gázai népirtás

Netanyahu az izraeli választások előtt újabb Irán elleni agresszióra sürgeti Trumpot

Elemzők szerint azzal, hogy az elkövetkező hetekben újra fellobbantja és kiterjeszti Izrael többfrontos regionális háborúját, Netanyahu biztosíthatja az izraeli választások elhalasztását, hogy a lehető leghosszabb ideig hivatalban maradhasson.

Két héttel a 2026. október 27-re kitűzött izraeli törvényhozási választások előtt a Benjámin Netanyahu miniszterelnök vezette szélsőjobboldali izraeli kormány felfedte szándékait, hogy tovább folytassa és kiterjessze hároméves, többfrontos háborúját Nyugat-Ázsiában.

Október 13-án, kedden Netanyahu televíziós beszédben jelent meg a megszállt Ciszjordániában felállított apartheidfal meglátogatása során, fenyegetve a Palesztin Hatóságot.

A tulkarmi menekülttábor közelében állva Izrael védelmi miniszterével, Israel Katzcal együtt az izraeli miniszterelnök megerősítette, hogy a tábor elmenekült lakói, akiket „terroristáknak” nevezett, nem térhetnek vissza otthonaikba, annak ellenére, hogy az izraeli Legfelsőbb Bíróság végzése engedélyezte visszatérésüket.

A tulkarmi menekülttábor volt a három legnagyobb palesztin menekülttábor egyike Észak-Ciszjordániában, amelyeket a „Vasfal hadművelet” néven ismert nagyszabású izraeli katonai művelet célba vett.

A művelet legalább 33 362 palesztin elmenekülését eredményezte, több száz másik megölését és megsebesítését, valamint több mint 1000 letartóztatását az ENSZ becslései szerint. Súlyos károkat és pusztítást okozott lakóépületekben, infrastruktúrában és ingatlanokban is.

A „Vasfal”, amelyet 2025 elején indítottak, egy másik kiterjedt művelet követte az év végén.

Netanyahu kormánya azt állította, hogy mindkét művelet a célzott területeken működő palesztin fegyveres csoportok felszámolására irányult. Sokak számára azonban a műveletek eredménye világossá teszi, hogy céljaik Izrael őslakos palesztin lakosság elleni etnikai tisztogatási politikáját tükrözik.

A kritikusok azzal vádolják Netanyahut, hogy ellenfeleket gyárt a politikai túlélés érdekében

Mivel ezek a műveletek látszólag nagyrészt visszaszorították az ellenállási csoportokat Ciszjordániában, nem maradt érvényes ürügy Netanyahu kormánya számára a megszállt területen folytatott katonai műveletek további eszkalálására.

Ezért Netanyahu egy új, Izrael biztonságára potenciális fenyegetést jelentő ellenséget keresett: a Palesztin Hatóságot (PA), amelynek biztonsági apparátusa ma az egyetlen fennmaradó fegyveres erő a terepen.

A PA álláspontját és intézkedéseit Mahmúd Abbász elnök vezetésével több mint két évtizede az engedelmesség, a megbékélés és bizonyos esetekben az izraeli hatóságokkal való nyílt együttműködés jellemezte.

Így az egész politikai entitás Izrael elleni ellenségeskedés szervezésével való vádolása nem hangzott volna hitelesen a közvélemény számára. Ez nyilvánvalóan vezette Netanyahut és Katzot ahhoz, hogy megfogalmazzák az ürügyet egy indokolt potenciális háborúhoz a ciszjordániai palesztinok ellen azzal az állítással, hogy a PA biztonsági erőinek személyzete, valamint a Fatahhoz tartozó Tanzim tagjai átállhatnak és „dzsihadista támadásokat” indíthatnak izraeli erők és telepesek ellen.

Érdemes megjegyezni, hogy a PA biztonsági erőinek többsége a Fatahhoz tartozik, amely a kormányzó és legnagyobb palesztin frakció Ciszjordániában. Eközben a Tanzim a Fatah tömegbázisát és kvázi-katonai terepi tevékenységét képviseli.

„Ellenségeink azon gondolkodnak, hogy próbára tesznek minket a választások előtti napokban” – jegyezte meg Netanyahu, a PA-ra utalva, az apartheidfal közelében tett körútja során.

„Figyelmeztetem őket: felkészültünk minden forgatókönyvre, beleértve az úgynevezett szerepcsere megfordítását is. Ebben az esetben nem javaslom ellenségeinknek, hogy próbára tegyenek minket. Olyan erővel fogtok szembesülni itt, amelyről soha nem álmodtatok” – folytatta.

Netanyahu kijelentései egy „vészhelyzeti tervet” erősítettek meg, amelyet Katz múlt héten tárt fel, és amelyet Netanyahu állítólag jóváhagyott arra az esetre, ha az elképzelt forgatókönyv bekövetkezik.

Elemzők szerint egy ciszjordániai háború a közelgő izraeli választások előtt nincs kizárva, különösen, ha Netanyahu és szélsőjobboldali koalíciója bizonytalannak érzi győzelmét.

A választások előtti korai közvélemény-kutatások következetesen azt mutatják, hogy Netanyahu blokkja elmarad a többség kialakításához szükséges 61 mandátumtól. Jelenleg mindössze 51-53 mandátumon áll.

Még ha a háború indítása nem is sikerül elhalasztania a közelgő választásokat, látszólag célja a koalíciója iránti népi támogatás erősítése, amely támogatásának nagy részét az etnikai tisztogatás előmozdításával nyeri el a „Nagyobb Izrael” projekt megvalósítása érdekében.

Izrael fokozódó erőszaka és provokációi a ciszjordániai háború előjátékaként értelmezhetők

Az elmúlt hetek világossá tették, hogy Netanyahu kormánya korábban megteremtette az alapját a kívánt ciszjordániai háborús forgatókönyvnek.

Az izraeli erők fokozták rajtaütéseiket Ciszjordánia különböző részein, összpontosítva a PA de facto közigazgatási fővárosára, Ramallahra és Al-Birére, amely egyidejűleg a telepes erőszak gyújtópontjává vált.

Az izraeli hadsereg hadjáratot is indított, megsemmisítve a mártírok és a néhai kiemelkedő palesztin vezetők emlékműveit az egész területen.

Ez magában foglalta a néhai palesztin elnök, Jasszer Arafat és más elhunyt vezető Fatah-vezetők fényképeit bemutató emlékmű lerombolását az Al-Bíre városától északra fekvő Al-Dzsalazún menekülttáborban október 14-én, szerdán – ami sokak szerint a felháborodás provokálására tett kísérlet volt, különösen a mozgalom tömegbázisa körében.

Az Al-Dzsalazún elleni támadás egy nappal azután történt, hogy az izraeli hadsereg kiterjesztett műveletet indított Ramallahban és Al-Birében, bezárva az Addameert és a Palesztin Nőbizottságok Unióját (két civil társadalmi szervezet, amelyek az izraeli megszálló hatóságok palesztin néppel szemben elkövetett jogsértéseinek dokumentálásával foglalkoznak).

Az újságírókat akadályozták a rajtaütés tudósításában, mivel az izraeli katonák puskákkal fenyegették meg őket, és gumírozott fémgolyókat és könnygázt lőttek rájuk.

A művelet részeként az izraeli erők a Palesztin Orvosi Komplexum (korábban Ramallah Kórház) udvarára is betörtek, letartóztatták Abdul Kader Hailan újságírót, és megsebesítették Yousef Shehadeh újságírót két másik palesztin állampolgárral együtt.

Netanyahu az Irán elleni agresszió újbóli megkezdésére sürgette Trumpot

Míg a ciszjordániai háború kirobbantásának valószínűsége magasabbnak és azonnalibbnak tűnik Netanyahu és kabinetje számára, a közelmúlt médiabeszámolói szerint megpróbálta meggyőzni Donald Trump amerikai elnököt, hogy az izraeli választások előtt kezdje újra az Irán elleni agressziót.

Még ha Trump nem is teljesíti Netanyahu Iránnal kapcsolatos követelését, a ciszjordániai helyzet tragikusabb eseményeket vetít előre a palesztin nép számára, és a PA számára is szorult helyzetet jelent az elkövetkező hetekben.

forrás: BreakThrough News

Alex Callinicos: Zack Polanskinak nem szabad meghátrálnia

A Zöld Párt indítványa tükrözi a palesztin mozgalom elmúlt három évben elért nagyságrendjét

Zack Polanski bóknak veheti, hogy ő és a Zöld Párt a Jeremy Corbyn-féle bánásmódban részesül. Ez azt jelenti, hogy a brit establishment fenyegetésként tekint rájuk. Nem szabad meghátrálnia e nyomás előtt.

A támadás ugyanolyan formát ölt, mint a Corbyn ellen 2015 és 2020 között, a brit Munkáspárt élén folytatott kampány: egyrészt lázas médiatámadás, másrészt a párt jobbszárnya részéről belülről jövő támadások, amelyek mindegyike arra a rágalomra összpontosít, hogy célpontjuk „antiszemita”.

A médiakampány erkölcsi színvonala megvetés alatti. Tony Blair, Irak mészárosa és a milliárdos Donald Trump bizalmasa, Larry Ellison vezeti a rohamot. Kijelenti, hogy a Zöldek „átléptek egy határt” azzal a szemtelenséggel, hogy kijelentették: a cionizmus rasszista. A Telegraph újság új mélypontra jutott azzal, hogy közzétett egy undorító, zöldellenes karikatúrát, amely sérti mind a zsidókat, mind a muszlimokat.

Eközben a zöldek volt vezetői, Caroline Lucas vezetésével – aki soha nem volt megbízható barátja a palesztin ügynek – kihasználták Polanski kudarcát a Holborn and St Pancras-i időközi választáson. Kényelmetlenül érzik magukat amiatt, ahogyan dinamikus, tömeges „öko-populista” pártot formál a Zöldekből, és ki akarják szorítani a vezetésből.

Természetesen ostobaság tagadni, hogy bár a cionista mozgalom a 19. században indult, ma azért létezik, hogy fenntartsa és védelmezze a népirtó, rasszista apartheid államot. Az a tény, hogy a Zöld Párt konferenciája ilyen értelmű indítványt fogadott el, annak a gigantikus tanulási folyamatnak az eredménye, amely 2023. október 7. óta eltelt három évben százmilliókba verte bele ezt az igazságot világszerte.

Polanski eredményei szorosan összefonódnak ezzel a folyamattal. Felismerte, hogy a hatalmas palesztin szolidaritási mozgalom megjelenése és a Keir Starmer vezette munkáspárti kormány kudarca a megélhetési válság kezelésében lehetőséget nyit a Zöldek számára.

Hannah Spencer fölényes győzelme a Zöldeknek a februárban Gorton and Dentonban tartott időközi választáson, valamint a májusban elért helyhatósági előretörésük e stratégia sikerei voltak. Kétségtelenül hozzájárultak ahhoz, hogy Andy Burnham leváltsa Starmer-t, aki bizonyos sikerrel próbálta újramárkázni a Munkáspártot egy hagyományosabb szociáldemokrata pártként.

Az ebből eredő „Burnham-hatás” a fő oka annak, hogy Polanski elveszítette a Holborn and St Pancras-i választást. A cionizmus = rasszizmus szavazás túl közel volt az időközi választáshoz ahhoz, hogy nagy hatása legyen. De a hónapok óta tartó médiakampány, amely antiszemitaként próbálja megbélyegezni Polanskit – aki maga is zsidó –, valószínűleg igen.

Most az a dolga, hogy megőrizze a hidegvérét és kitartson.

Corbyn bukásának egyik tényezője volt, hogy vezetői csapata hajlamos volt engedményekkel és manőverekkel válaszolni a támadásokra. Ezek védekező pozícióba kényszerítették Corbynt, és demoralizálták támogatóit.

Polanskinak meg kell értenie, hogy az idő az ő oldalán áll. Burnham nagyon valószínűtlenül fogja teljesíteni ígéreteit a jelentős szociális változásról. Ráadásul a palesztin mozgalom olyasmit képvisel, ami nem létezett, amikor Corbyn vezette a Munkáspártot – egy hatalmas, tartós és egyre radikalizálódó szolidaritási erőfeszítést, amely mélyen behatol a brit társadalomba.

Ez erőforrás. Polanski legnagyobb gyengesége a saját pártja – amely történelmileg egy szűk, túlnyomórészt középosztálybeli választási projekt. A Zöldek helyhatósági tanácsokban nyújtott teljesítménye sem sokkal jobb, mint a mainstream pártoké. Európa többi részén pedig a választási sikerek bizonyos foka hozzájárult ahhoz, hogy a zöld pártok korrupt, imperializmuspárti pártokká váljanak – lásd a cionizmus rasszizmus szavazás elítélését.

Eddig Polanski kitérően, lavírozva és óvatoskodva kezelte azt, amit a hétfői Guardianban „tökéletlen indítványnak” nevez. De nem kapitulált, ezt írva: „lényege összhangban van az én értelmezésemmel a cionizmusról mint a palesztinok kitelepítését és népirtását alátámasztó ideológiáról”.

Mindazonáltal harcolnia kell majd a Zöldek megváltoztatásáért, hogy a párt azon mozgalom valódi tükörképévé váljon, amely lehetővé tette sikereiket. És annak a mozgalomnak is szüksége van egy erős és független forradalmi baloldalra, amely a társadalom valódi átalakulásáért harcolhat.

forrás: Socialist Worker

Izrael a telepesek számára fenntartott autópályával kettéosztja Ciszjordániát

A lépés várhatóan tovább töredezi és izolálja a központi nagyvárosi ciszjordániai kormányzóságot, amelyet már eddig is feldaraboltak izraeli telepek, katonai előőrsök, ellenőrzőpontok és kapuk.

Szeptember végén az izraeli média arról számolt be, hogy Netanyahu kormánya módosítani kívánja a központi Ciszjordánia kulcsfontosságú útvonalaihoz való hozzáférést. Azt tervezi, hogy újra megnyitja a 463-as utat a telepesek számára fenntartott forgalom előtt Ramallah és Al-Bireh kormányzóságban.

Yisrael Gantz, a Yesha Tanács (a Ciszjordániában és a Jordán-völgyben lévő izraeli telepek önkormányzati tanácsait képviselő ernyőszervezet) vezetője megerősítette, hogy az út újramegnyitására vonatkozó tervek előzetes jóváhagyást és finanszírozást kaptak.

Az izraeli hadsereg előkészületei is folyamatban vannak az útvonal (más néven Wallerstein út) újramegnyitásához szükséges „biztonsági, jogi és logisztikai” lépések teljesítésére.

Az út története

Az utat 1994-ben aszfaltozták Pinchas Wallerstein, a telepmozi alapítójának irányításával, hogy összekösse a Beit El (Ramallah és Al-Bireh északkeleti részén) és Dolev (Jeruzsálemtől északnyugatra) illegális telepeket.

A 2000-ben kitört második intifáda után azonban az izraeli hadsereg biztonsági okokból megtiltotta az izraelieknek az út használatát. Egy lelakatolt vaskaput is elhelyeztek annak végén, az Ein Qiniya falu közelében, Ramallahtól északnyugatra.

Miért kelt aggodalmat az útvonal újramegnyitása a ciszjordániai palesztinok körében?

A szakértők szerint Izrael lépése nemcsak a kormányzóságra lesz hatással, hanem az egész megszállt Ciszjordániára, központi elhelyezkedése, jelentős nagyvárosi státusza és kereskedelmi csomóponti szerepe miatt.

Az útvonal újramegnyitásának következményeinek megértéséhez a BreakThrough News Jamal Jumaával, palesztin aktivistával, az izraeli telep- és apartheid-kérdésekkel foglalkozó szakértővel, valamint a Palesztin Alulról Szerveződő Apartheidellenes Fal Kampány koordinátorával beszélgetett.

Amellett, hogy kettéosztja a kormányzóság északi és déli felét, Jumaa megjegyezte, hogy az út újramegnyitása azért veszélyes, mert elzárja Ramallah és Al-Bireh központját a falvak kétharmadától, amelyek nyugatra helyezkednek el.

A neves palesztin aktivista hozzátette, hogy amikor Izrael ilyen utakat épít a telepesek forgalma számára, azokat mindkét oldalon elkeríti, és megtiltja a szomszédos földek használatát. Az izraeli hatóságok ezeket a földeket ütközőzónának tekintik, a telepesek biztonságára hivatkozva.

„Ez katonai tornyok és ellenőrzőpontok felállítását vonja maga után. Az út elvágja a Ramallahtól északnyugatra és délnyugatra fekvő, folyamatosan lakott palesztin falvakat. Ezért körülbelül négy katonai ellenőrzőpont létesítéséről beszélünk az út mentén” – folytatta.

Jumaa rámutatott, hogy az út megnehezíti a palesztinok életét azáltal, hogy korlátozza hozzáférésüket a létfontosságú egészségügyi és oktatási intézményekhez, beleértve az Istishari Arab Kórházat, a Birzeit Egyetemet és az Arab Amerikai Egyetemet.

Megjegyezte azt is, hogy az út tervezett újramegnyitása „része annak a folyamatnak, amely a palesztinokat egyre inkább elválasztja egymástól”.

Politikai szinten Jumaa azt sugallta, hogy az út „Ciszjordánia szívét érinti, ami világos jelzést ad a Palesztin Hatóságnak arra, hogy semmilyen szuverenitással nem rendelkezik semmi felett”.

Érdemes megjegyezni, hogy a Palesztin Hatóság megalakulása óta Ramallahot és Al-Bireht de facto közigazgatási fővárosnak jelölte ki. Ez azonban nem akadályozta meg az izraeli hatóságokat abban, hogy illegális telepek, katonai előőrsök, ellenőrzőpontok és kapuk létesítésével feldarabolják és izolálják a kormányzóságot.

forrás: BreakThrough News

Uganda katonákat küldene Gázába, háborús bűnökben való bűnrészességet kockáztatva

Azon hat ország közül, amelyek eddig megerősítették, hogy Trump úgynevezett Nemzetközi Stabilizációs Ereje alatt csapatokat küldenek Gázába, Uganda olyan szélsőségesen Izrael-párti politikát hirdet, hogy katonai főnöke még azt is felajánlotta, hogy csatlakozik az Irán elleni háborúhoz.

Az ugandai hadsereg, amely korábban ebben az évben felajánlotta, hogy 72 órán belül elfoglalja Irán fővárosát Izrael számára, most csapatküldést készít elő Gázába amerikai parancsnokság alatt.

A küldésről tárgyalva magas rangú ugandai katonai tisztek augusztus 17-én az amerikai vezetésű Polgári-Katonai Koordinációs Központban jártak Kiryat Gatban. A Negev-sivatag szélén fekvő város – alig 25 km-re az északi Gázai övezettől – 1955-ben jött létre, miután a Nakba során kiürítették az al-Faluja és Iraq al-Manshiya palesztin falvakat.

Burundi katonai tisztviselői is állítólag jelen voltak az itteni találkozón, amely után az Izraeli Megszálló Erők (IOF) mindkettőjüknek körbevezetést tartottak Gáza déli részén, Rafah városában a „bevetés előtti helyszíni felmérés” részeként.

Burundi még nem erősítette meg csapatai küldését. Uganda parlamentje azonban, amely gyakorlatilag gumibélyegző, mivel a helyek több mint 70%-át a kormányzó párt birtokolja, augusztus 6-án jóváhagyta csapatai küldését.

Ezzel ez lett a hatodik ország, amely csatlakozik Donald Trump amerikai elnök úgynevezett Béketanácsa által javasolt Nemzetközi Stabilizációs Erőhöz (ISF), amelyet egy 20 000 fős, Jasper Jeffers amerikai vezérőrnagy által vezetett erőként képzeltek el.

A fennmaradó öt csapatküldő viszonylag eltérő álláspontot képvisel az izraeli-palesztin kérdésben. Indonézia hangos kritikusa volt Izraelnek, támogatta Dél-Afrika népirtási perét a Nemzetközi Bíróságon (ICJ). Nem tart fenn diplomáciai kapcsolatokat Izraellel. A legnagyobb hozzájáruló állítólag felfüggesztette 8000 fős csapatküldését, bár hivatalosan nem lépett ki az ISF-ből.

Kazahsztán ezzel szemben 1992 óta mély diplomáciai kapcsolatokat tart fenn Izraellel. Marokkó 2020-ban csatlakozott az Ábrahám-egyezményekhez. Mindkettő úgy tett, hogy hivatalos állami politikaként hirdette a kétállami megoldást egy független palesztin államról, Kelet-Jeruzsálem fővárossal.

A fennmaradó két európai ország szilárdan Izrael-párti. Albánia bejelentette, hogy kereskedelmi összekötő irodát kíván nyitni Jeruzsálemben. Koszovó túltett Albánián, Trump példáját követve áthelyezte izraeli nagykövetségét Jeruzsálembe.

A hatodik csatlakozó ország, Uganda olyan Izrael iránti elkötelezettséget hirdet, amely messze felülmúlja az európai csapatküldőkét.

Felajánlkozás az USA-Izrael Irán elleni háborújához

„Bármilyen beszéd arról, hogy… legyőzzük Izraelt, háborúba visz minket” Irán ellen „Izrael oldalán” – írta Uganda katonai főnöke, Muhoozi Kainerugaba március végén az X-en. Ő Uganda 81 éves elnökének, Yoweri Museveninek a fia és örökösének látszó utódja, aki 1986 óta kormányozza az országot.

40 év uralom után Museveni hetedik mandátumát kapta a Választási Bizottságtól januárban, egy olyan választást követően, amelyet az ENSZ szerint „a politikai ellenzék, emberi jogi védelmezők [és] újságírók elleni széles körű elnyomás és megfélemlítés” szennyezett be.

Az eredmények után nem sokkal Kainerugaba elkezdte üldözni Museveni politikai ellenfeleit, száműzetésbe kényszerítve fő kihívóját, Bobi Wine-t, azzal dicsekedve, hogy megölt 30 embert a pártjából, és megesküdve, hogy „mindet elkapja”.

Az izraeli katonai technológia – a fegyverektől a megfigyelő berendezésekig – régóta lehetővé tette Museveni belföldi elnyomását. Emlékeztetve arra, hogy Izrael évtizedek óta támogatja rezsimjét, Kainerugaba feltette a kérdést: „Miért ne védenénk meg most?” Hozzátette egy később törölt bejegyzésben, hogy az ugandai hadsereg felajánlotta, hogy csatlakozik az USA-hoz és Izraelhez az Irán elleni háborús erőfeszítéseikhez, azt állítva: „72 órán belül elfoglalhattuk volna Teheránt.”

Ez a merész állítás, miszerint képesek legyőzni a világ 16. legnagyobb katonai hatalmát, miközben hadseregük a 145 országból a 107. helyen áll, akkoriban még az izraeli médiában is enyhe gúny tárgya volt.

„Gáza, itt jövünk”: Ugandai katonák posztolnak a közösségi médiában

Ennek ellenére alig öt hónappal később az ugandai katonák elkezdtek bejegyzéseket feltölteni a közösségi médiába „Gáza, itt jövünk” felirattal, miközben felszerelést pakolnak repülőgépekre – felszállva és ismeretlen helyeken landolva.

Ezek az ugandai katonák által közzétett bejegyzések azután kezdtek terjedni a közösségi médiában, hogy az ugandai parlament augusztus 6-án jóváhagyta a csapatküldést.

Katonai bevetés mint diplomáciai stratégia

A szavazás előtt a parlamenthez szólva David Gonyi vezérőrnagy, az Uganda Népi Védelmi Erők (UPDF) parlamenti képviselője így magyarázta a küldés indokát a törvényhozóknak: „Uganda benyújtotta egy ugandai [veterán diplomata, Olara Otunnu] nevét az Egyesült Nemzetek Szervezetének főtitkári posztjára. Az lenne, mintha a lábunkba lőnénk, ha azt mondanánk, hogy Ugandának nem kellene részt vennie a gázai bevetésben.”

A katonai bevetés régóta az ugandai diplomácia központi eleme, amellyel a nyugati országok kegyeit keresi azáltal, hogy katonáit Szomáliába, Dél-Szudánba, Egyenlítői-Guineába és a Kongói Demokratikus Köztársaságba (KDK) küldi missziókba.

Szomáliai bevetése különösen kulcsfontosságú volt az ugandai hadsereg számára, hogy kiképzést és támogatást kapjon az amerikai Tengerészgyalogságtól és az amerikai Afrikai Parancsnokságtól (AFRICOM).

Tavaly novemberben Johan Borgstam, az Európai Unió (EU) Nagy Tavak Régióért felelős különmegbízottja találkozott Kainerugabával, hogy Brüsszel nevében javasolja az ugandai csapatküldés kiterjesztését a KDK-ban. Borgstam ezt a javaslatot annak ellenére hozta, hogy az ENSZ megerősítette a KDK azon vádjának érvényességét, miszerint Uganda támogatja az M23 fegyveres csoportot, Ruanda proxyját, amely a hadseregével együtt a régió nagy területeit megszállta a KDK ásványkincseiért folytatott háborúban.

Ezt a nyugati igényt az ugandai csapatokra diplomáciai sikernek beállítva Henry Masiko vezérőrnagy, az UPDF másik parlamenti képviselője és a vezérkar politikai biztosa így szólt a törvényhozókhoz: „Az UPDF-et a stabilitás horgonyának tekintik a viharok tengerében, regionálisan és most globálisan is.”

Parlamenti felszólalásában hozzátette, hogy „az erő doktrínája az, hogy nem táncolni megyünk ki, hanem szembenézni a társadalom és az emberiség elleni fenyegetésekkel”, ami átlátszó utalás a palesztin ellenállásra.

„Egyesek koporsóban térnek majd vissza” – figyelmeztet ellenzéki képviselő

Ellenzéki politikusok aggodalmukat fejezték ki, hogy a csapatok küldése, amikor az ugandai kormány alig tett bármit neutralitásának leplezésére, következményekkel járhat.

„Egyesek koporsóban térnek majd vissza” – figyelmeztetett Jamal Ayagalaki. „Válaszokat kell kapnunk arra, hogy ki fizeti az UPDF-et, milyenek lesznek a szolgálati feltételek, és milyen támogatás lesz elérhető a katonák és családjaik számára.” Továbbá figyelmeztetett, hogy Uganda részvétele egy „nem a miénk” konfliktusban új biztonsági fenyegetéseknek teheti ki az országot.

A küldés alaposabb kritikája nem egy ellenzéki vezetőtől, hanem David Sejusa nyugalmazott tábornoktól érkezett, aki 2005 és 2013 között Museveni vezető elnöki tanácsadójaként és hírszerzési koordinátoraként szolgált.

A „parlament határozatot fogadott el a békefenntartásról, [de] milyen béke van Gázában?” – tette fel a kérdést, rámutatva Izrael és a Hamász közötti megállapodás hiányára.

Uganda háborús bűnökben való bűnrészességet kockáztat: volt hírszerzési főnök

„A fegyverek végleges leszerelése a nem állami fegyveres csoportoktól” – azaz a palesztin ellenállástól – az egyik feladat, amelyet a Nemzetközi Stabilizációs Erőnek Izraellel együttműködve végre kell hajtania az ENSZ Biztonsági Tanácsa 2025 novemberében elfogadott határozata szerint, Oroszország és Kína tartózkodásával.

A Hamász megtagadta, hogy fegyvereket adjon át Izraelnek vagy bármely külföldi erőnek. Felszólított egy palesztin nemzeti bizottság létrehozására, amely a Hamásztól és más ellenállási csoportoktól Gázán belül begyűjtött fegyvereket őrizné.

Ez a fegyverátadás azonban csak Izrael Gázából való kivonulása után történhet meg – követelte a Hamász. Izrael viszont megtagadta a kivonulást Gázából mindaddig, amíg az ellenállást teljesen le nem szerelik.

Ezért „világos, végrehajtható politikai keret” hiányában Uganda csapatokat küld egy „nem militarizált aktív konfliktuszónába… ahol egy hadviselő állam folytatja a megszállt lakosság elleni csapásokat” – mondta Sejusa. Ez – figyelmeztetett – az ugandai csapatokat a „háborús bűnökben való bűnrészesség kockázatának” teszi ki.

forrás: BreakThrough News

Milei az ENSZ-ben: Argentína az ígéret földje a tőke és az AI számára

A szélsőjobboldali argentin elnök, Javier Milei szeptember 23-án szólalt fel az Egyesült Nemzetek Szervezetének 81. ülésszakán, beszéde heves reakciókat váltott ki. A dél-amerikai államfő emellett számos magas szintű találkozón is részt vett.

New York-i útjának egyik leggyakrabban idézett mondata ez volt: „Argentína az új ígéret földje.”

Nem ez az első alkalom, hogy Milei a zsidó-keresztény hagyomány vallási fogalmait és eszméit használja politikai álláspontjának magyarázatára, de most először tette egyenlővé hazáját – gazdasági és politikai értelemben – Ábrahám és leszármazottai földjével.

Ez még beszédesebb, ha figyelembe vesszük Milei rendkívül szoros kapcsolatát Izraellel, valamint a nyugat-ázsiai háborús és népirtó politikáinak heves védelmét, továbbá a zsidó vallás iránt tanúsított csodálatát.

Milei ezt az ENSZ Közgyűlésén mondott beszédében is nyomatékosan hangsúlyozta: „Geopolitikai döntést is hoztunk: egyértelműen a Nyugat mellé álltunk… Elítéljük az iráni rezsim Izrael Állam elleni támadásait.”

Ez pedig vitathatatlan tény. Hivatalba lépése óta Milei nemcsak a Trump-kormányzat által erőteljesen képviselt geopolitikai érdekek mellé sorakozott fel, hanem a régióban Izrael egyik leghűségesebb szövetségesévé is vált.

Ez meglehetősen figyelemreméltó, tekintettel arra, hogy Noboa elnök Ecuadorban, De la Espriella Kolumbiában és mások szintén egyfajta rendíthetetlen szövetséget fejeztek ki Tel-Avivval.

Éppen ezért Milei nem korlátozta magát a diplomáciai retorikára, hanem megmozgatta a hatalom fogaskerekeit, hogy Irán fő katonai erejét (amely jelenleg konfliktusban áll Izraellel és az Egyesült Államokkal) terrorszervezetnek nyilvánítsa.

„Az iráni Forradalmi Gárdát terrorszervezetnek nyilvánítjuk, ahogy továbbra is igazságot keresünk az 1992-ben és 1994-ben argentin földön elszenvedett két támadásért” – mondta Milei az ENSZ-ben, utalva az Argentínában az izraeli nagykövetség és az Argentin Izraelita Közösségi Szövetség (AMIA) elleni két támadásra. Az argentin igazságszolgáltatás – Izrael és az Egyesült Államok tanácsaira – a Hezbollahot és iráni állampolgárokat azonosította elkövetőkként.

Szabadpiaci kapitalizmus és mesterséges intelligencia

Egy másik téma, amelyet Milei fellépése során érintett, a szabadpiaci kapitalizmus heves védelme volt, amelyben az állam minimális szerepet játszik: „Nem akarunk újra veszíteni; ezért öleljük magunkhoz a szabadpiaci kapitalizmust.”

Ezzel kapcsolatban Milei ismét kiemelte kormányának erős támogatását a mesterséges intelligencia vállalatai és az azok mögött álló mágnások iránt. Nem szabad elfelejteni, hogy az argentin kormány munkamegállapodást és információmegosztási megállapodást írt alá a Palantirral, amelynek társalapítója, Peter Thiel ingatlant vásárolt argentin földön.

Ez nyilvánvalóan része Milei neoliberális programjának, amelynek célja nagy külföldi tőkések befektetéseinek vonzása, akik közül jelenleg a technológiai vállalatok tulajdonosai (akiket olyannyira érdekelnek az olyan erőforrások, mint a lítium, a réz és mások, amelyekben Dél-Amerika bővelkedik) emelkednek ki.

Azonban e vállalatok korábbi alkalmazottainak közelmúltbeli nyilatkozatai arról, hogy a mesterséges intelligencia fejlődése milyen veszélyt jelent az emberiségre, némi nyugtalanságot keltettek világszerte. De Milei szerint éppen most kell előre lépni: „Az óvatosság nem jelent félelmet, sőt, a félelem semmilyen körülmények között nem vezethet automatikusan engedelmességhez… ahol sokan fenyegetést látnak, mi határvonalat látunk.”

Az ENSZ kritikája

Milei beszédének valószínűleg az egyik legfontosabb eleme az ENSZ és annak jelenlegi geopolitikában játszott szerepének éles kritikája volt: „Ma sajnos itt az ideje elismerni, hogy ez a szent szerződés valójában megszegődött.”

De Milei nem elégedett meg csupán a hiányosságok megállapításával, hanem (nagyon Trump szellemében) azt állította, hogy az ENSZ bizonyos emberek vagyonhalmozási helyszínévé vált: „Hasznavehetetlen szervezetté vált, amely csak arra szolgál, hogy tápláljon egy végzetesen arrogáns parazitákból álló kasztot, akik jószándékú bürokratáknak álcázzák magukat.”

Ezért azt állította, hogy a határozatok végül semmilyen valódi hatással nincsenek a politikára. Példaként a Malvin-szigeteket hozta fel, amely Nagy-Britanniával vitatott terület: „Mi haszna egy határozatnak, ha évtizedeken át a másik fél ellentétesen cselekedhet, és az a határozat sértetlen marad a levéltárakban, de tehetetlen a valósággal szemben?”

Milei beszédének kritikája

Milei kijelentéseit, bár támogatói megtapsolták, széles körű kritika érte Argentínában. A kritikák nagy része arra összpontosított, hogy Milei most látszólag szilárdan védelmezi Argentína jogát a Malvin-szigetek ellenőrzésére, míg korábban óvatos volt, sőt vonakodott hazafias álláspontot elfoglalni Nagy-Britanniával szemben – amit az argentin bal- és jobboldal egyaránt megtett. „Meglepődtünk, hogy Milei most emlékszik arra, amikor az önrendelkezésről beszélt” – mondta Axel Kicillof, Buenos Aires tartomány kormányzója.

Hasonlóképpen a kritikusok rámutattak Milei retorikájának látszólagos ellentmondására az önrendelkezési jog dicsőítése és Washington és Tel-Aviv érdekeivel való összehangolódása között: „Milei álláspontja nem lep meg. Az igazság az, hogy ez a szolgalelkűség vonala – és ezt nagyon világosan mondom – Trumpra és Netanyahura irányul. Még a terminológia is összhangban van azzal, amit Trump javasolt, és a mesterséges intelligencia liberalizációjával kapcsolatos elképzeléseivel, valamint azzal a nézetével, hogy Argentína természeti erőforrásai bárki számára elérhetőek, aki el akarja vinni őket” – mondta Kicillof.

Milei gazdasági retorikájával kapcsolatban a Patria Grande vezetője, Juan Grabois azt mondta: „Amellett, hogy egy tudatlan idióta, amellett, hogy egy lobotómizált papagáj, aki Trumpot utánozza, amellett, hogy Gramscit plagizálja anélkül, hogy tudná, ő egy »mocskos kommunista«, amit Milei mond, az lényegében az, hogy alapvetően átadjuk a területünket, a kritikus ásványi anyagokat, az energiát és a nemzeti szuverenitást a technokráciának.”

forrás: BreakThrough News

Izrael a gázai népirtás kritikája miatt kitiltotta a Baloldal EP képviselőit

Két képviselőt akadályoztak meg abban, hogy Tel-Aviv repülőterére utazzon.

Augusztus 23-án a Baloldal két képviselőjét, Jonas Sjöstedt és Hanna Gedin képviselőket megakadályozták abban, hogy belépjenek Izraelbe, és továbbutazzanak a megszállt Ciszjordániába és Kelet-Jeruzsálembe. Azt tervezték, hogy találkoznak a Save the Children szervezettel, meglátogatnak menekülttáborokat, és találkoznak izraeli és palesztin emberi jogi szervezetekkel is, hogy tanúvallomásokat hallgassanak meg a ciszjordániai helyzet romlásáról és az apartheidről.

A képviselőket akkor állították meg, amikor éppen felszálltak volna az athéni járatukra, annak ellenére, hogy rendelkeztek belépési engedéllyel és az Európai Parlamenttől és a Svéd Nagykövetségtől származó támogató dokumentumokkal.

„Izrael egyre inkább megakadályozza az emberek beutazását az országba, még a parlament tagjait is. Politikai okokból tiltottak ki minket, mert bíráltuk Izraelt, és követeltük, hogy izraeli minisztereket állítsanak a Nemzetközi Büntetőbíróság (ICC) elé” – kommentálta Jonas Sjöstedt képviselő (Vänsterpartiet, Svédország).

„Elfogadhatatlan, hogy egy olyan ország, amelynek továbbra is kapcsolatai és kereskedelmi megállapodásai vannak az EU-val, megtagadja a megválasztott tisztségviselőktől a lehetőséget, hogy saját szemükkel lássák, mi történik, és találkozzanak azokkal, akik átélik a helyszíni helyzetet” – mondta Hanna Gedin képviselő (Vänsterpartiet, Svédország).

Az a döntés, hogy megtagadják a belépést az Európai Parlament tagjaitól, miközben az EU továbbra is szabadon engedi az izraeli politikusokat Európában utazni, támadást jelent az Európai Unió intézményei ellen.

A Baloldal frakció tájékoztatta az Európai Parlament elnöki hivatalát az incidenstől, amely Palesztina megállás nélkül folytatódó etnikai tisztogatásának idején történik. Szintén azután történt, hogy kiderült: az Európai Bizottság továbbra is tárgyal a biometrikus és személyes adatok izraeli biztonsági szolgálatokkal való megosztásáról.

EP Baloldal frakció

Miért fontosak még mindig a szakszervezetek?

A brit munkásmozgalom úgy tűnik, néha több időt tölt a múlt dicsőséges vereségeinek megemlékezésével, mint a változásért folytatott küzdelemmel. De ennek nem kell így lennie – írja Judy Cox

A szakszervezetek rendkívül fontosak az elnyomás, a klímaváltozás és az egyenlőtlenség elleni ellenállás kiépítésében.

De a brit munkásmozgalom néha úgy tűnik, több időt tölt a múlt dicsőséges vereségeinek megünneplésével, mint a mai küzdelmek támogatásával.

A vendéglátó- és kiskereskedelmi dolgozók kevésbé valószínű, hogy szakszervezethez csatlakoznak, mint a múlt bányászai, vasutasai és mérnökei, akik számára a szakszervezeti szerveződés a munkásélet része volt.

És a múltbéli szakszervezeti harcosság iránti nosztalgia túl gyakran mentségül szolgál a mai szakszervezeti vezetők passzivitására.

A kapitalizmus folyamatosan átalakítja életmódunkat. Azok a munkák, amelyek generációkon át formálták a munkásosztály közösségeit, megsemmisülnek, és új típusú foglalkoztatás jelenik meg, amelyek más készségeket igényelnek.

De minden munkásban közös egy dolog – a kollektív szerveződés az egyetlen hatalom, amivel rendelkeznek.

A mozgalom története során voltak olyan időszakok, amikor a küzdelem hanyatlását az ellenállás kitörései követték, gyakran bevonva olyan munkáscsoportokat is, amelyek korábban nem voltak szakszervezetiek. Ezek túlléptek a gazdasági követeléseken, és elkezdték felvetni a rendszerváltás kérdését.

Az 1799-es Kombinációs Törvény bűncselekménnyé nyilvánította a „munkások jogellenes egyesüléseit”. A törvény 1824-ig a földalattiba szorította a szakszervezetiséget, amikor a szakszervezeteket legalizálták, de súlyosan korlátozták.

A kézművesek kizárták a kevésbé képzett munkásokat céheikből. De nem tudták visszatartani az árugyártás új módszereit.

Az 1830-as években a munkások szakítottak a kézműves modellel, és különböző szakszervezetekben szerveződtek. Az 1834-ben létrehozott Grand National Consolidated Trades Union szervezte a szakképzetlen és a női munkásokat is.

Az 1842-es első brit általános sztrájk nemcsak a bércsökkentés ellen harcolt, hanem nagyobb demokráciát is követelt.

A sztrájkolókra hatással volt a Chartista mozgalom a demokratikus jogokért.

Ezen általános szakszervezetek és politikai sztrájkok ellenére az első szocialisták közül sokan elutasították a sztrájkokat, mint túl szűk látókörűeket.

Karl Marx és Frederick Engels radikálisan eltérő megközelítést dolgozott ki.

Ünnepelték a munkások erejét, akiknek „tiltakozniuk kell bérük minden csökkentése ellen, mert úgy érzik, ki kell mondaniuk, hogy ők mint emberek nem hajlanak meg a gazdasági és társadalmi körülmények előtt, hanem ezeknek a körülményeknek kell meghajolniuk előttük, mint emberek előtt.”

A sztrájkolás megkérdőjelezte a tőkések jogát, hogy a munkások kizsákmányolásával profitot termeljenek, és a munkások közötti versenyt egységgel váltotta fel.

A chartizmus veresége után a szakszervezeti mozgalom méretében és társadalmi súlyában növekedett, de egyre intézményesültebbé vált, és a szakképzett munkásokra, illetve kézművesekre összpontosított.

A szakszervezeti vezetők egyre inkább különálló társadalmi csoportként viselkedtek, akik érdekei nem azonosak tagjaikéval. Szerepük a munkások és a főnökök közötti tárgyalás, valamint a sztrájkok ellenőrzésük alatt tartása volt.

Engels bírálta azokat a szakszervezeti vezetőket, akik csak a szakképzett munkásokat szervezték, és a viktoriánus tekintélyelvűséget tisztelték. Ezen önelégült szakszervezeti vezetőket egy teljesen váratlan oldalról érte kihívás – fiatal, munkásosztálybeli, ír származású nőktől.

1888-ban a kelet-londoni Bryant and May gyufagyárban dolgozó nők kiléptek a munkából. Ezeket a nőket a régi szakszervezet szempontjából jelentéktelennek tartották – de ők létrehozták saját sztrájkbizottságukat, és kivívták követeléseiket.

Példájuk másokat is inspirált. Egy évvel később férjeik, testvéreik és unokatestvéreik sztrájkot szerveztek a londoni dokkokban. A dokkmunkásoknak minden reggel meg kellett küzdeniük egymással az alkalmi munkákért.

De Engels ünnepelte, ahogy a dokkmunkások, „egy sérült embertömeg”, egyesítettek 100 000 munkást, és „félelmet kelthettek a hatalmas dokktársaságok szívében”.

Öt hét után a munkások kivívták „a dokkmunkások hatpennysét” – egy minimálbért – és javított munkakörülményeket.

A legfontosabb, hogy más, szakszervezet nélküli munkásokat is sztrájkra inspiráltak egy olyan mozgalomban, amely Új Szakszervezetiség (New Unionism) néven vált ismertté.

Az új szakszervezeteket forradalmárok vezették, köztük Eleanor Marx. Szinte minden olyan munkást befogadtak, akiket a régi céhes szakszervezetek kizártak, és harcos stratégiákat alkalmaztak.

Az 1880-as években alakult új szakszervezetek – köztük az Unite elődje, valamint a General and Municipal és a Boilermakers szakszervezet (GMB) – ma is milliós tömegeket szerveznek.

De a mozgalmat a munkaadók ellentámadása összetörte.

Robert Tressell, aki 1911-ben halt meg, A rongyosnadrágú filantrópok (The Ragged Trousered Philanthropists) című regényében panaszkodott a munkások közönyéről.

De mire a regény megjelent, a munkáslázadás új hulláma söpört végig Nagy-Britannián.

Ahogy Ralph Darlington történész írja, az 1910–14-es Nagy Nyugtalanság (Great Unrest) a brit történelem egyik legtartósabb, legdrámaibb és legerőszakosabb ipari harcosságának kitörése volt.

A lázadást szakképzetlen és félig képzett munkások vezették, akik korábban nem voltak szakszervezetiek, és a szakszervezeti vezetőktől függetlenül cselekedtek. Ezeket az „inszurrekcionista sztrájkokat” fiatal munkások, férfiak és nők egyaránt hajtották előre, akik megtagadták, hogy kalapot emeljenek a főnökök előtt.

A szakszervezeti tagság 2,5 millióról 1910-ben több mint 4 millióra emelkedett 1914-re. A mozgalmat csak az első világháború kitörése csillapította le.

Minden ipari béke és mérsékelt szakszervezeti politika időszaka magában hordozza a küzdelem következő fordulóját. És minden olyan munkáscsoport számára, akiknek iparágát felszámolják, a gazdaság új ágazataiban dolgozó munkások kénytelenek megszerveződni.

Az 1950-es és 1960-as évek gazdasági fellendülésében új iparágak fejlődtek. Kialakultak a hivatalos szakszervezeti vezetőktől független, üzemi bizottságokra (shop stewards) – a tagoknak felelős üzemi képviselőkre – épülő informális akciók és üzemi harcosság hagyományai.

Új munkáscsoportok, különösen a bevándorló és női munkások csatlakoztak a küzdelemhez – magukkal hozva saját követeléseiket a méltóságért és egyenlőségért.

Az 1970-es évek elején egy konzervatív kormány háborút próbált indítani e szervezett munkásosztály ellen. Ez a munkásosztály harcos taktikákat alkalmazó lázadását váltotta ki – informális sztrájkok, illegális szolidaritási akciók és foglalások formájában.

1971 júliusában a felső-clyde-i hajóépítők (Upper Clyde Shipbuilders) megszállták hajógyárukat, hogy megakadályozzák annak bezárását. Több százezer munkás sztrájkolt támogatásukra, és a foglalások hulláma terjedt el, bevonva mind a szervezett, mind a szervezetlen munkásokat.

A hajóépítők megalázó visszavonulásra kényszerítették a kormányt.

Az 1880-as évek dokkmunkásai által alapított hagyományok közel száz évvel később is éltek. A londoni dokkmunkások közül sokan húszas éveik elején jártak, amikor 1972 júliusában csatlakoztak a kormány elleni lázadáshoz.

Öt dokkmunkást börtönöztek be a Pentonville börtönben, amiért sztrájkőrséget szerveztek a helyükre bevont szakszervezeten kívüli munkaerő ellen.

Órákon belül a dokkmunkások lezárták a nagyobb kikötőket. A szolidaritási sztrájkok pedig kiterjedtek a gépiparra, a kohászatra, a közlekedésre, az önkormányzatokra és Európa egyik legnagyobb munkahelyére – a Heathrow repülőtérre.

Mintegy 250 000 munkás sztrájkolt. A bebörtönzésük után öt nappal a Pentonville-ötöket szabadon engedték.

A múlt nagy munkásosztálybeli lázadásai mindig új munkáscsoportokat vontak be, akiknek alig volt tudatuk saját erejükről, mielőtt belevetették magukat az akcióba.

Az egészségügyben és az oktatásban egykor tisztességes állások proletarizálódtak, ami szakszervezeti szerveződést és sztrájkokat váltott ki. Hatalmas számú munkás dolgozik a Heathrow és Gatwick repülőtereken, kórházakban, elosztóközpontokban és call centerekben.

Bármely sztrájk a hőhullámban való munkakörülményekért vagy a bérek helyreállításáért szolidaritást nyer és másokat is inspirál.

A mai gyufáslányok talán a Tesco-nál dolgozó 345 000 ember között találhatók meg. A mai dokkmunkások talán Deliveroo-kerékpárokat hajtanak vagy teherszállító teherautókat vezetnek.

Amikor a szakszervezeti tagok csatlakoznak a rasszizmus és más társadalmi mozgalmak elleni kampányokhoz, számokat és társadalmi súlyt hoznak magukkal. A politikai aktivizmus pedig elkezdheti a szakszervezeteket erős, politikai intézményekké alakítani, amelyek képesek visszaverni a főnököket és kihívni saját vezetőiket.

A szakszervezeti vezetők támogathatnak progresszív ügyeket, ami ajtókat nyit a tagok tüntetésekre való megnyeréséhez. De a szocialisták számára a kulcskérdés az, hogyan építsünk támogatást a radikális eszmék számára a szakszervezetek bázisán.

Az utóbbi időben kezdünk példákat látni arra, hogy munkások Palesztina támogatására szerveznek akciókat.

Tavaly szeptemberben Olaszországot egy 24 órás általános sztrájk rázta meg, amelyben félmillió ember vett részt. Követelték Olaszország genocídiumban való részvételének beszüntetését. Kikötőket zártak le Genovában, Triesztben, Velencében, Livornóban és Salernóban.

A munkásoknak hatalmukban áll megbénítani a termelést egész Olaszországban, és leállítani a fegyverek Izraelbe irányuló áramlását. Ez az a szakszervezetiség, amiért küzdenünk kell.

forrás: Socialist Worker

Trump terrorszervezetté nyilvánítja a Palestine Action-t

A Socialist Worker munkatársa Charlie-val beszélgetett, akit a közvetlen akciócsoport támogatása miatt tartóztattak le

Donald Trump rezsimje a Palestine Action-t „transznacionális terrorcsoporttá” nyilvánította.

Ez azt jelenti, hogy az amerikai pénzügyminisztérium befagyaszthatja a csoporthoz kapcsolódó személyek vagyonát.

Az utat Keir Starmer Munkáspárt-kormánya egyengette azzal, hogy tavaly júliusban betiltotta a Palestine Action-t. A brit kormány betiltása ellen jogi kifogást nyújtottak be, amelyről novemberben tárgyalnak.

Huda Ammori, a Palestine Action társalapítója szerint: „A Palestine Action tevékenysége az Egyesült Államokban és másutt mindig is arról szólt, hogy életeket mentsen az izraeli háborús gépezet megzavarásával, amely az amerikai kormány támogatásával népirtást követ el Gázában.

Trump a palesztinok tömeges meggyilkolásának középpontjában állt, minden lépésnél támogatva a cionista rezsimet.

„Az a tény, hogy Trump most a Britanniában zajló, a palesztin szabadságért folytatott mozgalom elnyomásából merít inspirációt, felfedi, mennyire veszélyes ez a betiltás, és ébresztőként kell szolgálnia mindenkinek, akit érdekel a szólásszabadság és a polgári szabadságjogok.

„Trump döntése, hogy átveszi Starmernek a Palestine Action ‘terrorszervezetté’ nyilvánítását, az utolsó szög legyen a koporsóban e veszélyes, kegyetlen és aránytalan betiltás számára.

„Andy Burnhamnek most vissza kell vonnia ezt a példátlan támadást a brit szólásszabadság ellen, amelynek során több mint 3500 embert tartóztattak le terrorizmusra vonatkozó jogszabályok alapján a palesztin nép szabadságáért folytatott békés tiltakozás miatt, és intézkednie kell az Egyesült Államokban élő brit állampolgárok védelme érdekében, akik most Trump politikai üldözésének vannak kitéve.”

Charlie Kimber azon több ezer embernek az egyike, akiket a Palestine Action-t támogató táblák tartása miatt tartóztattak le. Charlie elmondta a Socialist Worker-nek: „Trumpnak nincs szüksége bátorításra, hogy elnyomó támadásokat indítson bevándorlók, fekete és barna bőrűek, LMBT+ emberek, szocialisták és palesztin aktivisták ellen. A legalapvetőbb demokratikus jogokkal szembeszáll a vállalati érdekek védelme és az uralma elleni kihívások elhárítása érdekében.

„De a brit Munkáspárt-kormány felelős azért, hogy tovább tolja őt. Burnham Munkáspártja azon botrányos rendszer élén áll, ahol több mint 3500 embert tartóztattak le terrorizmusra vonatkozó jogszabályok alapján a palesztin nép szabadságáért folytatott békés tiltakozás miatt.

„A Munkáspárt tanítja a Trump Fehér Házát arra, hogyan fokozza a népirtó izraeli kormányt védelmező elnyomást.

„De tovább fogunk küzdeni a tiltakozási jogokért, a demokráciáért és mindenekelőtt Palesztináért” – mondta.

„A Védjük Meg Esküdtszékeinket (Defend Our Juries – DOJ) akciót szervez a Munkáspárt szeptember 27-i liverpooli konferenciáján, hogy kijelentse: a gyerekek megölésére használt eszközök megsemmisítése nem terrorizmus. Ez ellenállás az emberiség elleni bűnökkel szemben. Világszerte küzdenünk kell az elnyomás ellen.”

A DOJ válaszolt Trump Palestine Action elleni globális betiltására: „2025 júliusa óta figyelmeztetünk arra, hogy Starmer példátlan betiltása a Palestine Action ellen felbátorítja a zsarnokokat és demagógokat világszerte. Ma ez a figyelmeztetés beigazolódott.

„Miközben meghajol a fegyveripar és az Izrael-lobbi előtt, a brit kormány arra ösztönözte Trump-ot, hogy fokozza a polgári szabadságjogok elleni hazai elnyomását, ami oly sokak rendőri gyilkosságához és törvénytelen bebörtönzéséhez vezetett.

„Ma azt kérjük Burnham-től, hogy nézzen tükörbe. Ez az, amit te és a Munkáspárt valóban képvisel? Ha nem, azonnali intézkedéseket kell tennie a demokrácia és a jogállamiság elleni támadás megállítására.

„A DOJ folytatja kampányát, amíg a betiltást vissza nem vonják, és ez a kegyetlen elnyomás véget nem ér.”

Scott Bessent, az amerikai pénzügyminiszter a Palestine Action-t „szélsőbaloldali szélsőségeseknek” nevezte. Azt mondta: „A politikai terrorizmusnak nincs helye a társadalmunkban, és továbbra is elvágjuk ezen csoportok pénzügyi érfonalát, amíg meg nem semmisülnek.”

Bessent és ura, Trump azok, akik terrorcselekményeket hajtanak végre. Trump adminisztrációja által küldött rakéták öltek meg legalább 120 iskoláslányt az iráni Minabban. Trump és szövetségesei azok, akik lehetővé tették a gázai népirtást.

De Trump az is, aki kegyelmet adott az erőszakos, fehér felsőbbrendű terroristáknak, akik 2024 januárjában megpróbáltak bevonulni a Capitolium dombjára.

Trump le akarja gyűrni az egész ellenzékét Izrael népirtásával és Trump hamis gázai „béketervével” szemben.

És meg kell szerveznünk, hogy ne ússza meg büntetlenül.

forrás: Socialist Worker

A liberális média nagy eltűntetési mutatványai

IAN SINCLAIR a brit kormány bűneivel kapcsolatos különös emlékezetkieséseket vizsgálja a liberális médiában

A liberális média Harry Houdini-t is árnyékba szorítja, amikor a dolgok eltüntetéséről van szó.

De míg a bűvész híres, 1918-as trükkje, amelyben egy elefántot tüntetett el, végső soron ártatlan szórakozás volt, addig a média úgynevezett újságírásának hatása rendkívül súlyos, gyakran rendkívül fontos történelmi események elhallgatásához vezet.

Első helyen a Keir Starmer miniszterelnök lemondásának bejelentéséről szóló tudósítások állnak.

A Guardian június 23-i számának kilenc oldalát szentelte a „Munkáspárt” vezetője hivatali teljesítményének értékelésére. Egy kétrészes cikkben Jonathan Freedland, a Guardian vezető rovatvezetője azt állította, hogy a történészeket zavarba fogja hozni Starmer, mert „nem indított illegális háborúkat, nem idézett elő súlyos gazdasági válságokat, és nem vádolták meg botrányos korrupciós cselekménnyel”, mielőtt távozott hivatalából.

A több mint 2000 szavas cikkben sehol nem jutott Freedland eszébe megemlíteni Gázát, nemhogy a gázai népirtást, amelyben a Munkáspárt-kormány bűnrészes volt. Hasonlóképpen, a BBC News weboldalán a miniszterelnök politikai pályafutásáról szóló, több mint 2500 szavas összefoglaló sem tartalmazta a „Gáza” szót.

Talán a legsokkolóbb, hogy a Guardian politikai tudósítójának, Alexandra Toppingnak a Starmer miniszterelnökségének sikereiről és kudarcairól szóló cikke „Siker: Starmer, a nemzetközi államférfi” címmel jelent meg anélkül, hogy – igen, kitalálták – megemlítette volna a szerepét a gázai ipari méretű mészárlásban.

A Media Lens médiafelügyeleti szervezet a Nexis adatbázis segítségével a brit újságokban végzett keresése feltárta, hogy Starmer lemondását követő első 24 órában 1485 alkalommal említették őt. Ezek közül mindössze 30 utalt Gázára.

Ez nem egyszeri eset. A liberális média újra és újra, tudatosan vagy tudattalanul, eltemeti a kényelmetlen eseményeket (legalábbis a brit uralkodó elit számára), különösen, ha külpolitikáról van szó.

Például Topping azt is írta: „Trump lekicsinyelte és korholta Starmert, amiért nem támogatta az USA–Izrael Irán elleni csapásait.” Ezt visszhangozta John Crace, a Guardian parlamenti skiccrovója is, aki Starmer „vonakodására” utalt, hogy „csatlakozzon az Egyesült Államokhoz Irán elleni háborújában”.

Patrick Wintour, a Guardian diplomáciai szerkesztője áprilisban még tovább ment, amikor megdöbbentő kijelentést tett: „Nagy-Britannia és Spanyolország… egyértelmű ellenzői voltak a [Irán elleni] háborúnak.„

Ez egyszerűen nem igaz Nagy-Britannia esetében. És nem csupán kis mértékben téves, hanem a valóság teljes felfordítása. Ugyanebben a hónapban, a Guardian ritka őszinteségi pillanatában Harry Davies és Rob Evans rávilágított „arra a létfontosságú szerepre, amelyet [a RAF Fairford] játszott az USA bombázási kampányának támogatásában”, amikor amerikai bombázók szálltak fel a légitámaszpontról Irán bombázására. Ezenkívül tartályhajók „gyakori járatokat teljesítenek [a RAF] Mildenhallból a Földközi-tenger felé, ahol légi utántöltő küldetéseket hajtanak végre”.

A brit média által az utóbbi időkben bemutatott talán leglenyűgözőbb Nagy Eltűnési Mutatvány az USA–UK támogatásának a szíriai polgárháború idején a fegyveres lázadáshoz való történelmi kitörlése volt – egy olyan lépés, amely előreláthatóan eszkalálta a konfliktust és megerősítette a felkelés legerőszakosabb és legradikálisabb elemeit.

A liberális kommentátorok egymást túlszárnyalva siránkoztak a Nyugat állítólagos tétlensége miatt, például Simon Tisdall, a Guardian külügyi kommentátora 2018-ban azt állította, hogy az USA és Nagy-Britannia „passzívan a pálya szélén várakozott Szíriában, a terrorizmusellenes műveletekre korlátozva magát”.

Steven Simon, az Obama-kormányzat idején az USA Nemzetbiztonsági Tanácsának Közel-Keletért és Észak-Afrikáért felelős vezető igazgatója ugyanebben az évben szükséges valóságot szolgáltatott, amikor a New York Times-ban azt írta: „Washington nagyszabású segélyt nyújtott a szíriai fegyveres ellenzéknek”, amely Asszád elnök megdöntésére törekedett. És természetesen, amerre az USA megy, Nagy-Britannia követi, egy 2013-as New York Times-jelentés megjegyezte, hogy a brit és amerikai hírszerző szolgálatok titokban Szaúd-Arábiával együttműködve fegyverezték fel a lázadókat.

És bár a Hayat Tahrir al-Sham (HTS) és vezetője, Abu Mohammad al-Jolani a 2010-es évek elején felkerült az USA terrorlistájára, 2021-ben James Jeffrey, aki a Trump-kormányzat idején a Szíriával való kapcsolattartás és az Iszlám Állam elleni Globális Koalíció különmegbízottja volt, a szélsőséges csoportot „eszközként” jellemezte. Mivel a HTS (korábban al-Nuszra Front, más néven al-Kaida Szíriában) 2017 óta ellenőrzi Északnyugat-Szíria Idlib tartományának nagy részét, Jeffrey megjegyezte, hogy az USA politikája „az volt, hogy békén hagyják a HTS-t”.

Ritkán említik a HTS által a NATO-tag Törökországtól kapott létfontosságú védelmet – valószínűleg ez volt az egyik oka annak, hogy 2024 novemberi villámgyors offenzívája gyorsan megdöntötte Asszádot.

Tavaly Isztambulban beszélve Sir Richard Moore, az MI6 akkori vezetője arra utalt, hogy Titkos Hírszerző Szolgálata „egy-két évvel azelőtt kapcsolatot épített ki a HTS-sel, mielőtt az megdöntötte Bassár el-Asszádot”.

Lizzie Porter az Egyesült Arab Emírségekbeli The National című újságtól számolt be először a legfelsőbb hírszerző vallomásáról, megjegyezve: „Az általa megadott időkeret arra utal, hogy ez azután alakult ki, hogy a csoport hivatalosan megszakította kapcsolatait az al-Kaidával, de még mindig betiltották terrorista szervezetként az Egyesült Királyság kormánya által a csoporthoz fűződő kapcsolatai miatt.” Megdöbbentő módon, amennyire én látom, az egyetlen brit hírforrás, amely beszámolt erről a bombasztikus hírről, a Telegraph, annak ellenére, hogy Moore beszéde megtalálható a brit kormány weboldalán.

Miután Jolani-t, ma Ahmed al-Sharaa néven ismert, Szíria vezetőjévé nevezték ki, 2025 márciusában a kormányához kötődő milíciák az Amnesty International által „mészárlásként” jellemzett cselekményeket hajtottak végre, több száz civil megölésével. Alig több mint egy évvel később Starmer melegen fogadta Sharaa-t a Downing Streeten.

Természetesen vannak dicséretes kivételek a brit média által terjesztett propagandaárvizek között. Owen Jones, a Guardian kommentátora például nagyon kritikus volt a Munkáspárt gázai szerepvállalásával kapcsolatban, és a miniszterelnök lemondó beszéde után a Guardian számára írt egy Starmer-ellenes cikket, amelyben visszhangozta a Morning Star által megfogalmazott számos kritikát.

Mindazonáltal feltűnő, hogy Jones darabja csak online jelent meg, míg Freedland hosszabb cikke megjelent az újság nyomtatott kiadásában is, és előkelőbb helyen szerepelt a Guardian weboldalán is.

Azt is érdemes megjegyezni, hogy Jones nem képes ráirányítani a figyelmet a szobában lévő elefántra – a Guardian saját szerepére abban, hogy elfelejtette Starmer Izrael támogatását, miközben az népirtást hajtott végre Gázában.

Ennek oka, hogy a Guardin-nál van egy szabály, miszerint a Guardian újságírói nem kritizálhatják nyilvánosan más Guardian újságírókat. Vagy magát az újságot, úgy tűnik. (Egy kitérő: érdemes megjegyezni, hogy bár a Morning Star-t gyakran elutasítják „tankista” vagy „sztálinista” kiadványként, tapasztalatom szerint sokkal több kritikát enged meg magával az újsággal szemben, és az újság munkatársai kritizálhatják egymást).

E ritka ellenvélemény-nyilvánítási eseteken túl a liberális média iránya a kulcsfontosságú külpolitikák tekintetében egyértelmű – a brit kormány szörnyű bűneiről és titkos akcióiról szóló információk de facto elnyomása.

„Érdemes a Guardian-re úgy gondolni, mint a Munkáspárt média-analógiájára” – írta Matt Kennard oknyomozó újságíró az X-en az év elején. „Ugyanazok az emberek, ugyanaz a politika, és ugyanaz a szerep a brit politikai rendszerben. Ők a brit establishment liberális szárnya. Mindkét intézmény azért jött létre, hogy megakadályozza a rendszerszintű változásokat ebben az országban.”

Mindez azt jelenti, hogy azok, akik a liberális médiára támaszkodnak a híreikért, egyszerűen nem lesznek képesek pontos megértést szerezni arról, hogyan is működik valójában a világ.
Kezelje rendkívüli óvatossággal.

írta: Ian Sinclair
forrás: Morning Star

A palesztin hangok bűnössé nyilvánítása

A Palesztinát védelmező hangok folyamatos cenzúra és elnyomás alatt állnak Netanyahu kormányának népirtása és az EU bűnrészességének kezdete óta.

Európa-szerte bűncselekményként kezelik a Palesztina iránti szolidaritást. Nyilvános összejövetelek. Felszólalások. Még egy egyszerű közösségi média bejegyzés is az elnyomás célpontjává tehet. Ma kezdődött a tárgyalás Rima Hasszan baloldali EP-képviselő ellen „terrorizmus támogatása” vádjával, miután közzétett egy újraposztolt bejegyzést.

Rima Hasszan, a Baloldal frakció EP-képviselője elmondta: „Megválasztásom óta kérlelhetetlen politikai, média- és jogi zaklatás célpontja vagyok, egyedül azzal a céllal, hogy hiteltelenítsék a munkámat és elhallgattassák azokat, akik hozzám hasonlóan kiállnak Palesztináért. Két év alatt huszonkét jogi eljárást indítottak ellenem a mandátumom során képviselt politikai álláspontjaim miatt, ami majdnem havonta egy esetet jelent. Közülük tizenkilencet már elutasítottak. A közelgő tárgyalás egy megfélemlítési politikai stratégia része. Továbbra is beszélni fogunk Palesztináról, és emlékeztetni fogjuk az embereket arra, hogy a nemzetközi jog nem veszíti el értékét az áldozatok személyazonosságától függően. Semmilyen jogi eljárás, semmilyen rágalomhadjárat és semmilyen megfélemlítési kísérlet nem fog eltántorítani bennünket ettől az igazság iránti követeléstől.

Soha nem fogjuk abbahagyni, hogy Palesztináról beszéljünk. Nem fogjuk abbahagyni, hogy kiálljunk az igazságosságért.

A Baloldal frakció továbbra is felszólít egy teljes fegyverembargóra Izraellel szemben, szankciókra a népirtásban érintettek ellen, lépésekre Netanyahu Nemzetközi Büntetőbíróság elé állítása érdekében, valamint az EU–Izrael Társulási Megállapodás teljes felfüggesztésére.

Amikor a gyerekek válnak a céltáblává

Az Egyesült Nemzetek Független Nemzetközi Vizsgálóbizottsága a megszállt palesztin területeken arra a következtetésre jutott, hogy a gyerekek maguk váltak az izraeli katonai politika szándékos célpontjaivá.

Június 23-án az Egyesült Nemzetek Független Nemzetközi Vizsgálóbizottsága a megszállt palesztin területeken, beleértve Kelet-Jeruzsálemet és Izraelt, közzétette az egyik leglesújtóbb jelentést, amelyet valaha az ENSZ vizsgáló testülete készített az izraeli gázai népirtásról. Címe szinte elviselhetetlen: „A gyermekkor lényege elpusztult”. A cím mögött rendkívüli súlyú vád áll. A Bizottság arra a következtetésre jut, hogy az izraeli hatóságok és biztonsági erők szándékosan célozták meg a palesztin gyermekeket, és ezek a cselekmények népirtásnak, emberiesség elleni bűncselekményeknek és háborús bűnöknek minősülnek a Gázai övezetben, valamint háborús bűnöknek a megszállt Ciszjordániában.

A jelentés nem érzelmi felhívás. Gondosan kidolgozott jogi dokumentum, amely tanúvallomásokra, törvényszéki bizonyítékokra, műholdfelvételekre, katonai elemzésekre, orvosi feljegyzésekre és évekig tartó dokumentációra épül. Amit bemutat, az nem pusztán egy újabb jegyzék a polgári áldozatokról. Amellett érvel, hogy a palesztin gyermekek megölése, megcsonkítása, éheztetése, fogva tartása és pszichológiai lerombolása nem magyarázható járulékos veszteségként. Ehelyett a Bizottság arra a következtetésre jut, hogy a gyermekek maguk váltak az izraeli katonai politika szándékos célpontjaivá. Az ilyen megállapítás következményei messze túlmutatnak Gázán. Alapvető kérdéseket vetnek fel a nemzetközi jog jövőjét illetően.

Rendkívüli súlyú jelentés

A Bizottság becslése szerint 2023 októbere óta legalább 20 179 palesztin gyermeket öltek meg, és több mint 44 000-et sebesítettek meg. Az összes megölt palesztin hozzávetőleg 30%-a gyermek volt. Ezek az adatok önmagukban a gázai háborút a modern történelem egyik leghalálosabb konfliktusává teszik a gyermekek számára. A jelentés jelentősége azonban nem pusztán a számokban rejlik, hanem a szándékra vonatkozó következtetéseiben.

Dokumentálja azokat az ismétlődő eseteket, amikor gyermekeket mesterlövészek lőttek le, drónok támadtak rájuk, élelemért vagy vízért menet közben találták el őket, vagy akkor ölték meg, amikor nem jelentettek katonai fenyegetést – aminek nyilvánvalónak kellett volna lennie. Vizsgálja a nagy hozamú robbanószerek ismételt használatát sűrűn lakott polgári területeken, jóval azután, hogy a gyermekekre gyakorolt kiszámítható következmények tagadhatatlanná váltak. Részletezi a szülészeti kórházak, újszülöttosztályok, iskolák, árvaházak és menedékhelyek elleni támadásokat. Vizsgálja továbbá az élelmiszer-, víz- és gyógyszerblokádot, bemutatva, hogy az éhezés, a betegségek és az egészségügyi szolgáltatások összeomlása hogyan váltak egy egész polgári lakosság ellen irányuló háborús eszközökké, amelynek legfiatalabb tagjai a legsérülékenyebbek.

A Bizottság vizsgálja a palesztin kiskorúakat érintő izraeli fogva tartási gyakorlatokat. A Gázában és Ciszjordániában letartóztatott gyermekek kínzásról, szexuális erőszakról, megalázó bánásmódról és eltűnésről számolnak be fogva tartási létesítményekben anélkül, hogy családjaikat tájékoztatnák. Az ilyen visszaélések – állapítja meg a jelentés – részét képezik a palesztin társadalom ellen generációkon át irányuló átfogó kollektív büntetés rendszerének. Az ENSZ-bizottság jelentése e tekintetben nem újszerű, bár megállapításai lesújtóak. Megerősítik a Save the Children („Palesztin gyermekek izraeli katonai fogva tartásban – egyre erőszakosabb körülmények”, 2024. február 29.) és jóval a 2023-ban kezdődött népirtó kampány előtt az UNICEF („Gyermekek izraeli katonai fogva tartásban”, 2013. február) korábbi jelentéseit. Legutóbbi könyvében, a „Sötétség túlélői” címűben Wesam Afifa palesztin újságíró dokumentálja a palesztinok számára felállított izraeli koncentrációs táborok szörnyű erőszakát, beleértve a gyermekeket is.

A jelentés talán leghidegrázóbb következtetése, hogy a pusztítás túlmutat a fizikai halálon. Maga a gyermekkor vált csatatérré. A pszichológiai trauma, az árván maradás, az ismételt kitelepítés, az éhezés, a megszakított oktatás és a maradandó fogyatékosság együttesen jelentik a Bizottság leírása szerint „a gyermekkor lényegének” elpusztítását.

Hosszú ideje dokumentált minta

A Bizottság megállapításai nem hirtelen jelentkeztek. Közel két éven át palesztin újságírók dokumentálták az összeomlott épületek alól kihúzott gyermekeket, áram nélküli inkubátorokban haldokló csecsemőket, légicsapásokban megsemmisült családokat és élelem vagy víz beszerzése közben lelőtt gyermekeket. Ezen újságírók közül sokan az életükkel fizettek. Gáza „minden idők legveszélyesebb konfliktusává vált az újságírók számára” – jelentette ki Irene Khan, az ENSZ véleménynyilvánítási és véleménynyilvánítási szabadság jogának előmozdításával és védelmével foglalkozó különleges előadója. Ennek ellenére a rendkívüli veszély ellenére az újságírók továbbra is dokumentálták azokat az eseményeket, amelyeket a világ nagy része nem kívánt látni.

Nemzetközi emberi jogi szervezetek már jóval az ENSZ ezen legutóbbi jelentése előtt hasonló következtetésekre jutottak. A Save the Children ismételten figyelmeztetett, hogy Gáza a Föld egyik legveszélyesebb helyévé vált gyermeknek lenni. A Defense for Children International–Palestine dokumentálta a gyermekek ismételt lelövését olyan körülmények között, amelyek komoly kérdéseket vetettek fel a katonai szükségszerűséggel kapcsolatban. A Human Rights Watch vizsgálta az iskolák, kórházak és menekülttáborok elleni támadásokat. Az Amnesty International megvizsgálta az ismétlődő csapásokat, amelyek úgy tűntek, hogy sértik a nemzetközi humanitárius jog szerinti megkülönböztetés és arányosság elveit. A UNICEF ismételten figyelmeztetett, hogy a gyermekek példátlan mértékben pusztulnak és sebesülnek meg. Ezen szervezetek egyike sem írt le elszigetelt baleseteket. Ismétlődő mintázatokat azonosítottak, amelyek független vizsgálatot igényeltek. Az új ENSZ-jelentés lényegében egyetlen jogi értékelésbe sűríti ezt a hatalmas bizonyítékanyagot.

2024 januárjában a Nemzetközi Bíróság megállapította, hogy Dél-Afrika az Izrael által elkövetett népirtás ellen beterjesztett ügye valószínűsíthető, és ideiglenes intézkedéseket rendelt el, amelyek szerint Izraelnek meg kell akadályoznia a Népirtási Egyezményben tiltott cselekményeket, meg kell őriznie a bizonyítékokat, és elő kell segítenie a humanitárius segítségnyújtást. A későbbi végzések megerősítették ezeket a követelményeket, ahogy Gázában romlottak a körülmények. Bár a Bíróság még nem hozott ítéletet a népirtási ügy érdemében, ismételten elismerte a palesztin lakosságot fenyegető súlyos veszélyt és az Izraelre a nemzetközi jog alapján háruló folyamatos kötelezettségeket. Az új Bizottsági jelentés további bizonyítékanyagot szolgáltat, amely elkerülhetetlenül alakítja majd a jövőbeli jogi eljárásokat.

Az izraeli állam hallgatása

Talán ugyanilyen feltűnő az izraeli válasz természete. Ahelyett, hogy érdemben foglalkozott volna a Bizottság által összegyűjtött bizonyítékokkal, az izraeli tisztviselők ismét elutasították a jelentést, politikai indíttatásúnak és alapvetően elfogultnak nevezve azt. Teljes egészében elutasították következtetéseit anélkül, hogy érdemi cáfolatot adtak volna a vizsgálók által bemutatott konkrét eseményekre, tanúvallomásokra vagy törvényszéki bizonyítékokra. Minden államnak joga van védekezni a vádakkal szemben. De a súlyos vádak súlyos válaszokat igényelnek.

Ha a gyermekeket nem szándékosan célozták meg, akkor az izraeli hatóságokon a felelősség, hogy megmagyarázzák, miért halt meg több ezer gyermek olyan körülmények között, amelyeket újságírók, humanitárius szervezetek, egészségügyi személyzet és most már egy ENSZ-vizsgálóbizottság is ismételten dokumentált. Miért érték kórházakat, szülészeti osztályokat, iskolákat és menekültmenedékhelyeket újra és újra csapások? Miért kerültek humanitárius konvojok ismételten támadás alá? Miért halnak továbbra is gyermekek még a tűzszüneti megállapodások után is? Miért hoztak olyan kevés elszámoltathatóságot a katonai vizsgálatok? Az intézményes elfogultság vádjának puszta ismételgetése nem helyettesítheti a ténybeli magyarázatot. A bizonyítékokkal való foglalkozás megtagadása maga is a háború nyugtalanító jellemzőjévé vált.

A nemzetközi humanitárius jog azon az elven nyugszik, hogy az államok felelősséggel tartoznak tetteikért. Az elszámoltathatóság lehetetlenné válik, ha minden vizsgálatot elutasítanak, mielőtt annak bizonyítékait egyáltalán megvizsgálnák.

Justice S. Muralidhar és a bíró kötelessége

Az ENSZ-bizottság megállapításai egyúttal emlékeztetnek minket azoknak a bíráknak a fontosságára, akik értik, hogy a jog nem pusztán technikai eszköz, hanem védelem az önkényes hatalommal szemben. Kevesen testesítették meg ezt az elvet következetesebben, mint Justice S. Muralidhar, aki mint az ENSZ Emberi Jogi Bizottságának tagja, elnökölte ezen új jelentés bizottságát.

Justice Muralidhar évtizedeken át építette ki hírnevét India egyik legelismertebb alkotmányjogi bírájaként, különösen a polgári szabadságjogokkal, a közösségi erőszakkal és a sérülékeny közösségek védelmével kapcsolatos ügyekben. Ő volt az egyik fő bírói hang az 1984-es szikhek elleni pogrom utáni elszámoltathatóság megvalósításában, ragaszkodva ahhoz, hogy a büntetlenség ne válhasson normává pusztán azért, mert a bűncselekmények politikailag kényelmetlenek voltak. Alkotmányos kötelesség iránti elkötelezettsége nemzetközileg is ismertté vált a 2020 februári északkelet-delhi közösségi erőszak idején. Míg a kórházak küzdöttek az erőszak csapdájába esett áldozatok ellátásáért, Justice Muralidhar és Justice Anup J. Bhambhani rendkívüli éjféli tárgyalást tartott Justice Muralidhar otthonában. A Delhi Fővárosi Bíróság elrendelte a rendőrségnek, hogy biztosítsa a sérültek biztonságos kórházba jutását, és azonnali sürgősségi orvosi ellátást rendelt el. Még aznap Justice Muralidhar élesen megkérdőjelezte a Delhi Rendőrség mulasztását, hogy nem indítottak eljárást azon politikai vezetők ellen, akiknek uszító beszédeit széles körben terjesztették, emlékeztetve a hatóságokat, hogy az ország nem engedhet meg „egy újabb 1984-et”.

E tárgyalásokon belül órákkal az Indiai Kormány értesítette Justice Muralidhar áthelyezését a Punjab és Haryana Fővárosi Bírósághoz, bár az áthelyezésre vonatkozó javaslatot hivatalosan a Legfelsőbb Bíróság Kollégiuma tette meg a hónap elején. Az időzítés széles körű aggodalmat váltott ki ügyvédek, nyugalmazott bírák és civil szervezetek körében, akik az esetet a bírói függetlenséget érintő nyugtalanító kérdéseket felvetőnek tekintették.

Justice Muralidhar pályafutása illusztrálja a jogállamiság egyik alapvető elvét. A bíróságok nem azért léteznek, hogy jóváhagyják a kormányok tevékenységét. Feladatuk a bizonyítékok vizsgálata félelem és elfogultság nélkül, különösen akkor, amikor az áldozatok a legkevesebb politikai hatalommal rendelkeznek. Ugyanez az elv hatja át az ENSZ Vizsgálóbizottságának munkáját is. Következtetései vitathatóak lehetnek, de nem lehet egyszerűen elutasítani őket azért, mert politikailag kényelmetlenek. A súlyos bizonyítékokra adott helyes válasz a súlyos foglalkozás. Ez minden olyan állam első kötelezettsége, amely azt állítja, hogy tiszteletben tartja a jogállamiságot.

Az emberiség előtt álló próbatétel

Az ENSZ-bizottság jelentése végső soron nem csak Izraelről vagy Palesztináról szól.

Azt kérdezi, hogy a második világháború után létrehozott nemzetközi jogi rend rendelkezik-e még mindig azzal az erkölcsi tekintéllyel, hogy megvédje a gyermekeket a szervezett erőszaktól. Ha több mint 20 000 gyermeket meg lehet ölni miközben a nemzetközi diplomácia intézményei nagyrészt változatlanul működnek tovább, akkor a Népirtási Egyezményben, a Genfi Egyezményekben és a Gyermekek Jogairól szóló Egyezményben foglalt ígéret súlyosan csorbát szenved. A jelentés nem fog véget vetni a háborúnak. Nem hozhatja vissza az elveszett életeket. De létrehoz egy történelmi feljegyzést, amelyet egyre nehezebb lesz kitörölni. Jóval azután, hogy a kormányok megváltoznak és a katonai hadjáratok véget érnek, ez a feljegyzés megmarad. A történelem emlékszik azokra, akik atrocitásokat követtek el. Emlékszik azokra is, akik félrenéztek.

Írta: Vijay Prashad indiai történész és újságíró. Negyven könyv szerzője, köztük a Washington Bullets, a Red Star Over the Third World, a The Darker Nations: A People’s History of the Third World, a The Poorer Nations: A Possible History of the Global South, és a How the International Monetary Fund Suffocates Africa, Grieve Chelwával közösen írva. A Tricontinental: Institute for Social Research ügyvezető igazgatója, a Globetrotter vezető tudósítója, és a LeftWord Books (Új-Delhi) főszerkesztője. Szerepelt a Shadow World (2016) és a Two Meetings (2017) című filmekben.

Ez a cikk a Globetrotter jóvoltából készült.

A ‘tűzszünet’ szó pusztasága

Ahogy a kormányzatok ismételten egy folyamatban lévő erőszak állapotát tűzszünetként írják le, a tragédia nem csupán a tovább tartó szenvedés, hanem az is, hogy azok a mechanizmusok, amelyeken keresztül a szenvedés elismerést nyer, kezdenek erodálódni.

Vannak pillanatok a történelemben, amikor a szavak elveszítik jelentésüket. Nem azért, mert átírják a szótárakat, és nem is azért, mert maga a nyelv változik meg, hanem azért, mert a politikai hatalom kiüresíti a szavakat azokból a valóságokból, amelyeket egykor leírtak. A tűzszünet szó egyre inkább elnyerte ezt a pusztaságot, amikor izraeli és amerikai tisztségviselők használják. Amit egykor úgy értettek, mint az erőszak felfüggesztését, a fegyverek elhallgatását és a békéhez szükséges politikai tér megteremtését, az valami egészen mássá vált: a háború más eszközökkel való folytatásának menedzsmentfogalmává.

A hétköznapi nyelvben a tűzszünet a fegyveres ellenségeskedések – bár ideiglenes – végét jelenti. Önmegtartóztatást feltételez. Azt sugallja, hogy a civilek félelem nélkül lélegezhetnek. Lehetőséget kínál arra, hogy a diplomácia felválthassa a katonai erőt. Mégis, a palesztinok, a libanoniak és az irániak által megtapasztalt valóság ezt az értelmezést szinte felismerhetetlenné tette.

Hónapokkal a nemzetközi ügynökségek égisze alatt közvetített tűzszüneti megállapodások bejelentése után a palesztinok továbbra is légicsapások, tüzérségi tűz és katonai műveletek következtében haltak meg. Az Egyesült Nemzetek Szervezetének tisztviselői ismételten figyelmeztettek arra, hogy a tűzszünet törékeny, hiányos és folyamatos támadásokkal terhelt. Emberi jogi megfigyelők a tűzszüneti időszak hivatalos kezdete után is több száz palesztin halálesetet dokumentáltak, miközben Gáza nagy része továbbra is romokban hevert és lakhatatlan maradt.

Az ellentmondás döbbenetes. A világnak azt mondják, hogy tűzszünet van, miközben az izraeli repülőgépek alatt élő emberek továbbra is robbanásokat hallanak. A nemzetközi közösség a béke felé vezető átmenetről beszél, miközben a katonai ellenőrzés tovább terjeszkedik. A diplomaták a végrehajtási mechanizmusokról tárgyalnak, miközben a családok a romok között keresik hozzátartozóik holttestét.

Az eredmény nem csupán politikai képmutatás. Ez egy nyelvi összeomlás

Egy tűzszünet, amely lehetővé teszi a folyamatos bombázást, megszűnik tűzszünetként működni. Olyan mechanizmussá válik, amelyen keresztül az erőszak normalizálódik, miközben az önmegtartóztatás nyelvezete megmarad. A szó megmarad, de a tartalma eltűnik.

Ez a jelenség jól látható abban is, ahogyan Gáza átalakult az úgynevezett tűzszüneti időszak alatt. Az izraeli katonai műveletek nem egyszerűen szüneteltek és vártak a tárgyalásokra. Ehelyett jelentések láttak napvilágot a területi ellenőrzés kiterjesztéséről, a katonai övezetek megszilárdításáról és tervekről, amelyek célja Izrael ellenőrzésének növelése volt Gáza nagy része felett. Nemzetközi megfigyelők megjegyezték, hogy a katonai előrenyomulás a tűzszüneti megállapodások formális megléte ellenére is folytatódott. Hadja Lahbib, az Európai Unió magas rangú tisztviselője május 29-én azt mondta: „Gáza humanitárius tere tovább zsugorodik.” Benjámin Netanyahu izraeli miniszterelnök kijelentette, hogy hadserege Gáza földterületének legalább 70%-át ellenőrizni fogja.

A tűzszünet tehát inkább egy szabályozott ostromhoz kezdett hasonlítani, mint a konfliktus felfüggesztéséhez. A palesztinok egyre inkább egy különös politikai állapot csapdájában találták magukat: sem háború, sem béke. Azt mondták nekik, hogy a háború formálisan szünetel, mégis a mindennapi élet továbbra is a kitelepítés, a bizonytalanság, az éhezés és a félelem köré szerveződött. Tavaly az izraeli kormány létrehozta az „Önkéntes Kivándorlási Hivatalt” Gáza etnikai tisztogatásának kikényszerítésére. A humanitárius hozzáférés továbbra is vitatott maradt. Az újjáépítés nagyrészt elméleti szinten maradt. A fegyveres erő továbbra is formálta a mindennapi élet valóságát.

A nyelv ezen átalakulása fontos politikai funkciót tölt be. A gyarmati sorban tartott területek modern kormányzása nemcsak a katonai erőn, hanem a narratíva ellenőrzésén is alapul. A nyílt hódítási nyilatkozatok divatjukat múlták a kortárs diplomáciában. A megszállás biztonságként mutatkozik be. A kollektív büntetés elrettentéssé válik. Az állandó katonai uralom stabilizációvá. Hasonlóképpen, a folyamatos erőszak tűzszünetté válik. A nyelv manipulálása nem mellékes a hatalom szempontjából; az egyik alapvető eszköze.

Amikor a kormányzatok ismételten egy folyamatban lévő erőszak állapotát tűzszünetként írják le, lentre teszik a lécet, hogy a nemzetközi közvéleménynek mit kell eltűrnie. Azokat a képeket, amelyeket egykor a háború bizonyítékaként értelmeztek volna, egy békefolyamat sajnálatos komplikációiként minősítik át. A diplomácia szókincse elválik az anyagi valóságtól. A tragédia nem csupán az, hogy a civilek továbbra is szenvednek. A tragédia az, hogy azok a mechanizmusok, amelyeken keresztül a szenvedés elismerést nyer, kezdenek erodálódni.

Ez a minta nem korlátozódik Gázára

Libanon egyre inkább újabb példájává válik ugyanennek a jelenségnek. A deeszkaláció, az önmegtartóztatás és a tűzszünet nyelvhasználata gyakran párhuzamosan létezett a folyamatos katonai akciókkal, határon átnyúló támadásokkal, légtérsértésekkel és időszakos bombázásokkal. Még a nemzetközileg közvetített tűzszüneti megállapodások idején is érkeztek jelentések tüzérségi tűzről, katonai behatolásokról és ismételt jogsértésekről szóló vádakról. Az ENSZ megfigyelői a folyamatos instabilitást dokumentálták annak ellenére, hogy formálisan léteztek az ellenségeskedések beszüntetésére hivatott megállapodások.

Dél-Libanon népe testközelből ismeri ezt az ellentmondást. Évtizedek óta élnek a háború ciklusaiban, amelyeket békeként leírt, de tartós bizonytalansággal jellemzett időszakok szakítanak meg. A falvak talán nem élnek át teljes körű inváziót, de a repülőgépek továbbra is átrepülnek felettük. A határok militarizáltak maradnak. Az újjáépítés bizonytalan marad. A családok kitelepítve maradnak. A tűzszünet szó ismét egy olyan valóság felett lebeg, amelyet már nem ír le megfelelően.

Ami Gáza és Libanon területén kirajzolódik, az az állandó instabilitás normalizálódása. A konfliktust már nem úgy fogják fel, mint ami kezdődik és véget ér. Ehelyett egy folyamatos állapottá válik, amelyet változó intenzitási szinteken keresztül kezelnek. A katonai erő továbbra is jelen van. A politikai megoldások továbbra is hiányoznak. A lakosságnak alkalmazkodnia kell egy bizonytalanság által meghatározott léthez. Ennek mélyreható következményei vannak nemcsak a palesztin és libanoni közösségekre, hanem magára a nemzetközi jogra is.

Az ENSZ Alapokmányán alapuló jogrend azon a feltételezésen épült, hogy a különbségtételek számítanak: háború és béke, megszállás és szuverenitás, civil és harcos, tűzszünet és aktív ellenségeskedések. Ezeket a különbségtételeket gyakran megsértették, de normatív erejüket megtartották. Ma e kategóriák közül sok egyre inkább elmosódik.

Egy tűzszünet, amely lehetővé teszi a rutinszerű gyilkosságokat, gyengíti a tűzszünet jelentését mindenhol. Egy humanitárius keret, amely együtt él a tömeges nélkülözéssel, gyengíti a humanitarizmus jelentését mindenhol. A jogi fogalmak formálisan fennmaradnak, miközben gyakorlati tartalmuk erodálódik.

Ha a hatalmas államoknak megengedik, hogy újradefiniálják a tűzszünetet olyan időszakként, amely alatt az erőszak új adminisztratív intézkedések keretében folytatódik, akkor a jövőbeli konfliktusok is ezt a logikát öröklik. A precedens globálissá válik. A katonai műveleteknek nem kell leállniuk ahhoz, hogy a politikai vezetők béke-kezdeményezéseket hirdethessenek. A megszállásnak nem kell véget érnie ahhoz, hogy az újjáépítési konferenciák megkezdődhessenek. A humanitárius katasztrófa együtt élhet a diplomáciai előrehaladásról szóló állításokkal. A nyelv elválik a tapasztalattól.

A palesztinok számára ez az elválás nem intellektuális probléma. Ez a megélt valóság. Egy anya, aki a drónokat hallja a környéke felett, nem tűzszünetet él át. Egy gyermek, aki romok között él, nem tűzszünetet él át. Egy család, amelynek megtagadják otthona újjáépítésének lehetőségét, nem tűzszünetet él át. A békéről alkotott értelmezésük makacsul anyagi marad. A béke biztonságot jelent. A béke visszatérést jelent. A béke újjáépítést jelent. A béke a katonai erőszak hiányát jelenti. Bármi ennél kevesebb, az csupán a szenvedés kezelése. Talán ezért tűnik olyan puszta szónak most ez a szó.

Nem azért, mert az emberek megszűntek volna vágyni a békére. Éppen ellenkezőleg, azért, mert a béke továbbra is kétségbeesetten vágyott dolog, a nyelvének megromlása olyan pusztító érzés. A tűzszünet ismételt emlegetése a folyamatos pusztítás közepette a politikai kimerültség mély érzését kelti. Az emberek hallják a szót, és már nem várnak enyhülést. Hallják a végrehajtás ígéreteit, és már nem várnak változást. A szó fennmarad, de a szóba vetett bizalom eltűnik.

Maga a nyelv válik a háború áldozatává. Az épületek újjáépíthetők. Az infrastruktúra helyreállítható. A politikai intézmények újjáépíthetők. De amikor a szavak elveszítik kapcsolatukat a valósággal, maga a közélet kezd hanyatlani. A tűzszünetnek azt kellene jelentenie, hogy a fegyverek elhallgatnak. Amíg ez nem történik meg, a szó kísértve marad a távolság által az ígéretei és az emberek igényei között.

Írta: Vijay Prashad indiai történész és újságíró. Negyven könyv szerzője, köztük a Washington Bullets, a Red Star Over the Third World, a The Darker Nations: A People’s History of the Third World, a The Poorer Nations: A Possible History of the Global South és a How the International Monetary Fund Suffocates Africa, amelyet Grieve Chelwával közösen írt. A Tricontinental: Institute for Social Research ügyvezető igazgatója, a Globetrotter vezető tudósítója és a LeftWord Books (New Delhi) főszerkesztője. Szerepelt a Shadow World (2016) és a Two Meetings (2017) című filmekben is.

Ezt a cikket a Globetrotter készítette.

Trump habozik, miközben a háború veszélye fokozódik

Az amerikai elnök megpróbál kikerülni abból a háborúból, amelyet ő és Netanyahu februárban kezdtek. Gyors megállapodásra van szüksége Iránnal. De Izrael játssza a kerékkötő szerepét.

„Én irányítok mindent. Ő nem irányít semmit” – mondta Donald Trump a Financial Timesnak vasárnap. Benjamin Netanyahuról, Izrael miniszterelnökéről beszélt.

De Netanyahu azonnal megtagadta Trump utasításait, és elrendelte fegyveres erőinek, hogy válaszoljanak az Izrael elleni iráni rakétacsapásokra. A nyugat-ázsiai háború nagyszabású újrakezdése ijesztően közelinek tűnik.

Ebben a drámában két különböző szál fonódik össze.

Az első Trump erőfeszítése, hogy kikerüljön abból a háborúból, amelyet ő és Netanyahu februárban kezdtek. Meglepetésükre az iráni iszlám köztársaság rezsimje túlélte a légicsapásokat és visszavágott.

Az Egyesült Államok térségbeli támaszpontjai megsérültek, Izrael szövetségese, az Egyesült Arab Emírségek különösen súlyos csapást szenvedett, és a Hormuzi-szoros – a globális energiaáramlás kulcsfontosságú szűk keresztmetszete – lezárult. Trump és az amerikai hadsereg rájött, hogy az iráni rendszerváltás eredeti célja, amit Netanyahu eladott nekik, csak ábránd.

Trumpnak mielőbb újra kell nyitnia a szorost, hogy megakadályozza az infláció felgyorsulását, mielőtt az egyre nyugtalanabb amerikai választók lehetőséget kapnának, hogy novemberi időközi választásokon ítéletet mondjanak az elnökségéről.

Gyors megállapodásra van szüksége Iránnal. De megpróbálta olcsón megúszni, a lehető legkevesebbet kínálva Iránnak. Ez nem csupán a személyes megaláztatás elkerüléséről szól. Ha túl kedvező feltételeket ad Iránnak, az veszélyeztetné az amerikai hegemóniát, nemcsak a Perzsa-öbölben, hanem globálisan is.

Az iráni rezsimnek eközben nincs érdeke abban, hogy kisegítse Trumpot. Előző vezetőik meggyilkolása ideológiailag keményebb csapatot állított a vezetés élére. Magabiztosságuk nagy, miután sikeresen túlélték az amerikai–izraeli támadást.

És nem bíznak Trumpban annyira, amennyire el tudnák hajítani. Az Egyesült Államok és Izrael kétszer is megtámadta őket, miközben Irán nukleáris programjáról tárgyaltak.

Itt lép be a történetbe a második szál. Ez Izrael kerékkötő szerepe. Netanyahu egy generáció óta lobbizik az Egyesült Államoknál, hogy támadják meg Iránt.

A 2023. október 7. óta követett stratégiájának helyettesítője az ultra-erőszak alkalmazása volt, hogy a régió összes többi államát arra kényszerítse, hogy alávesse magát az izraeli uralomnak.

Ez a politika Iránnal szemben kudarcot vallott. Tehát Netanyahu azt akarja, hogy a háború folytatódjon, és megpróbálja szabotálni az amerikai–iráni tárgyalásokat.

A New York Times jelentése szerint: „A legutóbbi amerikai hírszerző jelentések aggodalmat vetnek fel amiatt, hogy izraeli kémügynökségek lehallgatják az Iránnal béketárgyalásokat folytató amerikaiakat, miközben nő az aggodalom Izrael általánosabb elhárítási fenyegetése miatt.”

Netanyahu a tűzszünetekkel kapcsolatos izraeli szokásos megközelítést követte – azaz figyelmen kívül hagyta őket a „jogos önvédelem” álcája alatt – Gázában és Libanonban, abban a reményben, hogy kiváltja Irán reakcióját.

Az izraeliek egyébként is el akarják pusztítani a libanoni Hezbollah ellenállási mozgalmat. Az Izraeli Védelmi Erők (IDF) megszállták Dél-Libanon egy sávját, ahol a Hezbollah drónokkal sok katonájukat megölte.

A vasárnapi Bejrút elleni újabb izraeli bombázások után Irán rakétatámadásokat indított Izrael ellen. Trita Parsi, az amerikai külpolitika egyik vezető kritikusa megjegyezte: „Ez az első alkalom évtizedek óta, hogy egy regionális hatalomnak megvannak az eszközei, a képessége és a hajlandósága arra, hogy kemény erőt vessen be az izraeli katonai manőverekkel vagy egy harmadik fél elleni agresszióval szemben.”

Az 1980-as évek óta a vezető arab hatalmak, mint Egyiptom, Irak és Szíria, kerültek minden kockázatot, hogy az izraeli légierő célpontjává váljanak. Az új szunnita iszlamista rezsim, amely Szíriában elűzte Bassár al-Aszadot, lehetővé tette az IDF-nek, hogy stratégiai jelentőségű területeket foglaljon el.

De egy megerősödött Irán kezdi érvényesíteni magát a regionális szinten. Trump híresen azt mondta Volodimir Zelenszkij ukrán elnöknek: „Nincsenek meg a kártyái.”

Az iráni vezetés úgy véli, hogy neki megvannak a kártyái – a rakéták és drónok félelmetes arzenálja, a képesség a szoros lezárva tartására, valamint az ideológiai legitimitás, amely az Egyesült Államokkal és Izraellel való szembeszegülésből fakad.

Trump-nak megvan a hatalma, hogy irányítson Izraellel kapcsolatban. De nyitott kérdés, hogy megvan-e hozzá a politikai akarata vagy képessége. Ha nincs, az elsüllyesztheti az elnökségét.

írta: Alex Callinicos
forrás: Socialist Worker

Izrael elleni szankciók: Az EU végre kicsit meghajlott a népi nyomás előtt

„Az államilag támogatott telepesekkel szembeni szankciók a ‘minimális követelmény’ – Baloldal frakció”

Több éves, a nyilvánosság és a Baloldal frakció politikai pártjai által kifejtett nyomás után az Európai Unió végre szankciókat fog bevezetni azon izraeli telepesekkel szemben, akik évtizedek óta terrorizálják a palesztin közösségeket.

Bár a lépés üdvözlendő, az elfogadott szankciók szánalmasan kis töredékét képezik annak, ami ahhoz szükséges, hogy fékezzék Izrael állandó nemzetközi jogsértéseit. A mai döntés a konzervatív vezetők gyengeségét és vonakodását példázza, akik eddig nem léptek fel a palesztin nép elleni népirtással szemben. Ciszjordánia összes izraeli telepe jogellenes és természeténél fogva szélsőséges, és az EU-nak is így kellene kezelnie őket, teljes kereskedelmi tilalommal.

Lynn Boylan EP-képviselőnk, az Európai Parlament Palesztinával Fenntartott Kapcsolatokért Felelős Küldöttségének elnöke (Sinn Féin, Írország) a következőket mondta: „A ma bejelentett szankciók csak azért jöhettek létre, mert a nyilvánosság és a hozzánk hasonló politikai csoportok nyomást gyakoroltak az EU vezetőire. Világossá kell azonban tennünk, hogy ezek közel sem mennek elég messzire, és nem helyettesítik a nemzetközi jognak, köztük a Nemzetközi Bíróság véleményének megfelelő fellépést. Uniós szintű tilalomra van szükség a jogellenes telepek áruival kapcsolatban. Fel kell függesztenünk az EU–Izrael Társulási Megállapodást. Kétirányú fegyverembargóra van szükség. Emellett sokkal átfogóbb szankciókra van szükség, amelyek Izrael államot és a jogellenes megszállást segítő vállalatokat célozzák. Most ott tartunk, hogy Izrael megmutatta: továbbra is büntetlenül fog cselekedni, mert úgy hiszi, az EU nem tesz semmit. A büntetlenség vége csak akkor következik be, ha az EU feláll, és Izrael jogellenes cselekedetei valódi következményekkel járnak.”

A Baloldal frakció továbbra is szankciókat követel Izraellel szemben, a Nemzetközi Büntetőbíróság Benjamin Netanyahu és bűntársai elleni elfogatóparancsának végrehajtását, valamint az EU–Izrael Társulási Megállapodás teljes és azonnali felfüggesztését.

EP Baloldal frakció

Elég volt! Azonnal függesszék fel az EU–Izrael megállapodást

Hosszú idő után először az Európai Parlament INTA Bizottsága tárgyalt az EU–Izrael megállapodásról és annak felfüggesztéséről, köszönhetően a Baloldal frakció folyamatos nyomásgyakorlásának.

Több mint 70 360 palesztin halott, köztük 18 400 gyermek. Több mint 500 humanitárius munkás halott. Több mint 269 újságíró halott. 1,9 millió palesztin vált földönfutóvá. 2,1 millió palesztin szorul humanitárius segélyre. Ez az a valóság, amelyről már senki sem akar beszélni.

Az EU–Izrael megállapodás felfüggesztése a lehető legkevesebb, annak ellenére, hogy a tűzszünet végül is csak papíron létezett, a valóságban nem. Az Európai Unió nem maradhat bűnrészes Netanyahu népirtó rendszerében, és minden eszközünket fel kell használnunk e népirtás megállítására.

Manon Aubry (Engedetlen Franciaország), a Baloldal társelnöke, az INTA Bizottság alelnöke a bizottságban elmondta: „Az EU–Izrael Társulási Megállapodás az EU és Izrael kapcsolatának sarokköve. Ez a megállapodás szervezi a gazdasági, tudományos és technológiai együttműködést. És ez a megállapodás teszi az Európai Uniót Izrael vezető kereskedelmi partnerévé. Ezért nyilvánvaló: ezen keresztül az Európai Unió finanszírozza, segíti elő és legitimálja Izrael Állam szörnyű bűneit. Pedig nagyon egyszerű módon véget lehetne vetni ennek a bűnrészességnek: fel kell függeszteni a Társulási Megállapodást annak 2. cikkelyére hivatkozva, amely a humanitárius jogok tiszteletben tartásához köti az együttműködést.”

Lynn Boylan (Sinn Féin, Írország), a Baloldal frakció Palesztina-delegációjának vezetője a bizottságban elmondta: „Az illegális telepekből származó kereskedelem nyeresége bűncselekményből származó bevétel. Tehát az első kérdésem a Bizottsághoz az, hogy mikor kapunk jogalkotási javaslatot a telepek áruinak az EU-ba behozatalának betiltásáról. Az EU hitelessége a padlón van.”

EP Baloldal frakció

Tucatnyi hajót támadtak meg Görögország partjainál államilag támogatott kalózkodás keretében az IDF részéről

Tegnap este az izraeli hadsereg megtámadta a Global Sumud Flotillát Görögország kutatási és mentési övezetében, miközben a flottilla humanitárius segélyt próbált szállítani Gáza partjaihoz, több mint ezer kilométerre a támadás helyszínétől. Helyi idő szerint 21:30-kor SOS-jelet küldtek a görög parti őrségnek, amikor felfegyverzett izraeli katonák erőszakkal szálltak fel a flottilla hajóira nemzetközi vizeken. A támadásban érintett hajók közül sokkal azóta sem sikerült újra felvenni a kapcsolatot.

A Baloldal frakció szolidaritást vállal a flottilla legénységével és mindazokkal, akik fellépnek a gázai népirtás ellen, és felszólít azonnali intézkedésekre az államilag támogatott kalózkodás ellen a Földközi-tengeren. Jelenleg semmilyen reakció vagy nyilatkozat nem érkezett az európai vezetőktől e nemzetközi jogi jogsértés kapcsán.

Lynn Boylan (Sinn Féin, Írország), a Baloldal frakció európai parlamenti képviselője és az Európai Parlament Palesztinával Fenntartott Kapcsolatokért Felelős Delegációjának elnöke ma reggel Strasbourgban nyilatkozva elmondta: „Izrael támadása a Global Sumud Flotilla ellen a nemzetközi jog kirívó megsértése és az izraeli kormány legújabb nemzetközi kalózkodása. Ezek a hajók polgári hajók, amelyek humanitárius küldetést teljesítenek, legénységük hétköznapi emberekből áll, akik nem maradhatnak csendben, miközben Izrael illegálisan blokád alá vonja Gázát, és a nyugati kormányok semmit sem tesznek a blokád felszámolásáért. Az EU vezetői nem hunyhatnak szemet Izrael illegális akciói előtt, és követelniük kell a tengeri illegális feltartóztatások beszüntetését. Az elítélés nem elég, szükség van a Társulási Megállapodás felfüggesztésére és Izraellel szembeni szankciókra, mégpedig azonnal.”

Rima Hasszan EP-képviselő (Engedetlen Franciaország), akit az 2025 októberi flottillában való részvételért illegálisan tartóztattak le és tartottak magánzárkában egy izraeli börtönben, a következőket mondta: „Ez a feltartóztatás, mint minden korábbi, illegális. A flottilla akciója, amellett, hogy jogszerű, a legmagasabb prioritású politikai és humanitárius követelményekre válaszol: a gázai blokád áttörése, egy humanitárius folyosó megnyitása, valamint a népirtás és a nemzetközi közösség tétlenségének elítélése Izrael által elkövetett bűncselekményekkel kapcsolatban. Több száz polgár hajtja végre ezt az akciót az élete kockáztatásával, válaszul az európai vezetők passzivitására, sőt bűnrészességére. Szárazföldön és tengeren egyaránt véget kell vetni Izrael büntetlenségének, és igazságot kell szolgáltatni a palesztin nép számára.”

Emma Fourreau EP-képviselő (Engedetlen Franciaország), akit az izraeli erők 2025 októberében illegálisan tartóztattak le a flottilla fedélzetén, elmondta: „Izrael ismét békés polgárokat rabol el. Ezúttal Görögország partjainál. Vajon a Földközi-tenger most már hozzájuk tartozik? Az EU ismét gyáván hallgatni fog? Szabadítsátok ki elvtársainkat, akik szolidaritást vállalnak a palesztin néppel!”

A Baloldal frakció szankciókra, az EU–Izrael Társulási Megállapodás azonnali felfüggesztésére, valamint a Nemzetközi Bíróság és a Nemzetközi Büntetőbíróság határozatainak végrehajtására szólít fel.

EP Baloldal frakció