai hadjáratok véget érnek, ez a feljegyzés megmarad. A történelem emlékszik azokra, akik atrocitásokat követtek el. Emlékszik azokra is, akik félrenéztek.
Írta: Vijay Prashad indiai történész és újságíró. Negyven könyv szerzője, köztük a Washington Bullets, a Red Star Over the Third World, a The Darker Nations: A People’s History of the Third World, a The Poorer Nations: A Possible History of the Global South, és a How the International Monetary Fund Suffocates Africa, Grieve Chelwával közösen írva. A Tricontinental: Institute for Social Research ügyvezető igazgatója, a Globetrotter vezető tudósítója, és a LeftWord Books (Új-Delhi) főszerkesztője. Szerepelt a Shadow World (2016) és a Two Meetings (2017) című filmekben.
Washington legújabb lépése valószínűleg tovább mélyíti az ember okozta gazdasági válságot, amely jelenleg több millió kubait sújt.
Az ENSZ által hetekkel ezelőtt jelentett, külső tényezők által okozott humanitárius válság közepette az amerikai kormány újabb csapást mért Kuba blokád alatt álló gazdaságára. A szankciók most a kubai hadsereg pénzügyi rendszerét (GAESA) és más állami vállalatokat, például a GeoMinera bányavállalatot célozzák. Ezenkívül Marco Rubio amerikai külügyminiszter úgy döntött, hogy szankciókat rendel el Alejandro Castro Espín felesége ellen is, akit korábban szintén szankciók sújtottak.
„A GAESA továbbra is a kubai rezsim elnyomó biztonsági apparátusa mögött álló pénzügyi erőként működik” – állította az amerikai Külügyminisztérium, miközben felsorolta a szankcionált „GAESA-hoz kötődő pénzintézeteket” és más célpontokat.
Bruno Rodríguez kubai külügyminiszter válaszolt az új szankciókra: „Az amerikai kormány, amelyet tisztességtelen és csalárd külügyminisztere vezet, továbbra is lépéseket tesz a Kuba gazdasága körüli hurok megszorítására, annak ellenére, hogy Kuba bizonyította, hogy erősebb, alkalmasabb és hatékonyabb, mint azt ő várta volna a kegyetlen agresszióval és a nép ellen, valamint életkörülményeik ellen irányuló kollektív büntetéssel szemben. Amit ez az egyén a világ leghatalmasabb államának képviseletében szorgalmaz, az bűncselekmény.”
Hosszútávú offenzíva Kuba ellen
Az 1960-as évek óta Washington gazdasági és kereskedelmi blokádot tart fenn Kuba szigete ellen, azzal a céllal, hogy belülről aláássa az 1959-ben indított forradalmi projektet. Az évtizedek során azonban Kuba megőrizte helytállását hatalmas elkötelezettségének és nemzeti egységének, valamint a baráti országok – mint a volt Szovjetunió, Kína, Vietnám és Venezuela – együttműködésének köszönhetően.
Washington időről időre erre az ellenállóképességre reagált a szankciók egyre bővülő sorozatával, hogy aláássa a havannai kormány által a gazdasági blokád kijátszására kidolgozott mechanizmusokat. Az Egyesült Államok egyoldalú szankcióit az ENSZ Közgyűlésében a világ szinte valamennyi országa többször is elítélte.
A világ leghatalmasabb országának legutóbbi nagy csapása egy alig 10 millió lakosú karibi sziget ellen 2026. január 3-án történt, az Egyesült Államok Venezuelát ért támadását és az akkori elnök, Nicolás Maduro és felesége elfogását követően, akik jelenleg New Yorkban vannak bebörtönözve. A 21. század nagy részében Venezuela volt Kuba fő olajexportőre.
A támadást követően az Egyesült Államok megtiltotta a caracasi ideiglenes kormánynak, hogy olajat adjon el Kubának, amely gyorsan más alternatívák után nézett, hogy ellássa villamosenergia-, gyártási, kereskedelmi, egészségügyi és oktatási rendszereit – amelyek szinte kizárólag üzemanyaggal működő generátoroktól függenek. De a Trump-adminisztráció, abban a törekvésében, hogy végleg megfojtsa Kubát, január végén figyelmeztetett, hogy szankcionálni fog minden olyan országot, amely olajat ad el Kubának.
Válaszul csak Oroszország merte kihívni Washington egyoldalú és vitatott döntését, és sikerült egy tankerhajót küldenie Kubába. De ez az olaj több mint egy hónapja elfogyott, és a helyzet Kubában kritikus. Több ezer civil szenvedi el az energiablokád következményeit, amely megfosztotta őket az egészségügyi ellátáshoz, oktatáshoz, élelmiszertermeléshez, sőt még a vízhez való hozzáférésüktől is, mivel sokan ivóvízért víztartályos járművekre szorulnak, amelyek most benzínhiány miatt vesztegelnek.
Azonban úgy tűnik, a civil lakosság szenvedése nem tartozik a földrésznyi geopolitikai helyzet fő aggodalmai közé, amely ismét megmutatta az imperializmus erejének teljességét, még emberek millióinak rovására is, akiknek semmi közük a politikai nézeteltérésekhez.
Új gazdasági intézkedések a válság kezelésére
Néhány nappal ezelőtt, az Egyesült Államok óriási nyomása alatt, Miguel Díaz-Canel kormánya úgy döntött, hogy megnyitja a kubai piacot a magánérdekek előtt, egy olyan lépésben, amelyet történelminek neveztek. Közel 176 intézkedés része annak a csomagnak, amelynek célja a magántőke-befektetések vonzása – nemcsak kisbefektetőktől, hanem nagyoktól is.
Az intézkedések lehetővé teszik magánbankok létrehozását, hitelnyújtást ezen bankok által, új magáncsatornákat a külföldről érkező pénzküldemények számára, magán pénzváltók létrehozását, ellátmányok és üzemanyag behozatalát gazdálkodók által, valamint üzemanyag behozatalát és értékesítését magántőke által.
Hasonlóképpen megszűnnek a banki átutalások korlátai, a külkereskedelem állami ellenőrzése, valamint az a tilalom, hogy egy személy egynél több magánvállalkozással rendelkezzen. Az intézkedések lehetővé teszik továbbá nemzetközi láncokat és franchise-okat létrehozó vállalatok alapítását Kubában, közvetlen befektetéseket kubai magánvállalkozásokba és szövetkezetekbe, valamint az ingatlanszektorba, számos más intézkedés mellett.
A piacliberalizáció felé tett egyértelmű elmozdulás ellenére úgy tűnik, hogy az Egyesült Államok nem akarja kihagyni a lehetőséget, hogy megdöntse Amerika egyetlen szocialista országát – egy olyan országot, amely az 1960-as évek óta erőteljesen ellenállt neki, még akkor is, ha kénytelen volt alkalmazkodni ahhoz, hogy túlélje a modern történelem leghosszabb gazdasági embargóját.
Az Európai Néppárt (EPP) állásfoglalása támogatja Trump-ot Kuba gazdaságának megfojtásában
Mivel ma a konzervatívok és a szélsőjobb csatlakozott Trump Kuba elleni támadásaihoz, az Európai Parlament Baloldal frakciója szolidaritást vállal a kubai néppel, akik az Egyesült Államok több mint hat évtizedes blokádjának legsúlyosabb évével néznek szembe.
A Baloldal frakció által ma benyújtott ellen-állásfoglalás élesen elítélte Kuba blokádját, mint illegális, extraterritoriális, embertelen és a nemzetközi jogot közvetlenül sértő intézkedést. Trump elnök végrehajtási intézkedései és kiegészítő szankciói a kubai nép elleni gazdasági háború eszkalációját jelentik.
Az EPP, a Renew és a szélsőjobb által előterjesztett állásfoglalás ezzel párhuzamosan az európai külpolitikát Trump Havanna elleni támadásaihoz igazította. Az állásfoglalás megdöbbentő módon egyszer sem említi az amerikai embargót, amely évtizedek óta fojtogatja a kubai népet. A Trump által bevezetett új intézkedések szintén említés nélkül maradnak.
Danilo della Valle képviselőnk (Movimento 5 Stelle, Olaszország): „Az EPP állásfoglalása ismételten bizonyítja, hogy az EU a történelem rossz oldalán áll. Kuba súlyos humanitárius vészhelyzettel néz szembe, amely évek óta fojtogatja a szigetet, és amelynek elsődleges oka az amerikai gazdasági blokád. Ebben a mély nehézségekkel teli időszakban az Európai Parlament még csak nem is ismeri el ezt. A Baloldal frakció olyan állásfoglalást nyújtott be, amely elismer egy túl gyakran figyelmen kívül hagyott tényt: annak ellenére, hogy évtizedek óta tart az illegális és átfogó blokád, Kuba figyelemre méltó eredményeket ért el az emberi fejlődés terén, ami annak a szociális modellnek a bizonyítéka, amely következetesen az oktatást, az egészségügyet és az emberi méltóságot helyezte előtérbe.”
A sajtójelentések szerint az amerikai hadsereg Maven Smart System rendszere, amely olyan AI-eszközöket is magában foglal, mint az Anthropic Claude modellje, részt vett az Irán elleni katonai műveletekben.
Irán déli városában, Minabban, ahol a hőhullámok remegve szállnak fel a földről, és a birodalmi valóság minden kikötőben és katonai létesítményben jelen van, egy rakéta csapódott egy iskolába 2026. február 28-án. A csapás 156 embert, köztük kiemelten 120 iskolás gyermeket ölt meg, amit az iráni kormány azonnal „nyílt bűnténynek” nevezett. Az Egyesült Nemzetek Szervezete „a humanitárius jog súlyos megsértésének” minősítette a támadást. A meggyilkolt gyermekek nevei nem keringenek a globális hatalmi központokban ugyanolyan erővel, mint a tábornokok, fegyverrendszerek és technológiai platformok nevei. A halott irániak többnyire névtelenek maradnak azok számára, akik a mesterséges intelligencia (MI) jövőjéről vitáznak, amelyet – mint kiderült – az Egyesült Államok ebben a csapásban használt.
A gyermekek meggyilkolása ablakot nyitott korunk egyik központi kérdésére: ki viseli a felelősséget, amikor egy gép bekerül az erőszak láncolatába? Az, hogy milyen szerepet játszott az MI, továbbra is tisztázatlan. A sajtójelentések szerint az amerikai hadsereg Maven Smart System rendszere, amely olyan MI-eszközöket is magában foglal, mint az Anthropic Claude modellje, részt vett az Irán elleni katonai műveletekben. A nyomozók továbbra is vizsgálják, hogy az MI-asszisztált rendszerek bármilyen módon hozzájárultak-e a célpontkiválasztási folyamathoz. A rendelkezésre álló bizonyítékok még hiányosak.
Figyelemre méltó, hogy az MI-ipar vezetői már nem állnak a háborús gépezeteken kívül. Bennük vannak. Amikor a csapásról kérdezték, Dario Amodei, az Anthropic vezérigazgatója azt mondta, „nem tudja pontosan„, hogyan használták a Claude-ot ebben a csapásban, amelyet „hibáknak” nevezett, amelyek „tényleg, tényleg szörnyűek”. Amodei azonban megismételte, hogy az iskola elleni támadás „olyan felhasználási eset volt, amely nem is sérti a vörös vonalainkat”. Ennek az volt az oka, hogy végső soron egy emberi harcos hozta meg a végső döntést az iskola megtámadásáról. Amodei válasza figyelmes elemzést érdemel.
Évtizedek óta a technológiai hatalom építészei olyan nyelvet fejlesztettek ki, amely olyan széles körben osztja szét a felelősséget, hogy az feloldódik. A mérnök megépíti az eszközt, a vállalkozó integrálja a rendszert, a katonai elemző áttekinti az eredményeket, a tiszt jóváhagyja a csapást, a politikus pedig jóváhagyja a háborút. Az eredmény egy olyan láncolat, amelyben mindenki részt vesz, és senki sem vonható felelősségre. A „ember a körfolyamatban” kifejezés ebbe a hagyományba tartozik. Természetesen az emberek hozzák meg a végső döntéseket. Az emberek hozták meg a végső döntéseket a nyugati gyarmati háborúk során is, amelyek Ázsiát és Afrikát pusztították el. Az emberek hozták meg a végső döntéseket, amikor az Egyesült Államok falvakat bombázott Vietnámban. Az emberek hozták meg a végső döntéseket az Irak elleni illegális amerikai invázió során is. Az emberi aláírás jelenléte egy folyamat végén nem sokat mond el a végeredményt létrehozó hatalmi struktúráról.
Fontosabb kérdés ez: milyen szerepet játszik az MI az emberi döntéshozók számára elérhető döntési mezők kialakításában? A modern katonai rendszerek nem csupán számológépek. Megszervezik az információkat, rangsorolják a lehetőségeket, azonosítják a mintákat, javaslatokat generálnak, és irányítják a figyelmet. Befolyásolják, hogy a parancsnokok mit látnak és mit nem. Még amikor egy ember megtartja a formális hatalmat is, az észlelés architektúráját már felépíthették a gépek. Ezért nem érhet véget a vita azzal a kijelentéssel, hogy „egy ember hozta meg a végső döntést”.
A minabi bűncselekmény abban a pillanatban következik be, amikor a technológiai vállalatok egyre inkább az etikai határok őreiként mutatják be magukat. Különösen az Anthropic ápolta az óvatosság képét (ez nyilvánvaló Claude Alkotmányából is). Beszélt a biztonságról, az összehangolásról és a korlátokról. Megkülönböztette magát a technológiai alkalmazás agresszívabb vízióitól. Mégis, minden intézmény végül nem elvein keresztül lepleződik le, hanem azokon a helyzeteken keresztül, amelyekben ezeket az elveket próbára teszik. A gyermekek halála egy iskolában egy ilyen próbatételt képvisel.
Ha egy vállalat nem tudja meghatározni, hogyan használták fel a technológiáját egy katonai műveletben, akkor mit jelent az ellenőrzés? Ha a vezetők nem rendelkeznek rálátással a bevetésre, akkor a biztosítékokra vonatkozó állításokat nehéz értékelni. Ha egy rendszer hozzájárul olyan katonai folyamatokhoz, amelyek következményei tömeges polgári áldozatokat is magukban foglalnak, korlátozható-e a felelősség kizárólag a végső emberi szereplőre? Ezek nem kizárólag az Anthropic-nek szóló kérdések. Szembenéz velük a Szilícium-völgy és az amerikai nemzetbiztonsági állam közötti teljes, kialakulóban lévő szövetség is. A történelem során a technológiai átalakulás időszakai új partnerségeket hoztak létre a tőke és a katonai hatalom között. A vasutak, a távírók, a repülés, a magfizika és a digitális hálózatok mind ezt az utat járták be. A mesterséges intelligencia most ugyanazon az úton halad. Hívei pontosságot, hatékonyságot és kevesebb hibát ígérnek. Mégis minden generáció hallott már hasonló ígéreteket.
A huszadik század tele volt azokkal az állításokkal, hogy az új technológiák tisztábbá, racionálisabbá és emberségesebbé teszik a háborút. A történelmi feljegyzések kevés támaszt nyújtanak az ilyen optimizmushoz. A technológia gyakran növeli az erőszak mértékét és sebességét, még akkor is, amikor megígéri, hogy korlátozza azt. A minabi gyermekek nem filozófiai vitaként találkoztak az MI-vel. Egy olyan katonai rendszer részeként találkoztak vele, amelynek következményei robbanó erő formájában érkeztek. Hogy a Claude jelentős, csekély vagy egyáltalán nem játszott szerepet a célpontkiválasztási folyamatban, az még megállapításra vár. A nyomozóknak fel kell tárniuk a tényeket, az újságíróknak továbbra is nehéz kérdéseket kell feltenniük, az állampolgároknak pedig átláthatóságot kell követelniük. De még mielőtt ezek a tények teljesen ismertté válnának, az esemény felfed valami fontosat jelenlegi politikai pillanatunkról. A kérdés már nem az, hogy az MI-t integrálják-e a háborúba. Ez az integráció már folyamatban van. A kérdés az, hogy a társadalmak megengedik-e, hogy az életről és halálról szóló döntéseket egyre inkább olyan rendszerek alakítsák, amelyeket még alkotóik is nehezen tudnak nyomon követni, megmagyarázni vagy ellenőrizni.
A minabi iskolaépület figyelmeztetésként áll, nem csak egyetlen csapásról, egyetlen vállalatról vagy egyetlen háborúról szólva. Arra a jövőre figyelmeztet, amelyben a technológiai hatalom gyorsabban halad előre, mint a nyilvános elszámoltathatóság. És abban a jövőben a távolság a mérnök és a csatatér között egyre kisebb lesz az MI-vel és a drónokkal, még akkor is, amikor a felelősség egyre nehezebben található meg az emberek között, akik kiküldik a gépeket, hogy öljenek helyettük.
Írta: Vijay Prashad indiai történész és újságíró. Negyven könyv szerzője, köztük a Washington Bullets, a Red Star Over the Third World, a The Darker Nations: A People’s History of the Third World, a The Poorer Nations: A Possible History of the Global South, valamint a Grieve Chelwával közösen írt How the International Monetary Fund Suffocates Africa. A Tricontinental: Institute for Social Research ügyvezető igazgatója, a Globetrotter vezető tudósítója és a LeftWord Books (Újdelhi) főszerkesztője. Szerepelt a Shadow World (2016) és a Two Meetings (2017) című filmekben is.
Ezt a cikket a Globetrotter és a No Cold War készítette
Ahogy a kormányzatok ismételten egy folyamatban lévő erőszak állapotát tűzszünetként írják le, a tragédia nem csupán a tovább tartó szenvedés, hanem az is, hogy azok a mechanizmusok, amelyeken keresztül a szenvedés elismerést nyer, kezdenek erodálódni.
Vannak pillanatok a történelemben, amikor a szavak elveszítik jelentésüket. Nem azért, mert átírják a szótárakat, és nem is azért, mert maga a nyelv változik meg, hanem azért, mert a politikai hatalom kiüresíti a szavakat azokból a valóságokból, amelyeket egykor leírtak. A tűzszünet szó egyre inkább elnyerte ezt a pusztaságot, amikor izraeli és amerikai tisztségviselők használják. Amit egykor úgy értettek, mint az erőszak felfüggesztését, a fegyverek elhallgatását és a békéhez szükséges politikai tér megteremtését, az valami egészen mássá vált: a háború más eszközökkel való folytatásának menedzsmentfogalmává.
A hétköznapi nyelvben a tűzszünet a fegyveres ellenségeskedések – bár ideiglenes – végét jelenti. Önmegtartóztatást feltételez. Azt sugallja, hogy a civilek félelem nélkül lélegezhetnek. Lehetőséget kínál arra, hogy a diplomácia felválthassa a katonai erőt. Mégis, a palesztinok, a libanoniak és az irániak által megtapasztalt valóság ezt az értelmezést szinte felismerhetetlenné tette.
Hónapokkal a nemzetközi ügynökségek égisze alatt közvetített tűzszüneti megállapodások bejelentése után a palesztinok továbbra is légicsapások, tüzérségi tűz és katonai műveletek következtében haltak meg. Az Egyesült Nemzetek Szervezetének tisztviselői ismételten figyelmeztettek arra, hogy a tűzszünet törékeny, hiányos és folyamatos támadásokkal terhelt. Emberi jogi megfigyelők a tűzszüneti időszak hivatalos kezdete után is több száz palesztin halálesetet dokumentáltak, miközben Gáza nagy része továbbra is romokban hevert és lakhatatlan maradt.
Az ellentmondás döbbenetes. A világnak azt mondják, hogy tűzszünet van, miközben az izraeli repülőgépek alatt élő emberek továbbra is robbanásokat hallanak. A nemzetközi közösség a béke felé vezető átmenetről beszél, miközben a katonai ellenőrzés tovább terjeszkedik. A diplomaták a végrehajtási mechanizmusokról tárgyalnak, miközben a családok a romok között keresik hozzátartozóik holttestét.
Az eredmény nem csupán politikai képmutatás. Ez egy nyelvi összeomlás
Egy tűzszünet, amely lehetővé teszi a folyamatos bombázást, megszűnik tűzszünetként működni. Olyan mechanizmussá válik, amelyen keresztül az erőszak normalizálódik, miközben az önmegtartóztatás nyelvezete megmarad. A szó megmarad, de a tartalma eltűnik.
Ez a jelenség jól látható abban is, ahogyan Gáza átalakult az úgynevezett tűzszüneti időszak alatt. Az izraeli katonai műveletek nem egyszerűen szüneteltek és vártak a tárgyalásokra. Ehelyett jelentések láttak napvilágot a területi ellenőrzés kiterjesztéséről, a katonai övezetek megszilárdításáról és tervekről, amelyek célja Izrael ellenőrzésének növelése volt Gáza nagy része felett. Nemzetközi megfigyelők megjegyezték, hogy a katonai előrenyomulás a tűzszüneti megállapodások formális megléte ellenére is folytatódott. Hadja Lahbib, az Európai Unió magas rangú tisztviselője május 29-én azt mondta: „Gáza humanitárius tere tovább zsugorodik.” Benjámin Netanyahu izraeli miniszterelnök kijelentette, hogy hadserege Gáza földterületének legalább 70%-át ellenőrizni fogja.
A tűzszünet tehát inkább egy szabályozott ostromhoz kezdett hasonlítani, mint a konfliktus felfüggesztéséhez. A palesztinok egyre inkább egy különös politikai állapot csapdájában találták magukat: sem háború, sem béke. Azt mondták nekik, hogy a háború formálisan szünetel, mégis a mindennapi élet továbbra is a kitelepítés, a bizonytalanság, az éhezés és a félelem köré szerveződött. Tavaly az izraeli kormány létrehozta az „Önkéntes Kivándorlási Hivatalt” Gáza etnikai tisztogatásának kikényszerítésére. A humanitárius hozzáférés továbbra is vitatott maradt. Az újjáépítés nagyrészt elméleti szinten maradt. A fegyveres erő továbbra is formálta a mindennapi élet valóságát.
A nyelv ezen átalakulása fontos politikai funkciót tölt be. A gyarmati sorban tartott területek modern kormányzása nemcsak a katonai erőn, hanem a narratíva ellenőrzésén is alapul. A nyílt hódítási nyilatkozatok divatjukat múlták a kortárs diplomáciában. A megszállás biztonságként mutatkozik be. A kollektív büntetés elrettentéssé válik. Az állandó katonai uralom stabilizációvá. Hasonlóképpen, a folyamatos erőszak tűzszünetté válik. A nyelv manipulálása nem mellékes a hatalom szempontjából; az egyik alapvető eszköze.
Amikor a kormányzatok ismételten egy folyamatban lévő erőszak állapotát tűzszünetként írják le, lentre teszik a lécet, hogy a nemzetközi közvéleménynek mit kell eltűrnie. Azokat a képeket, amelyeket egykor a háború bizonyítékaként értelmeztek volna, egy békefolyamat sajnálatos komplikációiként minősítik át. A diplomácia szókincse elválik az anyagi valóságtól. A tragédia nem csupán az, hogy a civilek továbbra is szenvednek. A tragédia az, hogy azok a mechanizmusok, amelyeken keresztül a szenvedés elismerést nyer, kezdenek erodálódni.
Ez a minta nem korlátozódik Gázára
Libanon egyre inkább újabb példájává válik ugyanennek a jelenségnek. A deeszkaláció, az önmegtartóztatás és a tűzszünet nyelvhasználata gyakran párhuzamosan létezett a folyamatos katonai akciókkal, határon átnyúló támadásokkal, légtérsértésekkel és időszakos bombázásokkal. Még a nemzetközileg közvetített tűzszüneti megállapodások idején is érkeztek jelentések tüzérségi tűzről, katonai behatolásokról és ismételt jogsértésekről szóló vádakról. Az ENSZ megfigyelői a folyamatos instabilitást dokumentálták annak ellenére, hogy formálisan léteztek az ellenségeskedések beszüntetésére hivatott megállapodások.
Dél-Libanon népe testközelből ismeri ezt az ellentmondást. Évtizedek óta élnek a háború ciklusaiban, amelyeket békeként leírt, de tartós bizonytalansággal jellemzett időszakok szakítanak meg. A falvak talán nem élnek át teljes körű inváziót, de a repülőgépek továbbra is átrepülnek felettük. A határok militarizáltak maradnak. Az újjáépítés bizonytalan marad. A családok kitelepítve maradnak. A tűzszünet szó ismét egy olyan valóság felett lebeg, amelyet már nem ír le megfelelően.
Ami Gáza és Libanon területén kirajzolódik, az az állandó instabilitás normalizálódása. A konfliktust már nem úgy fogják fel, mint ami kezdődik és véget ér. Ehelyett egy folyamatos állapottá válik, amelyet változó intenzitási szinteken keresztül kezelnek. A katonai erő továbbra is jelen van. A politikai megoldások továbbra is hiányoznak. A lakosságnak alkalmazkodnia kell egy bizonytalanság által meghatározott léthez. Ennek mélyreható következményei vannak nemcsak a palesztin és libanoni közösségekre, hanem magára a nemzetközi jogra is.
Az ENSZ Alapokmányán alapuló jogrend azon a feltételezésen épült, hogy a különbségtételek számítanak: háború és béke, megszállás és szuverenitás, civil és harcos, tűzszünet és aktív ellenségeskedések. Ezeket a különbségtételeket gyakran megsértették, de normatív erejüket megtartották. Ma e kategóriák közül sok egyre inkább elmosódik.
Egy tűzszünet, amely lehetővé teszi a rutinszerű gyilkosságokat, gyengíti a tűzszünet jelentését mindenhol. Egy humanitárius keret, amely együtt él a tömeges nélkülözéssel, gyengíti a humanitarizmus jelentését mindenhol. A jogi fogalmak formálisan fennmaradnak, miközben gyakorlati tartalmuk erodálódik.
Ha a hatalmas államoknak megengedik, hogy újradefiniálják a tűzszünetet olyan időszakként, amely alatt az erőszak új adminisztratív intézkedések keretében folytatódik, akkor a jövőbeli konfliktusok is ezt a logikát öröklik. A precedens globálissá válik. A katonai műveleteknek nem kell leállniuk ahhoz, hogy a politikai vezetők béke-kezdeményezéseket hirdethessenek. A megszállásnak nem kell véget érnie ahhoz, hogy az újjáépítési konferenciák megkezdődhessenek. A humanitárius katasztrófa együtt élhet a diplomáciai előrehaladásról szóló állításokkal. A nyelv elválik a tapasztalattól.
A palesztinok számára ez az elválás nem intellektuális probléma. Ez a megélt valóság. Egy anya, aki a drónokat hallja a környéke felett, nem tűzszünetet él át. Egy gyermek, aki romok között él, nem tűzszünetet él át. Egy család, amelynek megtagadják otthona újjáépítésének lehetőségét, nem tűzszünetet él át. A békéről alkotott értelmezésük makacsul anyagi marad. A béke biztonságot jelent. A béke visszatérést jelent. A béke újjáépítést jelent. A béke a katonai erőszak hiányát jelenti. Bármi ennél kevesebb, az csupán a szenvedés kezelése. Talán ezért tűnik olyan puszta szónak most ez a szó.
Nem azért, mert az emberek megszűntek volna vágyni a békére. Éppen ellenkezőleg, azért, mert a béke továbbra is kétségbeesetten vágyott dolog, a nyelvének megromlása olyan pusztító érzés. A tűzszünet ismételt emlegetése a folyamatos pusztítás közepette a politikai kimerültség mély érzését kelti. Az emberek hallják a szót, és már nem várnak enyhülést. Hallják a végrehajtás ígéreteit, és már nem várnak változást. A szó fennmarad, de a szóba vetett bizalom eltűnik.
Maga a nyelv válik a háború áldozatává. Az épületek újjáépíthetők. Az infrastruktúra helyreállítható. A politikai intézmények újjáépíthetők. De amikor a szavak elveszítik kapcsolatukat a valósággal, maga a közélet kezd hanyatlani. A tűzszünetnek azt kellene jelentenie, hogy a fegyverek elhallgatnak. Amíg ez nem történik meg, a szó kísértve marad a távolság által az ígéretei és az emberek igényei között.
Írta: Vijay Prashad indiai történész és újságíró. Negyven könyv szerzője, köztük a Washington Bullets, a Red Star Over the Third World, a The Darker Nations: A People’s History of the Third World, a The Poorer Nations: A Possible History of the Global South és a How the International Monetary Fund Suffocates Africa, amelyet Grieve Chelwával közösen írt. A Tricontinental: Institute for Social Research ügyvezető igazgatója, a Globetrotter vezető tudósítója és a LeftWord Books (New Delhi) főszerkesztője. Szerepelt a Shadow World (2016) és a Two Meetings (2017) című filmekben is.
Pete Hegseth, az Egyesült Államok hadügyinisztere szerdán a kubai Guantánamo-öbölben található amerikai támaszpontra utazik, hogy találkozzon az ott állomásozó csapatokkal és az Egyesült Államok Központi Parancsnokságának (Centcom) vezetőivel – a feszültségek és a Fehér Ház Havanna elleni szankciósorozata közepette – számolt be a Bloomberg.
A látogatás, amely Hegseth első guantánamói útja lenne 2025-ös hivatalba lépése óta, a régióban zajló katonai műveletek felügyeleti körútjának része, és célja a közvetlen kapcsolatfelvétel a kiküldött erőkkel, miközben az USA megerősíti jelenlétét a Karib-térségben és a Közel-Keleten – közölte a Pentagon, a Deutsche Welle összefoglalója szerint.
A látogatásra egy héttel azután kerül sor, hogy az amerikai kormányzat új szankciókat jelentett be Miguel Díaz-Canel kubai elnök, valamint családtagjai és a Castro család tagjai ellen.
Az év eleje óta Donald Trump amerikai elnök keményítette Kubával szembeni politikáját, új gazdasági és diplomáciai korlátozásokkal, valamint a kubai kormányra nehezedő nyomás fokozásával, elsősorban egy olajembargóval, amelyet azt követően vezetett be, hogy Nicolás Maduro venezuelai elnököt január 3-án Caracasban elrabolták.
A nemzetközi jog tiszteletének veszélyes eróziója a hatalmas nemzetek körében, valamint a közöttük mélyülő geopolitikai szakadékok megbénították az ENSZ Biztonsági Tanácsát, amelyet a tagjai jogainak és szuverenitásának védelmére hoztak létre.
Wang Ji kínai külügyminiszter hangsúlyozta, hogy a közelmúltbeli kudarcai ellenére az ENSZ továbbra is a „multilaterális biztonsági rendszer legtekintélyesebb és legitimebb szerve”, valamint a szabályokon alapuló nemzetközi rend sarokköve.
Aláhúzta annak szükségességét, hogy az ENSZ-t fel kell éleszteni és újjá kell éleszteni, időszerű reformokkal kezelve a szervezet előtt álló problémákat, hogy az releváns és hatékony legyen.
Wang a májusi 26-án, kedden az ENSZ New York-i főhadiszállásán tartott, „Az ENSZ Alapokmánya céljainak és elveinek fenntartása, valamint az ENSZ-központú nemzetközi rendszer megerősítése” című, a Biztonsági Tanács magas szintű ülésén beszélt.
Az ülést Kína kezdeményezésére hívták össze. Körülbelül 20 ország vett részt a megbeszélésen.
Az ülésen felszólalt António Guterres, az ENSZ főtitkára is, aki megjegyezte, hogy amikor a világ a geopolitikai konfliktusok példátlan növekedését látja, a nemzetközi jog tisztelete veszélyesen megkopott, ami gyakran „megbénítja” a Biztonsági Tanácsot.
Wang állítása szerint a mai káosz kiváltó oka nem az, hogy az ENSZ szellemisége elavult volna, hanem az, hogy a nemzetközi rendet és a nemzetközi kapcsolatokat szabályozó alapvető normákat – amelyeket mind az Alapokmány rögzít – a hatalmas országoknem tartják be.
Kritizálta az Egyesült Államok és szövetségesei által gyakran végrehajtott egyoldalú katonai, gazdasági és politikai lépéseket, állítva, hogy ezek aláássák az Alapokmány szellemiségét, és figyelmeztetett, hogy a nemzetközi ügyek dominálására irányuló ilyen kísérletek ideje lejárt.
Wang állította, hogy az ENSZ problémáinak kezelésének elsődleges módja a reformok kezdeményezése, amelyek tükrözni fogják a világpolitika változó valóságát. Felszólította a világ országait, hogy tartsák be a multilateralizmus és az együttműködés elveit.
Wang és Guterres is a globális döntéshozó testületek reprezentatívabbá és inkluzívabbá tételéről beszélt, Wang ezenkívül felszólította a tagállamokat, hogy politikáikat igazítsák az ENSZ Alapokmányához.
Wang azt követelte, hogy a tagok biztosítsák, hogy a Tanácson belüli javaslataik „objektívek, pártatlanok és inkluzívak” legyenek, anélkül, hogy bármilyen szándékuk lenne egy adott agenda „átnyomására”.
Több más résztvevő is felszólalt az ülésen. A Globális Dél képviselői hangsúlyozva az ENSZ működésében az egyenlőség, valamint a reprezentatív döntéshozó testületek Alapokmányban foglalt elvének betartását.
Az ülésen felszólaló más képviselők között volt több ország, köztük Kuba és Pakisztán külügyminisztere, valamint az Egyesült Államok, Oroszország és Franciaország tisztségviselői, mások mellett.
Hagyjanak békében élni Kubát
Az összejövetelen felszólalva Eduardo Rodriguez Parrilla kubai külügyminiszter azt követelte, hogy a Biztonsági Tanács „legalább próbálja meg” teljesíteni elsődleges feladatát, és akadályozza meg, hogy az Egyesült Államok illegális blokádot vezessen be országa ellen, és fenyegetéseket intézzen feléje.
Aláhúzta, hogy a Raúl Castro elleni bűnvádi eljárások megindítására és Kuba folyamatos energia-blokádjára tett kísérletek „erkölcsileg felháborító” tettek, amelyek részei azoknak az Egyesült Államok általi akcióknak, amelyek aláásták a nemzetközi békét, biztonságot és a nemzetközi jogot.
Rámutatott hasonló ENSZ-kudarcokra is a Gázai övezetben végrehajtott népirtás vagy az USA–izraeli „imperialista agresszió” Irán elleni megakadályozásában, állítva, hogy a nemzetközi jog figyelmen kívül hagyása és az ismétlődő háborúk iránti igény a fosztogatás és rablás filozófiájába vetett mélyen gyökerező hitből fakad.
„Amint a fosztogatás filozófiája eltűnik, a háború filozófiája is eltűnik” – idézte Rodriguez Fidel Castro 1960-ban az ENSZ Közgyűlése előtt tartott beszédét.
Visszautasította Donald Trump kormányának azon állításait, miszerint országa fenyegetést jelentene nemzetbiztonságára, mondván, Kuba „nem jelenthet fenyegetést” senkire.
Kuba „nem ellensége az Egyesült Államoknak, és nem is akar az lenni, annak ellenére, hogy jelentős nézetkülönbségek vannak a kormányával” – mondta Rodriguez.
Megismételte a figyelmeztetést, hogy ha az Egyesült Államok folytatja azon fenyegetéseit, hogy megszállja Kubát és erőszakkal állítja fel ott bábkormányát, az a kubai nép végsőkig tartó heves ellenállásával fog szembesülni.
A Forradalmi Kormány a leghatározottabban elítéli az Egyesült Államok Igazságügyi Minisztériuma által május 20-án bejelentett és hetek óta hangoztatott aljas vádakat Raúl Castro Ruz tábornok, a kubai forradalom vezetője ellen.
Az Egyesült Államok kormányának nincs sem jogalapja, sem joghatósága e lépés megtételére. Ez egy megvetendő és gyalázatos politikai provokáció, amely az 1996 februárjában, a kubai légtérben történt két repülőgép lelövéséhez vezető események tisztességtelen manipulációján alapul; a repülőgépeket a Miamiban székhellyel rendelkező Brothers to the Rescue nevű terrorista szervezet üzemeltette, amelynek a kubai légtér ellenséges célú, ismételt megsértése nyilvánvalóan közismert tény volt.
Ezenkívül az Egyesült Államok kormánya eltorzítja az eseményről szóló egyéb történelmi tényeket is, amelyeket ürügyként használ. Többek között figyelmen kívül hagyja azt a számos hivatalos panasztételt, amelyeket Kuba abban az időszakban nyújtott be az Egyesült Államok Külügyminisztériumához, a Szövetségi Légügyi Hivatalhoz (FAA), valamint a Nemzetközi Polgári Repülési Szervezethez (ICAO) az említett szervezet által 1994 és 1996 között elkövetett több mint 25 súlyos és szándékos kubai légtérsértésről, amelyek nyíltan megsértették a nemzetközi jogot és magát az amerikai jogszabályokat is.
Emellett figyelmen kívül hagyja a kubai hatóságok által kiadott nyilvános és hivatalos figyelmeztetéseket, amelyek szerint ilyen légtérsértések elfogadhatatlanok, valamint azokat a riasztó üzeneteket is, amelyeket közvetlenül az Egyesült Államok elnökének továbbítottak az ilyen jogsértések súlyosságáról és lehetséges következményeiről.
Kuba válasza légterének megsértésére jogos önvédelmi cselekmény volt, amelyet az Egyesült Nemzetek Alapokmánya, az 1944. évi chicagói nemzetközi polgári légi közlekedési egyezmény, valamint a légi szuverenitás elvei védnek.
Az Egyesült Államok, amely már áldozatul esett a polgári légi közlekedés terrorista célokra való felhasználásának, nem engedi és nem is engedné meg, hogy idegen légi járművek ellenséges és provokatív módon megsértsék légterét, és – amint azt már bizonyította – erőszak alkalmazásával lépne fel.
Az amerikai kormány tétlensége a Kuba által akkor kiadott figyelmeztetésekkel szemben felfedte bűnrészességét a kubai kormány és nép elleni erőszakos, illegális és terrorista cselekmények tervezésében és végrehajtásában az Egyesült Államok területéről, ami a forradalom győzelmétől napjainkig visszatérő és szisztematikus gyakorlat.
Rendkívül cinikus, hogy ezt a vádat éppen az a kormány fogalmazza meg, amely – az Egyesült Államok területétől távol eső karib-tengeri és csendes-óceáni nemzetközi vizeken – aránytalan katonai erő alkalmazásával közel 200 embert gyilkolt meg és 57 hajót semmisített meg olyan, soha nem bizonyított kábítószer-kereskedelemmel kapcsolatos állítólagos kapcsolatok miatt, amelyek a nemzetközi jog szerint bírósági eljáráson kívüli kivégzéseknek, az amerikai törvények szerint pedig gyilkosságoknak minősülnek.
Ez a hamis vád a kubai forradalom vezetője ellen csak tovább erősíti a Kuba-ellenes erők kétségbeesett kísérleteit, hogy hamis narratívát építsenek fel annak érdekében, hogy igazolják a nemes kubai nép elleni kollektív és kegyetlen büntetést az egyoldalú kényszerítő intézkedések megerősítésével, beleértve az igazságtalan és népirtó energiablokádot és a fegyveres agresszióval való fenyegetést.
Kuba megerősíti elkötelezettségét a béke iránt, valamint szilárd elszántságát az ENSZ Alapokmányában elismert, elidegeníthetetlen önvédelmi jog gyakorlására.
A kubai nép megerősíti rendíthetetlen elhatározását, hogy megvédi a hazát és a szocialista forradalmat, és a legnagyobb erővel és határozottsággal kifejezi korlátlan és változatlan támogatását Raúl Castro Ruz tábornok, a kubai forradalom vezetője iránt.
Az Európai Bizottság meghívta a tálibokat a kitolonclási politikáról szóló tárgyalásokra, pontosan abban a pillanatban, amikor a Visszatérési Rendeletet az Európai Néppárt (EPP) blokkolja.
A Baloldal frakció kezdettől fogva ellenezte ezt az embertelen rendeletet, és mi vagyunk az egyetlen politikai csoport, amely nyíltan elítéli ezt a találkozót is.
Az Európai Parlament tegnap vitát tartott „Az afganisztáni nők és lányok helyzete a tálibok által elfogadott bírósági büntetőeljárási kódex fényében” címmel, amelyet egy állásfoglalás is kísért.
Lehet, hogy a táliboknak egyszerűen létre kellene hozniuk egy WhatsApp-csoportot az EPP-vel és az AfD-vel a Visszatérési Rendelet feloldására, mivel úgy tűnik, a konzervatívok mostanság így folytatják a migrációs politikát. Ironikus? Talán egy adott ponton inkább szégyenletes valóság. Ez gyalázatos. Ez sokkoló. Ha valóban védeni akarjuk az alapvető jogokat európai földön, akkor ezt a találkozót nemcsak le kell mondani, hanem az Európai Bizottságot is felelősségre kell vonni a tálibok legitimálásáért.
Hanna Gedin, aBaloldal frakció EP-képviselője (Vänsterpartiet, Svédország) a plenáris ülésen a következőket mondta: „Ötmillió anya és gyermek éhezik Afganisztánban. A nőktől és lányoktól megvonják a szabadságukat, az oktatásukat és a jövőjüket. A tálibok kivégzik, megkínozzák és elhallgattatnak minden kritikust. És ennek a pokolnak a kellős közepén mit tesz az EU? Meghívja a tálibokat Brüsszelbe. Ez nem migrációs politika. Ez bűnrészesség, és hatalmas árulás azokkal a nőkkel és lányokkal, etnikai kisebbségekkel és újságírókkal szemben, akiket azt állítotok, hogy védelemben részesítetek, de akiket most oly egyértelműen, oly egyértelműen cserben hagytok. Mekkora szégyen!”
Özlem Demirel, a Baloldal frakció EP-képviselője (Die Linke, Németország) a következőket mondta: „Egyrészt ott vannak a tálibok és elfogadhatatlan büntetőeljárási kódexük, másrészt a mi állítólagosan értékvezérelt EU-Bizottságunk. És most a Bizottság közvetlenül Brüsszelbe hívja meg a tálibokat. De ez természetesen állítólag nem egyenlő ennek az embertelen, reakciós rendszernek az elismerésével. Hiszen azt állítják, hogy itt nem a diplomáciáról, hanem a kitoloncolásról van szó. Csupán az elmúlt évben a tálibok hat embert végeztek ki nyilvánosan stadionokban, és ezekkel az emberekkel akar a Bizottság komolyan tárgyalni. Semmiféle együttműködés nem létezhet a tálibokkal. Senkit nem szabad Afganisztánba kitoloncolni.”
Tania Cruz, az egészségügyi első miniszterhelyettes kijelentette, hogy több millió ember számára nélkülözést és nélkülözést okozni nem más, mint népirtás.
Az Egészségügyi Világszervezet (WHO) legfőbb döntéshozó testületének, a 79. Egészségügyi Közgyűlésnek a plenáris ülésén elhangzott beszédében Tania Cruz, Kuba egészségügyi első miniszterhelyettese leleplezte, milyen hatások érik a szigetország egészségügyi rendszerét az Egyesült Államok által bevezetett teljes üzemanyag-embargó miatt, amely a már egyébként is megszigorított gazdasági blokádhoz járul hozzá.
„Ez egy olyan intézkedés, amely súlyosan érinti egészségügyi rendszerünket, rendkívüli károkat okozva ezzel minden kubai családnak, gyermekeinknek, időseinknek és betegeinknek” – mondta Cruz, hozzátéve: „emberek milliói számára nélkülözést és rendkívüli nehézségeket okozni nem más, mint népirtás, ami megérdemli a WHO összes tagjának elítélését.”
Cruz elmagyarázta, hogy bár az ország garantálja a népesség 100%-a számára az egyetemes és ingyenes villamosenergia-hozzáférést, az energiaellátás stabilitásának hiánya megduplázta a csecsemőhalandóságot, amely elérte a 9,9 ezreléket (1000 élveszületésre vetítve), és beszámolt arról is, hogy a rákos gyermekek túlélési aránya 85%-ról 65%-ra csökkent.
A tisztviselő elmondta, hogy az országban jelenleg a műtéti várólistákon több mint 100 300 beteg szerepel, közülük 12 000 gyermek. Megjegyezte azt is, hogy 16 000 embernek van szüksége sugárterápiára, és 3000-en szorulnak hemodialízisre – ezek olyan alapvető szolgáltatások, amelyek energiaellátás stabilitását igénylik, ami a Karib-térségbeli országban jelenleg nem garantálható.
Cruz kijelentette, hogy a kihívások ellenére Kuba Nemzeti Egészségügyi Rendszere nem omlott össze, és továbbra is újjászervezi magát ellenálló képességgel és erőforrások optimalizálásával.
Ezenkívül a vezető egy rendkívül súlyos helyzetre is figyelmeztetett: leleplezte, hogy Kubát közvetlen katonai agresszió fenyegeti az Egyesült Államok részéről. Ezt a lehetséges eseményt brutális és civilizálatlan cselekedetnek nevezte, amelyet semmi sem igazolhat, és felszólította az összes békét szerető nemzetet, hogy mozgósítsanak az agresszió megakadályozása érdekében, megerősítve, hogy a kubai nép megvédi szuverenitását és függetlenségét.
Beszéde végén Cruz köszönetét fejezte ki a nemzetközi szolidaritásért, és megerősítette a sziget humanista elveit, emlékeztetve a 2014-ben Nyugat-Afrikába az Ebola elleni küzdelemre kivezényelt három orvosi brigádra, és biztosította, hogy továbbra is támogatni fogják a Globális Dél más országait az egészséghez való emberi jog védelmében.
A közgyűlés, amely május 23-ig tart, évente egyszer ülésezik a svájci Genfben, hogy döntéseket hozzon a WHO politikájáról, jóváhagyja a költségvetést, és kinevezze a szervezet főigazgatóját, egyéb intézkedések mellett.
A találkozó során Cruz találkozott az Egészségügyi Világszervezet főigazgatójával, Tedrosz Adhanom Gebrejeszusszal, aki kifejezte csodálatát a Karib-térségbeli nemzet iránt.
Több éves, a nyilvánosság és a Baloldal frakció politikai pártjai által kifejtett nyomás után az Európai Unió végre szankciókat fog bevezetni azon izraeli telepesekkel szemben, akik évtizedek óta terrorizálják a palesztin közösségeket.
Bár a lépés üdvözlendő, az elfogadott szankciók szánalmasan kis töredékét képezik annak, ami ahhoz szükséges, hogy fékezzék Izrael állandó nemzetközi jogsértéseit. A mai döntés a konzervatív vezetők gyengeségét és vonakodását példázza, akik eddig nem léptek fel a palesztin nép elleni népirtással szemben. Ciszjordánia összes izraeli telepe jogellenes és természeténél fogva szélsőséges, és az EU-nak is így kellene kezelnie őket, teljes kereskedelmi tilalommal.
Lynn Boylan EP-képviselőnk, az Európai Parlament Palesztinával Fenntartott Kapcsolatokért Felelős Küldöttségének elnöke (Sinn Féin, Írország) a következőket mondta: „A ma bejelentett szankciók csak azért jöhettek létre, mert a nyilvánosság és a hozzánk hasonló politikai csoportok nyomást gyakoroltak az EU vezetőire. Világossá kell azonban tennünk, hogy ezek közel sem mennek elég messzire, és nem helyettesítik a nemzetközi jognak, köztük a Nemzetközi Bíróság véleményének megfelelő fellépést. Uniós szintű tilalomra van szükség a jogellenes telepek áruival kapcsolatban. Fel kell függesztenünk az EU–Izrael Társulási Megállapodást. Kétirányú fegyverembargóra van szükség. Emellett sokkal átfogóbb szankciókra van szükség, amelyek Izrael államot és a jogellenes megszállást segítő vállalatokat célozzák. Most ott tartunk, hogy Izrael megmutatta: továbbra is büntetlenül fog cselekedni, mert úgy hiszi, az EU nem tesz semmit. A büntetlenség vége csak akkor következik be, ha az EU feláll, és Izrael jogellenes cselekedetei valódi következményekkel járnak.”
A Baloldal frakció továbbra is szankciókat követel Izraellel szemben, a Nemzetközi Büntetőbíróság Benjamin Netanyahu és bűntársai elleni elfogatóparancsának végrehajtását, valamint az EU–Izrael Társulási Megállapodás teljes és azonnali felfüggesztését.
Hosszú idő után először az Európai Parlament INTA Bizottsága tárgyalt az EU–Izrael megállapodásról és annak felfüggesztéséről, köszönhetően a Baloldal frakció folyamatos nyomásgyakorlásának.
Több mint 70 360 palesztin halott, köztük 18 400 gyermek. Több mint 500 humanitárius munkás halott. Több mint 269 újságíró halott. 1,9 millió palesztin vált földönfutóvá. 2,1 millió palesztin szorul humanitárius segélyre. Ez az a valóság, amelyről már senki sem akar beszélni.
Az EU–Izrael megállapodás felfüggesztése a lehető legkevesebb, annak ellenére, hogy a tűzszünet végül is csak papíron létezett, a valóságban nem. Az Európai Unió nem maradhat bűnrészes Netanyahu népirtó rendszerében, és minden eszközünket fel kell használnunk e népirtás megállítására.
Manon Aubry (Engedetlen Franciaország), a Baloldal társelnöke, az INTA Bizottság alelnöke a bizottságban elmondta: „Az EU–Izrael Társulási Megállapodás az EU és Izrael kapcsolatának sarokköve. Ez a megállapodás szervezi a gazdasági, tudományos és technológiai együttműködést. És ez a megállapodás teszi az Európai Uniót Izrael vezető kereskedelmi partnerévé. Ezért nyilvánvaló: ezen keresztül az Európai Unió finanszírozza, segíti elő és legitimálja Izrael Állam szörnyű bűneit. Pedig nagyon egyszerű módon véget lehetne vetni ennek a bűnrészességnek: fel kell függeszteni a Társulási Megállapodást annak 2. cikkelyére hivatkozva, amely a humanitárius jogok tiszteletben tartásához köti az együttműködést.”
Lynn Boylan (Sinn Féin, Írország), a Baloldal frakció Palesztina-delegációjának vezetője a bizottságban elmondta: „Az illegális telepekből származó kereskedelem nyeresége bűncselekményből származó bevétel. Tehát az első kérdésem a Bizottsághoz az, hogy mikor kapunk jogalkotási javaslatot a telepek áruinak az EU-ba behozatalának betiltásáról. Az EU hitelessége a padlón van.”
