A török hatóságok vasárnap, kora reggel keményen felléptek az LMBTQ+ csoportok és személyek ellen, több tucat tagot vettek őrizetbe, irodákba törtek be és népszerű szórakozóhelyekre csaptak le.
A török állam LMBTQ+ csoportokkal szembeni évtizedes ellenségességének eszkalálódásaként hajnali 1 órától egyidejű rendőrségi razziákra került sor Isztambulban, Ankarában, Izmirben, Aydinban és Mersinben.
Akin Gurlek igazságügyi miniszter a közösségi médiában jelentette be, hogy a 162 gyanúsított, kilenc egyesület és 13 vállalkozás elleni nyomozás célja „a gyermekek, a család intézményének és a közrendnek a védelme”.
„Az alkotmány által az államra ruházott, a családok és gyermekek védelmére vonatkozó kötelesség értelmében nem tűrünk meg semmilyen bűnszervezetet, visszaélési hálózatot vagy illegális tevékenységet, amely gyermekek, fiatalok vagy családok ellen irányul!” – írta Gurlek úr.
Az Emberi Jogi Egyesület elítélte a razziákat, mondván: „Ez nem bírósági eljárás, hanem politikai művelet, amelynek célja, hogy a társadalmat egy monolitikus családmodellbe kényszerítse, és az LMBTQ+ és a független civil társadalmat a család és a gyermekek védelmének leple alatt megtisztítsa.” – közölték.
„Az olyan nem kapcsolódó vádak bevonása, mint a »bűnszervezet létrehozása«, a »kábítószer«, a »prostitúció« és a »szeméremsértés«, nem az igazság feltárását szolgálja, hanem az egész közösség megvádolását.”
Igen, a magyarországi iskolákban évek óta nincsenek vagy alig vannak előadások egészségfejlesztési témákban.
Az egészségfejlesztés – az egyik legeslegfontosabb téma – iskolai oktatásáért jelenleg három résztvevő felelős:
a népegészségügyi kormányhivatalok egészségfejlesztői
az Egészségfejlesztési Irodák (EFI)
maga az iskola.
Nyilvánvalóan az utóbbinak nincsenek erőforrásai egy olyan rendszerben, ahol kvázi a takarítónő tartja meg a kémiaórát is.
A másik kettő kezét pedig sikerült megkötni olyan bürokratikus eszközökkel, hogy külön szerződéseket kell kötni a tankerületekkel, amelyet a megyei kormányhivataloknak és EFI-knek egyesével kell megalkotniuk, jóváhagyatniuk – a jogi osztálytól ispáni szintig -, majd megkötniük. Ha engedélyezik.
Egy dohányzás-ellenes kampánnyal nem is lenne gond. Bár komoly szemléltetőeszközök, plakátok, oktatási anyagok és felkészült szakemberek porosodnak a szándékolt bürokratikus gátak miatt a szekrényekben. Egy szexuális jellegű felvilágosító oktatást pedig nem hagynak jóvá. Miért? Az LMBTQ hiszti miatt.
Történik ugyanis, hogy a fasisztoid Fidesz-rezsim a hatalomtechnikai gyűlöletpolitikáját kiterjesztette az LMBTQ közösségekre is, azzal hisztizve, hogy nemváltó műtéteket akarnak népszerűsíteni óvodásokon. Az, hogy az LMBTQ emberek megismertetése a nebulókkal azt jelenti, hogy nemváltó műtétre akarják őket rábeszélni, elég komoly része még ma is nem csak a Fidesz, de minden ocsmány szélsőjobboldali politikai szervezet munkásellenes néphülyítésének.
Így a szexuális érettség korába lépő gyermekeink számára nem hozzáférhető azon ismeretanyag, amely megelőzhtené olyan betegségek terjedését, mint a HIV, a Hepatitis B és C vagy a – és most kapaszkodjanak meg – a szifilisz.
2021-ben 776 volt a szifiliszes megbetegedések száma, ami 2024-re 1767-re nőtt. Ez azt eredményezte, hogy míg 2022-ben 8 gyermek született szifilisszel, addig 2024-ben 42!!!
Ez az eredménye a pedofilokat az LMBTQ közösséggel jogilag is összemosó, fasisztoid kormányzati politikának. És ehhez nem csak a kormányzat csatlakozik. Nem feledhetjük el, hogy az említett törvényt 2021-ben az akkor már demokratát játszó és cukikampányt folytató, neonáci Jobbik is megszavazta. (Akkor a Mi Hazánk nácik még nem voltak benn a parlamentben, de nyilvánvaló, hogy a Fidesszel együtt szavaztak volna).
Mindez nem csak az LMBTQ témájú előadásokat vágta ki az iskolákból (amire, mint látszik pont szükség lenne), hanem minden egészségfejlesztést. Mert miért is ne bagózzanak a kölykök, egyenek össze minden szemetet vagy szexeljenek felelőtlenül??
A forradalmak elzárják a csapot, amelyből a gyűlölködő eszmék ömlenek. De a visszamaradt szennyes pocsolyákat fel kell majd törölni.
Évszázadok óta mérgezi az elnyomás az élet minden területét. Nem csoda, hogy úgy érezhetjük, a szexizmus, a rasszizmus, a homofóbia és az elnyomás más formái elkerülhetetlenek.
Történelmileg azonban az emberek sokféle és egyenlőségelvű módon éltek.
A ma tapasztalt elnyomások nem örökkévalóak. Gyökereik az osztálytársadalomban, és konkrétan a kapitalizmusban – a nukleáris család szerkezetében, valamint a rabszolgaság és a gyarmatosítás örökségében – rejlenek.
Az elnyomó eszmék az Epstein-Elon osztályból csöpögnek le. De az elnyomást igazoló ideológiák saját dinamikákat fejlesztenek ki, áltudományos állításokat alkalmazva, és faji, illetve kulturális alsóbbrendűséget tulajdonítva azoknak, akiket „mássá” tesznek.
Az elnyomás a gazdagokat és hatalmasokat szolgálja – de ezt összetett módon teszi. A jómódúak is felléphetnek az ellen az elnyomás ellen, amely őket is érinti. De nincs vitájuk azzal a rendszerrel, amely ezt az elnyomást létrehozza.
Azok a mozgalmak, amelyek az elnyomottak összefogására törekszenek, nagyon erősek lehetnek – de önmagukban nem elegendőek a rendszerszintű elnyomás felszámolásához.
Az elnyomásnak anyagi alapja van a társadalomban, de nem redukálható a főnökök bankszámlaegyenlegére. Ellenségeskedés szítása a parányi transz+ közösséggel szemben nem növeli a profitot. De a transzfóbia megoszt minket, bűnbakokat teremt, és eltereli a politikai vitát a gazdagokat esetlegesen kihívó témákról.
Karl Marx azzal érvelt, hogy az ír bevándorlókkal szembeni rasszizmus gyengítette az angol munkásosztály azon képességét, hogy megvédje magát. Az ír-ellenes előítélet hatással volt a bevándorló közösségekre. Azt is jelentette, hogy a főnökök kevesebbet fizethettek az angol munkásoknak.
Az előítéletek rezonálhatnak a hétköznapi emberekben, mert kénytelenek egymással versengeni. De amikor az emberek ellenállnak a rendszernek, az előítéletek kevésbé tűnnek értelmesnek.
1968-ban londoni dokkmunkások vonultak fel Enoch Powell rasszista „Vérpatakok” beszédét támogatva. Kilenc évvel később sztrájkőrséget alkotva támogatták a nyugat-londoni Grunwick gyár ázsiai női sztrájkolóit.
Ha az ellenállás forradalommá fejlődik, a mélyen gyökerező eszmék már nem illeszkednek, és új lehetőségek ragadják magukkal milliók képzeletét. Az egyenlőtlenséget fenntartó intézményeket megdöntik, ahogy a dolgozók közötti versengést felváltja a kollektív szerveződés.
A forradalmi folyamat középpontjában az áll, hogy az emberek átveszik az irányítást a munkahelyeik felett, és kollektíven döntenek arról, hogy mit termeljenek és hogyan. De az élet anyagi körülményeinek ez az átalakulása függ a magatartásformák és a társadalmi kapcsolatok átalakulásától.
Az 1905-ös orosz forradalmat követően Vlagyimir Lenin azt írta: „A forradalmak az elnyomottak és kizsákmányoltak ünnepei. Máskor soha nincs lehetősége a tömegeknek olyan aktívan előtérbe lépniük az új társadalmi rend alkotóiként, mint a forradalom idején. Ilyenkor a nép csodákra képes.”
1917 októberében Lenin nézete igazolódott. Az orosz munkások átvették a gyáraikat. A parasztok birtokba vették a földet. Lerázták magukról a régóta tartó engedelmesség és előítéletesség beidegződéseit, és magukévá tették az összetartást és a felszabadulást.
A 20. század elején a cári állam támogatta az antiszemita pogromokat. De az októberi forradalom után a pogromisták fiai és lányai két zsidó forradalmárt, Lev Trockijt és Lev Kamenyevet választották meg a petrográdi és moszkvai munkástanácsok vezetőjévé.
A cár alatt elnyomott nemzeti kisebbségek megkapták szabadságukat. A nők kivívták a törvény előtti egyenlőséget, és a homoszexualitást dekriminalizálták.
A forradalmak felszámolják az elnyomás anyagi alapjait. Elzárják a csapot, amelyből a gyűlölködő eszmék ömlenek.
De a visszamaradt szennyes pocsolyákat fel kell majd törölni. Évekbe telik, amíg a kulturális és faji felsőbbrendűség örökségét teljesen felszámolják.
Évtizedekbe, amíg a családdal szembeni alternatívák létrejönnek, hogy a nők teljesen megszabaduljanak a privatizált családból fakadó elvárásoktól.
Egy generációba is telhet, amíg a sokféle életmód normává válik, és a kényszerítő kapcsolatok tovább élő emlékei eltűnnek.
Küzdenünk kell az elnyomás minden formája ellen ma – és közelebb hozni egy jövőt, amelyet megtisztítottunk minden elnyomástól.
A „Nincs király” (No Kings) tiltakozó megmozdulásokon az emberek százezrei vonultak az utcákra országszerte, az ICE-ellenes és Trump-ellenes jelszavakhoz csatlakozva, újabb jelet adva Trump növekvő népszerűtlenségének.
Ez volt az Egyesült Államok történelmének legnagyobb tüntetési napja. Szombaton a legutóbbi No Kings tiltakozások keretében mintegy 8 millióan vonultak az utcákra szerte az országban.
Trump arra szólította fel az embereket, hogy menjenek az utcákra Iránban – ehelyett az Egyesült Államok utcáin robbant ki a tömegtüntetés 3300 helyszínen.
Ez a harmadik alkalom, hogy a No Kings mozgalom mögött álló koalíció rendezvényeket szervezett Donald Trump és politikája elleni tiltakozásra.
A tüntetők dacos üzeneteket skandáltak, és saját készítésű táblákat vittek magukkal, amelyek elítélték az iráni háborút, a szavazati jogokat fenyegető veszélyeket és a Fehér Ház tömeges letartóztatási razziáit.
Az Anti-ICE (Bevándorlási és Vámhivatal ellenes) mozgalom is beleolvadt a demonstrációkba. Népszerű skandálás volt: „Mondd egyszer, mondd kétszer, nem tűrjük az ICE-t”. [- az eredeti angol skandálásban rímel is]
Az egyik legnagyobb nagygyűlésre St. Paulsban, Minneapolis mellett került sor, a mozgalom központjában, ahol mintegy 200 ezren vonultak fel. Bruce Springsteen előadta a Streets of Minneapolis című dalt, amelyet azért írt, hogy tiltakozzon Renée Good és Alex Pretti minneapolisi meggyilkolása ellen, akiket januárban ICE-ügynökök öltek meg.
„Rossz várost választottatok” – mondta Springsteen a tömegnek – „ezek az amerikai városok elleni inváziók nem maradhatnak megtorlatlanul.” Jane Fonda színésznő felolvasta Brenda, Renée Good feleségének nyilatkozatát.
Washingtonban néhány tüntető a katonai bázishoz vonult, ahol Stephen Miller, a Fehér Ház tömeges kiutasításokat felügyelő tisztviselője lakik. Néhányan azt skandálták: „Stephen Millernek mennie kell” és „Itt a nép az ajtód előtt”. Az egyik washingtoni tiltakozó csoport a Lincoln-emlékmű lépcsőinél állt meg, és egy 3 méter magas palesztin zászlót lengetett.
Hazami Barmada elmondta: „A legtöbb amerikai nem tudja, hogy az adódollárjaikat az erőszak támogatására használják. Ez akkor történik, miközben sok amerikai nem engedheti meg magának a lakhatást, a tejet, az iskolát vagy az egészségügyi ellátást. Az árak folyamatosan emelkednek, miközben mi Izrael háborúit vívjuk.”
Eric Fretz a Socialist Workernek nyilatkozott, amikor a New York-i menet véget ért. „A menet a végéhez közeledik. Két sugárutat kellett igénybe vennie a belvárosi szakaszon. A Hands-Off NYC, a New York-i menetet szervező koalíció 350 000 főre becsülte a New York-i felvonulók számát, ami hihetőnek tűnik. Egy ponton voltak emberek a végén a 34. utcánál, miközben még mindig voltak emberek az 59. utcánál, ahol indult. Az összes különböző Trump-ellenes témát felhozták. Volt némi ’védjük meg a demokráciát’ hazafias cucc, és némi Demokrata párti érzület, de ebből sokkal kevesebb volt, és kevesebb amerikai zászló, mint legutóbb. Jelentős számban voltak háborúellenes táblák és néhány palesztin zászló. A hivatalos New York-i szervezők a ’No ice, no kings, no war’ (ICE nélkül, királyok nélkül, háború nélkül) jelszót hozták, amit egy kicsit fel is kaptak. Mi hozzátettük: ’no billionaires’ (milliárdosok nélkül). A skandálások között volt a ’hey hoe, Donald Trumpnak mennie kell’, a ’Menekültek szívesen látottak itt’, és egy új: ’Nincs ICE, nincs háború, nincs királyjelölt – nincs több milliárdos a szálak mögött’. Nagy kontingensek voltak a SEIU 32BJ szakszervezetből, amely épületfelügyelőket és személyzetet szervez, valamint egy csoport LIUNA bevándorló munkás.”
„Sok tüntetés volt kisvárosokban, republikánus többségű körzetekből is érkeztek jelentések, ahol több ember jelent meg a Trump-ellenes tüntetéseken. A floridai The Villages, egy nagy, erősen republikánus szavazatú nyugdíjas közösség, szombaton tartotta legnagyobb No Kings tüntetését. Országos szinten a No Kings honlap nem határozott meg egyértelmű követeléseket (hányszor lehet ismételgetni, hogy ’Nincs trón, nincs korona, nincs király’, amikor az USA-ban csaknem 250 éve, III. György király óta nem volt király?). De elítélik Trumpot, amiért ’adódollárjaink milliárdjait költi külföldi rakétatámadásokra, miközben az életszínvonalat emeli, és óriási ajándékokat osztogat milliárdos szövetségeseinek’. A Hands-Off NYC hosszas vita után továbbment, és a ’No Ice, No War, No Kings’-t tette a fő hivatalos szlogenné. De ami még fontosabb, az emberek a saját tábláikat hozták.”
„A New York-i munkáskontingensekben volt egy változatos csoport: DC37 önkormányzati munkások és alkalmazottak, a SEIU helyi 32BJ – hangosak és többségében színes bőrűek – és a túlnyomórészt bevándorló LIUNA munkások. A következő lépések közé tartozik majd erre építeni, több szakszervezeti tagot bevonni, és megszervezni a Május Elsejét. Ezen a No Kings meneten feltűnően kevesebb amerikai zászló volt, mint a korábbi hasonló Trump-ellenes meneteken, és ismét nagyobb volt, mint elődei. Figyelemre méltó az is, hogy a hivatalos Hands Off NYC skandálási ív tartalmazta a ’Palesztinától Mexikóig, a határfalaknak menniük kell’ skandálást, amely a baloldalhoz kapcsolódik.”
Nathanial Hort a Socialist Workernek elmondta: „Egészen nagy volt a részvétel Tucsonban, Arizonában. Nagyon sokféle tömeg és csoport működött itt. Nagy tömeg volt az iráni háború ellen, nem csak azért, mert a Donald Trump-kabinet nem ment át a kongresszuson, hanem olyan emberek, akik őszintén ellenezték az amerikai imperializmust Iránban, és azt akarták, hogy Iránnal kapcsolatos minden külügyi probléma egyszerűen szűnjön meg. A legtöbb ember Trump külpolitikája, szociális szolgáltatásokkal kapcsolatos politikája, határpolitikája és a színes bőrűeket kormányzati állásokból célzó végrehajtási rendeletei ellen volt, amely aktívan rontotta sok közszférában dolgozó helyzetét. Volt egy transznemű és melegjogi aktivistákból álló blokk, akik transznemű, leszbikus, meleg és nem bináris büszkeség zászlókat lengettek, ami jó volt. Sok városban arra kérték az embereket, hogy regisztráljanak online a tüntetésekre, és értesítést kapnak majd a körzetükben zajló akciókról és a részvételi lehetőségekről.”
Chicago belvárosában a tüntetők azt skandálták: „Trumpnak most mennie kell, a fasisztáknak most menniük kell” és „ki az ICE-szal” – ahogy besoroltak a Grant Parkba. A chicagói nagygyűlés felszólalói a munkásjogokról, valamint a bevándorló és transznemű közösségek védelméről beszéltek. „Amikor olyan világot építünk, amely védi a transznemű embereket, olyan világot építünk, amely mindenki számára jobb” – mondta Iggy Ladden, a Chicago Therapy Collective alapítója. Deana Fredericks egy olyan női csoporttal volt, akik A szolgálólány meséje szereplőinek öltöztek be. „Aggódunk a nők jogai miatt, de ez már túl is mutat ezen” – mondta, utalva az iráni háborúra és a szavazati jogokra.
Fennáll a veszélye annak, hogy a Demokraták magukat állítják a No Kings mozgalom élére, és a választások felé terelik azt. Eric elmondta: „A nagyvárosokban, ahol nagygyűléseket tartottak, néhány felszólaló azt a gondolatot hangoztatta, hogy a Demokratákra szavazás az ellenállás része.” Ez a stratégia kisiklatja a Trump elleni ellenállást. A mozgalomnak az utcákon kell maradnia, ellen kell állnia az ICE terroristáinak, és kapcsolatba kell lépnie a szervezett munkásokkal, hogy a Május Elsejét a militáns aktivizmus fókuszpontjává tegye. Trump népszerűsége szabadesésben zuhan – a mozgalomnak most kell egyesülnie és szervezkednie, hogy eltávolítsa őt.
Az „Európai polgári kezdeményezés a konverziós gyakorlatok európai uniós betiltásáért” több mint egymillió aláírást gyűjtött össze Európa-szerte. Ma plenáris vitát tartunk az Európai Parlamentben, de ez nem elég.
A konverziós terápia egy káros és szakmailag elismertelen gyakorlat, amely hamisan betegségként kezeli az LMBTQI+ identitásokat, amelyeket „gyógyítani” kell – ez azonban az alapvető emberi jogok megsértése.
Az LMBTQI+ emberek nem betegek, és nem kell megjavítani őket.
Annak ellenére, hogy több uniós tagállamban történt előrelépés, egyes országokban a konverziós gyakorlatok továbbra is legálisak, sőt, egyes helyeken – például Lengyelországban vagy Magyarországon – egyenesen támogatják őket, ezzel emberek ezreit téve ki pszichés trauma, társadalmi elutasítás és fizikai bántalmazás kockázatának.
Carolina Morace, a Baloldal frakció európai parlamenti képviselője (Öt Csillag Mozgalom, Olaszország), az Európai Parlament LMBTQI+ Intergroupjának alelnöke: „A konverziós gyakorlatok a középkor brutális örökségei, összeegyeztethetetlenek a szabadság és egyenlőség európai értékeivel. Támogatjuk az európai polgári kezdeményezést, és felszólítjuk az Európai Bizottságot, hogy terjesszen elő egy európai szintű tilalmat ezekre a gyakorlatokra. Vessünk véget az LMBTQI+ közösséggel szembeni diszkriminációnak.”
Az elmúlt években a latin-amerikai szélsőjobboldal keresztes háborút indított a nők és a szexuális disszidensek jogai ellen, remélve, hogy szétzúzza a régió egyik legaktívabb neoliberális ellenzékét.
Latin-Amerika-szerte különös háborút hirdettek. Ezt nem csak a parlamentekben és bíróságokon vívják, hanem az osztálytermekben, konyhákban, templomokban és az internet nyugtalan tereiben is. Célpontjai a nők, a queer- és transzneműek, valamint azok a mozgalmak, amelyek ragaszkodnak ahhoz, hogy az élet másképp is élhető. A mai szélsőjobboldal egy speciális típusa azt állítja, hogy a patriarchális családot, az erkölcsöt és a hagyományokat védi. De e szavak mögött egy másik projekt húzódik meg: a régi hierarchiák helyreállítása abban a pillanatban, amikor az azokat fenntartó világ megrendülőben van.
Évtizedek óta a feminista mozgalmak rendítik meg a hatalom alapjait Latin-Amerikában. Az 1970-es és 1980-as évek diktatúrái elleni küzdelmektől a nőgyilkosságok elleni és a reprodukciós jogokért vívott huszonegyedik századi hatalmas tüntetésekig a nők és a szexuális disszidensek kitágították a lehetséges horizontját. Megnevezték azt, ami korábban láthatatlan volt. Beszéltek a társadalmat fenntartó fizetetlen munka hosszú óráiról. Leleplezték az otthonokban rejtőzködő erőszakot. Ragaszkodtak hozzá, hogy a testeket, vágyakat és identitásokat nem fegyelmezheti sem az állam, sem az egyház. És mindezt együtt tették – az utcákon.
Ezek az előrelépések azonban a neoliberalizmus hosszú, szűkmarkú árnyékában bontakoztak ki. Latin-Amerika-szerte – és valóban a világ többi részén is – a gondozás terhe továbbra is súlyosan a nők vállán nyugszik, a nők hosszabb órákat dolgoznak kevesebb bérért, miközben milliók maradnak független jövedelem nélkül. Ezt a valóságot ismerték el 2025 augusztusában a Mexikóvárosban tartott XVI. Latin-amerikai és Karibi Nőügyi Regionális Konferencián. Ott a régió országai jóváhagyták a Tlatelolcói Kötelezettségvállalást, amely létrehozta a Cselekvés Évtizedét (2025–2035) az érdemi nemi egyenlőség elérése és egy, a konferencia által „gondoskodó társadalomnak” nevezett modell felépítése érdekében – olyat, ahol az élet fenntartásának munkáját kollektív felelősségként kezelik, nem pedig a nőkre hárított magán-teherként. Ahogy Citlalli Hernández Mora, mexikói nőügyi miniszter záróbeszédében mondta, a kötelezettségvállalás egy „útiterv” az elkövetkező évekre. A régió országai, folytatta Hernández Mora, „nem fogadnak el visszalépéseket. Nem tűrjük a büntetlenséget, és aktivizmusunkkal és szövetségeinkkel felépítjük a gondoskodó társadalmat, mint a béke, igazságosság, méltányosság és a jövő alapját”. A konferencia résztvevői felismerték a feminista mozgalmak által régóta hangoztatott igazságot: hogy a jelenlegi rendszer – a kapitalista rendszer – a munka nemi alapú megosztásán keresztül marad fenn, amelyben a Latin-Amerikában és a Karib-térségben a GDP 15,9–25,3%-át kitevő, túlnyomórészt nők által végzett fizetetlen háztartási és gondozási munka tartja fenn a háztartásokat, termeli újjá a munkaerőt és működteti tovább a társadalmat.
1975-ben, szintén Mexikóvárosban, az Egyesült Nemzetek Szervezete összehívta a Nemzetközi Nőév Világkonferenciáját. A következő évben elindította a Nők Évtizedét (1976–1985), amely a nőkről szóló világkonferencián csúcsosodott ki Nairobi-ban, Kenyában, 1985-ben. A 2025 augusztusában elhangzott aggodalmak közül sok visszhangozta a negyven évvel korábban Nairobiban elhangzottakat. Ahelyett, hogy egyértelmű előrelépést jeleztek volna, a 2025-ös konferenciát a visszafordulás érzése árnyékolta be – ami nemcsak az állami politikában, hanem a női egyenlőségről szóló diskurzusban is látható volt.
Válság idején a tulajdonnal rendelkező osztályok, amelyek meglehetősen elégedettek a status quo-val, ellenségeket keresnek, hogy megzavarják a fejlődés útját. Az elmúlt évtizedekben a szélsőjobboldal egy speciális típusa az általa „genderideológiának” nevezett dolgot tette meg az egyik fő ellenségévé – egy olyan kifejezést, amelyet vég nélkül ismételnek a beszédekben és prédikációkban, a méltóság egyszerű követelését kozmikus fenyegetéssé változtatva. E történet szerint a feminizmus nem igazságossági mozgalom, hanem összeesküvés az emberiség ellen; a sokszínűség nem emberi valóság, hanem veszély magára a civilizációra nézve. A félelem e színházában a „család”, amelyet csak anyaként, apaként és gyermekekként határoznak meg, ostromlott erődként jelenik meg. A szenvedés okait – megszorításokat, kizsákmányolást, szegénységet – gondosan elrejtik, és e szenvedésért a bűnbakot azokra a mozgalmakra irányítják, amelyek éppen a társadalom jobbá tételére törekednek. Így a neheztelést átirányítják, a haragot újracsomagolják, és a reményt gyanakvás váltja fel.
E reakció egyik leglátványosabb megnyilvánulása a Con Mis Hijos No Te Metas („Ne nyúlj a gyerekeimhez”) kampány. A szlogen először 2016-ban Kolumbiában bukkant fel a szexuális oktatási programok elleni tiltakozások során, és gyorsan elterjedt Latin-Amerikában, evangélikus egyházak, konzervatív NGO-k és jobboldali politikusok terjesztették. Ezen egyszerű szavak mögött a szervezetek összetett hálózata áll, amelyek tiltakozásokat szerveznek, törvényhozást formálnak, és riasztó narratívákkal árasztják el a közösségi médiát a nemi egyenlőség állítólagos veszélyeiről – mindezt a „gyermeki ártatlanság” védelmére hivatkozva. Amit azonban ezek az erők a szőnyeg alá söpörnek, az a nők életét ténylegesen strukturáló erőszak. Az egész Latin-Amerikára kiterjedő nemzeti felmérések szerint a nők 63-76%-a élt már meg élete valamely szférájában valamilyen típusú, nemmel összefüggő erőszakot, és a régióban minden negyedik nő tapasztalt már élete során legalább egyszer fizikai vagy szexuális erőszakot intim partnerétől. Feltűnő, hogy 2023-ban a 18 olyan latin-amerikai ország közül, amelyek jelentettek nőgyilkossági vagy feminicídium-adatokat, 11-ben az arány meghaladta az 1 áldozatot 100 000 nőre vetítve – ez a tendencia továbbra is emelkedik. Ahelyett, hogy szembenéznének ezekkel a problémákkal, a „genderideológiától” való félelmet használja fel a szélsőjobboldal egy speciális típusa arra, hogy aláássa azt a tudást, amely a fiatalokat arról tanítja, hogy a világ lehetne egy ragyogóbb hely is.
Legújabb dokumentumunk, A latin-amerikai szélsőjobboldal feministaellenes agendája (2026. március) vizsgálja a szélsőjobboldal gender-ellenes keresztes hadjáratát. Megmutatjuk, hogy ez a mozgalom nem elszigetelten működik, hanem a konzervatív erkölcsi erők transznacionális konstellációjának részét képezi, amely Washington-tól Budapesten át Brazíliavárosig húzódik. Olyan összejöveteleken, mint a Konzervatív Politikai Akció Konferencia (CPAC), szélsőjobboldali politikusok, evangélikus vezetők és gazdag pénzemberek találkoznak, hogy összehangolják kampányaikat. Ezekben a terekben a feminizmus közös ellenséggé válik, és a „szabadság” nyelvét kiforgatják, hogy a privatizációt, a kirekesztést és a hierarchiát védelmezzék. Pénz áramlik át a határokon, stratégiák keringenek, üzeneteket csiszolnak és ismételnek. És a felháborodás jutalmazására tervezett digitális platformokon keresztül a félelem és a félretájékoztatás gyorsabban terjed, mint az igazság.
Ahogy a gender-ellenes offenzíva terjedt Latin-Amerikában, összeütközött a régió egyik legerősebb feminista ciklusával (2015–2019). Nők töltötték meg az utcákat zöld kendőkkel, követelve az abortuszhoz való jogot. Közösségek szerveződtek a nemi alapú erőszak ellen. Nemzetközi feminista sztrájkok kapcsolták össze a munka kizsákmányolását a patriarchátus, a rasszizmus és az extraktivizmus erőszakosságával. Ezzel valami alapvető dolgot lepleztek le: a nemért folytatott küzdelem nem csupán identitásról vagy kultúráról szól, hanem magának a társadalomnak a szerveződéséről. A szélsőjobboldal egy individualista és privatizált rendet akar, amelyet tekintély, hierarchia és engedelmesség strukturál – egy olyan világot, ahol a patriarchális család elnyeli a gazdasági válság sokkjait azáltal, hogy a nőket még több órányi fizetetlen és el nem ismert gondozási munkára kényszeríti, feláldozva szabadságukat és életlehetőségeiket, miközben az egyenlőtlenség természetesnek tűnik. A feminista mozgalmak mást képzelnek el. Egy olyan társadalmat képzelnek el, amely a profit helyett a gondoskodás, a verseny helyett a szolidaritás, a felhalmozás helyett az élet köré szerveződik. E két vízió között húzódik korunk küzdelme: a kapitalista barbárság, vagy az élet és méltóság. Latin-Amerika-szerte, a városok utcáitól a munkásnegyedekig és a közösségi konyhákig, milliók folytatják, hogy ragaszkodjanak egy ragyogóbb világ építéséhez, amely nem a félelmen és hierarchián alapul.
A minap, Izrael Irán és Libanon elleni bombázását követően, a mexikói feminista költő, Rosario Castellanos rövid életrajzát olvastam, aki 1971-től 1974-ben bekövetkezett haláláig Mexikó izraeli nagykövete volt. Véletlen áramütés következtében halt meg Tel-Avivban negyvenkilenc évesen – különböző beszámolók szerint miután otthon megérintett egy lámpát, fürdés után a villanyért nyúlt, vagy bedugott egy lámpát. El tudom képzelni, hogy ez az érzékeny nő mélyen meg volt hatva a palesztinok megszállásától és az 1973-as jom kippuri háborútól. Bár nagykövetként kevés nyilvános nyilatkozatot tett a palesztinok helyzetéről, egy érdekes lenyomat megmaradt. 1972-ben a mexikói Excélsior újságban megjelenő rendszeres rovatában publikált egy verset „Pasaporte” (Útlevél) címmel, amely Mahmúd Darvís 1964-es „Jawaz al-Safar” (Útlevél) című versének visszhangja. Mindkét versben az iratok nem semlegesek. Fegyelmezik az életet, rögzítik az identitást, és eldöntik, hogy kinek az embersége számít:
Egy gondolatokkal bíró nő? Nem, sosem volt egy sem. Sosem ismételtem másokét sem (szerénységből vagy emlékezetkihagyásból). Egy cselekvő nő? Nem, az sem. Elég csak a lábam és a kezem méretére nézni.
Egy szavakkal bíró nő, akkor. Nem, nem a szavamat adó nő. Hanem szavaké – soké, sajnos, egymásnak ellentmondó, jelentéktelen, puszta hang, arabeszkek üres rostálása, szalonjáték, pletyka, tajték, feledés.
De ha kell a meghatározás a személyi igazolványba, írják, hogy jó szándékú nő vagyok, és hogy egyengettem a pokolba vezető egyenes és könnyű utat.
Nigel Farage egy szélsőjobboldali összeesküvés-elméletet terjesztett a „marxista tanárokról”, ami veszélyes támadás a brit antirasszista oktatás ellen.
Mit teszel akkor, ha ugyan széljobber ellenzékit játszó Fidesz 2.0 vagy (azaz a Tisza párt), de ugyanakkor LMBTQ vonalon zajlik hazánk legnagyobb kormányellenes lázadása???
A Nemzetközi Nőnap előestéjén az Európai Parlament a szolidaritás és ellenállás terévé vált, amikor a Baloldali Feminista Fórum: Élet patriarchális erőszak nélkül összehozta a baloldali EP-képviselőket, aktivistákat és feminista szószólókat egész Európából.
Miközben a magyar sajtóban megjelent pár napja a hír, hogy egy győri fiút terrorcselekmény előkészülete miatt letartóztattak, senki nem beszélt ennek okairól.
Donald Trump visszatérése az Egyesült Államok elnöki székébe felveti annak rémét, hogy megújítja beavatkozásait és „rezsimváltási” törekvéseit a szomszédos Latin-Amerikában, miközben hatalmas lökést ad a régió jelentős szélsőjobboldali erőinek.
Az Angol Labdarúgó-szövetségnek (FA) a sport szabályainak alakítására gyakorolt befolyását kellene felhasználnia, hogy megvédje a szivárványszimbólumot a 2034-es, Szaúd-Arábiában megrendezendő világbajnokságra – mondta az angol LGBTQ+ szurkolói csoport egyik vezetője.
