tüntetések

Franciaország kitört – 1,6 millióan csapnak vissza Macronra

Több mint 1,6 millióan vonultak utcára Macron ellen, a sztrájkok és iskolablokádok egy egységes mozgalom erejét mutatják

Sztrájkoló munkások és diákok özönlötték el Párizs utcáit csütörtökön. A szervezők szerint 1,6 millióan vonultak fel, köztük mintegy 350 ezren a fővárosban.

Le Havre-ban hatalmas számú kikötőmunkás csatlakozott a menethez. Lyonban mintegy 50 ezren vonultak fel, és legalább 70 városban és településen voltak tömegtüntetések, többek között Marseille-ben, Toulouse-ban, Bordeaux-ban, Grenoble-ban és máshol.

Az általános sztrájkot valamennyi jelentős szakszervezeti szövetség támogatta. Párizsban a támogatóik hatalmas blokkokat alkotva töltötték meg az utcákat.

A menet egyesítette a szakszervezetek hangosító rendszereit a művészeti főiskolás diákok által készített úszókkal, köztük egy óriási papírmasé szoborral Emmanuel Macron elnökről, amint egy égő iskolaépület fölé magasodik.

Ügyvédek egy csoportja fekete talárjukban egy „Colère noire” feliratú transzparenst vitt, utalva a „fekete dühre”, amelyet a fiatalokkal szembeni elnyomás miatt éreznek.

A tüntetők hatalmas palesztin zászlókat hoztak, és antifasiszta rigmusok rendszeresen végigsöpörtek a tömegen.

Arnaud, egy sztrájkoló tűzoltó elmondta a Socialist Worker-nek, hogy tűzoltóként jobb körülményeket követel, mert az állam nem jutalmazza a munkásokat, és a lakosság fizeti meg az árát, ha a tűzoltóság leépül.

Apaként jobb jövőt követel a következő generáció számára. És fiúként kiáll a nyugdíjasok mellett, akik évről évre egyre kevesebbet kapnak.

A nap azzal kezdődött, hogy iskolások blokád alá vették középiskoláikat. A párizsi belvárosban található Hélène Boucher iskolánál a rendőrök eltávolították a blokádokat, és agresszívan arra kényszerítették a diákokat, hogy menjenek el, néhányukat a földre lökték, miközben körbevették és táskáik átvizsgálásának vetették alá őket.

De később aznap reggel a diákok újra összegyűltek, és műanyag kukákkal blokkolták a Rue de Rivoli-t, szembenézve a rohamrendőrséggel a városközpontban.

A Saint-Denis külvárosából érkező diákok és munkások spontán módon vonultak át a Gare du Nord pályaudvaron, mielőtt csatlakozó menetet alkotva bekapcsolódtak a fő tüntetésbe.

Őket vasúti és kórházi dolgozók, valamint a Paul Éluard iskola diákjai és munkásai vezették.

Amikor megérkeztek, a rendőrök rövid időre megállították őket. De a zsaruk kénytelenek voltak engedni.

Guillaume, egy sztrájkoló vasúti munkás elmondta, hogy a sztrájk erős, különösen a mozdonyvezetők körében. A Socialist Worker-nek elmondta, hogy a bérek nem tartottak lépést az inflációval, és az energiaárak 15 év alatt megduplázódtak.

„Sok pénz van a részvényeseknek, és semmi a fizetésekre” – mondta. „Nekünk nincs politikai pártunk a munkások számára. A munka egyetlen mozgalma itt van az utcákon.

„A mai nap után azt hiszem, ez a mozgalom folytatódni fog. A kormány nem hallgat a népre, és a rendőrség nagyon kemény a fiatalokkal. Amikor fiatalokat ütnek, azt hiszem, itt az ideje sztrájkolni.”

A Paul Éluard volt az egyik első blokád alá vett iskola, ahol a diákok nem voltak hajlandók eltűrni a körülményeket. Az iskola dolgozói szeptember 24-e óta sztrájkolnak több erőforrásért és a rendőri erőszak ellen. Ez egy megújítható sztrájk – a munkások naponta döntenek a folytatásáról.

Monica iskolás diák elmondta a Socialist Worker-nek: „Az első naptól részesei vagyunk ennek az iskolánkban. Az emberek világszerte nézik a híreket, és azt hiszik, hogy mi Franciaországban mindig dühösek vagyunk. De okunk van rá. 10 évünk volt Macronnal.

„Volt a Gilets Jaunes tüntetés az üzemanyagárak miatt. Azt mondták, változni fognak a dolgok, de semmi sem változott. Sok ember fázik télen, mert nincs pénze fűtésre.”

A Voltaire iskolában a dolgozók szintén sztrájkba léptek ezen a héten. Kora reggel indították a sztrájkvonalat, gyűlést tartottak egy helyi kávézóban, és a diákokkal együtt csatlakoztak a fő tüntetéshez.

A város különböző pontjain a sztrájkolóknak választási lehetőségük volt, hogy egyénileg csatlakozzanak-e a tüntetésekhez, vagy csoportosan szerveződve blokkolják a munkahelyüket.

A természettudományi múzeum munkásai reggel sztrájkvonalat alakítottak ki. Marie a CGT szakszervezeti szövetségtől elmagyarázta, hogy hat hónapja vannak vitában, a könyvtárat minden szombaton sztrájkokkal zárva tartják.

„Eleinte a fizetésekről szólt” – mondta a Socialist Worker-nek. „De a sztrájkok alatt beszélgettünk egymással, és más követeléseink is vannak a munka megszervezésével és a vezetési gyakorlatokkal kapcsolatban. Amikor mindannyian beszéltünk, rájöttünk, hogy ez valami olyasmi, amivel mindannyian szembesülünk.

„A mai nap nemzeti nap. Ami ma más, hogy erőinket egyesítjük a diákokkal, egyetemi dolgozókkal és más múzeumok munkásaival.”

Marie hozzátette, hogy fontos ugyanabból a munkahelyből csoportosan csatlakozni a tüntetéshez, mert néhányan idegesek amiatt, hogy egyedül vegyenek részt a menetekben.

Kaïna, szintén sztrájkoló múzeumi munkás elmondta, hogy maguk a dolgozók szavaztak úgy, hogy sztrájkvonalat tartanak egy 150 fős közgyűlés után.

Elmondta a Socialist Worker-nek: „A sztrájkvonal alkalom arra, hogy találkozzunk más kollégákkal. És fontos, hogy láthatóak legyünk a múzeum látogatói számára. Legtöbbjük nem is veszi észre, hogy mennyi munkás van itt.”

Más sztrájkolók kevésbé voltak magabiztosak. Egy tanácsadó cég munkása elmondta, hogy eddig nem sikerült más kollégákat rávennie a sztrájkra, bár megpróbált beszélni velük.

Sam, egy civil szervezet munkása elmondta, hogy a munkások alacsony bérekkel és nagy munkanyomással szembesülnek, „mert ez egy jó ügyért van”.

Sam elmondta, hogy a szakszervezeti tagok hetente közgyűléseket tartva szerveződtek munkahelyén, és ajtóról ajtóra jártak, hogy beszéljenek az emberekkel a sztrájkról.

A franciaországi mozgalmat tinédzser iskolások indították el. Egyesek szerint a diákok követeléseinek hangsúlyosabbnak kellene lenniük – és a munkásoknak óvatosnak kell lenniük, nehogy „átvegyék” a saját ügyeikkel.

De sok munkás szerint saját követeléseik ugyanazok, mint az iskolákéi.

Sam elmondta a Socialist Worker-nek: „Tovább kell lépnünk a diákok »segítéséről« és »védelméről« szóló beszédtől a saját sztrájkjainkkal való szolidaritásról szóló beszéd felé. A legjobb módja annak, hogy megvédjük őket, ha csatlakozunk hozzájuk a küzdelemben, és felépítjük a saját erőnket.”

De a munkásoknak a szakszervezeti bürokrácia ellen is szerveződniük kell, amely a mozgalom potenciáljának megfékezésére törekszik. Ez azt jelenti, hogy az alapszintű szerveződést és cselekvést kell sürgetni, amely túlmutat a szakszervezeti vezetők elképzelésein.

A csütörtöki általános sztrájk látványos erőfitogtatás volt Macron kormánya ellen és a rendőrség annak megfékezésére tett kísérletei ellen. Sophie Binet, a CGT szakszervezeti szövetség vezetője megígérte, hogy a mozgalmat „a következő szintre” lépteti. Ahhoz, hogy ez valóra váljon és legyőzzék Macron költségvetését, a munkásoknak szerveződniük kell, és a sztrájkmozgalom gyökereit minden munkahelyre ki kell terjeszteniük.

forrás: Socialist Worker

A lázadások nem értelmetlenek – politikaiak

A hatalom azt akarja, hogy a lázadásokat irracionális erőszakként és a fosztogatást kapzsiságként utasítsuk el. De a történelem során az utcai lázadások mindig is megkérdőjelezték az állam hatalmát – írja Judy Cox.

Martin Luther King polgárjogi vezető 1967-ben azt mondta: „Végső soron a lázadás a nem hallottak nyelve.”

Kinget ma az erőszakmentes fekete polgárjogi mozgalom méltóságteljes arcaként tisztelik. De a lázadásról és fosztogatásról alkotott felfogása nem talál visszhangra azok körében, akik sietnek elítélni a fosztogatást a francia városokban.

A képmutatók, akik igazolják a népirtást Gázában és az iskolák bombázását Iránban, sietnek elítélni a tinédzser lázadókat.

A haladóbb gondolkodók gyakran ünneplik a tegnapi lázadásokat érthetőnek és vagánynak. De elítélik a mai lázadásokat.

A politikusok és a média felsorakoznak, hogy bűnözőkként ítéljék el a lázadókat, akik önző tetteikkel aláássák a legitim tiltakozásokat. De olyan társadalomban élünk, amely folyamatosan azt mondja nekünk, hogy az értékünket a viselt ruháinkkal, a telefonjainkkal és az otthonainkkal mérjük.

És a legtöbb fiatal tudja, hogy soha nem lesz lehetőségük élvezni ezeket a dolgokat.

A lázadásnak és a fosztogatásnak mindig is hatalmas szerepe volt a társadalmi változás történetében.

Nem azért vitatottak, mert aláássák a tiltakozó mozgalmakat – hanem azért vitatottak, mert gyakran a mozgalom legradikálisabb taktikái. Ez Vicky Osterweil érvelése „In Defence of Looting” (A fosztogatás védelmében) című könyvében.

A lázadások működnek. Nagy-Britannia 1981-es belvárosi lázadásai arra kényszerítették a konzervatív kormányt, hogy pénzt irányítson a városi közösségekbe.

Az 1991-es londoni Trafalgar Square-i fejadó elleni lázadás arra kényszerítette a „legyőzhetetlen” Margaret Thatchert, hogy feladja politikáját.

És a fosztogatás működik. Lehetővé teszi a szegények számára, hogy élvezhessék a siker szimbólumaiként felmutatott exkluzív árucikkeket. Leggyakrabban azt jelenti, hogy a családok hozzájutnak azokhoz az alapvető szükségletekhez, amelyeket nem engedhetnek meg maguknak. A fosztogatás – vagy „proletár vásárlás” – a közvetlen kisajátítás hatékony eszköze.

Ahogy Delio Vasquez írja „The Poor Person’s Defence of Riots” (A szegények védelme a lázadások mellett) című művében, a fosztogatás „ahhoz vezet, hogy megszerzed azokat a dolgokat, amelyekre törekszel”.

A média mindig a „bűnözésre” összpontosít, és figyelmen kívül hagyja a lázadók politikai sérelmeit. De a békés és „jól viselkedő” tüntetőket nem engedik szóhoz jutni.

A média soha nem tudósít objektíven a tiltakozásokról. 1967-ben a The Movement, az amerikai Diák Erőszakmentes Koordinációs Bizottság magazinja kifejtette a média megbékítésének hiábavalóságát. Azt írta: „A fehérek által irányított amerikai napilapok nem objektív, kritikus szemlélői az eseményeknek. Az újságok iparágak.”

A média figyelmen kívül hagyja a marginalizált közösségek által elszenvedett szegénységet. Így amikor dühükben felrobbannak, az irracionálisnak tűnik.

A rendőrségnek nincs szüksége ürügyre az erőszakhoz. Megtámadják a békés tüntetőket, és brutalizálják a faji alapú közösségeket.

A lázadás gyakrabban válasz a rendőri brutalitásra, mint annak okozója.

A lázadást gyakran „kívülálló agitátoroknak” tulajdonítják. Az Egyesült Államokban a déli rasszisták gyakran a délről érkező aktivistákat okolták a feketék felbujtásáért.

Ma mindenki a milliárdos Sorostól az antifa, anarchisták, muszlimok és a forradalmi baloldalig a „kívülálló agitátorok”.

A „kívülálló agitátorok” egész elképzelése megfosztja a tüntetőket cselekvőképességüktől. Feltételezi, hogy a lázadók saját tapasztalatai nem elegendőek az ellenállás cselekedeteinek inspirálásához.

A lázadások kaotikusak és pusztítóak lehetnek, különösen akkor, ha a lázadókat megakadályozzák abban, hogy elérjék a hatalom és a gazdagság központjait. Sokan megértik a dizájner üzletek fosztogatását, de visszariadnak a kicsi, családi tulajdonban lévő üzletek pusztításától.

De minden komoly tiltakozás, a polgári engedetlenségtől a sztrájkokig, megnehezíti néhány hétköznapi ember életét.

Az 1960-as években Assata Shakurt, a Fekete Párducok tagját arra kérték, hogy ítélje el azokat a lázadókat, akik felgyújtották saját negyedeiket. Így válaszolt: „Nem ők birtokolják azokat az üzleteket. Örülök, hogy felgyújtották azokat az üzleteket, mert azok az üzletek eleve kirabolták őket.”

A lázadókat opportunista bűnözőkként ítélik el, akik kívül állnak a politikai küzdelmen. A „jó tüntetők” törődnek a politikai kérdésekkel, míg a „rossz lázadók” csak edzőcipők és kézitáskák után kutatnak.

Ahogy Osterweil írja: „Ennek a kritikának az alapja az az elképzelés, hogy a szegény fekete vagy munkásosztálybeli emberek nem tudják, mit csinálnak – hogy amikor lázadnak és fosztogatnak, azon kívül cselekszenek, ami észszerű, azon kívül, ami ‚valódi’ küzdelem.”

Ezek a vádak tetőfokukra hágta az 1992-es Los Angeles-i lázadások idején. A lázadások egy fekete férfi rendőrök általi megverése elleni tiltakozás voltak, akiket egy teljesen fehér esküdtszék felmentett.

Sylvia Wynter regényíró kifejtette, hogy a lázadókat úgy látták, mint akiket „a reklámok csábítása megigézett”. Amikor ez a mesterségesen keltett fogyasztási vágy meghiúsult, egymásnak fordultak. Ez embertelenítette és depolitizálta a lázadókat.

Az az elképzelés, hogy a lázadások szemben állnak a politikai mozgalmakkal, fenntartja a munkásosztály és a fekete közösségek kriminalizálását. Amikor 2005-ben lecsapott a Katrina hurrikán, a fekete bűnözésről szóló előítéletek alakították a választ.

A foglyok a cellákba zárva, miközben emelkedett a víz, és a tetőkön tejet és pelenkát könyörgő családok figyelmen kívül maradtak. Rendőrök és fehér önbíráskodók gyilkoltak meg menekülő embereket, és tartóztattak le olyanokat, akik haldoklókon próbáltak segíteni.

A 2011-es londoni lázadások után Evan Calder Williams kiadott egy esszét „Nyílt levél azokhoz, akik elítélik a fosztogatást” címmel.

A belügyminiszterhez fordulva ezt írta: „Nem azért ítéled el azokat, akik fosztogatnak, mert fosztogatnak. Már rég elítélted őket. Az, hogy fosztogatnak, csak lőszert ad neked a kirekesztés és a rágalmazás hosszú háborújában.”

Williams azzal érvel, hogy a lázadók „durva materializmusa” elleni támadások mögött egy „csúnyább féreg” rejlik, amely „csak olyan mértékben támogatja a véleménynyilvánítást, amíg az irreleváns és immateriális marad”.

A lázadás és a fosztogatás azért zavarja a hatalmat, mert megzavarja a kapitalista társadalom alapvető feltevéseit – a magántulajdon legitimitását és a rendőrség és hadsereg jogát annak védelmére.

Amikor valamit fosztogatnak, az megszűnik árucikknek lenni, és kikerül a csere és a profit körforgásából. A megosztott aktivizmus által szabadul fel – a lázadás és a fosztogatás nem egyéni cselekedetek.

Neal Keating antropológus a fosztogatást a „potlatch”-hoz hasonlította – amely gyakori volt a Csendes-óceán északnyugati részének őslakosai körében.

A potlatchot esküvőkön, születéseken és halálokon tartották. A potlatchon a gazdagok versengtek, hogy a legtöbb vagyont adják el. A megmaradt vagyont máglyán égették el. Ez megakadályozta az egyenlőtlenségek kialakulását.

A potlatchot a kanadai kormány betiltotta, és a civilizáció és a kapitalizmus fenyegetéseként jelölte meg.

A lázadásról és fosztogatásról alkotott felfogásunkat ez a gyarmatosítás alakítja.

Míg a lázadásokat a düh inkoherens kitöréseiként látják, történelmileg gyakran szándékosak és célzottak voltak.

A 18. században éhező angol parasztok dühös csőcseléke úgy döntött, hogy nem lop a gabonakereskedőktől. E. P. Thompson történész leírta, hogyan „vettek kukoricát a gazdáktól, és adták el a népszerű áron a piacon, visszavitték a gazdáknak nemcsak a pénzt, hanem a zsákokat is”.

A történelmi lázadások koherens politikai mozgalmakat hoztak létre. A Bastille ostroma indította el a francia forradalmat. A Stonewall-i lázadások inspirálták a meleg felszabadítási mozgalmat.

És a lázadások nem állnak kívül a munkásmozgalmon. A tömegsztrájk-mozgalmak magukban foglalták a lázadás elemeit, amelyeket gyakran a sztrájktörők rendőri védelme provokált.

A Tonypandy-i lázadások heves összecsapások sorozata volt 12 000 sztrájkoló szénbányász és a rendőrség között Dél-Walesben 1910 novemberében.

A lázadás egyik estéjén a bányászok és családjaik fosztogattak és ünnepi felvonulást tartottak. Winston Churchill belügyminiszter katonaságot küldött be. Egy bányász, Samuel Rhys meghalt, és több százan megsebesültek.

A Tonypandy-i felvonulás a közösségi ünnepek hosszú történetére emlékeztetett, amelyek átcsaptak lázadásba és csínytevésbe az egyház, a király és az úr ellen.

Ian Gilmour „Riots, Risings and Revolution” (Lázadások, felkelések és forradalom) című könyvében leírja, hogyan „igazolható az erőszakos elnyomás és a hivatalos terrorizmus a lázadás leverésében elért sikerükkel, és a visszaélések államérdekből menthetők. A népi erőszak nem kap ilyen szabadságot.”

A 18. századi Angliában, írja Gilmour, „az erőszak sokkal inkább az uralkodóktól származott, mint az elnyomottaktól”.

Ennek az erőszakos, gyarmati múltnak az öröksége tovább él. A 2014-es fergusoni lázadások idején, amelyeket Michael Brown rendőrgyilkossága váltott ki, egy hashtag jelent meg a Twitteren. A #suspectedlooters alatt az emberek gyarmati európaiak, ültetvénytulajdonosok és rasszisták képeit tették közzé.

A lázadás és a fosztogatás kihívhatja az állam tekintélyét és a kapitalizmus logikáját.

De nem elegendőek a társadalom átalakításához. A munkahelyi kollektív küzdelem demokratikus olyan módon, ahogy a lázadás soha nem lehet.

Új világot kell teremtenünk, valamint le kell rombolnunk a régit. Ez kezdődhet az utcákon – de ott kell befejeződnie, ahol hatalmunkban áll új társadalmat teremteni: a munkahelyeken.

forrás: Socialist Worker

A francia mozgalom dacol az állami elnyomással, és megalázza a Macron-rezsimet

A francia állam mindent bevetett, hogy ezen a szombaton összeroppantsa az utcai mozgalmat.

Több százezer ember mozgósított Franciaország-szerte – és biztosította, hogy ez kudarcot valljon.

Figyelemre méltó győzelmet arattak Emmanuel Macron elnök és Sébastien Lecornu miniszterelnök felett.

Macron és Lecornu több mint 70 000 rendőrt, a páncélozott járművekkel felszerelt félkatonai GBGM-et, valamint a RAID és GIGN „terroristaellenes” egységeket mozgósította.

Már Párizsban is több százezer ember vonult fel. Jean-Luc Mélenchon, a baloldali Engedetlen Franciaország párt vezetője szerint a fővárosi menet négy kilométer – csaknem két és fél mérföld – hosszú volt.

Ez volt „a legnagyobb tüntetés a kezdetek óta” – mondta, örülve „a társadalmi mozgalom teljes győzelmének”.

Az állam szinte minden tiltakozást betiltott, és kijárási tilalmat vezetett be. Fegyveres banditák testületeit zúdította a tüntetőkre, könnygázt és vízágyúkat vetett be.

A rendőrség több száz embert tartóztatott le, és több városban blokkolta a tiltakozásokat. De sokan dacoltak a tilalmakkal és néztek szembe az erőszakkal, köztük több tízezren Marseille-ben, 20 000-en Lyonban és 10 000-en Bordeaux-ban.

Legalább 30 000 ember vonult át Orléans-on, tiltakozásul a fasiszta Nemzeti Tömörülés (RN) ellen, miközben az éves kongresszusát tartotta.

A tiltakozást helyi aktivisták szervezték, és a Marche des Solidarités (MDS) antirasszista csoport támogatta.

Antifasisztákat vonzott egészen Bretagne-tól, Marseille-től és Toulouse-tól. És körülbelül 20 busznyi ember érkezett Párizsból és a környező területekről. Voltak blokkok több nagy szakszervezeti szövetségtől és nagy csoportok fiatalokból.

Mathieu az MDS-től a Socialist Worker-nek elmondta: „Hatalmas siker volt – legalább 30 000-en voltunk.

„A média mind Orléans-ról beszél, de nem úgy, ahogy az RN szerette volna. Azt akarták, hogy minden róluk és a konferenciájukról szóljon. De helyette a tiltakozásokról beszélnek.”

Elmondta, hogy Orléans-t nem tartják baloldali fellegvárnak, és ugyanazok a szövetségek mindenhol felépíthetők.

Egy delegáció az okmányok nélküli bevándorlóktól – Franciaországban sans-papiers néven ismertek – csatlakozni készült a tüntetéshez.

De három buszt Párizsból megállított a félkatonai Csendőrség a város külterületén.

A zsaruk nem engedték át az okmányok nélküli bevándorlókat és támogatóikat személyazonosító okmányok felmutatása nélkül.

Így mintegy 200 ember elfoglalta az autópálya egy részét, spontán tiltakozást tartva, dalokkal és zenével, amelyet a bevándorló aktivisták biztosítottak.

Mathieu elmondta: „Az állam megmutatta, hogy megvédi a fasisztákat. Betiltották a tiltakozásokat Orléans-ban holnap. És betiltották, hogy az emberek a fasizmus ellen tiltakozzanak, amikor megállították a buszokat.

„Legközelebb több emberre, több egységre és több harciasságra van szükségünk.”

Az antifasiszták elmagyarázták a Socialist Worker-nek, miért akartak Orléans-ba jönni.

„A fasizmus egy vírus” – mondta Abdelkrim. Szerinte akkor fertőzi meg a társadalmat, amikor rossz a pénzügyi helyzet, megosztja az embereket, és lehetetlenné teszi az egység építését.

Elias a Socialist Worker-nek elmondta: „Minden lehetséges eszközzel harcolnunk kell a szélsőjobb ellen. A szélsőjobb növeli a feszültséget Franciaországban, és növeli a muszlimok és zsidók iránti gyűlöletet.”

Nausicaa és Manon is azt mondták, hogy Franciaország egyre polarizáltabb. Két egymással szemben álló tábor érzése van.

Franciaországot az elmúlt hónapban felkelés rázta meg, miután a diákok blokád alá vették iskoláikat a tanárok és a finanszírozás hiánya miatt. A fiatalok tömegtiltakozásai tele voltak antifasiszta szlogenekkel és az RN ellen készített saját készítésű plakátokkal.

A nagytőke egyes részei az RN felé tekintenek, mint a mozgalmat összeroppantani képes erőre.

Marine Le Pen elnökjelöltje az „anarchikus bevándorlást” okolta a múlt szombati egyes városokban történt lázadásokért és fosztogatásokért. Megígérte, hogy helyreállítja a „tekintélyt és a biztonságot”, ha 2027 áprilisában megválasztják.

„Vannak, akik azt mondják, ami történik, megerősíti a szélsőjobbot az állami propaganda miatt” – mondta Oscar a Socialist Worker-nek.

„De az utcai mozgalom reményt ad az antirasszistáknak is, mert olyan módon hozza össze az embereket, ahogyan azt korábban nem láttuk.”

Oscar elmagyarázta, hogy a mozgalom az elmúlt években politikailag tudatosabbá vált, különösen a Nahel Merzouk 2023-as meggyilkolása miatti felkelés óta.

Azt állította, hogy korábban az aktivizmus töredezettebb volt. Elmondta, hogy egyrészt voltak a megélhetési költségek körüli küzdelmek, mint a Sárga Mellényes mozgalom, másrészt a fiatalok antirasszista felkelései.

„Gyönyörű látni, ahogy gazdag iskolák gyerekei támogatják elvtársaikat a szegény külvárosokban” – tette hozzá Mona.

„Vidéki területről származom. Fontos, hogy ne csak Párizsban maradjunk, és ne tűnjünk úgy, mintha mindannyian párizsiak lennénk” – mondta Alma.

Feszültségek vannak az RN-en belül. Bázisának egy része fenntartani próbálja egy tiszteletreméltó, hatalomra váró kormánypárt illúzióját, míg mások a keményebb jobboldal és az utcai fasiszta mozgalom felé tekintenek.

Például RN-képviselők voltak jelen egy párizsi gyűlésen tavaly, hogy megemlékezzenek a Quentin Deranque utcai fasisztáról. Azt fasiszták szervezték, köztük a bevándorlásellenes női csoport, a Némésis.

Az RN vezetője és valószínű jövőbeli miniszterelnöke, Jordan Bardella nemrég egy történelmi antiszemita megjegyzések miatti botrányba keveredett. És feszültség van Bardella és Le Pen között. De képesek az egységre is, különösen amikor a közvélemény-kutatásokat vezetik.

Az RN növekedését a rasszizmus táplálja, amely mélyen gyökerezik a mainstream jobboldalban is. Bruno Retailleau, a konzervatív típusú Les Républicains Párt elnökjelöltje „barbárok” visszatéréséről és „civilizálatlan” emberekről beszélt.

A szombati menet egy pénteki, Párizstól nyugatra, Trappes-ban történt feltételezett rasszista és iszlamofób támadás után következett, amely félelmet keltett a helyi lakosság körében. Egy lövöldöző megölt egy embert és megsebesített öt másikat.

Sebastien antifasiszta a mainstream politikusok rasszizmusa elleni küzdelem szükségességéről beszélt. „Folytatnunk kell a tüntetéseket, ki kell rúgni Macront, és felelősségre kell vonni a médiát azért, amit mond” – mondta a Socialist Worker-nek.

„Sok rasszista retorika van. Évek óta ilyen.”

A szombat lenyűgöző siker volt – de a mozgalom még mindig jelentős akadályokkal néz szembe, ha győzni akar.

A szakszervezeti szövetségek általános sztrájkot hirdettek november 5-re. De a szakszervezeti bürokrácia, amely a munkaadók és a munkások között egyensúlyoz, bizonyítani próbálja majd, hogy ő a mozgalom tiszteletreméltó arca.

Alapszintű szervezésre lesz szükség ahhoz, hogy a győzelemhez szükséges akciót megvalósítsák. A munkások sorai megragadhatják a november 5-i dátumot, hogy addig szervezzék az akciót – és hogy érveljenek amellett, hogy a munkásoknak utána is sztrájkolniuk kell.

Zárjuk le Franciaországot határozatlan általános sztrájkkal, űzzük ki Macront és Lecornut – és verjük vissza a fasisztákat!

forrás: Socialist Worker

Az Európai Baloldal szolidaritási nyilatkozata a spanyol, német és francia tüntetésekkel

Az Európai Baloldal – Magyarországi Munkáspárt 2006 teljes szolidaritásáról biztosítja a Spanyolországban, Németországban és Franciaországban utcára vonuló munkásokat, fiatalokat, nyugdíjasokat és minden elégedetlen embert, aki békés tüntetéseken fejezi ki tiltakozását a jelenlegi társadalmi-gazdasági rendszer igazságtalanságai ellen.

A madridi, berlini és párizsi megmozdulások nem csupán helyi események: egy európai méretű, közös elégedetlenség megnyilvánulásai, amelyek rávilágítanak arra, hogy a neoliberális politika egész Európában ugyanazokat a problémákat termeli újra.

Spanyolországban a lakhatási válság és a fiatalok kilátástalan helyzete ellen tiltakoznak. Németországban a kötelező sorkatonai szolgálat, a fegyverkezés és a szélsőjobb erősödése miatt vonultak az utcára az elégedetlen emberek.

Franciaországban az oktatási rendszer leépülése váltotta ki a diákok megmozdulásait, amelyekhez most a szakszervezetek is csatlakoznak a nyugdíjreform és a munkavállalói jogok elleni támadások miatt. Bár a jelszavak országonként eltérőek, a gyökér ugyanaz: a tőke érdekeit szolgáló politikák, amelyek a közszolgáltatásokat leépítik, a béreket visszafogják, a lakhatást megfizethetetlenné teszik, és a fiatal generációk jövőjét elrabolják.

Pártunk határozottan kiáll amellett, hogy a tüntetők követelései jogosak és időszerűek. Támogatjuk a tisztességes bérek, a megfizethető lakhatás, a nyugdíjak védelme, a közszolgáltatások megerősítése és a munkavállalói jogok bővítése iránti igényeket. Ezek nem „különleges érdekek”, hanem a társadalom többségének alapvető szükségletei.

Az Európai Baloldal – Magyarországi Munkáspárt 2006 szerint Európának végre szakítania kell azzal a politikával, amely a bankokat és a nagyvállalatokat menti, miközben a dolgozó embereket és a közösségeket magukra hagyja. Különösen érintettek vagyunk az újfasiszta szervezetek elleni fellépésben, az antifasizmust megbélyegző, úgynevezett Antifa-törvény eltörlésében.

Felszólítjuk az európai baloldali, szociáldemokrata, zöld és szakszervezeti erőket, hogy erősítsék meg az összefogást. A spanyol, német és francia tüntetések példája megmutatja, hogy a közös cselekvés képes nyomást gyakorolni a kormányokra és az Európai Unió intézményeire. Csak egységes fellépéssel érhetjük el, hogy az Európai Unió ne a megszorítások és a fegyverkezés, hanem a béke, a szociális igazságosság, a fenntartható fejlődés és a demokratikus részvétel terepe legyen.

Pártunk továbbra is kiáll a tüntetők mellett, és minden tőlünk telhető eszközzel támogatjuk követeléseiket – a szolidaritástól a szervezésig, a nyilvános kiállástól a politikai nyomásgyakorlásig. Hiszünk abban, hogy a változás alulról épül, és hogy Európa jövője nem a tőke, hanem a dolgozó emberek kezében van.

Európai Baloldal – Magyarországi Munkáspárt 2006 Elnöksége

„ICE nélkül, háború nélkül, királyok nélkül” – tüntetések az USA-ban

A „Nincs király” (No Kings) tiltakozó megmozdulásokon az emberek százezrei vonultak az utcákra országszerte, az ICE-ellenes és Trump-ellenes jelszavakhoz csatlakozva, újabb jelet adva Trump növekvő népszerűtlenségének.

Ez volt az Egyesült Államok történelmének legnagyobb tüntetési napja. Szombaton a legutóbbi No Kings tiltakozások keretében mintegy 8 millióan vonultak az utcákra szerte az országban.

Trump arra szólította fel az embereket, hogy menjenek az utcákra Iránban – ehelyett az Egyesült Államok utcáin robbant ki a tömegtüntetés 3300 helyszínen.

Ez a harmadik alkalom, hogy a No Kings mozgalom mögött álló koalíció rendezvényeket szervezett Donald Trump és politikája elleni tiltakozásra.

A tüntetők dacos üzeneteket skandáltak, és saját készítésű táblákat vittek magukkal, amelyek elítélték az iráni háborút, a szavazati jogokat fenyegető veszélyeket és a Fehér Ház tömeges letartóztatási razziáit.

Az Anti-ICE (Bevándorlási és Vámhivatal ellenes) mozgalom is beleolvadt a demonstrációkba. Népszerű skandálás volt: „Mondd egyszer, mondd kétszer, nem tűrjük az ICE-t”. [- az eredeti angol skandálásban rímel is]

Az egyik legnagyobb nagygyűlésre St. Paulsban, Minneapolis mellett került sor, a mozgalom központjában, ahol mintegy 200 ezren vonultak fel. Bruce Springsteen előadta a Streets of Minneapolis című dalt, amelyet azért írt, hogy tiltakozzon Renée Good és Alex Pretti minneapolisi meggyilkolása ellen, akiket januárban ICE-ügynökök öltek meg.

„Rossz várost választottatok” – mondta Springsteen a tömegnek – „ezek az amerikai városok elleni inváziók nem maradhatnak megtorlatlanul.” Jane Fonda színésznő felolvasta Brenda, Renée Good feleségének nyilatkozatát.

Washingtonban néhány tüntető a katonai bázishoz vonult, ahol Stephen Miller, a Fehér Ház tömeges kiutasításokat felügyelő tisztviselője lakik. Néhányan azt skandálták: „Stephen Millernek mennie kell” és „Itt a nép az ajtód előtt”. Az egyik washingtoni tiltakozó csoport a Lincoln-emlékmű lépcsőinél állt meg, és egy 3 méter magas palesztin zászlót lengetett.

Hazami Barmada elmondta: „A legtöbb amerikai nem tudja, hogy az adódollárjaikat az erőszak támogatására használják. Ez akkor történik, miközben sok amerikai nem engedheti meg magának a lakhatást, a tejet, az iskolát vagy az egészségügyi ellátást. Az árak folyamatosan emelkednek, miközben mi Izrael háborúit vívjuk.”

Eric Fretz a Socialist Workernek nyilatkozott, amikor a New York-i menet véget ért. „A menet a végéhez közeledik. Két sugárutat kellett igénybe vennie a belvárosi szakaszon. A Hands-Off NYC, a New York-i menetet szervező koalíció 350 000 főre becsülte a New York-i felvonulók számát, ami hihetőnek tűnik. Egy ponton voltak emberek a végén a 34. utcánál, miközben még mindig voltak emberek az 59. utcánál, ahol indult. Az összes különböző Trump-ellenes témát felhozták. Volt némi ’védjük meg a demokráciát’ hazafias cucc, és némi Demokrata párti érzület, de ebből sokkal kevesebb volt, és kevesebb amerikai zászló, mint legutóbb. Jelentős számban voltak háborúellenes táblák és néhány palesztin zászló. A hivatalos New York-i szervezők a ’No ice, no kings, no war’ (ICE nélkül, királyok nélkül, háború nélkül) jelszót hozták, amit egy kicsit fel is kaptak. Mi hozzátettük: ’no billionaires’ (milliárdosok nélkül). A skandálások között volt a ’hey hoe, Donald Trumpnak mennie kell’, a ’Menekültek szívesen látottak itt’, és egy új: ’Nincs ICE, nincs háború, nincs királyjelölt – nincs több milliárdos a szálak mögött’. Nagy kontingensek voltak a SEIU 32BJ szakszervezetből, amely épületfelügyelőket és személyzetet szervez, valamint egy csoport LIUNA bevándorló munkás.”

„Sok tüntetés volt kisvárosokban, republikánus többségű körzetekből is érkeztek jelentések, ahol több ember jelent meg a Trump-ellenes tüntetéseken. A floridai The Villages, egy nagy, erősen republikánus szavazatú nyugdíjas közösség, szombaton tartotta legnagyobb No Kings tüntetését. Országos szinten a No Kings honlap nem határozott meg egyértelmű követeléseket (hányszor lehet ismételgetni, hogy ’Nincs trón, nincs korona, nincs király’, amikor az USA-ban csaknem 250 éve, III. György király óta nem volt király?). De elítélik Trumpot, amiért ’adódollárjaink milliárdjait költi külföldi rakétatámadásokra, miközben az életszínvonalat emeli, és óriási ajándékokat osztogat milliárdos szövetségeseinek’. A Hands-Off NYC hosszas vita után továbbment, és a ’No Ice, No War, No Kings’-t tette a fő hivatalos szlogenné. De ami még fontosabb, az emberek a saját tábláikat hozták.”

„A New York-i munkáskontingensekben volt egy változatos csoport: DC37 önkormányzati munkások és alkalmazottak, a SEIU helyi 32BJ – hangosak és többségében színes bőrűek – és a túlnyomórészt bevándorló LIUNA munkások. A következő lépések közé tartozik majd erre építeni, több szakszervezeti tagot bevonni, és megszervezni a Május Elsejét. Ezen a No Kings meneten feltűnően kevesebb amerikai zászló volt, mint a korábbi hasonló Trump-ellenes meneteken, és ismét nagyobb volt, mint elődei. Figyelemre méltó az is, hogy a hivatalos Hands Off NYC skandálási ív tartalmazta a ’Palesztinától Mexikóig, a határfalaknak menniük kell’ skandálást, amely a baloldalhoz kapcsolódik.”

Nathanial Hort a Socialist Workernek elmondta: „Egészen nagy volt a részvétel Tucsonban, Arizonában. Nagyon sokféle tömeg és csoport működött itt. Nagy tömeg volt az iráni háború ellen, nem csak azért, mert a Donald Trump-kabinet nem ment át a kongresszuson, hanem olyan emberek, akik őszintén ellenezték az amerikai imperializmust Iránban, és azt akarták, hogy Iránnal kapcsolatos minden külügyi probléma egyszerűen szűnjön meg. A legtöbb ember Trump külpolitikája, szociális szolgáltatásokkal kapcsolatos politikája, határpolitikája és a színes bőrűeket kormányzati állásokból célzó végrehajtási rendeletei ellen volt, amely aktívan rontotta sok közszférában dolgozó helyzetét. Volt egy transznemű és melegjogi aktivistákból álló blokk, akik transznemű, leszbikus, meleg és nem bináris büszkeség zászlókat lengettek, ami jó volt. Sok városban arra kérték az embereket, hogy regisztráljanak online a tüntetésekre, és értesítést kapnak majd a körzetükben zajló akciókról és a részvételi lehetőségekről.”

Chicago belvárosában a tüntetők azt skandálták: „Trumpnak most mennie kell, a fasisztáknak most menniük kell” és „ki az ICE-szal” – ahogy besoroltak a Grant Parkba. A chicagói nagygyűlés felszólalói a munkásjogokról, valamint a bevándorló és transznemű közösségek védelméről beszéltek. „Amikor olyan világot építünk, amely védi a transznemű embereket, olyan világot építünk, amely mindenki számára jobb” – mondta Iggy Ladden, a Chicago Therapy Collective alapítója. Deana Fredericks egy olyan női csoporttal volt, akik A szolgálólány meséje szereplőinek öltöztek be. „Aggódunk a nők jogai miatt, de ez már túl is mutat ezen” – mondta, utalva az iráni háborúra és a szavazati jogokra.

Fennáll a veszélye annak, hogy a Demokraták magukat állítják a No Kings mozgalom élére, és a választások felé terelik azt. Eric elmondta: „A nagyvárosokban, ahol nagygyűléseket tartottak, néhány felszólaló azt a gondolatot hangoztatta, hogy a Demokratákra szavazás az ellenállás része.” Ez a stratégia kisiklatja a Trump elleni ellenállást. A mozgalomnak az utcákon kell maradnia, ellen kell állnia az ICE terroristáinak, és kapcsolatba kell lépnie a szervezett munkásokkal, hogy a Május Elsejét a militáns aktivizmus fókuszpontjává tegye. Trump népszerűsége szabadesésben zuhan – a mozgalomnak most kell egyesülnie és szervezkednie, hogy eltávolítsa őt.

forrás: Socialist Worker