Engedetlen Franciaország

A lázadások nem értelmetlenek – politikaiak

A hatalom azt akarja, hogy a lázadásokat irracionális erőszakként és a fosztogatást kapzsiságként utasítsuk el. De a történelem során az utcai lázadások mindig is megkérdőjelezték az állam hatalmát – írja Judy Cox.

Martin Luther King polgárjogi vezető 1967-ben azt mondta: „Végső soron a lázadás a nem hallottak nyelve.”

Kinget ma az erőszakmentes fekete polgárjogi mozgalom méltóságteljes arcaként tisztelik. De a lázadásról és fosztogatásról alkotott felfogása nem talál visszhangra azok körében, akik sietnek elítélni a fosztogatást a francia városokban.

A képmutatók, akik igazolják a népirtást Gázában és az iskolák bombázását Iránban, sietnek elítélni a tinédzser lázadókat.

A haladóbb gondolkodók gyakran ünneplik a tegnapi lázadásokat érthetőnek és vagánynak. De elítélik a mai lázadásokat.

A politikusok és a média felsorakoznak, hogy bűnözőkként ítéljék el a lázadókat, akik önző tetteikkel aláássák a legitim tiltakozásokat. De olyan társadalomban élünk, amely folyamatosan azt mondja nekünk, hogy az értékünket a viselt ruháinkkal, a telefonjainkkal és az otthonainkkal mérjük.

És a legtöbb fiatal tudja, hogy soha nem lesz lehetőségük élvezni ezeket a dolgokat.

A lázadásnak és a fosztogatásnak mindig is hatalmas szerepe volt a társadalmi változás történetében.

Nem azért vitatottak, mert aláássák a tiltakozó mozgalmakat – hanem azért vitatottak, mert gyakran a mozgalom legradikálisabb taktikái. Ez Vicky Osterweil érvelése „In Defence of Looting” (A fosztogatás védelmében) című könyvében.

A lázadások működnek. Nagy-Britannia 1981-es belvárosi lázadásai arra kényszerítették a konzervatív kormányt, hogy pénzt irányítson a városi közösségekbe.

Az 1991-es londoni Trafalgar Square-i fejadó elleni lázadás arra kényszerítette a „legyőzhetetlen” Margaret Thatchert, hogy feladja politikáját.

És a fosztogatás működik. Lehetővé teszi a szegények számára, hogy élvezhessék a siker szimbólumaiként felmutatott exkluzív árucikkeket. Leggyakrabban azt jelenti, hogy a családok hozzájutnak azokhoz az alapvető szükségletekhez, amelyeket nem engedhetnek meg maguknak. A fosztogatás – vagy „proletár vásárlás” – a közvetlen kisajátítás hatékony eszköze.

Ahogy Delio Vasquez írja „The Poor Person’s Defence of Riots” (A szegények védelme a lázadások mellett) című művében, a fosztogatás „ahhoz vezet, hogy megszerzed azokat a dolgokat, amelyekre törekszel”.

A média mindig a „bűnözésre” összpontosít, és figyelmen kívül hagyja a lázadók politikai sérelmeit. De a békés és „jól viselkedő” tüntetőket nem engedik szóhoz jutni.

A média soha nem tudósít objektíven a tiltakozásokról. 1967-ben a The Movement, az amerikai Diák Erőszakmentes Koordinációs Bizottság magazinja kifejtette a média megbékítésének hiábavalóságát. Azt írta: „A fehérek által irányított amerikai napilapok nem objektív, kritikus szemlélői az eseményeknek. Az újságok iparágak.”

A média figyelmen kívül hagyja a marginalizált közösségek által elszenvedett szegénységet. Így amikor dühükben felrobbannak, az irracionálisnak tűnik.

A rendőrségnek nincs szüksége ürügyre az erőszakhoz. Megtámadják a békés tüntetőket, és brutalizálják a faji alapú közösségeket.

A lázadás gyakrabban válasz a rendőri brutalitásra, mint annak okozója.

A lázadást gyakran „kívülálló agitátoroknak” tulajdonítják. Az Egyesült Államokban a déli rasszisták gyakran a délről érkező aktivistákat okolták a feketék felbujtásáért.

Ma mindenki a milliárdos Sorostól az antifa, anarchisták, muszlimok és a forradalmi baloldalig a „kívülálló agitátorok”.

A „kívülálló agitátorok” egész elképzelése megfosztja a tüntetőket cselekvőképességüktől. Feltételezi, hogy a lázadók saját tapasztalatai nem elegendőek az ellenállás cselekedeteinek inspirálásához.

A lázadások kaotikusak és pusztítóak lehetnek, különösen akkor, ha a lázadókat megakadályozzák abban, hogy elérjék a hatalom és a gazdagság központjait. Sokan megértik a dizájner üzletek fosztogatását, de visszariadnak a kicsi, családi tulajdonban lévő üzletek pusztításától.

De minden komoly tiltakozás, a polgári engedetlenségtől a sztrájkokig, megnehezíti néhány hétköznapi ember életét.

Az 1960-as években Assata Shakurt, a Fekete Párducok tagját arra kérték, hogy ítélje el azokat a lázadókat, akik felgyújtották saját negyedeiket. Így válaszolt: „Nem ők birtokolják azokat az üzleteket. Örülök, hogy felgyújtották azokat az üzleteket, mert azok az üzletek eleve kirabolták őket.”

A lázadókat opportunista bűnözőkként ítélik el, akik kívül állnak a politikai küzdelmen. A „jó tüntetők” törődnek a politikai kérdésekkel, míg a „rossz lázadók” csak edzőcipők és kézitáskák után kutatnak.

Ahogy Osterweil írja: „Ennek a kritikának az alapja az az elképzelés, hogy a szegény fekete vagy munkásosztálybeli emberek nem tudják, mit csinálnak – hogy amikor lázadnak és fosztogatnak, azon kívül cselekszenek, ami észszerű, azon kívül, ami ‚valódi’ küzdelem.”

Ezek a vádak tetőfokukra hágta az 1992-es Los Angeles-i lázadások idején. A lázadások egy fekete férfi rendőrök általi megverése elleni tiltakozás voltak, akiket egy teljesen fehér esküdtszék felmentett.

Sylvia Wynter regényíró kifejtette, hogy a lázadókat úgy látták, mint akiket „a reklámok csábítása megigézett”. Amikor ez a mesterségesen keltett fogyasztási vágy meghiúsult, egymásnak fordultak. Ez embertelenítette és depolitizálta a lázadókat.

Az az elképzelés, hogy a lázadások szemben állnak a politikai mozgalmakkal, fenntartja a munkásosztály és a fekete közösségek kriminalizálását. Amikor 2005-ben lecsapott a Katrina hurrikán, a fekete bűnözésről szóló előítéletek alakították a választ.

A foglyok a cellákba zárva, miközben emelkedett a víz, és a tetőkön tejet és pelenkát könyörgő családok figyelmen kívül maradtak. Rendőrök és fehér önbíráskodók gyilkoltak meg menekülő embereket, és tartóztattak le olyanokat, akik haldoklókon próbáltak segíteni.

A 2011-es londoni lázadások után Evan Calder Williams kiadott egy esszét „Nyílt levél azokhoz, akik elítélik a fosztogatást” címmel.

A belügyminiszterhez fordulva ezt írta: „Nem azért ítéled el azokat, akik fosztogatnak, mert fosztogatnak. Már rég elítélted őket. Az, hogy fosztogatnak, csak lőszert ad neked a kirekesztés és a rágalmazás hosszú háborújában.”

Williams azzal érvel, hogy a lázadók „durva materializmusa” elleni támadások mögött egy „csúnyább féreg” rejlik, amely „csak olyan mértékben támogatja a véleménynyilvánítást, amíg az irreleváns és immateriális marad”.

A lázadás és a fosztogatás azért zavarja a hatalmat, mert megzavarja a kapitalista társadalom alapvető feltevéseit – a magántulajdon legitimitását és a rendőrség és hadsereg jogát annak védelmére.

Amikor valamit fosztogatnak, az megszűnik árucikknek lenni, és kikerül a csere és a profit körforgásából. A megosztott aktivizmus által szabadul fel – a lázadás és a fosztogatás nem egyéni cselekedetek.

Neal Keating antropológus a fosztogatást a „potlatch”-hoz hasonlította – amely gyakori volt a Csendes-óceán északnyugati részének őslakosai körében.

A potlatchot esküvőkön, születéseken és halálokon tartották. A potlatchon a gazdagok versengtek, hogy a legtöbb vagyont adják el. A megmaradt vagyont máglyán égették el. Ez megakadályozta az egyenlőtlenségek kialakulását.

A potlatchot a kanadai kormány betiltotta, és a civilizáció és a kapitalizmus fenyegetéseként jelölte meg.

A lázadásról és fosztogatásról alkotott felfogásunkat ez a gyarmatosítás alakítja.

Míg a lázadásokat a düh inkoherens kitöréseiként látják, történelmileg gyakran szándékosak és célzottak voltak.

A 18. században éhező angol parasztok dühös csőcseléke úgy döntött, hogy nem lop a gabonakereskedőktől. E. P. Thompson történész leírta, hogyan „vettek kukoricát a gazdáktól, és adták el a népszerű áron a piacon, visszavitték a gazdáknak nemcsak a pénzt, hanem a zsákokat is”.

A történelmi lázadások koherens politikai mozgalmakat hoztak létre. A Bastille ostroma indította el a francia forradalmat. A Stonewall-i lázadások inspirálták a meleg felszabadítási mozgalmat.

És a lázadások nem állnak kívül a munkásmozgalmon. A tömegsztrájk-mozgalmak magukban foglalták a lázadás elemeit, amelyeket gyakran a sztrájktörők rendőri védelme provokált.

A Tonypandy-i lázadások heves összecsapások sorozata volt 12 000 sztrájkoló szénbányász és a rendőrség között Dél-Walesben 1910 novemberében.

A lázadás egyik estéjén a bányászok és családjaik fosztogattak és ünnepi felvonulást tartottak. Winston Churchill belügyminiszter katonaságot küldött be. Egy bányász, Samuel Rhys meghalt, és több százan megsebesültek.

A Tonypandy-i felvonulás a közösségi ünnepek hosszú történetére emlékeztetett, amelyek átcsaptak lázadásba és csínytevésbe az egyház, a király és az úr ellen.

Ian Gilmour „Riots, Risings and Revolution” (Lázadások, felkelések és forradalom) című könyvében leírja, hogyan „igazolható az erőszakos elnyomás és a hivatalos terrorizmus a lázadás leverésében elért sikerükkel, és a visszaélések államérdekből menthetők. A népi erőszak nem kap ilyen szabadságot.”

A 18. századi Angliában, írja Gilmour, „az erőszak sokkal inkább az uralkodóktól származott, mint az elnyomottaktól”.

Ennek az erőszakos, gyarmati múltnak az öröksége tovább él. A 2014-es fergusoni lázadások idején, amelyeket Michael Brown rendőrgyilkossága váltott ki, egy hashtag jelent meg a Twitteren. A #suspectedlooters alatt az emberek gyarmati európaiak, ültetvénytulajdonosok és rasszisták képeit tették közzé.

A lázadás és a fosztogatás kihívhatja az állam tekintélyét és a kapitalizmus logikáját.

De nem elegendőek a társadalom átalakításához. A munkahelyi kollektív küzdelem demokratikus olyan módon, ahogy a lázadás soha nem lehet.

Új világot kell teremtenünk, valamint le kell rombolnunk a régit. Ez kezdődhet az utcákon – de ott kell befejeződnie, ahol hatalmunkban áll új társadalmat teremteni: a munkahelyeken.

forrás: Socialist Worker

A francia mozgalom dacol az állami elnyomással, és megalázza a Macron-rezsimet

A francia állam mindent bevetett, hogy ezen a szombaton összeroppantsa az utcai mozgalmat.

Több százezer ember mozgósított Franciaország-szerte – és biztosította, hogy ez kudarcot valljon.

Figyelemre méltó győzelmet arattak Emmanuel Macron elnök és Sébastien Lecornu miniszterelnök felett.

Macron és Lecornu több mint 70 000 rendőrt, a páncélozott járművekkel felszerelt félkatonai GBGM-et, valamint a RAID és GIGN „terroristaellenes” egységeket mozgósította.

Már Párizsban is több százezer ember vonult fel. Jean-Luc Mélenchon, a baloldali Engedetlen Franciaország párt vezetője szerint a fővárosi menet négy kilométer – csaknem két és fél mérföld – hosszú volt.

Ez volt „a legnagyobb tüntetés a kezdetek óta” – mondta, örülve „a társadalmi mozgalom teljes győzelmének”.

Az állam szinte minden tiltakozást betiltott, és kijárási tilalmat vezetett be. Fegyveres banditák testületeit zúdította a tüntetőkre, könnygázt és vízágyúkat vetett be.

A rendőrség több száz embert tartóztatott le, és több városban blokkolta a tiltakozásokat. De sokan dacoltak a tilalmakkal és néztek szembe az erőszakkal, köztük több tízezren Marseille-ben, 20 000-en Lyonban és 10 000-en Bordeaux-ban.

Legalább 30 000 ember vonult át Orléans-on, tiltakozásul a fasiszta Nemzeti Tömörülés (RN) ellen, miközben az éves kongresszusát tartotta.

A tiltakozást helyi aktivisták szervezték, és a Marche des Solidarités (MDS) antirasszista csoport támogatta.

Antifasisztákat vonzott egészen Bretagne-tól, Marseille-től és Toulouse-tól. És körülbelül 20 busznyi ember érkezett Párizsból és a környező területekről. Voltak blokkok több nagy szakszervezeti szövetségtől és nagy csoportok fiatalokból.

Mathieu az MDS-től a Socialist Worker-nek elmondta: „Hatalmas siker volt – legalább 30 000-en voltunk.

„A média mind Orléans-ról beszél, de nem úgy, ahogy az RN szerette volna. Azt akarták, hogy minden róluk és a konferenciájukról szóljon. De helyette a tiltakozásokról beszélnek.”

Elmondta, hogy Orléans-t nem tartják baloldali fellegvárnak, és ugyanazok a szövetségek mindenhol felépíthetők.

Egy delegáció az okmányok nélküli bevándorlóktól – Franciaországban sans-papiers néven ismertek – csatlakozni készült a tüntetéshez.

De három buszt Párizsból megállított a félkatonai Csendőrség a város külterületén.

A zsaruk nem engedték át az okmányok nélküli bevándorlókat és támogatóikat személyazonosító okmányok felmutatása nélkül.

Így mintegy 200 ember elfoglalta az autópálya egy részét, spontán tiltakozást tartva, dalokkal és zenével, amelyet a bevándorló aktivisták biztosítottak.

Mathieu elmondta: „Az állam megmutatta, hogy megvédi a fasisztákat. Betiltották a tiltakozásokat Orléans-ban holnap. És betiltották, hogy az emberek a fasizmus ellen tiltakozzanak, amikor megállították a buszokat.

„Legközelebb több emberre, több egységre és több harciasságra van szükségünk.”

Az antifasiszták elmagyarázták a Socialist Worker-nek, miért akartak Orléans-ba jönni.

„A fasizmus egy vírus” – mondta Abdelkrim. Szerinte akkor fertőzi meg a társadalmat, amikor rossz a pénzügyi helyzet, megosztja az embereket, és lehetetlenné teszi az egység építését.

Elias a Socialist Worker-nek elmondta: „Minden lehetséges eszközzel harcolnunk kell a szélsőjobb ellen. A szélsőjobb növeli a feszültséget Franciaországban, és növeli a muszlimok és zsidók iránti gyűlöletet.”

Nausicaa és Manon is azt mondták, hogy Franciaország egyre polarizáltabb. Két egymással szemben álló tábor érzése van.

Franciaországot az elmúlt hónapban felkelés rázta meg, miután a diákok blokád alá vették iskoláikat a tanárok és a finanszírozás hiánya miatt. A fiatalok tömegtiltakozásai tele voltak antifasiszta szlogenekkel és az RN ellen készített saját készítésű plakátokkal.

A nagytőke egyes részei az RN felé tekintenek, mint a mozgalmat összeroppantani képes erőre.

Marine Le Pen elnökjelöltje az „anarchikus bevándorlást” okolta a múlt szombati egyes városokban történt lázadásokért és fosztogatásokért. Megígérte, hogy helyreállítja a „tekintélyt és a biztonságot”, ha 2027 áprilisában megválasztják.

„Vannak, akik azt mondják, ami történik, megerősíti a szélsőjobbot az állami propaganda miatt” – mondta Oscar a Socialist Worker-nek.

„De az utcai mozgalom reményt ad az antirasszistáknak is, mert olyan módon hozza össze az embereket, ahogyan azt korábban nem láttuk.”

Oscar elmagyarázta, hogy a mozgalom az elmúlt években politikailag tudatosabbá vált, különösen a Nahel Merzouk 2023-as meggyilkolása miatti felkelés óta.

Azt állította, hogy korábban az aktivizmus töredezettebb volt. Elmondta, hogy egyrészt voltak a megélhetési költségek körüli küzdelmek, mint a Sárga Mellényes mozgalom, másrészt a fiatalok antirasszista felkelései.

„Gyönyörű látni, ahogy gazdag iskolák gyerekei támogatják elvtársaikat a szegény külvárosokban” – tette hozzá Mona.

„Vidéki területről származom. Fontos, hogy ne csak Párizsban maradjunk, és ne tűnjünk úgy, mintha mindannyian párizsiak lennénk” – mondta Alma.

Feszültségek vannak az RN-en belül. Bázisának egy része fenntartani próbálja egy tiszteletreméltó, hatalomra váró kormánypárt illúzióját, míg mások a keményebb jobboldal és az utcai fasiszta mozgalom felé tekintenek.

Például RN-képviselők voltak jelen egy párizsi gyűlésen tavaly, hogy megemlékezzenek a Quentin Deranque utcai fasisztáról. Azt fasiszták szervezték, köztük a bevándorlásellenes női csoport, a Némésis.

Az RN vezetője és valószínű jövőbeli miniszterelnöke, Jordan Bardella nemrég egy történelmi antiszemita megjegyzések miatti botrányba keveredett. És feszültség van Bardella és Le Pen között. De képesek az egységre is, különösen amikor a közvélemény-kutatásokat vezetik.

Az RN növekedését a rasszizmus táplálja, amely mélyen gyökerezik a mainstream jobboldalban is. Bruno Retailleau, a konzervatív típusú Les Républicains Párt elnökjelöltje „barbárok” visszatéréséről és „civilizálatlan” emberekről beszélt.

A szombati menet egy pénteki, Párizstól nyugatra, Trappes-ban történt feltételezett rasszista és iszlamofób támadás után következett, amely félelmet keltett a helyi lakosság körében. Egy lövöldöző megölt egy embert és megsebesített öt másikat.

Sebastien antifasiszta a mainstream politikusok rasszizmusa elleni küzdelem szükségességéről beszélt. „Folytatnunk kell a tüntetéseket, ki kell rúgni Macront, és felelősségre kell vonni a médiát azért, amit mond” – mondta a Socialist Worker-nek.

„Sok rasszista retorika van. Évek óta ilyen.”

A szombat lenyűgöző siker volt – de a mozgalom még mindig jelentős akadályokkal néz szembe, ha győzni akar.

A szakszervezeti szövetségek általános sztrájkot hirdettek november 5-re. De a szakszervezeti bürokrácia, amely a munkaadók és a munkások között egyensúlyoz, bizonyítani próbálja majd, hogy ő a mozgalom tiszteletreméltó arca.

Alapszintű szervezésre lesz szükség ahhoz, hogy a győzelemhez szükséges akciót megvalósítsák. A munkások sorai megragadhatják a november 5-i dátumot, hogy addig szervezzék az akciót – és hogy érveljenek amellett, hogy a munkásoknak utána is sztrájkolniuk kell.

Zárjuk le Franciaországot határozatlan általános sztrájkkal, űzzük ki Macront és Lecornut – és verjük vissza a fasisztákat!

forrás: Socialist Worker

A politikai centrum – nem a lázadás – nyitja meg az ajtót a francia fasizmus előtt

A mainstream politikusok és a média azt állítják, hogy a düh tömeges kifejeződése győzelmet adott Marine Le Pennek és fasiszta pártjának

Ki egyengeti a fasizmus útját Franciaországban? Ha a politikai establishmentre hallgatunk, akkor a „szélsőbaloldal” – és a „rendszer ellen harcoló fiatalok”.

Különösen az Engedetlen Franciaország párt – és elnökjelöltje, Jean-Luc Mélenchon – a hibás, mondják.

Ők voltak egyedül a fő politikai pártok közül, akik támogatták a diákok felkelését.

Ez a lázadás szélesebb felkelést indított el, beleértve a munkásokat és a Sárga Mellényes megszorításellenes kampányolókat. Múlt hétvégén széles körű lázadáshoz és némi fosztogatáshoz vezetett.

Kiégett üzletek és középületek jeleneteit még mindig folyamatosan ismétlik Franciaországban és világszerte, figyelmeztetésként arra, mi történik, amikor a düh az utcára vonul.

Ez a düh tömeges kifejeződése – mondják a kommentátorok – győzelmet adott Marine Le Pennek és fasiszta Nemzeti Tömörülés (RN) pártjának a közelgő francia elnökválasztáson.

Sőt, azt magyarázzák, hogy a baloldal vonakodása, hogy egyszerűen kapituláljon és támogassa a centrumot a szélsőjobb ellen, adja Le Pennek eddigi legjobb esélyét az elnökség megnyerésére.

Ezeket az állításokat gyakran ismétlik – de ostobaságok.

A neoliberális centrum – beleértve a centrumbaloldali és jobboldali pártokat – politikái teremtették meg a politikai teret az RN növekedéséhez.

Magukévá tették Le Pen rasszista nyelvezetét és pártjának sok bevándorlásellenes politikáját, hogy aláássák őt – sikertelenül.

Mindeközben keresztülverték a megszorításokat, a leépítéseket és a rasszizmust.

A centrum politikusai versengtek, ki tud a legnyíltabban rasszista megjegyzéseket tenni, és ki támogatja a legkeményebb támadásokat a muszlimok és a polgári szabadságjogok ellen.

És minden alkalommal megadták az RN-nek a vágyott tisztességet.

A centrum törekvése, hogy adócsökkentést adjon a gazdagoknak és a nagyvállalatoknak, ahhoz vezetett, hogy megkurtították a közszolgáltatásokat – beleértve az iskolákat – és a juttatásokat.

Hivatalának első évében Emmanuel Macron elvette Franciaország vagyonra kivetett „szolidaritási adóját”, amelyet az 1,31 millió euró feletti vagyonra vetettek ki. Helyette jóval csökkentett tőkenyereség-adót vezetett be, ami 70 százalékos adócsökkentést jelentett a leggazdagabbaknak.

Az adócsökkentések olyan mélyek voltak, hogy Franciaország költségvetési hiánya meghaladta az Európai Unió 3 százalékos határát, ami szükségessé tette a bérek, nyugdíjak és a hétköznapi emberek kiadásainak újabb támadását.

Ennek eredménye a státuszvesztés és a mély bizonytalanság érzése volt, amely milliókra terjedt ki, és tökéletesen illett a szélsőjobb napirendjéhez.

A fasizmus növekvő veszélye a diákok által kiváltott társadalmi robbanás után nem az ő hibájuk. Az állam reakciójának hibája. És annak jele, hogy a felkelésnek folytatódnia kell, még nagyobbá és radikálisabbá válva.

Több ezer felfuvalkodott, erősen felfegyverzett zsaru bevetése nagyrészt fegyvertelen tinédzserek ellen, kijárási tilalmi zónákkal és tömeges letartóztatásokkal – ez az, amiről a szélsőjobb álmodik.

Amikor az elnyomást kiterjesztik az utcai fiatalokról a baloldalra, amelyet a centrum azzal vádol, hogy támogatja őket, Le Pen extázisban lesz.

Tudja, hogy ha eljön a hivatali ideje, neki is hatalmas méretű lázadással kell szembenéznie. Lesznek sztrájkok, munkabeszüntetések és lázadás az utcákon.

Most megvan a sablon az állami válaszra, amelyet ellenük használhat. És minden liberális kritikára azt fogja kiáltani: „Csak azt teszem, amit Macron és mások előttem tettek.”

A hatalmas méretű ellenállással szemben a munkaadók is figyelmesen figyelik a helyzetet.

Azt akarják, hogy a mozgalmat olyan alaposan összeroppantsák, hogy a legszigorúbb megszorításokat kényszeríthessék ki. Ez azt jelenti, hogy meg kell törniük a szakszervezetek hatalmát, és össze kell zúzniuk mindazokat, akik dacolnak az állammal.

Nem meglepő, hogy a munkaadók már nem hiszik, hogy Macron képes ilyen döntő csapást mérni, és néhányan alternatívákat keresnek.

Némelyiküket az RN vonzza, úgy érezve, hogy csak egy új, a párt által vezetett kormánynak lenne gyomra és erőforrásai egy ilyen harchoz.

Emellett az RN azt mondja, hogy „felszabadítani” akarja a francia gazdaságot a szabályozások és védelmek leépítésével. A párt elnöke, Jordan Bardella a Medef, a munkaadói szervezet által szervezett ebédeken udvarol a vezetőknek.

Le Pen és Bardella állítása, miszerint évente 136 milliárd euró értékű kiadáscsökkentést hajtanak végre, szintén zene a fülüknek.

A munkaadók mégis aggódnak, hogy az RN saját populista kiadási terveibe kényszerült, beleértve Macron egyes nyugdíj-„reformjainak” visszavonását és az energia áfájának csökkentését.

Kétségtelen, hogy az uralkodó osztály egy része a szélsőjobboldali kormányt részesíti előnyben, hátrányai ellenére, mert úgy véli, hogy erősen befolyásolhatja azt.

Valószínűleg ezt gondolta Sébastien Lecornu miniszterelnök is, amikor meghívta az RN-t kormányszintű válságtárgyalásaira, miközben az utcák égtek.

A fasizmus növekedésének megállítása helyett a centrum és a munkaadók is csak növelték annak hitelességét.

A válasz Le Pen és az RN növekedésére nem az, hogy visszahúzódunk a centrum mögé, amely segített tisztességesé tenni őket. És nem is az, hogy a munkaadók számára elfogadható megoldásokat keressünk a válságra.

Hanem az, hogy olyan erős felkelést építsünk, amely mindkettőt legyőzi.

forrás: Socialist Worker

A tiltakozásokat betiltották és kijárási tilalmat hirdettek a franciaországi következő nagy mozgósítás előtt

A diákok vezette tiltakozások az elmúlt hetekben több százezer embert vittek az utcákra.

Több százezer ember vonult az utcákra Franciaország városaiban október 24-én, szombaton, ismét a megszorítások és a megélhetési válság ellen tiltakozva. A tüntetéseket a kormány és a helyi hatóságok rendkívül elnyomó reagálása ellenére is megtartják, beleértve a kijárási tilalmat és a betiltásokat.

Az elmúlt napokban egyre több város és régió jelentett be tiltakozási tilalmat, ami a szakszervezetek és progresszív csoportok kritikáját váltotta ki. „A kormány betiltotta a szombati tüntetéseket Lyonban, Marseille-ben, Rouenban, Grenoble-ban, Le Havre-ban, Bourg-en-Bresse-ben, Le Mans-ban, Toulonban, Chambéryben és Perpignanban” – írta Clémence Guetté az Engedetlen Franciaország párttól október 22-én. „Óránként újabb tilalmak érkeznek. Így néz ki a demokrácia?”

A tilalmak közül többet bíróságon vitatnak meg, a végső döntés még nem született meg.

Emmanuel Macron francia elnök ugyanezen időszakban nem módosította a tiltakozásokkal kapcsolatos álláspontját, bejelentve, hogy szombaton csak a szakszervezetek által szervezett mozgósításokat engedélyezik. „Ahol nem szakszervezetek szervezik őket, ott betiltjuk, ahol csak lehet” – jelentette ki Macron.

A kormány bejelentette, hogy csapatokat kíván bevetni a tüntetések „őrzésére”. Az ötletet azt követően jelentették be, hogy az október 17-i országos tiltakozások – amelyeken mintegy 800 000 ember vett részt – zavargásokká fajultak az oktatási szolgáltatások és az általános életszínvonal romlása ellen.

Kanaky-ban kipróbált biztonságstratégia

Ezt az intézményi választ élesen bírálták a diákokkal együtt az utcára vonuló progresszív erők. Mivel Sébastien Lecornu miniszterelnök kormánya ragaszkodott ahhoz, hogy a mozgósítást kizárólag biztonsági kérdésként keretezze, beleértve a politikai pártokkal folytatott megbeszéléseket is, a baloldali erők elítélték a stratégiát, amiért az nem foglalkozik a konkrét problémákkal.

Paul Vannier az Engedetlen Franciaországtól azt mondta, hogy a kormány „a helyzet rothadását engedő stratégiát” folytat, és ragaszkodott ahhoz, hogy inkább megoldást kellene kialakítania a diákok követeléseire. Ez magában foglalná az árak befagyasztását, a bérek emelését, a felsőoktatás hozzáférhetőbbé tételét és 10 milliárd euró elkülönítését az oktatási rendszer számára.

A francia baloldal figyelmeztetett a tiltakozások erőszakos elfojtásának hosszú távú következményei miatt is: a mozgósítás során több ezer fiatalt tartóztattak le, és tucatnyian megsérültek – közülük néhányan nagyon súlyosan.

Bár riasztó, ez az események menete nem meglepő – mutatott rá az Engedetlen Franciaország. A párt a francia városokban tapasztalt elfojtást a kanaky-i 2024-es tiltakozások során tapasztalthoz hasonlította: „szükségállapot, meghosszabbított kijárási tilalmak, a tüntetések általános betiltása, a TikTok blokkolása, csaknem 3000 biztonsági személyzet bevetése hadseregtámogatással, páncélozott járművek, valamint az LBD lövedékvetők és gránátok tömeges használata.”

„Amit az állam 2024-ben Kanakyban kipróbált, azt most 2026-ban a saját fiataljain alkalmazza, ugyanazokkal az emberekkel az élén” – írta a L’Insoumission médium.

A szakszervezetek támogatása folytatódik

Ebben a kontextusban a francia progresszív erők megismételték felhívásaikat a nyilvánossághoz, hogy válaszoljanak a diákok felhívására, és védjék meg tiltakozási jogukat szombaton. „Október 24-én ismét felszólítunk minden aktivistát, hogy vegyék fel piros [szakszervezeti] mellényüket, hogy a fiatalok és a munkások gyakorolhassák tüntetési jogukat és hallathassák követeléseiket” – írta az Általános Munkásszövetség (CGT).

„Egy autoriter eltolódásnak vagyunk tanúi, amely kéz a kézben jár a kormány makacs elutasításával, hogy szembenézzen saját teljesítményével, és megkérdőjelezze igazságtalan, a leggazdagabbak javát szolgáló politikáját” – írta tucatnyi szakszervezeti tag, szószóló és kulturális munkás egy felhívásban, támogatást kérve a tiltakozásokhoz.

„Ez a választás felelőtlen és veszélyes a demokráciára nézve, valamint azok testi épségére, akik e mozgósítások keretein kívül védelmezik azt” – jelentették ki. „Utat nyit a szélsőjobb hatalomra kerülése előtt.”

forrás: BreakThrough News

Rekord eredményeket ért el a baloldal Franciaországban

A baloldali Engedetlen Franciaország (La France Insoumise, LFI) áttörő eredményeket ért el a március 15-i helyi választások első fordulójában. Az eredmények tizenegyszeres növekedést jelentenek a párt ezen a szinten nyújtott teljesítményében a korábbi voksolásokhoz képest – olyan eredményt, amelyet még a mainstream média sem hagyhatott figyelmen kívül. A választások előtt „a mozgalmat országos szinten erősnek írták le, de erős helyi jelenlét hiányával jellemezték” – írta a párt médiuma, a L’Insoumission. „Az első forduló eredményei nagyrészt megcáfolják ezt az elemzést.”

Az előrejelzéseknek megfelelően a szélsőjobboldali Nemzeti Tömörülés is magas százalékokat szerzett több választókerületben, de akár vereséget is szenvedhet az újonnan egyesült listáktól a választások második, március 22-i, vasárnapi fordulójában. Emmanuel Macron elnök liberális tábora ismét gyengébb teljesítményt nyújtott, míg a jobboldal és a centrista baloldal szilárd eredményeket tartott fenn azokban a helységekben, ahol kiépített jelenléttel rendelkeznek.

Egy megszorításellenes program sikere

Bally Bagayoko-t, az LFI jelöltjét Saint-Denis választókerületében – egy Párizs határában fekvő, körülbelül 150 000 lakosú településen – az első fordulóban polgármesterré választották, a dzsentrifikáció és a megszorítások ellen fellépő programmal indulva. A párt győzelmét „a büszkeség forrásaként” írta le, ami tanúsítja az emberek elszántságát, hogy ellenálljanak a „fasizmus és a kapitalizmus kettős fenyegetésének”.

A Bagayoko listája által bejelentett intézkedések között szerepel a bérleti díjak és a közüzemi díjak maximalizálása, önkormányzati egészségbiztosítási tervek és iskolai felszerelések biztosítása, elismerve, hogy sok család küzd az alapvető szükségletek biztosításával a növekvő válság közepette. Ezek az ígéretek más LFI-listák által a kampány során támogatott programokat visszhangozzák: konkrét fellépés a hajléktalanság és a lakhatási válság kezelésére, egészségügyi központok létrehozása a fehér foltok elleni küzdelemben, a demokratikus részvétel támogatása önkormányzati szinten, diszkriminációellenes struktúrák kiépítése, valamint a közszolgáltatások és a közjavak – beleértve a vizet is – visszavétele.

Emellett az LFI jelöltjei a nemzeti és nemzetközi szolidaritás megalkuvást nem ismerő platformján indultak. „Az Engedetlen Franciaország önkormányzati választási jelöltjei megválasztásuk után testvérvárosi kapcsolatba lépnek palesztin városokkal vagy menekülttáborokkal” – részletezte a L’Insoumission. „Ezek a testvérvárosi megállapodások szolidaritást építenek a palesztin néppel, kiállnak a népirtás ellen, és hozzájárulnak szabadságukhoz és függetlenségükhöz.”

A baloldal figyelemre méltó eredményeket ért el az ország egész területén, beleértve a legnagyobb városokat – Párizst, Marseille-t, Lyont és Toulouse-t –, és bejutott a második fordulóba. Bár az LFI azt javasolta, hogy a listákat más progresszív és centrista baloldali opciókkal egyesítsék a szélsőjobboldal jövő vasárnapi győzelmi esélyeinek csökkentése érdekében, ezt túl sok kulcsfontosságú választási csatában elutasították. A Szocialista Párt polgármesterjelöltjei Párizsban és Marseille-ben is megtagadták az együttműködést az LFI-vel, kockáztatva a végeredményt.

Marseille-ben, ahol egy Benoît Payan vezette centrista baloldali lista kevesebb mint 2%-kal végzett a Nemzeti Tömörülés jelöltje előtt, az LFI listák egyesítésére tett ajánlatát elutasították. A baloldali párt jelöltje, Sébastien Delogu a szavazatok körülbelül 12%-át szerezte meg, ami jelentősen növelhette volna Payan esélyeit. Ahelyett, hogy kockáztatta volna a szélsőjobboldal győzelmét, Delogu a visszalépés mellett döntött, ezzel valószínűleg a megmaradt nem szélsőjobboldali opcióra irányítva a szavazatokat. „A szélsőjobboldal nem alternatíva” – állt Delogu kampányának a visszalépésről szóló döntést magyarázó közleményében. „Fenyegetés, különösen képviselőinek tetteit figyelembe véve, akik közül sokan érintettek súlyos etikai vétségekben vagy elítélték őket ilyenekért. Marseille soha nem kerülhet a kezükbe.”

„Egyetlen ember felelőtlenségével szemben mi felelősségteljesen fogunk cselekedni egymillió ember érdekében” – állt a közleményben. „Visszavonjuk listánkat, hogy elkerüljük egy olyan stratégia támogatását, amely súlyos kockázatot jelent városunkra nézve.”

Hasonló forgatókönyv játszódott le Lille-ben, ahol az LFI és a zöld listák egyesülése progresszív városvezetést hozhatott volna létre, de a zöldek vezetése a Szocialista Párt jelöltjének támogatása mellett döntött – annak ellenére, hogy a belső szavazások más irányt követeltek. Ezzel szemben Toulouse-ban a baloldali és progresszív jelöltek megegyeztek az együttműködésben vasárnapra, azzal a szándékkal, hogy legyőzzék a jobboldalt, megmutatva, hogy hatékony szövetség építhető helyi szinten.

forrás: Peoples Dispatch

„A fegyverünk a szolidaritás” a növekvő fasiszta fenyegetés ellen Franciaországban

Egy 3000 fős szélsőjobboldali menetelés Lyonban figyelmeztetés az antifasiszták számára

Náci köszöntések, rasszista sértések és homofób rigmusok voltak láthatók és hallhatók a franciaországi Lyonban egy múlt szombati, 3000 fős szélsőjobboldali menetelésen.

Ugyanezen a napon Párizsban mintegy 2000 antifasiszta gyűlt össze szolidaritást vállalva El Hacen Diarrával. Ő egy bevándorló munkás volt, aki egy erőszakos letartóztatást követően halt meg egy rendőrőrsön.

A szélsőjobboldali menetelés Quentin Deranque-ért volt, egy fasisztáért, aki egy baloldali gyűlés elleni támadás során szerzett sérülések következtében halt meg.

Fasiszta csoportok nagy nyilvánosságot adtak a lyoni szélsőjobboldali menetelésnek. Köztük volt az Allobroges Bourgoin, a fasiszta csoport, amelynek Deranque is tagja volt, és amelynek tagjai „nemzeti forradalmároknak” nevezik magukat.

Egy másik fasiszta csoport, a Nemesis, amely „feminista nacionalista” szervezetnek vallja magát, valamint az Action Francaise is támogatta a menetelést.

Az egyik felszólaló Deranque-ot „vértanúnak” nevezte. „A fejére mért ütések elvehették ugyan az életét, de ki halt meg és ki van most eltemetve? Ők, a baloldal” – mondták.

A szélsőjobboldali támogatók azt skandálták: „Az utcák, Franciaország, a miénk” és „Le az arabokkal és a buzikkal”.

A fasiszta RN párt elnöke, Jordan Bardella azt javasolta, hogy a párt aktivistái ne menjenek el a tisztelgésre. Azt mondta, a szervezők „többefélék” és „bizonytalanok„.

Ez rávilágít néhány feszültségre az utcai fasiszták és az RN között – amelyek továbbra is megpróbálnak tiszteletreméltónak tűnni a médiában.

Ennek ellenére a menetelés fő szervezője, Aliette Espieux szerepelt az RN által választásra állított jelöltek listáján.

Manuel Bompard, a Jean-Luc Melenchon vezette baloldali Engedetlen Franciaország (LFI) párt koordinátora „igazi fasiszta tüntetésnek” minősítette azt.

A Tory-típusú LR párt egy helyi szenátora csatlakozott a fasiszta meneteléshez, és országos gyűlés szervezésére szólított fel Deranque-ért.

Hol vannak ugyanezek a felhívások El Hacen Diarráért? Családja szerint rendőri erőszaknak volt kitéve a szállás előtt, ahol élt.

Videók tanúsága szerint két tiszt ütlegel egy a földön fekvő személyt. Más felvételeken hallható, amint El Hacen azt mondja: „Megfullasztotok.”

A 2000 fős igazságért menetelést az antifasiszta Marche des Solidarites (MDS) csoport szervezte, amely szerint „A rendőri erőszak, a rasszizmus és a fasiszták ellen a mi fegyverünk a szolidaritás, a mi erőnk az utcákon van.”

Az MDS március 14-re országszerte tiltakozásokat tervez Franciaországban.

forrás: Socialist Worker

Lejáratókampány indult a francia baloldal ellen egy neonáci halála után

Az Engedetlen Franciaország és antifasiszta csoportok figyelmeztetnek a lejáratókampányra, amely egy szélsőjobboldali aktivista lyoni halálát követően indult.

Antifasiszta csoportok és az Engedetlen Franciaország (La France Insoumise, LFI) nevű baloldali párt a jobboldali és konzervatív erők célkeresztjébe került, miután egy szélsőjobboldali aktivista belehalt a február 12-én Lyonban történt összecsapás során szerzett sérüléseibe. Az incidens nem messze attól a helyszíntől történt, ahol Rima Hassan, az LFI európai parlamenti képviselőjének megjelenését várták. Ezt az információt most a párt politikai ellenfelei és a mainstream média arra használják fel, hogy azt sugallják: az LFI és az azt támogató csoportok erőszakra buzdítanak.

A lejáratókampány következtében több tucat helyszínt – köztük az LFI országos és helyi központjait, valamint több, a közelgő önkormányzati választásokon induló jelölt irodáját – ért szélsőjobboldali támadás. A párt párizsi központját szerdán bombafenyegetés miatt ki kellett üríteni, más irodákat pedig festékkel rongáltak meg. Több LFI-tag nyílt fenyegetéseket jelentett a rendőrségen.

Az összecsapásra február 12-én került sor Lyonban szélsőjobboldali aktivisták, akik az idegengyűlölő Némésis női csoport tiltakozó akcióját „védték”, és feltételezések szerint antifasiszta aktivisták között. A dulakodás során Quentin Deranque, aki a neonáci Allobroges Bourgoin csoport aktivistája volt, súlyos fejsérülést szenvedett, és néhány nappal később meghalt. A hírt a jobboldal – Marion Maréchal politikustól a Némésishez hasonló csoportokig – gyorsan elferdítette, hogy megtorlásra szólítson fel a haladó erők ellen.

A Mediapart szerint az LFI-n kívül diákszervezeteket, a Jeune Garde csoportot és hasonló hálózatokat is megvádoltak szélsőjobboldali személyiségek Deranque halálának okozásával. Az incidens után nem sokkal jobboldali politikusok és aktivisták egy kártékony, nyilvános vádaskodási kampányt indítottak, még azoknak a nevét és személyes adatait is terjesztve, akikről azt állították, hogy részt vettek az esetben.

Ezek az állítások hamarosan nagyrészt hamisnak bizonyultak. Az egyik esetben a jobboldal által a támadásban való részvétellel vádolt diákról kiderült, hogy az incidens idején Latin-Amerikában tartózkodott. Az ilyen vádak cáfolata azonban nem állította meg a fenyegetéseket azokkal szemben, akiknek személyes adatait nyilvánosságra hozták.

Míg gyakorlatilag a teljes francia politikai spektrum elítélte a lyoni összecsapás halálos kimenetelét, a baloldali és progresszív személyiségek figyelmeztettek arra, hogy Deranque halálát egy hosszabb ideje tartó, az LFI gyengítésére irányuló kampányban használják fel eszközként. „A szélsőjobboldal, amely sietve akarja kihasználni a tragédiát, csak egy célt követ” – írta az LFI-s Paul Vannier a közösségi médiában. „Hogy igazolja az LFI, fő politikai ellenfele elleni erőszakot, azáltal, hogy botrányos összefüggést teremt egy LFI-képviselő lyoni jelenléte és Quentin halála között.”

Kísérletek történtek egy másik LFI-képviselő, Raphaël Arnault besározására is, aki korábban a tavaly feloszlatott Jeune Garde antifasiszta csoport tagja volt, mert állítólag erőszakra uszított szélsőjobboldali szervezetek ellen. Ezeket az állításokat többször is cáfolták. Számos helyi aktivista és társadalomkutató rámutatott, hogy Franciaországban – különösen Lyonban, ahol a szélsőjobboldali szervezetek 2010 és 2025 között több mint 100 erőszakos incidenshez kapcsolódtak – az antifasiszta önvédelmi csoportok a már meglévő fenyegetésekre válaszul jelentek meg.

Sébastien Bourdon újságíró a L’Humanitének nyilatkozva elmagyarázta, hogy „az olyan antifa csoportok, mint a Jeune Garde – amely 2018-ban alakult Lyonban, a találkozók, anarchista könyvtárak, tüntetések elleni többszörös támadásokat követően – elsősorban az önvédelem igényéből születtek.”

Bourdon arra is figyelmeztetett, hogy Deranque szélsőjobboldali körökben zajló folyamatos mártírrá avatása növelheti a csoportok lendületét és fokozottabb jelenlétükhöz vezethet a köztereken. A baloldali szervezeteket érő támadások és fenyegetések, valamint a szélsőjobboldali menetekről és gyűlésekről szóló jelentések Párizs történelmileg antifasiszta negyedeiben Deranque halálát követően alátámasztani látszanak ezt az aggodalmat.

A baloldal elleni támadások a nemzetgyűlést is elérték: kedden egyperces néma csenddel emlékeztek Deranque-ra, amelyet ismét az LFI elleni vádaskodás követett.

A támadásokra válaszul az LFI megerősítette elkötelezettségét az erőszakmentesség mellett. Számos pártvezető, köztük Jean-Luc Mélenchon és Manuel Bompard hangsúlyozta, hogy a végső felelősség Deranque haláláért az állami hatóságokat terheli, amelyeket ugyan értesítettek a szélsőjobboldali tiltakozásról, de nem vezényeltek ki erőket a lehetséges összecsapások megakadályozására. Ők és más baloldali személyiségek bírálták a jobb- és centrumoldalt is, amiért kényelmesen figyelmen kívül hagyják a szélsőjobboldali erőszak tágabb kontextusát.

„2022 óta 12 embert gyilkolt meg a szélsőjobb” – mondta Mélenchon egy közelmúltbeli szereplése során. „Federico Martín Aramburú, Mahmadou Cissé, Aboubakar Cissé, Hichem Miraoui, hogy csak néhányat említsek. Zaklatóink egy szót sem szóltak róluk.”

forrás: Peoples Dispatch